Megkérdeztük Rakovszky Zsuzsát

Első regénye, A kígyó árnyéka a 17. században játszódik, a második, A hullócsillag éve, az 1950-es években, most meg egy 19. századi regényt írt. A címe egy monogram, VS - így pontok nélkül, főhőse valóságos személy, a századfordulón élt Vay Sarolta/Sándor, aki női és férfi néven is publikált. Nőnek születik, apja férfinak neveli, férfiként él és viselkedik.

VS ellentmondásos lényének bemutatásában nagyon tetszett a stílusa, az ódon, költői nyelvezet. Nekem úgy tűnik, hogy „a szenvedő lélek és a közönyös külvilág lírai szerkezetű konfliktusát" enélkül nehezen lehetne ábrázolni. Sokan viszont éppen ezt kifogásolják, az ÉS kvartett kritikusai például számtalan erényének elismerése mellett elsősorban az erősen lírai regényszövetből elmaradó epikusságot hiányolták, valamint a transzneműség alapproblémájának reflektálatlanságát és a 19. század végire formált nyelv tökéletlenségét rótták fel. A vitákból is kitűnik, hogy figyelemre méltó témát választott. Önt mi vonzotta benne?

Elnézést, de azt hiszem, mielőtt válaszolnék, tisztázni szeretnék valamit. Szerintem a regény nem „a szenvedő lélek és a közönyös külvilág" konfliktusáról szól, hanem inkább a szubjektív és objektív igazság, illúzió (költészet?) és valóság, esetleg, freudi nyelven az örömelv és a realitáselv konfliktusáról. Persze, lehet úgy is olvasni, mintha én, mint szerző, teljes mértékben azonosulnék ezzel a „szenvedő lélekkel", de erről szó sincs: ezért is fűztem az érzelmes Sarolta-versekhez (illetve ál-Sarolta versekhez) illúzióromboló lábjegyzeteket, hogy, mondhatni, „megadjam a hangot": bizonyos távolságtartással és iróniával figyelem a hősömet/hősnőmet, és a költői nyelvezet éppen ezt a távolságtartást és iróniát szolgálná (állandóan azt az érzést keltve az olvasóban, hogy „jó, jó, de ez azért már egy kicsit túlzás..."). Így aztán az én „olvasatomban" a konfliktus nem lírai jellegű, hanem kétféle gondolkodásmód és erkölcsi felfogás áll szemben egymással. Éppen ez vonzott Sarolta történetében: a külső és belső realitás ütközése, az, hogy valakit szembesítenek egy olyan igazsággal, amelyet nem tud elviselni. A transzneműség alapproblémája viszont, sajnálom, nem érdekel különösebben, ha valaki erre kíváncsi, el lehet olvasni Krafft-Ebinget (vagy egy csomó másik könyvet).

Egyébként befolyásolja a kritika meg az olvasók véleménye?

Ha befolyás alatt azt érti, hogy gondolok-e írás közben arra, hogy ki hogyan fog majd reagálni arra, amit írok, akkor a válasz: nem. Szerintem régen rossz, ha valaki írás közben efféle elvárásoknak akar eleget tenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem mondhat akár kritikus, akár olvasó olyasmit, amit fontosnak vagy megvilágító erejűnek érzek.

Bazsányi Sándor Líra és epika keresztjén című kisesszéjét az ön születésnapjára írta. Ebben olvasom a következőt: „Ez a jelentős költő és író arra tanít minket folyamatosan, miközben nyilvánvalóan távol áll tőle bármiféle tanítói szándék, és pláne tanítói hanghordozás: miként viseljük el a tudatot, hogy ugyan eredendően boldogságra születtünk, ámde éppenséggel a boldogság az, ami eleve hiányzik, azazhogy hiány voltában van meg." Ennek a regénynek is ez a kulcsa szerintem, legalábbis az egyik. Érdekes, éppen mostanában találtam utalást a „hiány"-ra Elif Şafak Amerikában élő kortárs török írónő Szerelem című regényében. A szúfik „ötödik elemnek" nevezik az általunk nem befolyásolható dolgok halmazát. A tűz, víz, levegő és szél mellett az ötödik elem az űr. Világformáló dimenzió ez, az élet azon dolgai tartoznak ide, amelyek nem a létezésükkel, hanem a hiányukkal befolyásolnak minket. Mit gondol erről?

