Megkérdeztük

 

be-0281.jpg 

 

Megkérdeztük Veszprémi Szilvesztert

 

A Prae Kiadó gondozásában 2022-ben megjelent debütáló köteted címe Helyek, ahol rám öröm vár. Ami a helyeket illeti, a versek nem hagynak hiányérzetet: kocsmák, faluvégi nagy telek, város, utak, „bunki”, vízpart, iglu, és, utolsó példának a számos közül, egy felsővárosi tér. Miért fontosak számodra a helyek, miért épp a tér felől alkottad meg első könyved legtöbbször egyes szám első személyben megszólaló versbeszélőjét?

helyek.pngKellene, hogy legyen kész válaszom erre a kérdésre, hiszen ezt a címet adtam a kötetnek, de a cím mégsem a kötet anyagát hivatott összefogni, hanem kinyitni a verseket, és beágyazni valami olyan kontextusba, amit régebb óta gondolok a költészetről, mint hogy egyáltalán publikálni kezdtem volna. Ez a cím adott volt, mióta olvastam Elizabeth Bishop A vesztés művészete című versét, vagyis hát, mióta találkoztam Bruno Barreto Ritka virágok című filmjével, amely a vers történetén keresztül helyek elveszíthetőségéről beszél. Valahogy ez a sor sosem hagyott nyugodni, miközben az egész vers idegenségtapasztalata nagyon átélhető volt számomra. Első generációs értelmiségiként, melegként, kövérként, balkezesként úgy érzem, hogy a terek és a szocializációs közegek sosem engem szolgálnak, és sosem otthonosak, amíg meg nem tanulom íratlan és sokak számára egyáltalán nem tudatosuló szabályrendszerüket, és ha az idegenségemről és az engem foglalkoztató zavarokról akarok valamilyen állítást tenni, óhatatlanul ezekről kellett írnom. Reményeim szerint ezek a helyleírások tényleg metaforájaként állhatnak valamilyen állandó zavartságnak, vagy – sajnos a kötet megjelenése után ismertem meg ezt a jelenséget – a kisebbségi stressz különböző feloldási kísérleteinek a leírása helyett.

 

Egy verses- vagy novelláskötet összeállításánál mindig érdekes, hogy kész szövegekből rakja-e egybe a szerző, vagy bizonyos tematika szerint írja a könyvét. Nálad ez hogyan működött, „ki kellett írnod” magadból bizonyos térélményeket, vagy, látva a készülő kötet szerkezetét, irányított lett a figyelmed, s a helymotívum mentén gondolkodtál?

Bár a cím tényleg nagyon régóta megvolt, és ez megelőlegezhet bármilyen tudatosságot, erről szó sincs. A kötetbe a 2017 óta született verseimből került be egy válogatás. Persze, gyanútlanul olvasva mondhatja valaki ezt az anyagot konceptkötetnek, hiszen egy kvázi történeti ívben kísérli meg a lírai én új és új helyeken és közegekben megtalálni az örömöt, de ahogy ezt a kritika sokszor ki is emeli, mégiscsak elsőkötetes témákat mozgatnak a versek: szülők, szerelem, felnőtté válás. A szerkezetet is a felnőtté válás története adja ki, Péczely Dóra szerkesztővel pedig ezeket hol pontosítottuk, hol elmostuk valamennyire, például a kötet első két versével. Talán egy olyan vers volt, a Zsoltárolvasás közben, amely azért született, mert hiányzott volna a kötetből – a Góc című 2019-es versem mellé szerettem volna egy frissebbet, amely szintén a hittel foglalkozik. Nem tudom, hogy épp varázstalanítom-e a szerkesztést, vagy ezzel benne tartom a varázslatban, de a helyek ott voltak a versekben, én nem figyeltem rájuk tudatosan a szerkesztésnél, biztos voltam benne, hogy meglesznek, ki fogják adni azokat a jelentéseket, amelyeket szerettem volna megmutatni.

 

Kicsit visszanyúlva még a címhez, a Helyek, ahol rám öröm vár az sejteti, hogy a komorság vagy a keserűség világából érkezik a versek sokat szorongó alanya, de az öröm felé tartás mindenképpen optimizmust sugall. Ehhez képest a könyv három mottója paradox módon valamiféle széttartásról vagy értékvesztésről, „söprögetésről”, „távolodásról” és „veszítésről” beszél. Mi indokolta ezeket az egyébként kivétel nélkül külföldi szerzőktől származó szövegrészleteket?

A másik két mottóval kapcsolatban is az a helyzet, amit az Elizabeth Bishop-vers kapcsán már elmondtam, ezek a szövegek az olvasásukkor alapjaiban forgatták ki a világomat, és talán éppen azért váltak a belőlük vett idézetek mottóvá, mert dolgom, akár kritikám van velük. Ugyanakkor nem tudom, hogy optimista-e a kötet. Szeretem, hogy nem döntöttem el, és szeretem, hogy a kritikusok véleménye is megoszlik arról, elérhet-e a lírai én a kötet szabályai szerint valaha is az öröm helyeire. A legrosszabb napjaimon azt gondolom, hogy a borítón egy labirintus van, amelynek minden kapuja le van zárva, hogy ezzel átkoztam meg az alanyi költőt, és valahogy ebből az olvasatból szólnak ezek a mottók is. De közben valójában borzasztó optimisták is, ahol a borzasztót a konkrét jelentésében használom: ha elveszted a helyeket, képes leszel megtanulni élni nélkülük. Eltávolodni a saját valóságodtól néha egészen felszabadító, és az, hogy egy posztapokaliptikus városi térben a szemét- és a műgyűjtés ugyanaz a kategória, csodálatos. Valahogy van derű abban, hogy ezek a szöveghelyek arról vallanak a valóságuk igazi mélységében, hogy a jég hátán is megél az ember. Szóval azt hiszem, sem a kötet, sem a mottók értékállítása, tagadása vagy reménye nem ennyire egyértelmű számomra.

