Prózák




Hegedűs Ágota

a kékszívű


Minden délután elvonul hátra a fészerbe, a gyalupadhoz, szeret ott lenni. Most három körtefahasábot vonszol, a szomszéd ősszel kivágta a fát, már nem termett. Elkérte a tuskókat, azt mondta, tüzelőnek kell. Ebből három darab is kikerülhet, hogy micsoda, azt még nem tudja, de viszi. Nagyapja szerszámait szedi elő, a kisszekrényből, ahol nagyság szerint állnak összeválogatva, reszelők, vésők, fogók. Ha még egyszer születnék, fiú lelennék, dadogja. Tudja hogy figyelik, a farakás mögött vannak. Fiú, és asztalos. A legszebb szakma, tudjátok, és magyaráz dadogva a farakás felé, gyaluval a kezében. Egy darab fából kihozni a mozdulatot, hogy ott domborodjon, ahol kell, és ha fut, mert szarvas lesz, ne érjen le a lába. A szarvas a kedvenc állata. A kert végénél néha patanyomokat lát, és két hete minden este tesz ki kukoricát. Reggelre valami feleszi. Mikor egyik hajnalban felkelt, és megleste, mi az, egy fiatal őzbakkal nézett szembe. Az megette az odakészített kukoricát, és újra felnézett. Kár, hogy nem szarvas, gondolta, az őz olyan bambis, de másnap reggel is kiosont meglesni, mindennap egy kicsit közelebb húzódott a kukoricához, és az őzbakhoz.

Újra a farakás felé néz, megáll a mondat felénél, nektek mamagyarázok, kérdezi, egyrészt nem hallják, másrészt kinevetnék. Legyint, smirglit vesz elő, és simára csiszolja a frissen kivájt mélyedéseket. Kifújja belőle a finom port, végighúzza ujja hegyét a fán, ezt olyan gyakran tette az elmúlt hetekben, hogy már nincs a mutatóujján barázda.

Nagymami hívja dinnyét enni, ez az egyetlen, amiért szívesen otthagyja a fészert. Kap tőle egy nagy szeletet, kitessékeli a konyhából, ott kinn folyasd a levét, kislányom, ne jöjjenek ide a legyek. Leül az árokpartra, nagy terpeszbe, nefelejcskék ruháját feltűri a combján, és szörcsögve szívja a dinnye levét. Érzi a tarkóján, hogy figyelik, egy dinnyemagot ellő hátrafelé, tudja, hogy nem talált, tovább eszik.

A konyha felé kiabálva még egyszer megköszöni a dinnyét, és visszaoson a fészerbe, most ellenkező irányból, szorosan a fal mellett. Benéz a farakás mögé, keresi, hol lehetnek. Vidáman áll a munkának, dudorászik, előre örül, hogy a következő tuskó is sorra kerül ma délután. Mikor ketté, majd négybe hasítja, megérzi a hátán a fiúkat. A diófa felől. Rezeg, szinte zsibbad a tarkója. Jól van, lessetek csak, nem zavar, ostobák vagytok. Ti sosoha nem láthatjátok az erezetet, világos körte, sötétpiros ér, csak én tudom, milyen csoda lakik a fában. Pár perc után megmasszírozza a nyakát, már fáj. Mire megfájdul a nyaka, addigra már nem figyelik. Elindul a diófa felé, átugrik a kerítésen, nincsenek ott, tényleg elmentek. Felmászik, ügyesen tud fára mászni, és a deszkákból épített kuckójukba bújik. Nem szoktak semmit itt hagyni, most meg egy kiskosárban szilva, biztos a Terka néniéktől lopták, egy kulcs, ami éppen olyan, mint a Vili bácsi pincekulcsa, nem olyan, hanem az, állapítja meg, mikor felveszi. A sarokban kacatok, csúzlik, szögek, drótok, és fénylik alattuk még valami. Felveszi azt is, egy késpenge, kicsit rozsdás, de éles, majd ő a kaszakővel kiélezi. Magához szorítja, mikor eszébe jut, hogy tud neki nyelet csinálni. Ledobja, az alsó ágról hangtalanul huppan a földre, felkapja, szalad a fészerbe.

Nagyapja tartását örökölte, a nyaka egyenes, alatta púpos. A nefelejcskék ruhát azért szereti, mert mell alatt bővül, nem látszik a tükörben a púp. Papa szavaira is pontosan emlékszik, különleges vagy, kislányom, és ne törődj senkivel. Mindenfélét összehordanak majd. Mindenre megtanította, fészket rabolni, légpuskával madarat lőni, a galambot meggyógyítani, sínbe kötni a szárnyát, feldobva elengedni, és agyaggalambként azonnal újra lelőni. Vagy nyulat nyúzni a létrafokokon, kivéreztetni. Egyszer szólt, hogy a nyolc kismacskából válasszon kettőt, miért csak kettőt, kérdezett vissza, akkor az öreg kézen fogta, és megmutatta neki, hogyan vágja lapáttal kupán a felesleges, maradék hatot. Nem szabad mindet meghagyni, a gyengék nem kellenek. A lány segített neki gödröt ásni a kert végében. Nem sírt. Csináljak ágakból hat kis fejfát, kérdezte a nagyapja, a lány rázta a fejét. Nem kell. A tojásból kikelt tavaszi csibék közül a görbelábúnak is ő tekerhette ki a nyakát, nem életrevaló, elkapná a róka.

