Temesi Ferenc

A 48-56-os zongora

(regényrészletek)

Sose bocsátok meg, de mindent elfelejtek. Ezt is. Úgyhogy jó lesz velem vigyázni. Életrajzoló feltolta az orrán a szemüvegét, és megvakarta, kenyérhéjbarna, tekintélyes sörényét. Negyven kerül csámborgott, de az a típus volt, akire a nők még úgy szóltak rá: „Fiatalember, lesz szíves!" Ha meghalok, mindenkinek megbocsátok. Ha nem, hát majd meglátjuk. Á, ez se jó, gondolta. Elvigyorodott, mert tudta, hogy egyiket se írja föl.

Barna bőrpapucsban, nyári farmergatyában, az amszterdami bolhapiacon vásárolt, sárgaborsó színű, bő ingben állt a Margit-híd hídfőjénél, a járdaszigeten, a villamosra várakozó budai népek közt, esetlegesen, mint egy kérdőjel (?). Mögötte a ronda cipők boltja, ahogy hívta, átellenben az ABC, amelyre most ideiglenesen Meinl volt kiírva. Pár centire tőlük, személygépkocsik, teherautók, buszok csordája bőgött, dudált, toporzékolt. Elég lett volna, ha csak egyikük félrerántja a kormányt. Ezeknek ez eszébe se jut, somolyodott el. Nekik a halál olyasmi, ami mindig mással esik meg.

Nem volt se másnapos, se harmadnapos, se aznapos. Tisztán, jó szagúan és bizakodva várt a nyájban. És ez bizony ritkaságba számba ment az olyságot író skriblerek között, akik közül kettő, ha nappal találkozott, az egyik biztos, hogy ivott már. Vagy. Csak a pálinka és az eredendő bűn volt bennük a közös.

A sarkon felsírt a villamos, hogy neki most derékszögben be kell fordulnia. Az utasok raja megrebbent. Életrajzoló megvárta az utolsó embert, és ő is föllépett. Egy lehúzott ablaknál talált állóhelyet, ami, ezen a nyári délelőttön főnyereménynek számított. Még a hídon sem értek túl - a Duna acélszínű háta mindig megnyugtatta -, és akkor először az a finom remegés, amit ismerni vélt a másnapok sivatagaiból. Még az émelygés is ismerősnek tűnt, a felszálló utasok arcai a Jászai Mari téren. Hanem az a levegőért kapkodó, kiszáradt száj, és a testen végigfutó, a hátat bizonytalanul meg-megsimogató forróság. Szédült, meg kellett kapaszkodnia a fogantyúban. Ilyen a legkegyetlenebb másnapokon se jött egyszerre. A nyitott ablak mit sem ért, pedig a villamos nekilódult a körúton. És akkor patakzani kezdett róla az izzadtság. A teste minden zugából előtört, belefolyt a szemébe, a szemüvegén már nem látott át. Derült égből, gondolta, mint egy roham. Nem is tudta, mennyire igaza van. Hosszú ujjú ingén már átütöttek az izzadtságfoltok, azt hitte, mindenki őt bámulja. A Ferenc körútnál, vagyis a Corvin-köznél leszédelgett a villamosról.

Bizonytalanul kezdett mozogni, mint a vidámparki hordóban az emberek, csetlett-botlott, nekiesett egy asszonynak. Az ránézett, és szó nélkül eliszkolt. Amint beért a Kilián laktanya öles, hűvös falai közé, odafönn, de nem, már a liftben, és aztán a szerkesztőségi szobájában (még volt szobája), leborulva az asztalára (még volt neki), egyszer csak azt érezte, megnyugszik, kiszáll belőle a gonosz. Az inge, nadrágja a testére tapadt, de az izzadtságpatak megszűnt. Maga sem tudta, miért, azt motyogta maga elé:

Portland, Oregon.

Mit mondtál, kérdezte Miklós, és hátratolva a székét, visszanézett rá. A három széken, íróasztalon kívül egy fogas volt az összes berendezés. Az ablak persze nyitva.