 

Első könyved többek között az elszakadás próbatételéről szól, az új, önálló élet tanulásának folyamatát láttatja. Az egyik alapkonfliktus a kötet második felében mind kevesebbet emlegetett szülőkkel kapcsolatos: „anyám és apám két szabad ember / saját képükre teremtettek és formáltak / és el is rontottak persze nem tudom mi az a cséplés például”, írod, „de azt mondták majd belejövök úgyis igazán / mert nem olyan fajtából származom hogy ne”. Szerinted el lehet szakadni az öröklött mintáktól?

Ó, ez igazából igen nagy kérdéskör, amelyre nekem nincs nagy válaszom. A saját életemben erre egyértelműen nem a válasz, mert hiába egészen más az élethelyzetem, mint a szüleimé, nagyszüleimé, anyám szavai olykor észrevétlenül könyökölnek ki a számon, és egyszerre látom anyám könnyelműségét és apám szorongását az életemben. Amit tehetek, hogy terápiába járok, tudatosabban állok a vélt vagy valós mintáimhoz, írok róluk, és sokat nevetek ezekkel kapcsolatban is a hasonló cipőben járó barátaimmal. A mintáink meghatároznak továbbra is, de ahogy egy Almodóvar-idézet mondja, amelynek nem találtam a pontos szöveghelyét, pedig emlékszem, hogy a Patty ​Diphusában volt – szintén a Helyek… után olvastam –: van egy pont, ahonnan már nem foghatunk mindent az apánkra. És valahogy így tűnik el ez a kérdés már a szerelmes és felnőttversek között. Bár a Reggeli a paradicsomról álmodóval című vers bizonyos szerzői és szerkesztői invenciók miatt a kötet elejére került, de tartalmilag egy a kötet második felének anyagába tartozó szerelmes vers, ahol az apa pakolása, reggelizési módja, ülése újra és újra felötlik a lírai énben. Talán olvasható úgy a kötet, mintha az apa feltűnése miatt került volna előre ez a vers, de nem erről van szó.

 

Hogy érzed, ezzel a kötettel otthonra talált a lírai éned? Merre indultál tovább azóta?

Dolgozik bennem a második kötettől való félelem, különösen, mert sokáig éreztem azt, hogy minden, amit írni tudnék, csak ismétlése volna a Helyek… verseinek, témáinak. Most már szerencsére ezen túl vagyok, több kérdés is mozgat épp.

Egyrészt dolgozom egy már biztosabb kontúrokkal bíró második köteten Vijjogók munkacímmel, amelyben a roma mesehagyomány szereplői szólalnak meg, és beszélik el azokat a döntési helyzeteiket, szégyeneiket, titkaikat, félelmeiket, amelyek elé a mesemondó állította őket. Lenyűgözve látom a már jól ismert anyagokkal kapcsolatban is, hogy mennyire kortársak azok a kérdések, amelyeket ezek a mesék mozgatnak, és mennyi lehetőséget teremt számomra költőként, hogy a történetekről nem a klasszikus európai meseként, évszázadok alatt gyerekirodalommá csiszolódott anyagokként beszélhetünk, hanem bennük maradtak a valódi és elképesztően félelmetes döntések.

Másrészt azt hiszem, elkezdett zavarni, hogy nincs igazán egyértelmű baloldali szempontok szerinti olvasata az első kötetnek, pedig az egyik mottóban megidézett Ocean Vuong munkáinak abszolút van, és ő nagy példaképem abban, hogy elmesélni az élettörténeted mennyire baromira politikus kiállás. Azt hiszem, nem volt elég egyértelműen erre mutató a kötet – és a tisztánlátás ebbéli vágyait mintegy véletlenül megkerültem azzal, hogy erről különösen sem a barátaimmal, sem a szerkesztőmmel, sem a kiadómmal nem beszéltem a kiadás előtt, vagyis senkivel sem azok közül, akiktől megkaphattam volna azt a visszajelzést, hogy hát igen, ezt lehet, hogy nem sikerült annyira megvalósítani –, magánmitológiát épít, valóban terek mentén, és rendben vagyok ezzel, csak van valami kis hiányérzetem. Mozgat, hogy hogyan lehetne ezt a felnövéstörténetet felelősségek és mulasztások felvetésével, de mégis úgy elmesélni, hogy végső soron jó, hogy ide vezetett minden. Nincs sem bennem, sem az elbeszélésvágy mögött jelentősebb harag, sem sajgó sérelmek, de ez a kötet egy szerencsés lírai énről szól, és lehetne Ibafán a falu végén több fiatalból szerencsés lírai én. Jó volna tudni ezt figyelmesen felvetni, és még formálódik bennem mind a pontos igény, mind az a nyelv, amellyel erről nem csak kocsmaasztaloknál más első generációs értelmiségikkel kiabálva beszélhetek, hanem a költészeten keresztül is.

 

(Kérdezett: Kiss László)


Főoldal

2024. február 01.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png