Prózák

 

 V__mos_Mikl__s.JPG

 

Vámos Miklós

 

Egy (-két) gondolat

 

Attól tartok, kevesen ismerik Csala Károly nevét. Legföljebb néhányan, az én generációmból, akik még képesek visszaemlékezni a hatvanas évek végére. Sok furcsa szokás járta akkoriban. Megesett például, hogy bulikon (amelyeket magánlakásokon tartottunk, félve idegen fülektől), a magnó bekapcsolása előtt verseket olvastunk föl egymásnak, kortárs költők munkáiból. A legnépszerűbb Ladányi Mihály volt. Néha ő maga is megjelent köreimben. A mellé zárkózó poéták közé tartozott Györe Imre, Nyerges András és Dalos György, ő épp az imént kapott Heinrich Mann-díjat esszéiért Németországban, gratulálunk.

Végül, és utolsósorban Csala Károly. Úgy emlékszem, Csala rövid ideig szerkesztő volt a Magvető Kiadóban, ott akartunk megjelenni mindannyian. Vékonyka kötetét a Magvető adta ki, az Új Termés sorozatban, 1969-ben, e címmel: Vers boldognak, boldogtalannak. Addigra már egy hetilapnál dolgozott, azt hiszem, a Tükörnél.

Verseit rendszerint a házibulik csúcspontján kezdte fölolvasni valaki, amikor a számunkra izgalmas költemények már elhangzottak. Erre úgy került sor, hogy valamelyikünk megtalálta a Vers boldognak, boldogtalannak-ot a házigazda könyvespolcán. Nem szégyellem, nekem is megvolt, elég sokáig. Nagyon tudtunk röhögni például ezen:

 

Petőfi volt az a költő
Aki egyenesen ment

 

A folytatásra nem emlékszem, de maradt a szellem és a stíl. Fűzfapoémáit Brecht és Pósa bácsi nyomdokán vetette papírra. Senki nem értette, hogyan juthatott a Magvető odáig, hogy Csalát az olvasóközönségre zúdítsa. Ő biztosan nem arra vágyott, hogy szórakoztassuk egymást a strófáival. Pedig ki a kicsit nem becsüli, stb.

Akárhogyan is történt, ma már szégyellem, hogy annyit nevettem rajta. Abban sem vagyok biztos, hogy ami ennyire csiklandja az ember humoridegeit, az föltétlenül rossz. Íme például a most két évszázados jubileum örömére Petőfi egyik műve.

 

A férj hazajő betegen.
Hű nője orvosért
Megy hirtelen.
Miként siet, az istenért!
Az orvostól mindent remél,
Azért rohan érte, mint a szél,
Oly gyorsan azért keresi föl…
Jól tudja: az orvos gyakran öl.

 

Azt hiszem, ha az említett időszak borban és pálinkában úszó összeröffenésein ez elhangzik Csala versei között, senki nem gyanítja, hogy Petőfi Sándor alkotta, Szalkszentmártonban, 1846 márciusában.

Kérdés, honnan lehet biztosan megállapítani, hogy melyik költemény magas irodalom, és melyik talmi? Mind a kettő ritmusos, olykor a sorvégek szépen összecsöngenek, azaz rímelnek. Én azt hiszem, biztos tudás e tárgykörben nincs. (Irodalmi szakemberek, tőletek bocsánatot kérek.) De biztos érzés azért van. A szív és a lélek dönt, elég határozottan.

Világos, hogy aki olyan virtuózan rímel és időmértékel, mint Petőfi, az megpendít egy hangszert a szívünkben. Persze, számít, hogy miféle tartalmakat bíz a ritmusra és a sorok zeneiségére. Talán nem ünneprontás, ha óvatosan kimondom: olykor picit gyermeteg megállapításokat (néha vicceket) nemesített költészetté. Ne csodálkozzunk, mire istenigazából benőhetett volna a feje lágya, megölte egy orosz katona, némelyek szerint dzsidával (?), állítólag hátulról. Utóbbit nehéz elfogadni, ha ő volt az a költő, aki egyenesen ment, és vérmérséklete szerint mindig szembe. Szembe, babám, ha szeretsz?

