Prózák

 

 V__nyai_Feh__r_J__zsef.jpg

 

Ványai Fehér József

 

Emlékszem rátok

 Részlet a Magyar Amarcord című, fiktív önéletírásból

 

Mostoha nénikém, Rézorrú Franciska leginkább a Fáni becenévre hallgat, alacsony, csontos, sovány alakja végigbilleg a Borona úton, nyomában kóbor kutyák. A háta mögött boszorkánynak tartják, bár mostanra ez az elnevezés kezd kikopni a mindennapi használatból. „Boszorkány” – dünnyögöm, s mintha egy régi, letűnt világ elevenedne meg képzeletem vetítővásznán, azonban titkai nem sejlenek fel.

Fáni három férjet fogyasztott el, akik közül én csak az utolsót, Otelló bácsit ismerem. Franciskának nem lehetett gyermeke, de sógornője (Bíbor) Anasztázia nevű lányát sajátjaként neveli, mintegy kölcsönben. Bíborka tíz gyermeknek ad életet, közülük kettő meghal, marad nyolc, négy lány és négy fiú, egyikük (Nefelejts Kálmán) fogadott keresztapám lesz.

Rézorrú egyik-másik férjének eltűnéséről pletykák keringenek, hogy az előző sarlótól sérült volna meg végzetesen a kertben, s aztán átadta lelkét a Teremtőnek. Hogy mostoha nénikémet mennyire vették elő a csendőrök és a bíróság, arról mélyen hallgat a faluszél, itt a vétkest egyszerűen csak kiveti magából a közösség, bűnét sutyorogva tárgyalják vajákos nők a szabadtüzes konyha félhomályában.

Fáni nem szeret minket sem, szűkebb családunkat, kivéve vérét, fogadott keresztapámat, nekik viszont olyan kevés dolguk van egymással, hogy a gyűlölet és a szerelem elvész. Nénikém szívből utálja a vacerokat, akik mi lennénk, az anyai ág. Százas szöget csempész a disznó vályújába, a moslékba, de szerencsére a jószág megmarad, disznótor után jókat falatozgatunk a húsából.

Rézorrú fiatal korában Pesten cselédkedik, fura szokásokat hoz magával onnan, mikor végleg hazatér. Már nem képes visszailleszkedni a paraszti világba, amelyhez sohasem is tartozik igazán. Ruházata sem a klasszikus anyókás, fejkendőjét úgy köti, ahogy a nagyvárosi hölgyektől látja. „Divatol” – súgnak össze a háta mögött. Polgári bútorokkal rendezi be a parasztházat, melyet esedékes férjével lakik éppen. Stelázsi és komód, pohárszék a nagyszobában és a konyhában, bársonyos ülőkékre és virágmintás bútorhuzatokra hull a finom por a beeső fénycsíkban. A kertben varázsos illatú estikék és jázminok, árvácskák és tátikák pompáznak a pálcákra tűzött, színes üveggömbök között – a tyúkokkal és kacsákkal, libákkal zsúfolt parasztudvarokhoz képest ez mint valami oázis tündököl. Ilyen miniarborétuma senkinek sincs a környéken, Fáni különc, máshol jó, ha egy-két muskátli szenved az ablakban, a cserépben a száraz föld sohasem lát vizet.

Imádja a mozit, vászonfüggő, fekete alakja hetente többször elsuhan a Három rózsa és a Zsombék út téglajárdáján estefelé. Az utca hírvivői csak bámulnak utána, „már megint szórakozni vágyik a vénasszony”. Itt, ha leszáll az alkony, a nők tehenet fejnek, vagy vacsorát készítenek téeszből hazatérő férjeiknek, s nem a színes, szélesvásznúról álmodoznak, a tévé szürkéskék fénye is csak egy-két ház ablakán szűrődik ki. Az udvar porában mocskos csecsemők rázzák a csörgőt, oldalukhoz rühesgyanús macska dörgölőzik.

