Színház

 

 

 Balogh Tiborhoz- Mészáros Tibor és Kristán Attila 04

 

Balogh Tibor

 

Egy tébolydús este

 

Galambos Péter – Kovács-Cohner Róbert: Na' Conxypanban hull a hó

Csokonai Színház, Debrecen

 

Ovis koromban a szeplőtelen fogantatás ellentétpárjának a szeplőset gondoltam. Hirdettem is, hogy mindenki szeplőtelen fogant, aki nem szeplős. Na, akkor megmagyarázták, mennyire nincs igazam, mert az nem az arcon látszik: bennünket a gólya hozott, a szeplőtelent meg a flamingó. Nehéz felismernünk a kiválasztottakat, s még nehezebb elhinnünk a nézőtérről róluk, hogy ők azok. Galambos Péter megkísértette a lehetetlent: színre vitte Debrecenben egy nagybecsű skizofrénünk, Gulácsy Lajos festő talányokkal teljes életét.

Gigantikus festmény fogadja az érkezőt. A nézőtérnyitástól van húsz percünk arra, hogy belelakjuk magunkat a Gulácsy-világba: a nyárutó dekadenciája, a gerjedelem tetőfokáról aláereszkedett erotika, a lankák és bokrok már feltárulkozott titkai. Aztán a színpadra vetülő fények a festményt apránként elnyelik. Fehér kórházi ágyán, a pictor élete iszapjában hempereg. A bőréről, nadrágjáról szertefröccsenő fekete massza mindent és mindenkit megjelöl, amivel-akivel csak kapcsolatba kerül. Akadnak ilyenek nagy számban, hiszen a Kristán Attila által életre keltett Gulácsy, kezdetben nagy társaságtól körülvett, macsó bohém. Nem egészen olyan, amilyennek visszaemlékezésében Kosztolányi jellemzi: „a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege.”

Kezdet – ősi lényeg. Tudjuk-e igazában, milyen idő-tér koordinátákat jelölt ki számunkra a rendező? Tájékozódási pontként – mint fekvő képkeretbe foglalt sármedence – a betegágy kínálja magát. A pszichoanalízis toposza. Igen, Galambos dramaturgiai módszere, cselekményszervező fogása a pszichoanalízis hőskorából reánk hagyományozódott képzetfuttatás. Nem titkolja ezt. Olyannyira nem, hogy a Kovács-Cohner Róberttel, a szerzőtársával komponált szövegbe József Attila tesztjeiből, a Szabad ötletek jegyzékéből emel be részleteket. Szabad ötletként szólalnak meg Ady Endre megzenésített versei is – Melis László szerzeményei –, és irodalmi visszautalások folyondárja borítja be a darab vázát képező egész életrajzi alaptörténetet. Utóbbi egyszerű. Hol volt, hol nem volt, élt az elmúlt századelő Magyarországán (néha Itáliában) egy érdekes festő. A bizarr képzettársításokkal jelentkező, ám az antik-reneszánsz konvenciókat csak a követhetőség határáig elhagyó művész pályája piacképesnek indult, aztán megszakadt. A látomásait követte, nem a megrendelők óhaját. Ecset helyett tollat ragadott, amikor elképzelt országát, a Japán és a Hold között fekvő Na’ Conxypant könnyebbnek tűnt szavakkal leírnia, mint megfestenie a lakóit. Utóbb semmi: „még a téboly beszéde is elhallgatott ajkán” – elmaradoztak betegágya mellől a barátai, rokonai. Nem termelő művész volt: egyszer használatos géniusz.

Fertelmes géniusz. Az iránta táplált érzelmek nemességét, az érte hozott áldozatok súlyát nem érzékeli, aminthogy felfoghatatlan lesz majd számára a legvégső jelenetig, hogy hosszú bűnözése során felélte a környezete türelemkészletét: ez a viselkedésük elutasítóvá válásának magyarázata. Életében a szerető-szerelmes hölgyek, legfeljebb a sáröltönyén a holdsugártól megcsillanó flitterek. Négy szép alakítás. Számomra valamilyen mértékig mind egy-egy irodalmi mintához köthető. Az anya szerepében, Oláh Zsuzsa talán Szindbád Majmunkája. A „Luigi” anyakomplexusa következményeit megöröklő titokzatos jótevő, a legkitartóbb barát feleségeként kitárulkozó asszony (Katharina), Ráckevei Anna: a Mizantróp Céliméne-je. „Dobj belé a sors jéghideg kútjába, és belőlem nő ki a te titkos vágyad” – mondja a védőangyal, a sors-küldötte Higilinda: Újhelyi Kinga alakjában Vörösmarty ölelhetővé lett Tündéje. Polgári értelemben a bárművésznő, Hilli a nagy vesztes: a rászedett naiva, aki az ártatlanságát adja a férfinak, s a tőle fogant magzat terhét viseli: Szalma Noémi belátó odaadása, és az egyszerű okossággal szinkronba hozott csáberő mégis egy összetettebb lényt, Bulgakov Margaritáját vetíti elém.

