Prózák

 

10.K__li_Istv__n.JPG

 

Káli István

 

Túrókoktél

 

Mérnököcskénk, jól túl a harmincon, egyre gyakrabban töprengett el azon, hogy vajon az életét minden eszközzel irányítani, de legalábbis befolyásolni akarók miért látnak benne meg olyan sok hozzá közel állóban lehetséges lázadót. Soha nem szegzik neki nyíltan a kérdést, soha nem fedik fel gyanúsító szándékukat, csak sejtetik vele, hogy potenciális ellenségként számolnak vele. S még ha csak az egyedüli volna. De nem. Pedig az addig eltelt életében tapasztaltak alapján bárki előtt példák egész sorával igazolni tudta volna, hogy azok között, akik vele együtt zsenge gyermekkoruktól kezdve a rend mókuskerekébe kényszerültek, és akik emiatt azóta ott hordozzák tudatukban az állandó taposás, azaz a megfelelés kényszerét, nincs, mert nem is lehet lázadó. Hogyan is gondolhat, egyáltalán feltételezhet róluk ilyesmit bárki, amikor megszületésük óta, még ha ezt gyermekként nem is érzékelték, egyetlen, örökös, kényszerű eszközük a túlélésre a mindenkori, a teljes megalkuvásig elmenő kompromisszum volt, amit főleg önmagukkal kötöttek, így aztán, mert nemcsak a tudatuk, a lelkük is hozzáidomult ehhez a létformához, vagyis az állandó meghunyászkodáshoz, soha nem vennék a bátorságot ahhoz, hogy az olykori tudatos, nagy gondossággal előkészített és beütemezett megnyomorításuk ellen akár csak egy szó erejéig is hőzöngjenek.

Közel öt évig ugyanezt állította volna bárki rákérdezőnek Moldovan Tudorelról, a meggyesfalvi alvállalat közel ötszáz alkalmazottjáért felelő szakszervezeti bizalmijáról is – az akkoriban az elnök megnevezést jelentette –, aki nem pusztán beleillett a nekik szánt sorsot feltételek nélkül elfogadók általános képébe, de az állandó mosolyával még azon túlmenően is a bármely konfliktussal szembeni békesség-keresés megtestesült példájának számított az őt bármikor is jellemezni óhajtók szemében. Emiatt aztán mérnököcskénk nem is igazán értette, kinek, melyik befolyásos nagymenőnek a fejében születhetett meg az ötlet, hogy abban a sokszínű és sokrétű közegben a „szocializmus építéséért vívott harc” egyik meghatározó tisztségébe éppen őt, az egyik jelentéktelenebb gépkezelőt jelöljék és választassák meg, hiszen ha valaki kötelezővé teszi számára, hogy eszményien leírja a kor tehetetlen alattvalójának arcát, alakját, jellemvonásait, bizonyára ösztönből, vagy egyéb, kiterjedtebb tudás híján, Tudorel jelenik meg a lelki szemei előtt, és a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül eleget is tesz a feladatnak, akár eskü alatt vallva, hogy nem tévedett.

Holott nevezetten, a külsőségek tekintetében, semmi olyan különös nem volt, ami miatt ez az egyértelműség elvárható lett volna: közepes termet, inkább törékeny, semmint erőt sugalló alkat, az arcot a teljes szabályosságtól kissé eltéríti a markánsan hajlott, de viszonylag szabályos ívű karvalyorr meg a szájtól lefelé hirtelen háromszögűvé keskenyedő áll, de azt a két, nem számot tevő torzulást jócskán ellensúlyozzák a belső melegséget sugárzó, dióbarna szemek meg a mindig csillogó ajkak, a vízszinteshez közel álló vállakon meglehetősen jól fekszik a jelzés értékű, barna szövetöltöny zakója – az hivatott mindenkor érzékeltetni, hogy viselője nem akármilyen kategóriába tartozik –, amelynek testhez simulása valami természetes feszességre utal, egyáltalán tartásra, amit a zakó alatt hordott mindenkori fehér ing meg annak gallérja alá gondosan csomózott barna nyakkendő is kihangsúlyoz, nem is beszélve a mindig frissen vasalt élű nadrágról, meg a túlzott pedantériát igazoló, magas fényű lábbeliről, amiről a nap egyetlen percében sem mondhatná senki sem, hogy egy folytonosan port termelő és kavaró közegben viselik. Az arcon ülő állandó mosoly pedig a mindenkor elvárt aktivista magatartás – a felsőbbség-tudatot és szigort sugalló komolyság – meghazudtolásának jelképe, ami viselőjének megszólalásakor a hangját is átitatja, s amitől a beszéde kissé elnyújtottnak tűnik, de ennek ellenére nem visszatetszőnek.