Az írástudókat csúcsaikról érdemes megítélni, nem hullámvölgyeikről.

Régebben, még a szocializmus sűrejében mondanivalónak nevezték a gondolatokat, amelyeket az irodalmi alkotások (filmek, színdarabok, képek, szobrok) kifejeztek, nyíltan vagy burkoltan. Ezt a szót azonban ideológusok és kultúrpolitikusok alaposan lejáratták. Nevezzük inkább üzenetnek. Sajnos a huszadik század végére már ezt sem fogadták el az irodalom elemzői. Mindegy, maradjunk annál, hogy gondolatokat azért találunk a legmodernebb (posztmodernebb) művekben is, és ha nem találunk bennük, akkor is keltenek az olvasóban.

Eldönti-e az érték kérdését az, hogy milyen nézeteket képvisel vagy ébreszt a vers, a novella, a regény? Ne vágjuk rá a választ. Tudható, hogy a Tolsztoj számára legfontosabb elméleti kérdések, amelyeket kíméletlenül beleírt a legfontosabb regényeibe, megszakítva velük a cselekményt, korának legokosabb emberfői számára nevetségesnek tűntek. Azt például, hogy Oroszország problémáit megoldaná, ha a nemesség összefogna az obscsinákba (termelőszövetkezet-félékbe) tömörülő muzsikokkal, látványosan cáfolta a történelem. Ám ez semmiképp nem csökkentette Tolsztoj könyveinek értékét, maradtak remekművek.

Petőfi Sándor többnyire pontosan azt fejezte ki, ami az ő idejében a leghaladóbb tartalom volt, elsősorban politikai verseiben. Ezeket hazafiasnak szokták nevezni. A forradalom biztosan jót tesz a magyar ugarnak, mindenki lelkesedett érte – elvben. Erre érzett rá a csodagyerek és csodaifjú, aki a legfontosabb műveit tulajdonképpen négy év alatt írta meg. Azt is pontosan tudta, hogy a nép erősebb, mint az uralkodó osztály, s elég radikálisan fejezte ki. Az Akasszátok föl a királyokat! igazán provokatív javaslat, s mind az akkori, mind a mai büntetőjogban találni paragrafust, amelynek alapján a bíróság elítélhetné érte a költőt. Szerencsére békén hagyták, többek között azért, mert az 1840-es évek legnépszerűbb embere lehetett. Számomra fölfoghatatlan, hogy miképpen lehetett ennyire érett. Nagyjából abban az időszakban, amikor manapság egyetemi éveiket töltik a fiatalok, és még éppen csak keresik az útjukat.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de valamennyire sejthető, hogy a Petőfi nevű lázadó elég masszívan alkoholista volt, arra is utalnak bizonyos jelek, hogy talán a kábítószert sem vetette meg, francia mintára talán ópiummal élt, vagy legalább próbálkozott. Tisztánlátásának ez sem ártott.

Ugyanakkor nem adhat az Isten mindent egy helyre. Magánéleti költészete néhol nem mentes a kicsi-asszony-csókkal-várjon jellegű elképzelésektől. Én leborulok a Szeptember végén című híres verse zeneisége és hevülete előtt. Mégsem akarom magamban tartani, hogy fölháborít az a hozzáállás, pontosabban elvárás, amit özvegyével kapcsolatban megfogalmaz.

Milyen férfi az, aki azt igényli a hitvesétől, hogy miután ő elhalálozott, az asszony maradjon özvegy, amíg csak él, s ne adja be a derekát semmiféle szerelmes ifjúnak. De ha mégis erre vetemednék, vigye ki a temetőbe az özvegyi fátylat, borítsa a fejfára, mert holt férje majd feljő érte a síri világból, mikor máskor, mint az éj közepén, hogy levigye magával, s azzal törölgesse könnyűit, csontarcán sose múló szemrehányással, amiért az asszony könnyedén elfeledé hív emberét, pedig ő még akkor is örökre szereti.

Kezdjük ott: honnan olyan biztos ebben? Petőfi köztudottan nem volt a házastársi hűség szobra. Folytassuk azzal: vajon mit érezhetett a híres nej, Szendrey Júlia, amikor elolvasta? A vers Koltón született, 1847-ben. (Értelemszerűen szeptemberben, költőnk romantikus volt, de ízig-vérig realista.) Nagyjából egy évvel azelőtt találkoztak először. A költemény megírásakor éppen mézesheteiket töltötték a koltói Teleki-kastélyban. Mellbe ver, hogy valaki a nászútján azt fontolgatja, mi történjék majd a halála után. Aligha tudhatta, hogy az kevesebb mint két esztendőn belül következik be.

Tudom, aki bármi „rosszat” mond a legendává vált szerzőkről, azt kiátkozzák, végső esetben lenyilazzák. Pedig szerintem a hibák nélküli embereket még akkor is nehéz tisztelni, ha költőfejedelmek.

Egy gondolat bánt engemet. Nem az, hogy ágyban, párnák között ragadna el a halál, annak szinte örülnék, pláne ha gyorsan, fájdalommentesen tenné. Hanem hogy a sihedernek, aki a magyarok legtöbbre tartott költője lett, miért nem szólt az idősebb és vélhetőleg bölcsebb Arany János, hogy ezt azért nem kéne. Bár… Petőfi, akit talán joggal neveztem sihedernek, 1823-ban született. Arany, akit hozzá képest – talán korpulens alkata miatt – többségünk jóval idősebbnek vél, 1817-ben. Tehát mindössze hat év volt köztük. Nem lehetett atyai barát, legföljebb bátyi.

Jókai Móron, Petőfi másik közeli emberén még kevésbé kérhető ez számon. Először is, ő két évvel ifjabb volt. Öcsi barát. Csupán hosszúra nyúló élete miatt képzelik sokan – én is – idősebbnek. Akkoriban Mór ugyanolyan siheder volt, mint Sándor. Ráadásul sok konfliktusuk támadt, egyrészt szerkesztőként, másrészt, bármilyen hihetetlen, nőügyek miatt. Pedig együtt is laktak háromnegyed évig Pesten, a Dohány utcában. Petrovics Sándorék a három szobájukból az egyiket Aranynak adták ki. Petőfi vadul nehezményezte Ásvai Jókay Móric kapcsolatát, majd házasságát egy színésznővel, Laborfalvi Rózával. Véresen összevesztek. Noha Petőfi is csapta a szelet színésznőknek. Igaz, feleségül nem vette őket. Fiatalság, bolondság.

Bármilyen nevetséges Petőfi nézete az özvegyek helyes magatartásáról, a Szeptember végén mégis elcsavarja a fejemet, sőt a szívemet. Mert nem minden az erkölcsileg és politikailag korrekt világszemlélet, valamiféle titokzatos, olykor burkolt erők teszik örök érvényűvé az irodalmat. Ezeknek mibenlétéről sajnos nincs erkölcsileg és politikailag vállalható véleményem. Ha nem kérdezem, tudom. Ha kérdezem, nem tudom.

Bármelyik középiskolai tanárnak viszkethet a tenyere, hogy kijavítsa a szórendet a versszak első két sorában:

 

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd.

 

Angolul beszélők talán a velszit is szívesen átírnák walesire. Elvégre a ballada címében Arany János ugye még tudta: A walesi bárdok. A szórenddel is tisztában volt. Mi történt?

Az, hogy a szív és lélek lendülete áttöri a szabatosság és a nyelvtan elveit. Hol a szórenden, hol a helyesíráson, hol pedig a józan észen gázol át. Arra tippelek, hogy utóbbi történt Petőfivel a Szeptember végén írásakor. Ám azért változatlanul szeretném tudni, mit szólt a friss asszony ehhez ott Koltón, a mézeshetek alatt.

Néha latolgatom, lánglelkű költőnk (egyúttal siheder) miért nem maradt veszteg a fenekén, amikor a szabadságharc már elveszett, s ezt szinte mindenki tudta. Miért nem hallgatott barátra, feleségre, vagy éppen Bem apóra, aki legszívesebben hazazavarta volna. Továbbmegyek, miért nem hallgatott saját magára: kevéssel azelőtt írásban lemondott őrnagyi tisztségéről, jelezte, vissza kíván vonulni a polgári életbe. Immár atya volt. De kevéssé következetes. Elrohant Bemhez, és elintézte magának, hogy ne ágyban, párnák közt érje a halál.

Utolsó levelét a mi Sándorunk Mezőberényben vetette papírra. Ennek a szövegét Nyáry Krisztián bocsátotta rendelkezésemre, az egyik könyvében olvasható. A címzett természetesen Arany János. Teljes egészében idéznem kell. Tanulságos, sokatmondó, megrendítő.

 

Mező-Berény, július 11. 1849.

Kedves barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyűlést, melyre föllovalt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb., mint őmaga mondá: ugyanaznapon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magam, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? Add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégiscsak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. Írj mielőbb. Az utolsó posták ide: Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket! barátod

Petőfi Sándor

 

Hm. „Amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” Ez azért meglepő, igaz? Aligha illeszkedik a tőle megszokott, olykor erős pátoszba lendülő hazafias fölbuzdulásokhoz. Áthallása a jelenünkbe sajátságos. A nagy költők világítótornyok, a legeslegnagyobbak váteszek is.

Petőfi Sándortól olvashatunk más, efféle örökké aktuális sorokat, csak ezek ritkán emlegetettek, nem kerülnek a tankönyvekbe. Szerintem oda valóak. De ahhoz nemzetünknek ki kéne szabadulnia a hazafias klisék fogságából. Meg a gyerekesekéből is. (V. ö.: „Petőfi volt az a költő / Aki egyenesen ment.”)

Tehát.

 

Magyar vagyok

 

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.

 

Fölteszem, ha bármelyik, még talpon maradt irodalmi lapban olvasnánk, a szerző feltüntetése nélkül, csak a legműveltebbek jönnének rá, hogy Petőfi csüggedt el imigyen. Igaz, előbbi levélrészlettel ellentétben, még a forradalom előtt, 1947-ben. Ha a strófa második részét is idézzük, tisztul a kép, derül az érzemény, pirosul a hajnal pírja.

 

De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

 

A kétszáz éve született költő joggal pályázhat a legmagyarabb magyar kitüntető címre. Pedig származása alapján szerb vagy szlovák (is) volt. Meghalt a szabadságért, a haza becsületéért, a csatatéren. Nyugvóhelye ismeretlen. Tett ugyan hamvába holt kísérletet egy gazdag ember, aki vállalkozónak mondta magát, hogy megtalálja a költőfejedelem sírját. Szibériában kereste, olyasvalakinek tudományos támogatásával, aki antropológusnak mondta magát. Történt mindez a rendszerváltozás előtti esztendőben. Jelentős médiacsinnadrattával adták tudtunkra a hírt: megtalálták Petőfi csontvázát.

Sajnálatos, hogy az igazi szakértők négy csoportjának – köztük egy amerikai egyetem megfelelő tanszéke és az USA patológiai intézete – vizsgálata egybehangzóan arra az eredményre jutott, hogy a csontminta egy nő földi maradványaiból való.

Ó. A mi drága Petőfi Sándorunk szláv családból sarjadt, és szláv nőként végezte? Bocs. Ám azért… jellegzetes magyar körív. Regényíró tollára kívánkozó.

 

Megjelent a Bárka 2023/2-es számában. 


Főoldal

2023. május 18.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png