Semmit, mondta Életrajzoló. Mikor megyünk át a Büdösbe?

Pista még nincs benn, mondta a szintén bajuszos, széles arcú, izzadós férfi, aki talán főmunkatárs volt a lapnál, talán nem. Mindenesetre keveset volt a szerkesztőségben, mert azon a véleményen volt, hogy a szerkesztőség nem kocsma. Gyönyörű, iskolás zsinórírással rótta szemérmes gyöngybetűit egy vonalas füzetbe. Már attól rosszul volt, ha rá kellett néznie egy számítógépre.

Van egy cigid?

Nem dohányzom, mondta megrovóan a férfi. Nagyritkán szivarozom.

Életrajzoló (jó, legyen Él), hátradőlt a székében (volt neki, mert Magyar Szívtestőr béli kollégái azt hitték, ő is mindennap be fog járni, mint egy rendes írdancs). Egyetlen sort se tudott megírni a szeriben. A kocsmában, vagy a kantinul szolgáló pizzériában, két fröccs közt talán még igen. De leginkább csak otthon. Nézte az asztalán a vacak,  vízözön, talán jégkorszak  előtti, múzeumból szökött termetes ketyerét, amelyet számítógépnek mertek hívni, a világ teremtésének nulladik napján írt programmal, kicsi, vaksi monitorral. Az nem zavarta, hogy neki otthon csak írógépe volt. Érezte, nincs már messze az idő, amikor ő bizony átáll. Átáll a jövőbe.

Te egy elfelejtett író vagy, szólat meg váratlanul, kövér, szuszogó asztalszomszédja, Miklós. Nem bántóan mondta, érzelmesen mély alt hangján, olyat ő nem szokott. Többnyire finom, érintem-ott-hagyom iróniával megrajzolt cikkeket írt. Neki sosem volt sajtópere. A humor gyilkol, viszont ártatlan.

Szerintem meg sem jegyeztek, mondta neki Él tréfásan. Bár ez hiba. Most megyek neki a második nagyregényemnek a trilógiából.

Az első nagy port vert, az igaz.

Ja, meg hozott egy csomó díjat.

Na meg irigyet, gondolom.

Csörgött a telefon.

Nem. Én nem vagyok, mondta bele Él, és lecsapta.

Abban a pillanatban belobbant Pista az ajtón. Déli ember volt, barna bőrű, szőrős, mozgékony férfi, aki ha rajta feledte egy nőn kissé bánatos, de eleven tekintetét, annak mindjárt dolga akadt valahol.

Sziasztok, gyerekek.

Gyorsan ledobálta a cuccait. Pista mindig sietett valahonnan, vagy valahová. Talán mert ő igazi újságíró volt (még ha rádiós és tévés is), szemben a szobában ülő Miklós- teológussal, és Éllel, aki hát... Mell, gyors. Pillangó!

*

Nagy szellem az, aki mindenre képes, kivéve, hogy maga keresse meg a betevőt. Nem tudom már, ki mondta, alighanem Tatár bácsi, a Tündér utcai cipész. Illés Ágota csak sejtette, hogy Bartók Béla is ebbe a kategóriába tartozik. (Illés Bélának, a Magyarországra hordaként zúduló szovjet hadsereg őrnagyi rangú hadiírójának, aki szerint „a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak" volt a húga.) Amikor egy New York-i magyar zenész lakásán összetalálkoztak a Zeneakadémiáról ismerni vélt, istenített Bartók tanár úrral, már bizonyos volt benne.  Persze tévedett.

Bartók úgy állt ott, ismerősei körében, mintha az utcán lenne, vadidegenek között. Az utcán meg úgy közlekedett (látta), mintha otthon, a szobájában lenne. Beszélt, de nem nézett azokra, akikhez szólt. Magányossága átütött a mozdulatain, szavain. Olyan volt, mint aki mindig kinéz a fényképből.

