Kritikák

 

 

 

Erdélyi Zsuzsanna


Majd az idő kipörgeti!


Gondolatok az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola kiállításai kapcsán



Újkígyós közel áll hozzám. Jó húsz esztendővel ezelőtt többször jártam itt. Jól megismertem a falu népét, Szigeti Antal plébános úr nemcsak lelkipásztori, hanem szociális, kulturális téren is kifejtett tevékenységét. Emlékszem a szeretet-otthon építésére, az 1992-es Szabadkígyósi Csángó Konferencián való részvételére és a diákokkal folytatott ping-pongozásaira. Hasonló emlékezetes találkozásom volt Harangozó Imrével is, aki a csángóság iránti elkötelezettségével, fáradhatatlan moldvai gyűjtőmunkájával alapozta meg szakmai kapcsolatunkat. Kezdetben nagyon emberi módon kérte a segítségemet, amit aztán nagyvonalúan viszonzott: gyűjtései számomra ismeretlen darabjaiból többet rendelkezésemre bocsájtott. Ezzel színezte-kiegészítette az én moldvai anyagomat. Kutató útjai eredményeit nagyjelentőségű antológiák, kiadványok jelzik, amelyek mind az archaikus népi imádságok, mind a gyógyító-ráolvasó imák műfaji állományát gazdagítják és ezzel a csángó magyarság szellemi arculatát élesítik. Harangozó Imre nemcsak a szellemi, hanem a tárgyi javakra is összpontosít, ahogy ezt jelen kiállításunk is bizonyítja. S mindezek hátterében ott az általa létrehozott Ipolyi Arnold Népfőiskola, amely intézményi keretbe foglalja Harangozó Imre és társai működését, amelybe ez a kiállítás is tartozik.

A csángó népi kultúra emlékeinek bemutatását nagyon fontosnak tartjuk, azért mert e történeti népcsoport hozzánk is tartozik, nembéli testvérünk. Nembéli, ha az ősi oszét rokonságot mutató szép magyar szó, a „nem" származékára, a nemzetre gondolunk, amely az egy nemből valók összességét jelenti. Ez a meghatározás azért találó, mert sem a reformkori honfi, sem a hazafi kifejezés nem alkalmazható a csángókra. Végül is nem ugyanabban a honban, hazában élünk. Egymástól jó távol, de lélekben közel, egyre közelebb. Még a Trianon utáni hangtalan évtizedekben is sokat gondoltunk rájuk. Fájó szívvel tettük, mert még saját magunknál is árvábbnak éreztük őket. Igaz, hogy 1920-ig csak egy ugrásnyira voltak az anyaországtól, utána azonban a mesék hétmérföldes csizmája kellett volna, hogy eljussunk hozzájuk.

Nehéz élethelyzetekben fogódzót és erőt jelent kedvenc mondásom: „Majd az idő kipörgeti!" Most is ezt tette: kipörgette. Az eddigi térbeli és nemcsak térbeli távolságot lassan átlépi az idő és elhozza ezen évezred első ajándékaként az elnyert szabad átjárás lehetőségét. Ennek a ténynek a jelentőségét azok érzik át igazán, akik ismerik az Erdélybe illetve Moldvába való utazás nehézségeit, s főleg a szekuritátétól való sokszor hidegrázós félelmet. Volt módom mindezt megtapasztalni.

Az egymásra találás vágya bennünk népismeret-néprajzkutatókban már régóta munkálkodik. Elég, ha Petrás Incére gondolunk, vagy későbbi utódaira, Lükő Gáborra és a csángók tiszteletbeli atyjára, a feledhetetlen emlékű Domokos Pál Péterre, aki egész életét a csángó magyarság szolgálatára tette fel. Megszállottságának sokat köszönhetünk mindnyájan, akikre hatott az ő szellemisége, tiszta embersége, mély hite. Jómagam is ezen utóbbiak közé tartoztam. Éveken át térdig érő hóban, júliusi forróságban róttam az utakat és igyekeztem még a Kaszás előtt elérni a csodaagyú öregeket. Mindezt a Dunántúlon, a háború alatt-után Baranyába áttelepült csángók nyomában. A Hegyet hágék, lőtőt lépék kötetek miatt tiltó listára kerültem. Erdélybe, pláne Moldvába nem mehettem. 1978 szeptemberében, összekötve a csíksomlyói Kisasszony-napi búcsúval, egy hetet töltöttem Székelyföldön. Keserves volt a szekusok előli bujkálás, elködösítés. Furcsa dolog, de visszatérve a kádári Magyarországra, Biharkeresztesnél mázsányi kő esett le a szívemről, koppant a földre. Úgy éreztem szállok a magasba.