Időbe tellett, amíg mérnököcskénk megfejtette a Tudorel állandó mosolyának rejtélyét: az nála a mindenkori békehelyzethez való viszonyulás alapja; kívülről tekintve semmi feltűnő különbség nem tapasztalható aközött, ahogyan azokra pazarolja, akik kiemelték a sokak közül, s akiktől függve az utasításokat kapja, illetve azokra, akiknek lényegében kutyakötelességük lenne ellenvélemények nélkül elfogadni valamennyi állítását, illetve kérését, amellyel tulajdonképpen a fentről leosztott, pártos utasításokat továbbítja nekik. És a legkételkedőbb, és emiatt a folyamatos fürkészésre beállt szem sem állapíthatna meg az ő esetében semmilyen sumákolást e mindenkori mosoly-egyenlőség mögött. Ennek a rejtélynek a megfejtése egyben újabb alkalom is volt a jelölésében és megválasztásában cinkos igazgató problémamentesítő ösztönének vagy a bajkerülésben való különös jártasságának elismerésére és megcsodálására.

Mérnököcskénk részéről semmi értelme nem lett volna magának a rendhagyó jelenségnek az okát firtatni, rákérdezni meg a tisztség viselőjére, hogy mennyire tekinti önmagát nélkülözhetetlennek, pláné nem, tudomásul kellett venni, hogy ilyen, és belátni, hogy ilyenként lényegében egy külön áldás, mert személyében eggyel kevesebb a forrás a „dolgos mindennapokra” amúgy igencsak jellemző testi-lelki stressz-hatásokat tekintve. Azt pedig külön öröm volt megtapasztalnia a számára első közös télifa-ünnepélykor, hogy Tudorel nemcsak őszintén szereti, és rendkívüli teremtményeknek tekinti a gyermekeket, amint ez az olykori, nem kötelező, így aztán tartalmasabb alkalmi beszélgetéseikből kiderült, de a létfolytonosság az ő tekintetében is biztosított, ugyanis a Moldovan-ikrek – egy fiúcska meg egy kislány – külsőre is, a mosolyukat tekintve is apjuk szakasztott mása, amitől az apa meg a két gyermek együttesének puszta látványa is bárkiből felszabadító derűt képes előcsalni. A látványuk nyomán serkent derű felszínre dobta a temesvári egyetemi éveinek emlékeit, eszébe jutott egyik megélt vidám történet, amikor a kar alaptantárgyának, a vegyi berendezéseknek és felszereléseknek a laboratóriumi gyakorlatát vezető, Dodinak becézett adjunktushoz beugrottak kifli-pénzért az iker-gyermekei, s az éppen jelen levő professzor, „Náblá”, őket látva megjegyezte, hogy „măi, Dodi, tu te-ai folosit de metoda similitudinii, când ai făcut pe acești copii?”, vagyis hogy az azonosság elvét[1] alkalmazva nemzette őket.

Időnként természetesen száraz munkahelyi kapcsolatra is kényszerültek, de ezek sem gátolták, hogy mérnököcskénk és Tudorel között szinte észrevétlenül kicsírázzon, majd zsenge szárba szökkenjen a kölcsönös rokonszenv, ami kimondatlanul is folyamatosan nődögélt, gyarapodott, de hosszú évekig nem teremtődött megfelelő alkalom, hogy beérjen, leszüretelhető legyen. Akkor került rá sor, és ott, amikor és ahol a legkevésbé számíthattak rá.