Azt hiszem, nem annyira a boldogság vagy a hiánya foglalkoztat, mint inkább a szenvedés ténye, az, hogy mennyi szenvedés van a világban. A boldogság általában nem szorul magyarázatra. Még nem találkoztam senkivel, aki azt mondta volna, hogy „Jó, jó, boldog vagyok, de mi értelme van ennek?", a szenvedésre viszont mindig magyarázatot keresünk. Talán nem is a szenvedés a legrosszabb, hanem az értelmetlen szenvedés. Márpedig egy transzcendencia nélküli világban végső soron minden szenvedés értelmetlen. Leginkább az érdekel, milyen lehetőségei vannak ma a szenvedő embernek, hogy a szenvedést, vagy ha úgy tetszik, a boldogság hiányát valahogy értelmessé tegye önmaga számára.

A főszereplő gondolatait és érzéseit illetően nagyrészt fiktív alak, de ahol voltak források, ott alkalmazkodott hozzájuk. Például sikerült megszerezni a törvényszéki orvosszakértő részletes szakvéleményét.  De versek is vannak a regényben, a főszereplő versei, - az ön költői énje ilyen formán is utat talált. Mennyire tud különválni személyében a prózaíró és a költő?

Miért kellene különválniuk? Egyébként jó játéknak éreztem, hogy Sarolta költői stílusát imitáljam, másrészt a verseknek megvan a szerepük a regényben: „menet közben" látjuk, hogyan alakul átlagos, romantikus költeménnyé a kevéssé poétikus életanyag. Másrészt a regénybeli - akárcsak a valóságos - Sarolta nem ír többé verset azután, hogy szembesítették egy olyan igazsággal, amelyet nem tudott elviselni, vagyis összetörték az önmagáról alkotott képét. Ez is azt látszik bizonyítani, amit egy ideje gondolok erről, vagyis hogy a lírához a lírikusnak először saját magát kell „kitalálnia".

Egyszer azt nyilatkozta, hogy regény mellett nehéz verset írni, de mindig jár valami a fejében, és ez vagy a regény vagy a vers. Hogyan hat egymásra költői és regényírói énje? Úgy is fogalmazhatnék, hogy mi táplálja a költőt és mi a prózaírót?

Nem tudom, annyiféle költészet és próza van. És mivel az írás csak részben tudatos tevékenység, az ember maga se tudja, hogy mi miből táplálkozik. Talán azt lehetne mondani, hogy a költészetet az éppen aktuális, erős érzések vagy benyomások táplálják, amelyek megmozgatnak valamilyen lelki mélyréteget, a prózát meg a már leülepedett indulatok, no meg az élettapasztalat. De egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg minden esetben így van.

Készül már a következő kötet? Mi lesz az, vers vagy regény?

Most éppen szinte minden műfajban van valamilyen megkezdett írás, regény, novella és vers is - illetve a vers még csak ötlet, meg egy-két verssor kóvályog a fejemben. Talán mégsem egészen törvényszerű, hogy nem lehet egyszerre kétféleképp gondolkodni.

Ön fordít is, elsősorban angol, amerikai költőket és prózát. Hogyan hatottak önre a fordított szerzők? Alakították-e látásmódját, írói habitusát?

Utólag nehéz kibogozni, milyen hatások játszottak közre egy-egy írásnak a létrejöttében. Mindenesetre nagyon szeretem az angol irodalmat, néha szoktam is gondolkodni rajta, véletlen-e, hogy éppen angolul tanultam, vagy van benne valami törvényszerű, valahogy ez „passzolt" a személyiségemhez, vagy valami ilyesmi... De azt nem hinném, hogy a fordítások nagyobb hatással lettek volna rám, mint amit egyszerűen csak olvastam.

Újabban érdeklődéssel olvasom például T.S. Eliot műveit. Úgy érzem nagyon aktuális volna újra megírni valakinek egy „Átokföldje"-szerű művet. Mit gondol erről?

Eliotot én is nagyon szeretem, és a körülöttünk lévő világ csakugyan időszerűvé tenné egy új „Átokföldje" megírását - talán próbálkoztunk is ilyesmivel már, csak hát egyikünk sem Eliot sajnos.

(Szepesi Dóra)