Az ember a föld szülötte, a föld gyermeke, „porból lettél és porrá leszel” – írja a Biblia. Életének terepe lényegében a szárazföld, lábai ezen a talajon viszik egyik helyről a másikra, s mégha e talaj heggyé is magasodik, megmászását a lábak lehetővé teszik. Az ember a távolságot is legyőzi, állatok hátán nagyobb messzeségbe is eljut, de még mindig a szárazföldön. Végül azonban eljut ennek végéhez, határához, ahol a víz állja útját. Ha keskeny a szélessége, karjával, lábával még megbirkózik vele, átúszik rajta, de a nagy, nem beszélve: a végeláthatatlan víz lezárja a továbbjutást. Az ember azonban nem nyugszik bele, le akarja győzni, a víz hátán el akar jutni a messzeségbe. A tenger átláthatatlan, de meg kell találni másik partját, bár sokáig úgy tűnt, hogy végtelen. S az ember megépítette az első csónakot, amivel meglovagolta a vizet és nagyobb távra is elmerészkedett. Aztán megszületett a csónak kistestvérei (ladik, dereglye, sajka) mellett nagy testvére is: a hajó, és annak változatai: bárka, gálya, tutaj, komp, cirkáló, jacht. A víz azonban félelmetes és erős úrnak bizonyult, legyőzni nem volt könnyű. Nemcsak távlatait kell legyőzni tovább hajtva rajta a hajót kézi erővel, evezővel, szél hajtotta vitorlával, majd géppel, hanem hullámzásával, örvényeivel, viharaival mindig halálos veszélyt is rejteget, hajótörés következhet be, mely gyakran élet-áldozatot követel. A régmúlt mitológiái félelmetes isteneket teremtettek a tengerek urának, Poseidon és Neptun hatalma előtt gyakran meg kellett hajolni az ókor emberének. Mindazonáltal csak hajók segítségével lehetett távolra jutni, a földi javakat messzire szállítani, új világokat megismerni, sőt a szárazföldön uralkodni. Plutarchos írta le a latin nyelven ismertté vált mondást, amit ő Pompeiusnak tulajdonít, hogy: navigare necesse est, vivere non… azaz hajózni szükséges, élni nem. 
      A hajó kifejezést másra is átruháztuk. A homoktengeren áthaladó teve lett a sivatag hajója. Amikor az ember a levegőt, majd az űrt is hatalmába kerítette, az itt közlekedő járműnek is hajó nevet adott: léghajók járták és űrhajók járják az atmoszférát.
       Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy az emberi élet folyamatának, az akadályokon, viszontagságokon túljutásnak, az élet viharaival való küzdelemnek (akár sikeres volt, akár nem) szimbóluma lett a hajózás, a hajóút, a hajó illetve a hajós sorsa. Ez a párhuzam az emberi gondolkodás korai megnyilvánulásaiban már megtalálható (példul Minetus, Szent Ágoston), a szellemi élet kiválóságai évszázadokon át használják ezt a jelképet. Az idők folyamán más összefüggésben is hasonlat alapja lett. A mindennapi élet szólásaiban metaforaként megjelenve bizonyítja, hogy a gondolkodás mély rétegeibe is bejutott. Ilyen szólások: nyugodtabb vizekre hajózik/evez; révbe jut; hányattatott életet élt; megfeneklett, léket kapott, hajótörést szenvedett az ügy, stb. Az élet eleje és vége, a bölcső és a koporsó is hajó alakú, Jézus bölcsőjének neve: navicula (csónak). A görög mitológia szerint Kháron ladikján viszi át a lelkeket a túlvilágra, a Kalevalában is csónak visz Tuonelába, a holtak országába. Egyik magyar falusi temetőben csónak alakúak a fából készült fejfák.
       Az özönvízből való megmenekülés (a tiszta ember kiemelése a bűnösöket ellepő büntetésből) hajón történik a keleti mítoszokban, így a Gilgames-eposzban, az óind Mahábharátában és a Bibliában (Noé bárkája). Az utóbbi emlékét idézi a keresztény templom fő terének „hajó” elnevezése.
       Romulust és Remust, valamint Mózest is, mint csecsemőt anyjuk vízre tette, innen kerültek szárazföldre, hogy aztán felcseperedve nagy dolgokat vigyenek végbe.