A hazai csángók körében végzett gyűjtésemet Péter bácsi megkönnyítette tanácsaival: mely községekbe menjek, hol találok jó öregeket és név szerint is kiket keressek fel. Meg is tettem, miközben jó sorsom még sok más kiváló emlékezetű öreggel is összehozott. Büszkén mutattam a szövegeket Péter bácsinak, ő meg örvendezett velem együtt. És még valaki örvendezett mindig velünk, Csángóföld másik nagy megszállottja és szakrális emlékeinek fáradhatatlan gyűjtője, a bencés Jáki Teodóz atya. A fiatalok közül a kolozsvári Tánczos Vilmos, vagy épp az újkígyósi Harangozó Imre mentette Moldvában mindazt, ami egyáltalán még menthető.

Személyes kapcsolatba kerülvén a csángókkal, sokszor töprengtem hányatott sorsukon. Gyakran kérdezgettem a „Zistenőszencségét", ahogy a klézsei Márics Gyuri bácsi Egyházaskozáron emlegette az Úristent, hogy miért alakította életük menetét úgy, ahogy tette és miért ítélte őket árvaságra? Hogy miért? Mert az Úristennek úgy tetszett, hogy a moldvai magyarokat kinevezze a magyarság kincstartóivá. E tisztséget meg is érdemelték. Ők ugyanis a maguk elszigeteltségében századokon át hordozták és az élő szó erejével jelenítették meg mindazt a szellemi értéket, amit az írás a holt betűvel rögzített, ha egyáltalán rögzített. A csángók szembesítettek minket múltbéli önmagunkkal, sorsunkat kifejező énekeinkkel, imádságainkkal és a kódexek korára emlékeztető gyönyörű archaikus nyelvünkkel. Nem véletlenül neveztem a mi csodálatos agyú, dalos szívű öregeinket élő kódexlapoknak, megszólaló fólióknak, valamiféle szenteknek.

A szellemi javak ezen bősége, a szépség bűvölete késztetett minket a gyűjtésre, kiszikkadt magyarokat a dúslelkű csángóság nyomába. Töltekezni akartunk mindazzal, amit olyan bőkezűen, szeretettel adtak át nekünk. Ikonszerű képgazdag imádságaik, ékesen díszített énekeik egy más szférába lendítettek át minket, ahol kinyílik a lélek és messze múltba száll a képzelet. Oda ahol az Isten uralta a lelkeket és Szűz Mária a szíveket. Mindez a sok szellemi szépség, érték nem különíthető el egy nép kultúrájában az anyagi világnak az élet teljességét kifejező tárgyi emlékeitől. Tehát ha gyönyörűséggel hallgatjuk egy népközösség énekeit, imádságait, ugyanolyan gyönyörűséggel szemlélhetjük a valós élet igényelte eszközeit, művészi kivitelű használati és viseleti darabjait. Hol az ének, hol az ima tölt fel minket, hol meg a sok szín kápráztatja el szemünket.

A közelmúltban tudtam meg, hogy Czank Gábor plébános úr, aki ugyan sajnálatosan rövid időt töltött Újkígyóson, sok más között e téren is maradandó értéket hagyva maga után, saját gyűjteményének egy részét is átadta az Ipolyi Arnold Népfőiskolának, amely a nagy előd, Kálmány Lajos működési területéről megmentett tárgyakat tartalmazza. Köszönet érte neki is.

Ezt folytatva, ezután részemről már csak a köszönet szava marad mindazon magánszemélyeknek, szervezeteknek és azok vezetőinek, akiknek, illetve amelyeknek az összefogása segítette és reményeim szerint a jövőben is segíteni fogja Harangozó Imre munkáját s melynek eredményeként most részt vehetünk ezen a település határán messze túlmutató nagyjelentőségű eseményen. Sajnos én - magas korom és testi gyarlóságom miatt- csupán lélekben tartok Önökkel, de a távolból is kívánhatom Isten áldását Mindnyájukra és további értékmentő igyekezetükre.




Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 



 

2011. április 14.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png