Rézorrú nénikém a mesék világába menekül a Vágásszél rideg valósága elől, trágyadomb vadrealizmusa helyett illúziókba ringatja magát. Kedvenc filmjeit többször megnézi a moziban, rajong Gérard Philipe-ért, titokban szerelmes belé, a Tulipános Fanfan dialógusait kívülről fújja. Nincs az a hideg, amely visszatartaná esti sétájától a filmszínházig, pelerinjét vállára veti, fejét vastag kendőbe bugyolálja, de az élmény nem maradhat el. A mozit gyakran muzinak mondja, ahogy itt a jónép, ha a kezdéshez képest késésbe kerül, lépteit szaporázza.

Ahogy bejön a televízió, s néhány házon Szentesre vagy Komádira állított tetőantenna díszeleg, nem titkolja ellenérzését: a kis, kékes színt árasztó képernyő nem ugyanazt az élményt adja, mint a nagy, panorámás csoda. Tévét nem is vásárol magának, s olykor, ha a szomszédban mégis bele-belenéz az Onedin család sokadik részébe, elbóbiskol a dikón ülve.

Nem leskelődöm, de este az utcáról akaratlanul is szemtanúja vagyok, hogy Franciska a nagyszobában megáll a pohárszék előtt, kiveszi a likőrösüveget, finoman metszett pohárba tölt magának egy felest, s fejét hátravetve, gyors mozdulattal bevágja. Mintha egy nagyjátékfilm hivatlan nézője lennék, ő pedig hollywoodi filmsztár, egymásról nem tudva vagyunk az élet tanúi.    

Mire megvénül, mostoha nénikémen elhatalmasodik a szenvedély, függés az italtól, nő létére gyakran rúg be, de nem is kell neki sok, már a reggeli egy-két felestől kóvályog. Pálinkáért a sarki bögrecsárdába jár, Gubacsékhoz, akik bátor feketekereskedők, mert az ilyesmit szigorúan bünteti a törvény. Ha fináncok jelennek meg a környéken, kitör a pánik.

Mostohám már Gubacséktól hazafelé tartva, vagy inkább botladozva, meg-meghúzza a laposüveget, rosszul lesz, beleesik az árokba, csontját töri, úgy húzzák ki a járókelők. Mi fájhat neki, hogy így nekibúsul az életnek? Minden, az öregség, a betegség, az elmúlás, s hogy a régi világból nem marad semmi, de semmi. Itthagy bennünket Hajmási Péter és Pál, Jean Gabin és Greta Garbo, Honthy Hanna és Latabár Kálmán, s a többiek, Jávor Pál és Karády Katalin, s az újak nem pótolhatják őket. Mit súghat duruzsoló énekhangján a táncdalfesztivál győztese annak, aki huszártisztes mosolyhoz szokott a nagyoperett fináléjában?

Fáni savókék szeme egyre zavarosabbá válik, a körzeti orvos megvonja tőle az ópiumos gyógyszert, mert tilos és drága, fájdalmai vannak, nem akar tovább élni. Reggel nagysokára ébred fel, kedvetlenül húzza magára a kötelező szürkésfekete ruhát, maradék erejét összeszedve átballag Gubacsékhoz. Nincs nemes bánatcsillapító, maga választja ravasz helyettesítőnek az alkoholt.

Hol van az ifjúság, bátor röpülés szabad szárnyakon a lehetőségek sziklameredélyei között? A háború után feketézik, feldarabolt libát szállít vonaton, bőröndben Pestre nem kis haszonnal, hát persze, hogy nem volna szabad, a törvény bünteti, de élni kell, s ő nem csak önmagáért felel. Meggyűlik a baja a fináncokkal, már hazafelé tartva üldözőbe veszik, megpróbálja lerázni őket. Mint egy westernfilmben, Kéthalomnál a másik oldalon száll le, mire amazok felocsúdnak, elbújik az indóház beugrójában. Ezúttal egérutat nyer, de később nem menekülhet a legnagyobb ellenfél, a halál elől.