Megrántja a vállát, a diófa felé fordul, próbál a zöld levelek mögé nézni. Látni nem látja őket, de hallani véli a kuncogást. A félkör vésővel finoman kocogtatja a fát, hátával takarja a diófa felől. Senki, még mami sem láthatja, min dolgozik. Az odakészített ronggyal leteríti a műveit, ha a nagyanyja hátrajön valamiért, melléáll, és megsimogatja a lány fejét, rövidre nyírt kefehaját, elérzékenyül, megboldogult férjét látja benne, és mindig, minden egyes alkalommal hozzáteszi, nagyapi büszke lenne rád. A lány mosolyog, hamisan, és csiszol tovább. Mi készül, kérdezi a nagyanyja, csodaszarvas, válaszolja neki.

Mikor a nagymamának csodaszarvast mond, azt rossz érzés követi. Azóta lakik a nagyszüleinél, mióta a szülei egy hajnalban apuka testvéréért mentek a repülőtérre. Előtte őt elhozták a nagyszülőkhöz, elindultak, már világosodott, ő sokáig integetett a poros utcán az autó után, majd a fészerbe ment. Egész nap ugyanazt a dallamot énekelte, erdő mélyén, varázslatos csodaszarvas jön felém, ágas-bogas agancsából szikrát szór a téli fény, mindig visszakúszott a fülébe, nagyapja nevetett, és a kiskalapács nyelével fenyegette, hogy ha nem hagyja abba, éjszakára kizárja a kutya mellé. Este aztán betakargatták a hálószobájukban lévő sezlonon, nagyapa mesélt neki, hamar álomba szenderült. Azt álmodta, hogy kutya, valaki meg akarja verni egy kalapáccsal, és ő nyüszítve menekül. Megébredt, de a nyüszítés nem maradt abba. A nagyszoba ajtaján túl világos volt, több hangot hallott, ismeretlent is, kilesett a kakasmintás függöny mögül. Két rendőr volt ott, valami szarvasról beszéltek, kanyarról, nem láthattákról, erdőről. Nagymami sírt, nyüszítve bújt papa vállába, az összeszorított szájjal, remegő orrcimpával nyújtott kezet a rendőröknek. Kikísérte őket, aztán a konyhaasztalhoz ült, kezébe temette az arcát, sokáig maradt így, a lány a függöny résén keresztül végig azt kívánta, nézzen rá, nézzen már oda, nevessen, kacsintson rá, és intsen, cinkosan, hogy mami ne lássa meg. Ehelyett az öreg lecsúsztatta a tarkóján, egyenes nyakára a kezét, és beleordított a konyhaasztalba. A lány remegve ugrott az ágyba. Reggel, mikor nagyanyja ébresztette, gyere, kiscsillagom, tejbegrízt főztem, gyorsan öltözött, nagyapja ugyanott ült a hokedlin, üveges szemmel nézett rá, ettől nagyon rossz érzése támadt, aztán megfogta a lány kezét, ölébe húzta, és elmondta neki. Azóta dadog.

Papi többé nem ment vele a fészerbe, nem ment sehová, csak a pincébe, hébérrel a vállán jött vissza, és mami azt mondta egy szem unokájának, kerülje el ilyenkor a nagyapját. Az öreg egy reggel szó nélkül elindult a réten keresztül, nem mondta meg, hová megy, mami sokáig nézett utána, tördelte a kezét, és másnap sírva ment a szomszédba, hogy az ura nem jött haza. Harmadnapra találták meg a kukoricásban, már kihűlt.

Nagymami másnap levágatta hosszú, fehéren ősz, fonott varkocsát, aminek a vége szinte sárga volt, és a lányt is beültette a fodrász székébe. Az ősz és a barna fonat selyempapírba csomagolva most is ott van a fiókban, a lány sokszor előveszi, ha mami nem látja, simogatja kicsit.

Most csiszol kitartóan, ujjával ellenőriz, még egy kicsit, még nem elég éles. Addig nem nyugszik, míg olyan élesre nem csiszolja, hogy a karján a pihés szőrt le tudja vágni vele. A padlásra megy, ott elrejti a kést a szalma közé. Nagyon figyel, semmi rezgés nincs tarkótájékon, mikor felmegy a létrán, nincsenek ott.

Másnap aztán a rét felőli árokból érezte őket, a magasan rezgő csenkeszfű mozgott, ahogy bújtak, vvávárjatok csak, kis hülyék. Elkészült a szarvassal, kitette a fészer elé száradni, és bentről leste őket, hogy próbálnak közelebb jönni, hogyan lopják a távot, árokból diófáig, diófától farakásig. A lány tudta, az ő fészere talán az egyetlen hely a környéken, ahol a vad fiúbanda még nem járt. Festéket keresett, burgundipirosat talált a fiókban, ecsetet is, és a szarvast lassú, gondos mozdulatokkal festeni kezdte. Két réteg kell rá, a fa magába szívja a festéket, puha körtefa, piros erezettel, a páctól még szebb, mmit szép, gyönyörű, csodaszarvas, csak az enyém, és hatalma lesz, segít.

Már besötétedett, mikor zseblámpája fényénél a házba futott, nagyanyja fürdésre, alvásra nógatta, ő meg sokáig majszolta a vadkörtét, a vajpuha gyümölcs csutkáját szopogatta. Nehezen aludt el, izgalmában, hogy holnapra kész a szarvas, és megmutathatja nagymaminak, még az esti imádságba is beledadogott.

Reggel összefordította a két zsíros kenyeret, a pohár tejet állva itta meg, fehérbajszos puszit nyomott nagymami arcára, ma mmemeglepi lesz, ebédre jövök. Futott a fészerig, semmi zsibbadást nem érzett, és szélesre tárta az ajtót. A nóta fél sora a torkában maradt, lába remegni kezdett. A fészer feldúlva, a szarvas sehol. Állt, keze ökölbe szorult, a szíve is, olyasmit érzett, mintha ő maga lenne a körtefa, nem bírt mozdulni, de sírni sem. Aztán felmászott a padlásra, előkotorta a kést, erősen szorította a körtefanyelet. Éjjel kiszökött mama mellől, és a kukoricás felé indult, csak a zseblámpát, és a kést vitte magával. Bátran, biztos lábakon haladt, nem félt az éjszaka zajaitól, mikor közeledett a célja felé, hangtalanra vette lépteit, lekapcsolta a lámpát.

Dolga végeztével hazaindult, erőtlenül, gyenge, remegő lábakkal, már világosban ért a házhoz. Levetkőzött, nem nézte, mennyire koszos, elaludt, nem akart semmire sem gondolni, fejére húzott takarójával kizárta a világot. Azt álmodta, hogy az anyja egy szarvas hátán lovagol felé, kék nefelejcs csokrot tart a kezében, amit neki akar adni, lehajol vele, a csokor ettől szétesik, a szarvas tapossa a sárba a kék szirmokat, anya pedig nevet, egyre nevet.

A faluban aznap három fiú ébredt arra, hogy a lepedőn véres levágott őzbakcsüd, agancsos fejdarab, és burgundipiros szív, egy késpengével átszúrva figyelmeztet. Sikítozva hívták a szüleiket, azok meg a rendőröket, szomszédokat. A fiúk a rendőröknek nem mertek semmit sem mondani, fény derült volna lopásaikra, az egyiket már így is felpofozta az apja, kell neked ebben is benne lenni.

Nagymami ébresztgette a lányt, simogatta kefehaját, sóhajtozott, gyere, kislányom, mostantól minden másképp lesz, kezdte, elég nagylány vagy, vagyis hát most lettél az. Fogta, kitakargatta a lányt, nyúzott, sáros, véres testét lavórba állította, ne ijedj meg, így tisztulsz meg, magyarázta. A kék ruhád is csupa vér lett, észre sem vetted kislányom, duruzsolta, és tiszta szakadás is volt, hát elégettem reggel. Varrok majd másikat neked, addig meg vedd fel ezt, meg adok rongyokat, azt így kell összehajtani, ide a bugyidba. A lány vizes arcán nem látszottak a könnycseppek, bement a nagyszobába, és felvette a kikészített fehér blúzt, a kék szoknyát. A blúz elég buggyos volt, hogy takarja a púpját, megkereste a barna hajfonatot, odapróbálta a fejéhez. A konyha felől idegen hangokat hallott, a függöny réséhez lopózott, két rendőrtől hallott szófoszlányokat. Nagymami széttárta karját, mi, kérem, itthon aludtunk. A lány meg éjjel megbetegedett.

Reggeli után a kékszoknyás lány fázós-fáradtan, de a fészer felé vette útját, valami dallam volt a fülében, azt énekelgette. Ha énekelt, nem dadogott. A fészer ajtaja félig nyitva volt, gyorsan a fal mellé ugrott, úgy közelített. A gyalupadon ott állt a burgundi szarvas, büszkén. A kefehajú lány magához szorította, futott nagyanyja felé, erdő mélyén, varázslatos..., nem énekelte végig, inkább azt mondogatta a házig, erős vagyok, szarvas vagyok, többé nem engedem levágatni a hajam. Kék szoknyája libegett utána. Élvezte, hogy nem nézi senki.



Megjelent a 2012/1-es Bárkában.


2012. február 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Bertók László verseiDávid Péter versei Bánkövi Dorottya versei Filip Tamás versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Mivé válhat a világunk, HA…Több irodalomtakarót a csupasz szenvedélyreVégtelen keresés - a Simon Péterről A test manifesztuma - a Pigmentről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA