Kritikák


 

Az emlékezés és írás határáról...
Demény Péter: Visszaforgatás



Demény Péter: VisszaforgatásDemény Péter Visszaforgatás című első regényének története egy személyes életút töredékeinek összeillesztésén keresztül Imre, a kötet főszereplője és egyben narrátora családtörténetét rajzolja meg. Az egyes szám első személyben elmesélt történetben az írás rítusa révén a megmaradt emlékképek felelevenítésével az elbeszélő a saját lehetséges igazságát, igazságait keresi. Imre elhatározza, hogy megírja élete történetét, hogy megértse, mik vezettek kapcsolatai elvesztéséhez, magányához. A megélt elmúlás és halál feldolgozása, az életnek a többszöri megtagadása keveredik az írás újjászülő gesztusával, aminek időtartama nyilván nem véletlenül esik egybe az emberi élet kifejlődésének, a magzati kornak az idejével: „kilenc hónapja írom ezt a könyvet”.
Egy személyes élet története bontakozik ki és annak mentén egy családtörténet, hiszen a visszaemlékező mindvégig felhasználja a többi szereplő (a szülök, nagyszülők, dédszülők, testvér, szeretők és feleség) élettörténetének mozaikjait, „forgácsait” is mintegy visszaigazolásképpen a saját jelentésadásai számára. Úgy csúszik egymásba a szövegben az emlékezés és az én-teremtés művelete, hogy  a narrátor mindvégig számol a személyes és kollektív emlékezésnek, illetve a személyes és kollektív identitásnak akár az összeegyeztethetetlenségével is.

A Visszaforgatás egyik alapkonfliktusa tehát, hogy mennyire fedheti egymást e két sík, illetve, hogy meddig is mehet el az érintettek élettörténeteinek megírásában, „kiszolgáltatásában” az elbeszélő, milyen mértékű lehet a kitárulkozás, vagyis mennyi kerülhet át a család belső világából a nyilvános szférába. („...rémülten figyelte, hogy képtelen vagyok másról írni, mint önmagamról, és ha önmagamról, akkor természetesen róluk, úgy nézett rám, úgy óvakodott tőlem, mint egy árulótól, aki ahelyett, hogy jól eltemetné a család szégyenletes ügyeit, világgá kürtöli azokat és hiába magyaráztam, hogy a szégyen nem az írásaimnak köszönhető, hanem a családnak, amely ilyen szégyenletesen viselkedik, mire megírom, ami történt, addig a szégyen régen egy másik történet embriójába költözött...”)

Imre már-már megszállottságba hajló elmesélési, és a minden eseményt megíró kényszere mögött, ahogyan a folyamatosan jelenlevő önreflexiók is jelzik, az önmegértés vágya húzódik meg. („Úgy érzem, csak akkor alakul ki végül az életem, az eddig megtörtént életem, ha tényleg minden történetet elmondok”)
Az elbeszélés során a múlt homályából a jól körülhatárolható körvonalú jelenetek felé tartunk.
Ebből a perspektívából nézve a kötet borítója is megerősíti a szövegnek és képeknek ezt a játékát, a homályosból, az elmosódottból az élesen kivehető felé haladást. Ugyanakkor a kötetnek mind a mikor, mind a makró (de mi is lenne az?) szerkezete az emlékezés pszichológiai strukturáltságát követi. A történetláncok találkozásai és egymásba fűzése, a barokkosan hosszú, többszörösen összetett mondatok az emlékezés alatt lezajló belső párbeszédeknek a többnyire nem föltétlenül lineáris vonalát, hanem sokszor akár a gondolatok egyszerre történő, több szinten megvalósuló cikázását adja vissza. Így válik problematikussá a főhős számára magának a nyelvnek a használhatósága is. „Ha az ember szavakkal bánik, akkor óvatosnak kell lennie, mert a szavak csak nagyon keveset tudnak közölni, és nem képesek árnyalni, fehéret és feketét mondhatsz csupán, de ami közöttük van, arról egyetlen szavad sem lehet”- közli relativizáló nyelvszemléletét az elbeszélő, miáltal magát az elbeszélhetőséget, egy élet vagy élettörténetek elmondhatóságát és annak létjogosultságát is megkérdőjelezi.

A teljességre törekvés igényével lép fel az én-elbeszélő. Az emlékezés és írás alakzata által magáévá tenni a saját személyes múltját, vagyis tulajdonképpen megtalálni önmagát. De csak szemelvényeket és töredékeket áll módjában kiemelni a múltból.

Ezeknek a képkockáknak a felnagyítása által az olvasó is beavatottá válik egy lehetséges élet- és családtörténetbe. Ugyanakkor mégis érezhető a távolmaradás is ebben a viszonyban, elvégre ott marad még a család többi tagjának a nézőpontja is: „minden történetet nyilván nem fogok elmondani, pedig el szeretnék, de nem sikerülhet, nem is beszélve arról, hogy ezek az én történeteim, anyám, apám vagy öcsém valDemény Péterószínűleg nagyon más történeteket mesélnének, ha tudnának vagy akarnának mesélni, nem is szólva nagyanyámról meg nagyapámról, akiknek a történeteire nagyon kíváncsi lennék, mert azok közül sokkal kevesebbet tudok, akárhogy figyeltem, csak néhányat tudtam megjegyezni, talán azért is, mert ezeknek nem volt igazán köze az én történeteimhez”.
kiélesítés művelete érvényesül a szövegben, hanem vele egy időben annak ellentétje is, egy folyamatos összemosó és elbizonytalanító gesztus-együttes.A könyv, ahogy a filmes konnotációk alapján maga a forgatás szó is jelzi, jelentős mértékben átitatott a képiség jelentéstartalmai által, a képrögzítő és filmlétrehozó művelet mozzanataival. Egy sajátos belső kameraállás jut kitűntetett szerephez, az ahogy a narrátor látja a történéseket és önmagát azon a bizonyos rejtett kamerán keresztül, melyet kénytelen hurcolni magával, mivelhogy „az én kamerám is ott lebeg a fejem fölött életem minden egyes pillanatában, – mondja Imre – ha írni akarok, akkor visszapörgetem”. Az irány a jelen felől tekintett múlt. Az emlékezés révén újrajátszott jelenetek helyezik el ténylegesen a főszereplő számára az élete történéseiről tárolt „képeket” önnön összefüggésrendszerébe, illetve határolják be a hozzájuk fűződő jelentéstársításokat. A törések és kapcsolódási pontok válnak kulcsfontosságúvá a narrátor „igazság”-kereső visszaemlékezésében, mint a filmes vágóasztalon, amikor a képkockák a mozgás illúzióját létrehozva válhatnak egymás folytatásaivá. A Visszaforgatás akárcsak a regény által is említett Cinema Paradisoban Alfredo filmje a kiszűrt képekből, a töredékekből áll össze egésszé, a megidézett család által szégyentelinek ítélt eseményekből, ahogy az öreg gépész filmje is a tisztelendő úr óhajára kivágott képkockákból ragasztatott össze.
Demény Péter regényének történetéhez, a lehetséges én-regény megírásának koncepciójához a kortárs irodalomban bőven találhatunk rokoníthatóakat, de beszédmódjának hitelessége, szövegépítésének eredetisége a kötetet az idei erdélyi könyvtermés egyik legértékesebb darabjává avatja.

Zólya Andrea Csilla

Demény Péter: Visszaforgatás. Koinónia Kiadó, Éneklő Borz Könyvek, Kolozsvár, 2006.

Megjelent: Bárka 2006/6


Főoldal

A 2006/6-os lapszámunk

2007. január 18.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png