 

Sárváriék srévizavé laknak hozzánk képest, házuk hatalmas a kis parasztvityillókkal összehasonlítva. Nem értem, ők miért élnek ilyen kastélyszerű épületben, míg a többség szegényes környezetben. Mi tudnak ők, amit mi nem? Vagy már ebbe születtek? A legcsóróbbak szoba-konyhás vályogviskóban kelnek és fekszenek, az egyetlen ablak ucára néz, a nyeregtetőn használt cserép, lószarral tapasztva a fal tövét védeni hivatott padka. Sárváriék kockaháza nem az évtized múlva divatba jövő Kádár-kockára hasonlít, van benne valami polgárias, úri, bár nem egészen értem a szó jelentését, a felnőttektől hallom, azt viszont saját szememmel látom, hogy lépcső visz a teraszra, a fedélszék különleges formájú, leginkább talán harangot formáz, a főfal külseje barna színű kőporral bepucolva, a nyílászárók zöldek, az özön üvegen csillan a fény.

Sárváriéknáll több a gyerek, mint az átlagos kettő, négy fiú (Konrádó, Filip, Ernő, Juszuf) és egy lány (Gyöngy) kel és fekszik ott a szigorú szülők parancsainak engedelmeskedve. Konrádó, a legidősebb fi nevét apjától örökölte, csakúgy, mint a lány az anyjáét. Egytől egyig komoly embereknek néznek ki, a gyerekek, fiatalok félig már szinte felnőttek – kivéve Juszufot, aki lassú pillantásaival, rejtelmes arckifejezésével kirí a többi közül. Szakmát tanulnak, iparosok lesznek, asztalosok, kőművesek, vlllanyszerelők, Gyöngy fodrász – pénzkereső, gyakorlatias kenyérpusztítók, az életre készülnek, hogy majd ők is napról napra gyarapodjanak, ahogy őseik. Nem a téesz munkaegységein sínylődnek, hanem saját erejükből teremtik elő a mindennapi betevőt.

Idősebb Konrádó magas, szikár, mézet perget, méhészkedik, ami már önmagában különlegessé teszi, mert a többi portán legfeljebb kiszáradófélben lévő birsalma, meggy, szilva senyved. Sohasem esik annyi eső, hogy elég lenne, a föld felszínén arasznyi széles rések. Ha viszont országos a zuhé, teknővel lehetne csónakázni.

A méhes mellett és mögött organabokrok szegélyezik a mezsgyét, átszőve a kerítést, ez is módosságra utal, máshol nem látni ilyet. Én harmadmagammal a közelben ácsorgok, befelé bámulunk, önmagunknak sem merjük bevallani, abban bízunk, hogy megkínálnak lépes mézzel. De odabentről észre sem vesznek minket, éhenkórász utcakölyköket.

Férjhez megy Sárváriék egyetlen lánya, Gyöngy, a templom felé bámulva, az utcasarkon ténferegve várjuk a lakodalmas menetet. Senki sem hívott ide bennünket, magunktól jöttünk, szokás gyerekbandának csak úgy nézelődni közösségi eseményeken. Mégis átnéznek rajtunk, mintha ott sem lennénk, hiába kántáljuk, hogy esik eső, hull a dara, fázik a mennyasszony fara, mondókánk nem hat meg senkit. Ahogy itt mondják, lagziban a nem kívánt vendég szűrös, aki foga között örömest elszűrné a nedűt, de számára leginkább kívül tágasabb.

De gyerektől talán még elfogadható a potyázás, végül mégis megszánnak és megkínálnak puszedlivel, kissé dohos, de ehető. Rosszabbul fest, ha felnőtt koldul, az örömanya kezében tálcával a nagykapu felé tart, s bort tölt a kérőnek. Szemöldök Matyi, így csúfolják szegényt, kint él a tanyán, nem ment be a téeszbe, szüntelenül éhezik és szomjazik. Gúnynevét onnan kapta, hogy dús szemöldöke középen összenőtt, de nem érdekes, jó az úgy, férfiember nem jár kozmetikushoz – igaz, errefelé a nők sem. Kis itóka a demizsonból és némi sütemény lakodáréban mindenkinek jár, nemde?

És az utca végén megjelenik a lakodalmas menet, elöl az ifjú pár, Gyöngy és Setét Jenő. Szépek így együtt, látszik, hogy szerelmesek. Azt már mi, kisfiúk is felfogjuk, hogy a mulatság után majd együtt alszanak, ezt hívják nászéjszakának. (Pina, fasz, együtt basz, ebből lesz a kiskopasz – suttogjuk egymás fülébe, és röhincsélünk.) Tudjuk, amit tudunk. A végén a vőlegény bedugja a pöcsét a mennyasszony lukába – közli. Nyiszke megmásíthatatlanul, de úgy, hogy a közelben álló felnőttek ne hallják. A kapufélfának dőlve reméli, hogy az edény alján, a terítő ráncai között megbújva jut még neki a lekváros kalácsból.

 

Anyám kezét fogva május elsejére megyek a Hajós úton. Kisdobos vagyok, rajtam kék színű, műszálas rövidnadrág kantárral, térdig érő, hosszú zokni, fekete-fehér lakkcipő. A háromszög alakú, világoskék kisdobosnyakkendő gondosan inggallér alá hajtogatva, elöl lyukas gesztenyébe dugva a két szára. Az eső esni akar, de még nem kezdte el, az ég ólomszínű, nem ez volna az első majális, amikor elázunk. Fúj a szél, mutatóban pár esőcsepp anyám orkánkabátján landol, táskájából előkészíti az én műanyag esőkabátomat is.

Az utcai fára akasztott hangszórókból indulózene pattog, kissé rémisztő aláfestést ad a készülő viharnak. A technika csúcsteljesítménye a pirosra festett, tölcsér alakú eszköz, a tanácsházáról kivezetett drótok kötik össze az ágak közt megbúvó hangládákat.

Anyám harmincas fiatalasszony, lábán harisnya és szolidan magas sarkú körömcipő. Nálam négy évvel idősebb nővérem irigyli anyukát, mert ruhájára sohasem csapja fel a sarat, lehet bármilyen égszakadás, földindulás. Hogy csinálja? Nem értjük. Mamának jó lába van, csinos, sutyorogja otthon nővérem, akit vonz a cipők világa, már nagylány szeretne lenni, aki harisnyanadrágot és tűsarkú cipellőt húzhat.

Engem még nem érdekelnek a női lábak, kisfiú vagyok, azon töröm a fejem, hogyan tudnám megelőzni, legyőzni osztálytársnőimet tornaórán és olvasásból, számolásból. Körmeiktől, karmaiktól félek, de titkolom, sejtem, micsoda fájdalmat képesek vele okozni, ha bőrbe, húsba mélyesztik.

De itt, itt még a központi május elsejei ünnepségre igyekszünk anyámmal, aki a nőtanács tagja, hivatalból muszáj jelen lennie a felvonuláson, szóvá tennék, ha hiányozna. Én már akkor unom az egészet, amikor még el sem kezdődött, halálosan messzinek találom a focipályát, ahol a deszkákból összeeszkábált tribün áll. Késésben vagyunk, és az eső is egyre jobban csöpörész, hozzá mozgalmi nóta adja a ritmust a recsegőből. Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról, évek szállanak a nyári fák alatt, oly vidám az ének. Boldog dallama így önti dalba ma: csuda jó, gyönyörű az élet.

 

Megjelent a Bárka 2023/2-es számában. 


Főoldal

2023. május 16.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png