       A keresztény vallásban Jézus és a víz legyőzése több összefüggésben megjelenik: Jézus a vízen jár, lecsendesíti a háborgó vizet. A skót szent Patrick, mint kőhajóban vitorlázó szent személy szintén a víz legyőzését, fizikai tulajdonságainak meghaladását szimbolizálja. Szent Brandanusnak, Atanáznak, Miklósnak (ő a hajósok védőszentje), Péternek, Vincének és Orsolyának attribútuma a hajó. Egyéb vallásokban is található hajós motívum, például az óegyiptomi hitben a Napisten bárkában vonul végig az égen, Ízisz szimbóluma is a hajó.
       A hajó anyagi, instrumentális mivoltában valóságos, fontos eszköz, szállít embert, tárgyat, árut, haderőt, de egyes hajók emléke, tudati képe, neve ezt a szintet meghaladja, mintegy mitológizálódik, ahogy ezt több tárgy, jelenség vonatkozásában Barthes, francia író-gondolkodó leírta. Ebben a körben említendők: a viking hajók, Kolumbusz Santa Maria-ja, a stockholmi Vasa-hajó, a Kon-Tiki Oslóban, a Cutty Sark Greenwich-ben, az Auróra Szent-Péterváron. A Spanyol Armada veresége, a II. világháború csendes-óceáni hajócsatái, Pearl Harbour katasztrófája, ezen belül az Arizona hadihajó egy többlet-töltettel rendelkeznek. A Titanic pusztulása pedig már a valódi mitológiai magasságba emelkedett. Bár a képzőművészetek területén nem kívánom részletesen tárgyalni témámat, néhány vonatkozásban említésük nem hagyható el. Városok, országok címereiben gyakran megtalálható a hajó motívum. Európai fővárosok közül itt említendő Helsinki, Belgrád és Párizs. Utóbbinál a szimbolikus jelentést a felirat megerősíti: Fluctuat nec mergitur. (Hánykolódik, de nem merül el). Több fejlődő ország címerében szerepel, itt a hajó konkrét gazdasági jelentősége fejeződik ki ezzel, például Kuvait, Libéria, Costa Rica, Fidzsi szigetek. A festészet világából is néhány példa kerüljön említésre. Turner hajói szinte varázsos sárgás-barna homályban lebegnek, vagy tűzben állnak a vízen. Monet parton pihenő csónakjai a nyugalmas magány megtestesítői. Egry balatoni halászhajóin mitikus fényben zajlik a munka. A hajó az építészetben is megjelenik, elsősorban tengerek közelében. Példaként említem a Pinault Foundation székhelyét Franciaországban (hajóalakú épület-kiképzés), vagy a vancouveri konferenciaközpontot (vitorlás hajót utánzó összkép), vagy a szent-pétervári kikötői díszoszlopokat (hajó alapzatból emelkednek ki).
       Az irodalmi példák sorát a már említett hányattatott élet metaforájaként máig használt Odüsszeiával kezdem, a trójai háborúból hajóval hazaigyekvő hős Odüsszeusz (Ulysses) viszontagságai, kalandjai Homérosz eposzában valóban az élet megpróbáltatásait szimbolizálja. Joyce nem véletlenül adta a 20. század egyik csúcsművének az Ulysses címet. Kalandos tengeri úton jutott elképzelt, de szimbolikus tartalmakat megvalósító világokba a világirodalom sok neves hőse : Candide (Voltaire), Gulliver (Swift), Robinson (Defoe), Tarimenes (Bessenyei György), Szindbád (hindu alapon Krúdy Gyula). A nagy utópista gondolkodók is hajón jutatták el szereplőiket a boldogság honába, így Thomas Morus Utópiába, Francis Bacon Új Atlantiszba. A 20. században mélyen tudatosuló létharc brilliáns leírása Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye. Golding A zsarátnok című művében a főszereplő egy Ausztráliába vezető hajóúton lelkileg átalakul. Az idézhető további prózai művek, versek nagyrészt a viszontagságot fejezik ki. Sokszor már a címben egyértelmű utalás érezhető erre a hangvételre, példa erre Kertész Imre Gályanapló című gondolatgyűjteménye. Átfogó, mély megközelítésre utalnak például az ilyen művek: Gergely Ágnes: Hajónapló, Jorgosz Szeferisz: Fedélzetnapló. Németh László betegségének tüneteit észlelve jelentette ki, hogy a gályapadból laboratóriumot csinál, amikor elemzi a beteglét jelenségeit.
       Gyönyörű versek jelenítik meg az élet hányattatásainak és a hullámzó vízen hajózás párhuzamának hasonlatát (két térben és időben távol keletkezett költeményt idézek):

"Hajó a Sors, hab verdesi mogorván
és akaratunk rajta gyenge kormány."
Vej Jing-Vu: A Jangcén vitorlázva
(8. század)
(fordította: Kosztolányi Dezső)

„… férfigondok barna fedélzetén…
…sors sodor, mint gyorsiramú vad ár…
Amerikámat, amíg élek,
Sohse lelem, szomorú Kolombus?”
               Tóth Árpád: Lomha gályán

vagy az élet rohanó tempóját, mely győzelmes akar lenni, mint a vízen sikló hajó, de zátonyra fut:

„Hahó, te gálya,
Rohanj, mint égő üstökös az éjbe,…
Dagadj vitorla, mint dagad a lelkem!
Hát hulljon szét a föld, ha ráfutunk,…”
               József Attila: Az őrült hajótörött

vagy a költő magát jeleníti meg hajóként, mely önpusztító hánykolódás után roncsként elsüllyedve fekszik a víz alatt:

„Ímé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
kit elvitt a vihar élőtlen éterig,
s zord flotta s békés bárka ki nem halássza most
részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.”
                 Arthur Rimbaud: A részeg hajó
                 (fordította: Tóth Árpád)

      Kortárs költőnő is azonosul a bárkával, mely – mint Noé bárkája – menedék és befogadó az élővilág és a szeretet számára:

„Így lettem bárka végül,
s bárka lett már keskeny szobám is,
elvinni mindahányukat.”
                  Tóth Krisztina: Bárka

      Hizsnyai Zoltán sajátságos szimbolikus képpel fejezi ki az egyén feloldódását a közös anyakultúrában, saját biológiai létét meghaladó asszimilációját az általánosba:

„Az individuum Kháron ladikján jut el a kollektívum Noé ácsolta bárkájáig!”
                 Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik

       A hajó más szimbólumokban is testet ölt. Az álomszimbolikában – Freud szerint – a vulvát jelképezi hasonló alakja miatt. Talán ugyanezért egyes török népeknél a női nem jelképe. Az angol nyelvben is tárgy létére nőnemben utalunk rá (she).
       Politikai értelmezésben is megjelenik. Már Platonnál az államot testesíti meg és a megtépázott államért érzett aggodalom gondolatát Horatius szép költeményben bontja ki:

„Nyílt tengerre sodor, Hajóm, az új
orkán?…
Bírja, kötélzete
híjján, bírja hajó még
ádázabb vizek ostromát?
kerüld
a tengert, mely a márvány
Cycládok falait veri!
                 Horatius: Allegória a hazáról
                 (fordította: Szabó Lőrinc)

       Petőfinél a hajó az uralkodó nemesség, a víz a néptömegek szimbóluma:

„Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!”
                 Petőfi Sándor: Feltámadott a tenger

       Mezei András apokaliptikus látomásban jeleníti meg a külső környezeti és belső szellemi szennyeződés földünket ellepő jövőképét, melyben talán egy Noé bárkájához hasonló menekülési lehetőség ad reményt:

„Lesz-e bárka, mely megtelik majd
minden égi és földi fénnyel?
Visszatérnek-e a madarak
csőrükben oxigénnel?”
                Mezei András: Lesz-e bárka?

       Különös, de átélhető érzés olvasni költői kifejezését annak, ahogy a betegség miatt hánykolódó beteg vízen imbolygó csónaknak érzi betegágyát.

„Ágy-é, amellyben hánykolódom,
…Csónak ez,…”
                Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyulladásomról

„ Fehér dereglyém tétován lebegve
suhan – suhan mély, rejtelmes vizekre…”
               Dutka Ákos: Kórházi ágyon

„Ágyam ez a fehér hajó, nem ringat el szép álomba”
              Nagy Imre: Kórházban

„Az ágyak fehér flottája pihen.”
              Lukács László: A festő a kórteremben

„Nagy bárkán ringatott a láz.”
             Kálnoky László: Szanatórium 1933.

       Záró példaként és összegző gondolatként Mario Luzi, a XX. század egyik legnagyobb olasz költőjének verssorait idézem Az élethez című költeményből. Szép allegóriájában az élet végső értelmét számunkra megvilágító állapothoz (még e földön vagy halálunk után?) egy Isten által küldött, ránk váró bárka fedélzetén jutunk:

„ Barátaim, egy bárka vár ránk, és ringatózik
a fényben, ahol az ég meghajtja hátát,
s leér a tengerre;

… Barátaim, a bárkából a világot jól
belátni, s benne rendületlenül
haladó igazságát, egy torkolatoktól
forrásokig futó mély sóhajt; …”