Maguk ezt kókuszdiónak hívnák?! A hangja gyengén szólt, kissé zsizsegett, de a széle tökéletesen éles volt. A kezében  első pillantásra egy amerikai focinak tűnő valamit tartott. Hogyan lehetne az? Minden kókuszdió, amit eddig láttam, kisebb volt és kerekebb. Nem ilyen főzőtök formájú. Durva hajuk volt, és nem ilyen sima kérgük.

Meglepően tiszta kacagás vágott a pillanatnyi csöndbe. A szófa szélén egy fiatal nő ült, mélyreható, szúrós tekintetét Bartókra szegezve. Újra felnevetett, de csak nem akart felvidámodni a társaság.

A felesége, gondolta Ágota. Bartókot semmi sem tudta kizökkenteni a gondolatmenetéből, egy kacagás a legkevésbé.

Hát maga szerint ez kókuszdió?, kérdezte egyenesen Ágotát. A nő meglepetésében átvette a kókuszt, és azt mondta:

Nem tudom. Egyáltalán nem olyan, mint egy kókusz. Túl nagy és túl sima.

Nos, akkor nem nevezné óriáskókusznak?, javasolta Bartók segítőkészen.

Hát, felteszem, igen.

Látott ehhez hasonlót? Bartók visszavette a kókuszt.

Igen, láttam. Egy indián fej volt, tolldísszel.

Bartók arcáról lepergett a mosoly. Örültem volna, ha nem osztja meg velem ezt az információt, mondta, letette a kókuszt a zongorára, és hátat fordított.

Illés Ágota (aki a bátyjával szemben a „világ tőkései egyesüljetek" jelszóban látta a jövőt, és férjhez ment volt Mr. Fassetthez) egész a szófáig menekült, s egyszer csak Bartók felesége, Ditta mellett találta magát.

Annyira sajnálom, mondta, a jó ha huszonötnek kinéző, a harmincas éveinek vége felé járó nőnek. Mi rosszat mondtam?

Nem volt abban semmi rossz, csak rosszabb már nem is lehetett, mondta nevetve Ditta. Béla mindig azokkal van, akikkel igaztalanul bántak el. Ráadásul az indiánok Ázsiából jöttek, még a zenéjükben is benne van.

És a kókuszdió?

Egy kis boltban fedezte fel, egész nap magánál tartotta. Ajándéknak szánta.

A zongora mellől Bartók hangja csattant, de most keményen ám, mint a kókuszdió héja:

Bartók Béla, Bartók Béla! Először is, én itt nem Bartók Béla vagyok, hanem csak Béla Bartók. Legalább tizenöt esztendőbe telik, hogy Béla Bartók azt jelentse ebben az idegen országban, amit otthon. Miközben minden percemet a munkámra kéne fordítanom. Nem pedig szétszórnom magam a mellékfoglalkozásomra. Ha ugyan, maradt még nekem annyi évem egyáltalán!

Nagy csönd lett a teremben. Hanem a két nő a szófán már megkötötte a maga gyors szövetségét, ami a barátság elődszobája.

Olyannyira, hogy már lakást is együtt mentek nézni. Az elefántcsont füldugóval sok mindent ki lehetett védeni, de az öt percenkénti rázkódást a metrótól, azt nem. Ágota már azt is tudta, hogy Dittának bezártságtól való félelme meg agorafóbiája van a metrón, és lassan már a lakást se akarja elhagyni. Fogta a kezét, a szemébe nézett, és beszélt hozzá, míg Bronxba nem értek. Az ösztönös lélekismerők, néha jobban tudják, mit kell tenni egy adott pillanatban, mint a cihológok.

A Cambridge Avenue 3242 szám alatt lévő három szintes, formás kis ház, sok ablakkal, a Riverdale-nek hívott környéken, annyira tetszett Bartókéknak, hogy két évig maradtak.  Fák, az öreg olasz virágoskertje, futórózsák, kilátás vad fákra, gyepes, sziklás, bokros térségekre - mi kellett volna még? Olcsóbb volt a bére, mint a Forest Hills-i lakásé. Az itáliai háziurat Bartók levette a lábáról olasztudásával. Az viszont nem engedett a hetvenötből. Dollárban. Elvállalta, hogy kifesti a lakást. Bartók harminc dollár foglalót adott neki, s már meg is kapta a kulcsokat. Nem tudott ellenállni, visszament a már kivett lakásba, ellenőrizni, hogy mégis nem tévedés-e ez az egész. A napos társalgóban megállott:

Erre nem is emlékeztem, mondta. Itt lesz a két zongora. Tovább lépett. Jé, mekkora fürdőszoba. Mintha először látná. És ez a nagy, karmos lábú fürdőkád! Egészen föl lett tüzelve. A fürdőkád fontos pont lehetett a két ember életében. Megnyitotta az egyik csapot. Micsoda pazarlás, mondta vidáman. Üres lakásban melegvizet tartani!

Béla ezt írta az ifjabbik Bélának erről a lakásról:

Ez 3 lakásos családi ház, mi a középen lakunk, az alsó és felső lakók csendesek, az egész vidék kertváros, nyugalmas, egy nagyon szép, sziklás-fás-pázsitos park mellett (a Ewen Park ugyan nem egy Rózsadomb, de ő azt írta, és az is igaz, hogy arrafelé háromszázezer dolcsi egy lakás (ház) ára 2009-ben), 850 méternyire van a földalatti állomástól, dombon, 19 perc onnan a Columbia állomásig. Van 5 szép szobánk, 1 szobaszerű, zárt verandánk (ebben van a két zongora)...

A szürkére festett hangversenyzongorát és a barnásvörös pianínót nem kellett bérelni, a Baldwin, az 1857-ben alapított, és ez idő szerint legnagyobb billentyűs hangszergyártó Amerikában, biztosította ezt számukra. Az, hogy a Columbia egyetemen a délszláv népzenei anyagot dolgozhatta föl (nem túl magas bérért), Bartók számára a biztonságos állást jelentette.

Az öt üres szoba bizony elbizonytalanította Dittát. De már meg is szólalt a telefon. Na ki volt az? Na ki? Persze hogy Ágota. És már mondta is, hogy tud egy helyet, ahol elárverezett bútorokat árulnak bagóért.  Csak Bartók meg ne tudja.

Hogy barát légy, nélkülözhetetlenné kell tenned magadat. Az Ágota félék tudják ezt. Aki pedig Bartók feleségének a barátnője, az előbb-utóbb Bartók belső körébe is kerül. Csak mindig egy lépéssel előttük kell járni. A váratlan és kitartó New York-i nyár pokla elől, ami csak úgy ömlik a betonból, de még kertes helyen is elviselhetetlen párás, dögvészes lehelete, időben kitalálni a vermonti nyaralást, júliustól szeptemberig, valami névleges összegért, mert Bartók szegény, büszke. Büszke szegény.

Mentek másszor hármasban a 66-ik Utcán, amikor Bartók elkapott egy szót a két bevásárlásra induló nő beszélgetéséből.

Cipők!, mondta. Miért kell a nőknek annyi cipő, rejtély számomra. Nem értem, két pár miért nem elég bárkinek. Egy barna, fűzős a hétköznapokra. Egy pár fekete kivágott gálára.

A két nő olyan egyszerre nevetett fel, hogy Bartók ejtette a témát. Lovak szagát érzem, mondta komolyan.

Ágota elhűlve nézett rá. De Ditta tudta, hogy Bartók orra, füle soha nem téved.

Béla mindig megszagol, meghall olyasmiket, amiket mások nem!, mondta.

És most is igaza van! Illés Ágota, aki regényes emlékiratában romániai gyűjtőútnak hívja majd Bartók erdélyi útjait, felkiáltott: Tényleg! Itt van a lovagló akadémia istállója.

Bartók bemegy, Dittáék utána.

Milyen békés, természetes szag, mondta, amikor a nők odaértek. És milyen hatalmas. Még a város mesterséges lélegzete sem tudja elnyomni. Lassított lószag, anno Domini 1941-ben.

Mélyeket lélegzett, a falnak támaszkodott. Bartókot csak nagyon nehezen lehetett erről a helyről tovább mozdítani.

Tudjátok az akácfa fürtös virágának volt ilyen szédítően mély, lehúzó illata. Mindig az volt az érzésem, hogy vibrálnak, mint a hangok. Ettem is gyerekkoromban. Aztán egyszer  bekaptam egy olyan virágot, amelyben egy méhecske volt.

Elbúcsúztak. Bartók a szokott, merev, tanáros fejbiccentéssel, amit színpadon is megőrzött, és csodálkozott, miért nem tetszik az amerikai közönségnek. A két nő tovalibbent vadászcsapáikon a nagy dzsungelek felé.

A 125. utcában, a legelső árverésen kifogtak egy kerek diófa asztalt, színben világosabb öt székkel, egy tálalóasztalt, amely éppoly stílustalan volt, mint az előbbiek. Errefelé nem ismerték sem a kalotaszegi, népi faragott bútorokat, sem a bécsi iskola értelmes felépítésű, kézműves-előállítású gondosságát. A fitogtatás nélküli tiszta, jó arányú formákat, a szerénységet, a puritánságot, mintha a Zarándok Atyákra hagyták volna.

Huszonöt dollár, kiáltott fel Ditta, amikor a kikiáltó leütötte számukra a bútorokat. Annyi, mint egy pár cipő!  Bárcsak találnánk egy akkora dolgozóasztalt Bélának, mondta lelkesülten, amelyen kiteregethetné a papirosait, cetlijeit. Gyakran így komponál.

Kiértek a magasvasút alá, az utcán trolibuszok suhantak. Mentek és mentek. Erdőből ki, erdőbe be. Vadászmezőkről magaslesre. Vadászjegyük volt az ismeretlen szobabútorra.

A 135. utcán a Riverside Drive-ról a Broadwayra tértek, és lőttek egy nagy íróasztalt is.

Napokig rendezték be a lakást. A fődolgokhoz rengeteg melléktárgy adódott ingyen. Az árveréseken sietősen, gyakran vaktában csoportosítják a tárgyakat. Ébresztőórák, gyertyatartók, hamutálcák, karácsonyfadíszek, egy porcelán váza, több fajansz bonbonnière és egy pipereasztal, benne még a fésűkkel, csatokkal, bőrparaván, tiroli gót stílusú mennyezetes, kisebb ágy - rengeteg hasznos és haszontalan tárgy, még egy akvárium is, amit Ditta fedezett föl a sarokban Béla számára.

Hogy milyen pontosan fogja etetni a halakat, a lelkem, mondta elcsukló hangon.

Öt rádiókészüléket, két kézzel hajtott gramofont is zsákmányoltak. A nagyobb testű bútorokat egyelőre Péter szobájába helyezték. Ezzel szemben a két, piros bársonyhuzatú empire széket kikefélték, és a zongoraszoba puritánságát ellensúlyozandó, ott helyezték el. Az egészen tiszta és új ernyőjű kis lámpákat is.

Az utolsó nap, mikor már nagyjából berendezték a két szintet, az öt szobát, néha megálltak, megpróbálták elképzelni, kié lehetett ez vagy az a tárgy, miért vált meg tőle.

Egyszer csak Ditta lerogyott egy ál-Windsor székbe. Ágota meg egy dán fotelbe ült, vele szemben.

Nem tudom, mondta váratlanul, mintha egy beszélgetés közepén lennének. Üres tekintettel bámult maga elé. Mit gondolsz? Ágota, mivel most, ez egyetlen egyszer nem tudta, miről van szó, hallgatott. Mi lesz mindennek a vége?, folytatta Ditta. És mi lesz Bélából? Mi lesz vele? Ez itt mind hamisság, színlelés, alakoskodás.  Ennek nem lesz jó vége. Biztos vagyok benne. Valami történni fog vele. Meglátod, történik valami. Végig se merem gondolni.

Ditta arca már szürke volt a késődélutáni fényben, a szeme alatt mély, sötét karikák. Megragadta Ágota karját, és szorította, szorította, mintha a metrólépcsőn lennének.

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

Szepesi Dóra beszélgetése Temesi Ferenccel