Már elkezdődött, és egyre inkább kiteljesedni látszott az a nehéz évtized, amelyet a mindennapi tényleges nélkülözések jellemeztek, és amelyeknek a kényszerű elviselését olyan keretlegények felügyelték, akik a hűség jegyében vállalt, s olykor még azon túlmenően is „szigorú” szolgálatukért alig kaptak valamivel többet jutalomképpen, mint hogy hozzájutottak mindahhoz, amihez bármelyik, általuk szemmel tartott nélkülözésre kárhoztatottnak, a pénze ellenében, amiért becsülettel megdolgozott, joga lett volna. A tudatos megvonások nyilvánvalósága és szinte már természetes hozadékként a hozzájuk kötődő állandó szemmel-tartás még fokozottabb volt azokat a hagyományos ünnepeket megelőzően, amelyek nem a „szocialista nevelést” voltak hivatottak előtérbe helyezni. A karácsonyi teríték szentséges bőségét, de főleg húsvéti bárány megszerzését, annak az ünnepi asztalra kerülését mégis igyekezett minden „közember”, a lehetőségekhez mérten, a maga módján megoldani. Ezért aztán egészen természetes volt, hogy mérnököcskénk él a kézenfekvő ajánlattal, amikor Tudorel a katolikus Virágvasárnapot követő Nagyhét elején csak úgy érintőlegesen megjegyezte, hogy az ő kollektivista csobán apjának Faragón van hét, „füvet még nem látott”, feláldozható báránya, amiből kettőt – egyet maguknak, egyet a fia családjának – megtart az ortodox húsvétra, de a maradék öt eladó, helyben kiválasztható, az árban kedvezményként benne van a leölés, kibelezés, nyúzás, kettéhasítás, a bőrt is visszavásárolja, ha nem tartanak igényt rá, csak ki kell menni érte és haza kell hozni. Mint kiderült, ő volt az első, akinek szólt, ennek fejében elvárta tőle, hogy a másik négyre is vevőt szerezzen, ami természetesen nagyon könnyű feladatnak bizonyult, egyből meg is oldotta, mert amikor teljesen más céllal belépett a személyzeti osztályra, és egy csokorban talált három, éppen a húsvéti gondokat meghányó-vető hölgyeményt – a személyzetis Árkos Gyöngyin kívül Szekeres Ildit a szállításról és Dévai Sárit a főgépészetről –, elég volt látszólag véletlenül elkottyintania, hogy a hét végén valószínűleg Faragóra megy bárányügyben, mindhárman azonnal lecsaptak rá, hogy kérdezze meg Tudorelt, nem bégetnek-e utánuk is az apjánál valami gyönyörű birkaporontyok. Mivel ott helyben kész válasza volt, hamar dűlőre jutottak a kincs megszerzésére legalkalmasabb időt illetően is, remélve, hogy Ölyvessy, az előző években bejáratott szokásához híven, ezen a Nagypénteken is valamilyen ürüggyel hamarabb hazaengedi a nőket. Kelemen Alpárról, a geológus kollégáról tudta, hogy elég csak megemlítenie, negyedikként azonnal lecsap a lehetőségre.

Tudorel láthatóan örült, hogy levették a válláról a kufárkodás gondját, a péntek neki is megfelelt, amúgy is számította egy-két, falun nélkülözhetetlen, de helyben beszerezhetetlen aprósággal meglepni az apját. Mivel egy autóban nem fértek volna el hatan, úgy döntöttek, hogy egyenlően elosztják a bárányvásárlókat, kettőt-kettőt a Tudorel Daciájába, illetve a mérnököcskénk bogárhátú Folkszijába.

Amikor Nagypénteken úgy dél tájban Pircsike, a telefonközpontos kisasszony odaszólt minden irodának, hogy a diri szabad utat adott a csajoknak a pirostojás-festéshez, Tudorel és mérnököcskénk együtt rákopogott Ölyvessyre, hogy lenne valami közösen megoldandó dolguk házon kívül, ha nincs ellenére. S mert nem volt – soha senki olyantól, akiről tudta, hogy a munkája nem marad elvégezetlenül, nem kérdezte meg, miért s hova –, összekapták a társaságot az induláshoz.

Mérnököcskénk, látva, hogy a reggeli borongós, esős idő váratlanul napsütésesbe váltott, s mert nem volt biztos abban, hogy négy óráig befejezik a bárányvásárt, hogy időben visszaérjen, s kivegye Lillácskát, az öt és fél éves kislányát a Vörösmarty utcai napköziből, hirtelen úgy döntött, hogy tesz egy kis kitérőt, felveszi, és magával viszi, hadd szívjon ő is egy kis friss, fertőzetlen falusi levegőt, nem számolván azzal, hogy az éppen soros április is, mintegy igazolásaként a ráfogott „szeszélyes” jelzőnek, óráról órára más-más arcát mutatja majd. A városból kiérve Lillácska, talán a tiszta napsütéstől, vagy a felnőttek békés hallgatásától ihletve, dalra fakadt, s még az apja kérésére sem akarta abbahagyni, aki pedig csak azért szólt neki, mert nem szerette volna, hogy a kollégái azt gondolják, produkálni akarja magát a kicsit. Árkos Gyöngyinek ez annyira tetszett, hogy elnevezte nótástörpének, s újabb meg újabb dal eléneklésére noszogatta, ő pedig szívből kornyikált. Azonban alighogy áthajtottak a sárpataki Maros-hídon, elhallgatott, bizonyára őt is meglepte, ahogyan a hirtelen egymásba tornyosuló, lilásszürke gomolyfelhők eltakarták a szegény, jóságos Napot, amelyik pedig nagyon igyekezett, hogy bár néhány pillanatnyi kivillanással oldja valamelyest a hirtelen kerekedett hideg borongást, amibe gyámolítottjai, északnak fordulva, belészaladtak. De csak akkor áldották igazán az addigi meleg-ontó szándékát, amikor a makadámos úton óvatosan, a kátyú-kerülgetések közepette végigdöcögve megérkeztek Faragóra, s kiszálltak az autóból.

Tudorel apjának háza a nagy, füves udvarral, egy lankásabb oldal felé hosszan elnyúló kerttel a falu szélén állt. A Mezőség felől fúvó szikár, északnyugati szél a dombok hepehupás hullámvasútján átrobogva, az útját állni képtelen utolsó dombhát martján alábukva s a lankán akadálytalanul legördülve, süvöltve-vijjogva kapott belé mindenbe, ami elébe került, mintha azon akarna felhízni, hogy embert, állatot, bokrot, tárgyat magával ragad. Mindegyikükbe belédermedt a jókedv, egyik is, másik is a maga módján igyekezett háttal fordulni a cudar szélnek, miközben a szerzés örömétől felajzva készült kiválasztani a maga áldozati bárányát. Az öreg Moldovan csak némán bólintott, amikor Tudorel egyenként bemutatta őket, utána sem sokat beszélt, csak intett, hogy kövessék. A ház mögötti, hevenyészett karámhoz vezette őket, s megmutatta a jószágot. Sokat nem kellett válogatni, nagyjából egyformák voltak, mind három hónaposak, tizenkét-tizenhárom kilósak, alkudni sem kellett az árukat illetően, előre tudták, mire számíthatnak: megmérik a kézi tizedes mérlegen, s élősúly szerint fizetnek, ha a bőr marad, leszámítják a fizetendő összegből.

A hölgyek is meg Alpár is, azon a címen, hogy az ő érdeme a létrejött vásár, átadta az első választás jogát mérnököcskénknek. Lillácskának az a bárány tetszett, amelyiknek a fehér bundájában a fején apró fekete foltok voltak, Tudorel testvéröccse, aki mindvégig ott forgolódott a karámban, hogy szem elé terelje a jószágokat, azt áldozta fel először, s akasztotta a hátsó lábaitól az ereszre rögzített kampókra, hogy lefejtse róla a bundát. Miközben a többiek szájtátva tébláboltak a serényen iparkodó férfi körül, ő körbesétálta a kislánnyal az udvart, mindig úgy terelve maga mellett, hogy a testével szélárnyékot tartson neki, aztán kétszer is oda-vissza versenyt futott vele a kertet elhatároló, három rend dróttal összekötött faoszlopsor mentén, hogy az elevenebb mozgástól kimelegedjen, mindenféle bugyuta játékot kitalált, csakhogy távol tartsa a gyermeket a véres látványtól, ölbe kapta, énekelt neki, s közben keringőzött vele, de Lillácska tekintete folyton a mészárlás színhelye felé fordult, végül nem kerülhette el, hogy közel engedje, addig kérte őt, sírt is egy sort, amíg odavitte. A fiatalember éppen akkor hasította ketté egy kis baltával az egyik leölt, megnyúzott bárányt, Lillácskának ez annyira tetszett, hogy nem akart onnan elmozdulni, a következő mészárlást elejétől végig megbámulta, pedig már didergett a szélverésben, amely elől a többiek már mind a házba húzódtak. Szerencsére éppen kibújt a Nap, kapóra jött, hogy kicsalogassa a gyermeket az árnyékból, de az nem akarta otthagyni a mutatványt, sírva könyörgött, hogy a következőt is végignézhesse. Bármennyire is sajnálta, hogy nem tehet kedvére, nem kockáztathatott, félő volt, hogy meghűl, megpróbálta szép szóval megértetni vele, hogy visszajöhet majd, de előbb fel kell melegednie, menjenek egy kicsit a napra szaladgálni, csakhogy nem talált meghallgatásra. Akkor keményen megfogta a kezét, úgy igyekezett elvonszolni onnan, de Lillácska, a szándékával dacolva, a földre ereszkedett. Nem akarta a karjától fogva elvonszolni onnan, ezért inkább ölbe kapta, hogy a verőfényre vigye.

A szinte már hisztérikus rúgkapálás és sírás felbőszíthette a fia munkáját felügyelő öreg Moldovant, mert hangosan, a haragtól recsegő hangon, a maga jó zamatos mezőségi román nyelvén rászólt mérnököcskénkre:

– Fiatalúr, miért nem viszi be a házba azt a gyermeket?!

Meglepte a váratlan, agresszív számonkérés, de igyekezett nyugodt hangon érvelni.

– Mert bent ülni otthon is tudna, de ilyen jó friss levegőn szaladgálni nem.

– Pedig odabent még falhatna is egy keveset. A menyem szelt egy kis sajtot meg ordát, biztosan jól esne neki – mondta már csendesebben, miközben kimért léptekkel közeledett hozzájuk.

– Nem hiszem, hogy éhes lenne, ebédelt a napköziben. – Ezzel akár lezártnak is tekinthette volna az ellentmondásos párbeszédet, ha Lillácska, aki, ha tudta is, hogy róla folyik a szóváltás, de nem érthette, mi a tartalma, nem éppen azért fakad újra sírva, ezúttal azzal, hogy éhes.

– Na, látja maga?! Nem inkább az a baj, hogy túl büszke, s nem akar egy szegény és egyszerű román ember házában megmelegedni? – csattant fel ismét az öreg Moldovan.

Méltatlankodása olyan harsányra sikeredett, hogy Tudorel jónak látta a karám mellől közbelépni.

– Apám, miért baszogatja a mérnök úr agyát?! Nincs szüksége a maga kioktatása. Rendes ember. Tudja, hogy mi illik, s mi nem.

– Az lehet. De akkor is túl büszke. Mint a fajtája – morogta az öreg, és mintha mi sem történt volna, komótosan elindult vissza a karámhoz.

Mérnököcskénket lebénította a rá kimondott szentencia. Úgy érezte, szégyellnie kellene magát, mert azok után, ahogyan az öreg rápirított, hogy túl büszke, felsejlett benne, hogy talán igaza is lehet, s azonnal előtérbe tolakodott a rajtakapottság-érzet: tényleg visszafogta valami, hogy Lillácskával együtt bemenjen a házba. Aztán mintegy vezeklésként megtette.

Amikor belépett, mellbe vágta a levegőtlenség. De csak néhány pillanatig tartott, mert szinte azonnal ellágyította a meleg, amelyet egy régi csikókályha ontott. Mindnyájukat ott találta az egyszerű konyhaasztal körül, a legkülönbözőbb ülőalkalmatosságon csendben gunnyasztva, mintha a kályhában lángoló tűzifa pattogásának zenéjét hallgatnák. Az asztalon két tányér, azokon néhány maradék szalonna-, túró- meg ordadarabka, a szőtt lenvászon abroszon két fél karéj, ujjnyi vastagra szelt kenyér. Az öreg menye a beléptükre azonnal felpattant a székről, s invitálta mérnököcskénket, hogy üljön le és fogyasszon, azonnal vág még sajtot meg ordát. Nehéz volt meggyőzni, hogy nem szükséges, csak a kislány eszik, s neki bőven elég, ami a tányérokon maradt. Leült, s Lillácskát, miután levetette róla a kabátkát, a térdére ültette, „katonákat” készített neki egy-egy falatnyi kenyérből, szalonnából, sajtból, ordából. Két perc múlva alaposan megrótta magát, szegényke csakugyan éhes lehetett, habzsolta az ételt, néhány darabka ordán kívül az utolsóig betakarította a maradékot, pedig remélte, hogy legalább kóstolóba marad neki a többiből is néhány falás. Kérni röstellte volna, így csak a nyálát nyelte, miközben megköszönte a vendéglátást, ráadta a kabátot a kislányra, s éppen indult volna kifelé, amikor belépett Tudorel, hogy a csempészáru szállításra kész, de indulás előtt szükség van a biztonsági meglocsolására egy kis pálinkával. Mire kihozta a kamrából a kukoricacsutkával bedugott almapálinkás üveget, az öreg Moldovan és a kisebbik fia is bejött az áldomásra. Mindenki mindenkivel koccintott, az öreg Moldovan elnézett mérnököcskénk mellett, amikor az övéhez érintette a poharát. Úgy volt jó, hogy nem kellett beleinnia, mert rosszul esett volna, amit nem szívesen adnak. Tudorel is éppen csak belenyalt a sajátjába, közben meg alig láthatóan intett a fejével, hogy nem kell mindent mellre szívni.

Öt perc múlva elköszöntek, s indultak. Mérnököcskénk már az első száz méter után érezte, hogy a motorral valami baj van, nem úgy húz, ahogy kellene, az egyik henger kihagyott. Ő ment elöl, ezzel volt szerencséje, mert a rossz úton kettes, jobb esetben hármas sebességben a motor kétszer annyit fogyasztott, mint normálisan, fennállt az esély arra, hogy az éppen csak a tartály fenekén lötyögő benzin nem lesz elég hazáig, de nem volt kedve megállni, hogy megnézze, mi okozza a kihagyást, remélte, hogy téved, s hogy megússza baj nélkül.

De amitől félt, nem kerülte el. Még mielőtt Sáromberkénél kikanyarodtak volna a főútra, a motor köhögni kezdett, majd leállt. Egyszer még sikerült lendületből újraindítani, de az a kevéske benzin, ami a porlasztó túlfolyóján a fölöslegéből visszaszivárgott a tartályba, alig néhány fordulatra volt elég. Kiszállt, kitaszította-kormányozta a bogarat az út szélére. Tudorel, aki úgy kétszáz méterről követte, azonnal fékezett, és behúzott mögé. Szerencséjére, az ő Daciája tankjában volt még annyi, hogy kölcsön tudjon adni háromliternyit, amiből kettővel hazaér, s a maradék egy elég lesz, hogy a hónap vége felé eljusson valamelyik benzinkútig, s beállhasson a sorba, hogy ha majd odajut, megvehesse a havi adagját, a boldogító húsz litert.

Tudorel megszívta a slag végét, s miközben a benzin a kis ötliteres műanyag kannába csordogált, csak úgy mellékesen, halkan megjegyezte:

– Nem kell szívre venni, amit az öregem mondott. Nem rossz ember, csak régi bútor, s nagy román. De a jobb fajtából való. Nem ártana senkinek.  

– Semmi gond – mondta azonnal mérnököcskénk. – Végül is lehet, hogy van valamennyi igaza.

– Nincs. S ezt ő is tudja. Különben nem mondta volna, hogy szóljak a jobb embereimnek, mert tényleg szépek a bárányok. Egy hét múlva, román húsvétkor is került volna rájuk vevő.

– Tényleg nincs semmi baj. Minden rendben. Már el is felejtettem. S a kislányomnak is nagyon ízlett a finom friss sajt. Bánom, hogy nem kérdeztem meg tőle, nincs-e eladó belőle.

– Neked biztos lett volna, ha kérsz – nyújtotta oda a benzineskannát mérnököcskénknek.

– Semmi baj. Majd veszünk a piacon.

– Jó, ha te mondod, elhiszem – legyintett Tudorel. A kezére tekerte a slagot, s betette a csomagtartóba. – De én tudom, amit tudok. Ha összekeversz kétféle túrót, egy régi, érettet, csípősebbet, büdösebbet meg egy frissebbet, könnyebbet, a koktélon csak a réginek az ízét és a szagát érzed, az is marad meg benned.

Azonnal rá kellett volna vágnia, hogy ez nem az az eset. De nem tette. Úgy gondolta, sem neki, sem Tudorelnak nincs szüksége egy alkalmi szimpátia-vallomásra. Az idő majd mindent a helyére ráz. Betöltötte a kölcsönbenzint a tartályba, visszaadta az üres kannát, majd kezet nyújtva megköszönte a segítséget. Olyan keményen tartotta, s rázta meg az elfogadó kezet, mintha az a parolázás örökre szólna, mintha nem lenne biztos az újabb munkanapi, a nagyszombati viszontlátásban.



[1] Egy tervezett berendezés működőképességét igazolja, ha valamennyi alkotóelemét laboratóriumi méretekre azonos arányban lecsökkentve, az elvártak szerint működik.

 

Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.


Főoldal

 

2022. február 11.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png