Az egy-egy irodalmi minta azonban nem csak elkülönülten értendő, az alakoknak van összhangzó jelentésük is. Földi tévelygése utolsó stációjaként, Luigit vízzel töltött üvegmedencébe állítják. A rohamcsillapító hidegfürdőt (a keresztfán szenvedés analógiája) purgatóriumként éli meg. Itt, a megsemmisülő időben értelmeződik számára az arcát mindig eltakaró istennő, akinek három szolgálója van, „a sóhajok, a könnyek és a sötétség madonnái, kiket titokzatos céljaira felhasznál. Ők állították elénk a fájdalmakat és a gyötrelmeket, hogy mindig tökéletesebbé váljunk, (...) addig gyötörjék a szívünket, amíg ki nem fejlesztették szellemünk képességeit.” Az istennő szolgálólányaival töltött első felvonás: tobzódás a szépség birodalmában, a Simone Weiltől kölcsönzött mottó szerint: „Talán az az ember részesül a kegyelemben, aki megtudja, mi is a szépség. A szépség labirintus. Akinek van ereje, az eljut a labirintus közepéig. Ott Isten várja, felfalja, majd kiokádja őt. Ezután kijön a labirintusból, megáll a bejáratánál, és minden arra járót békeszeretően befelé invitál.”

A második rész a rendező grandiózus tájékozódási kísérlete. A művész bűne adott: az Isten fölé képződött létező hitében, beavatkozik a teremtésbe. Szabad szelleműnek tartja magát, amiért otthon van a tudata küszöbén innen és túl egyaránt, s amiért mindkét saját énjére rálátása van. A halhatatlanság oltalmát élvező művész számára a tündöklő magány, vagy elhagyatottság egyre megy; a fájdalom szellemi kéj, a gyötrődés hálás szerep – vélekedik akut nárcizmusában, egészen az idő megszűntekor esedékes végelszámolásig. Akkor pedig a bűnfelismerésben rejlő kompromisszum kínálkozik: kiválasztott a maga módján, a Krisztus jobbján szenvedő lator is.

Galambos Péter előadása összművészeti hatásra törekvő, önvallomás-jellegű performansz. Széttartó, és csomópontok köré sűrűsödő látomások szigorúan komponált, szaggatott zuhataga. Szakrális és groteszk, éteri és buja, robosztus és melankolikus. A mostani rendezéssel a művészidentitást ábrázoló képtára (a POSZT-díjazott Trió – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, Jászai – Csokonai Színház, Debrecen) triptichonná teljesedett.

 

[Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert: Na' Conxypanban hull a hó. Rendező: Galambos Péter. Csokonai Színház, Debrecen]

 

 Balogh Tiborhoz- Kristán Attila és Újhelyi Kinga

 

Ajánljuk még: 

 

Balogh Tibor: A fal füle...

Balogh Tibor: A pénz furfangjai

 


 

Főoldal


2013. január 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Ünnepi Bárka-est és díjkiosztóNagy Gábor és Paszkál Gilevszki kapta a 2019-es Balassi Bálint-emlékkardotElhunyt Tandori DezsőTakács Zsuzsa az Artisjus irodalmi nagydíjasa
Ütőér
Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái
Versek
Jász Attila verseiLanczkor Gábor versei Muszka Sándor verseiGrecsó Krisztián versei
Prózák
Kiss Judit Ágnes: FeketemagyarHidi Tünde: ÖrökségEgressy Zoltán: Hold onJózsa Péter: Nicolo kapitány jól fizető útja
Kritikák
A balladák vége - Muszka Sándor: SzégyenOtthonosan a szövegbenHátrahagyottakGyermekkor a szögesdróton túl
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA