Kritikák

 

 

Cseh Gergő Bendegúz

 

Hogyan nem került Lili bárónő Kondorosra?

 

Adalékok a Békés megyei kitelepítések történetéhez

 

 

Az ’50-es évek magyarországi jogsértéseinek hosszú sorában külön fejezetet érdemel – és szerencsére az utóbbi időkben már a feldolgozás és emlékezés keretében ezt a figyelmet kezdi is megkapni – a Budapestről történt kitelepítések története[1]. A Rákosi-korszak „derekán”, 1951 májusa és júliusa között, kevesebb mint két hónap alatt lebonyolított kitelepítési akció és annak következményei ugyanakkor még mindig kevésbé épültek be a kollektív emlékezetbe, mint az internáló- és kényszermunkatáborok — Recsk, Kistarcsa vagy Tiszalök — kétségkívül alaposabban feltárt és sokrétűbben dokumentált története. Az említett kényszermunkatáborok megszüntetésének ugyanúgy épp 60. évfordulója van 2013-ban, mint a Budapestről való kitiltások feloldásának. Ennek apropóján is érdemes felidézni egy véletlenszerűen[2] kiválasztott Békés megyei településre, Kondorosra kitelepítettek kálváriáját, illetve ennek a kálváriának a „lenyomatát” a budapesti kitelepítésekkel kapcsolatos legteljesebb forrásanyagot őrző Történeti Levéltár irataiban.

Az internálás- és kitelepítés története természetesen nem 1951-ben kezdődött Magyarországon. Az állam számára vélt vagy valós veszélyt jelentő társadalmi csoportok vagy egyének bírói ítélet — és így kellő jogorvoslati lehetőség — nélkül, közigazgatási eljárás keretében végrehajtott izolálására Európa szerte a 20. század elejétől kezdve nyílt jogi lehetőség. Ezt a hatalomgyakorlási eszközt általában háborús helyzetekben alkalmazták, amikor a közvetlen veszélyre hivatkozva ellenséges államok polgárait vagy az ország háborús potenciálját veszélyeztető más társadalmi elemeket igyekeztek rendőrhatósági úton elszigetelni. Nem véletlen, hogy az ’50-es évek Magyarországán alkalmazott rendőrhatósági őrizet (internálás) és a kitelepítés intézményrendszere is alapvetően háborús jogszabályokra épült. Némiképp ironikus módon az ’50-es évek „osztályharcának” leghatékonyabb politikai eszköze a Horthy-korszakban gyökerezett, hiszen az 1939. évi II., a honvédelemről szóló törvénycikk, valamint az ennek végrehajtására kiadott 8130/1939 ME sz. rendelet (a kitiltásról és a rendőrhatósági felügyelet vagy őrizet alá helyezésről), illetve a 760/1939 BM sz. rendelet (a kitiltás, a ref. és az őrizet részletes szabályairól) képezték az internálás és a kitelepítés jogi alapját. (Az 1951 nyarán kézbesített több ezer kitelepítési illetve kényszerlakhely-kijelölési határozaton a két fenti rendelet jelenik meg hivatkozási alapként.)

Az 1951-es budapesti kitelepítések megtervezésével és végrehajtásával a magyarországi politikai vezetés egyszerre több legyet is kívánt ütni. Az éleződő osztályharc jegyében egyfelől még egy csapást kívántak mérni az államosítások, B-listázások után gazdasági és politikai befolyását már elveszített korábbi társadalmi elit Budapest belső kerületeiben még többé-kevésbé zárt tömbben élő, egyfajta szociális hálót alkotó közösségeire. Ez a „zárvány” ugyanakkor a harmadik világháborús hisztéria tetőpontján azt a víziót is jelentette, hogy egy katonai konfliktus esetén az ország szívében, a főváros közepén az aktuális politikai renddel ellenséges társadalmi csoportok „trójai falova” marad. Ugyancsak az osztályharc jegyében fogant az intézkedések azon eleme is, hogy a budapesti kitelepítetteket szintén osztályellenséghez, az ország keleti megyéinek nem szövetkezeti falvaiban élő módosabb parasztgazdákhoz, korabeli kifejezéssel kulákokhoz költöztették be, fokozni szándékozván ezzel az egymástól földrajzi és társadalmi értelemben amúgy is távoli társadalmi csoportok ellentéteit. Szintén a katonai logika, azon belül is a gyorsan közelgő harmadik világháború sztálini víziója indokolta, hogy a kitelepítések kizárólag Kelet-Magyarországra, a szovjet határ felé történjenek, hogy az ellenséges elemek a hadi állapotok bekövetkezése után is kellő mértékben izolálva legyenek. A fentieknél gyakorlatibb szempont volt ugyanakkor az, hogy a kitelepítések révén több ezer, általában jó minőségű bel budapesti ingatlanhoz juthatott az állam,[3] ez pedig a szűkös lakásviszonyok mellet az új társadalmi elit gazdasági helyzetének megalapozása érdekében elengedhetetlen volt.[4]

Az 1951. május 21. és július 18. között lezajlott kitelepítések összességében több mint ötezer családot, legalább 12–14 ezer[5] személyt érintettek.[6] A statisztikai összesítések tanúsága szerint a kitelepítettek egyharmada 1945 előtt katonatisztként szolgált (33%), több mint egyötödük (23%) a gazdasági elit tagja (nagykereskedő, bankvezető, üzem-tulajdonos vagy igazgató) volt, mintegy 17 %-uk egykori állami tisztviselőként, 6 %-uk rendőrként, ugyanennyien egykori arisztokrataként került fel a kitelepítési listákra.

 

image 1 cseh gergo

 

A korabeli statisztikai kimutatások szerint az eredetileg a listára került családok nagyjából egytizedét valamilyen okból mentesítették a kitelepítés alól: ez általában téves adatfelvétel, vagy befolyásos pártfogó személy, intézmény közbenjárására történhetett meg.

A budapesti kitelepítettek legnagyobb része Budán a II., XI., XII. és az I., illetőleg Pesten az V., VIII., IX., VI. és VII. kerületekben lakott, vagy másként fogalmazva: az elkobzásra kiszemelt lakások legnagyobb részben ezekben a kerületekben helyezkedtek el. Az alábbi ábrán az egyes kerületekben megürülő lakások számát a színek intenzitása jelzi: míg a budai II. és XII. kerületekből egyenként közel 1700 főt telepítettek ki, a XII. és az V. kerületből 1244, illetve 1182 személyt, majdnem ugyanennyit a kicsi budai I. kerületből, a belső pesti kerületek – VI., VII., VIII. IX. – pedig 5-700 fővel járultak hozzá a lakáshelyzet „konszolidálásához”. Jellemző adalék, hogy a Budapesthez alig egy éve csatlakozott külső pesti kerületekben – XV., XVI., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI., XXII. – csak nagyságrendekkel kevesebb, 20–80 kitelepítendő személy találtatott 1951-ben.

 

image 2 cseh gergo

 

A statisztikai kimutatások alapján a fenti kerületekből – a korábban említett okok miatt - legtöbben Békés megyébe kerültek (összesen 1236 család), valamivel kevesebben Hajdú-Biharba (996 család), Szolnok megyébe (995 család), Heves megyébe (898 család), Szabolcs-Szatmár megyébe (497 család), Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe (456 család), illetve Pest megyébe (114 család). Az egyes megyéken belül is több tényező alapján választották ki a céltelepüléseket. Egyfelől a nem kívánt társadalmi kölcsönhatások elkerülése és a büntetés súlyosbítása érdekében városokba egyáltalán nem telepítettek budapestieket, ugyanígy nem kerültek kitelepítettek szövetkezeti falvakba (hogy ne befolyásolják károsan a szövetkezeti parasztság világnézetét), vagy olyan településekre, ahol nem élt elegendő számú, szintén büntetni kívánt kulák. Ezen szempontok alapján Békés megyén belül összesen 13 településre költöztették erőszakkal a Budapestről kilakoltatott családokat: a legtöbbet Mezőberénybe (251 család) és Dévaványára (166 család), a legkevesebbet Okányba és Pusztaföldvárra (57, illetve 55 család). Kondoros ezen a listán hozzávetőleg középtájon helyezkedik el az ide került 80 családdal, hiszen egy-egy békési településre átlagosan 95 famíliát költöztettek.

1951 nyarának elején tehát a Békés megyei Kondorosra 80 családot, összesen 167 főt telepítettek ki. A kondorosi kitelepítettek alig több mint harmadát sújtotta a büntetés „saját jogon”, hiszen a kimutatások szerint csak 58-an kerültek a listára azért, mert 1945 előtt katonatisztként, csendőrként, köztisztviselőként, vagy esetleg bankigazgatóként dolgoztak. Majd kétszer ennyien, összesen 109-en a célszemélyek egy háztartásban élő rokonaiként kerültek a kitelepítési listára, s így Kondorosra.

A kondorosi kitelepítettek eredeti lakhelyét tekintve még markánsabban megmutatkozik az országos összesítések alapján is kibontakozó kép, hiszen ide már csak összesen három budapesti kerületből érkeztek a családok. Ezen belül is túlnyomó többségüknek az I. kerülettől (93 fő) és a XII. kerülettől (72 fő) kellett megválni; a XIII. kerületből pedig egyetlen család érkezett, két fővel.

Az eredeti tervek szerint összesen 87 család Kondorosra költöztetését tervezték, de a mentesítések után ez a szám végül héttel csökkent. Ebből a 80 családból azután további nyolc család az elkövetkező két év során engedélyt kapott arra, hogy rokonokhoz, ismerősökhöz települjön át az ország más részébe (természetesen Budapestre egyikük sem térhetett vissza), 72 família azonban egészen a kitiltások 1953-as feloldásáig Kondoroson maradt.

Az egykori állambiztonsági szerveknél fennmaradt kitelepítési iratok[7] – a kutatók legnagyobb szerencséjére – rengeteg demográfiai vonatkozású adatot is megőriztek, érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni a Kondorosra költöztetettek helyzetét. A Kondorosra került 167 kitelepített átlag életkora 1951-ben 50,1 év volt, ami első pillantásra meglehetősen alacsonynak tűnhet annak ismeretében, hogy javarészt – az ekkor már hat éve véget ért–- Horthy-korszakban elért gazdasági, katonai vagy politikai téren betöltött vezető pozíció jelenthetett okot a kitelepítésekre. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy ennek az 1945 előtti elitnek a tagjai átlagosan legfeljebb 44 évesek lehettek, amikor a politikai változások megfosztották őket társadalmi, gazdasági státuszuktól. Figyelembe kell venni ugyanakkor két másik tényezőt is. Egyfelől számos családdal együtt költöztették a gyerekeket is Kondorosra, ez a tényező pedig jelentősen befolyásolja az átlagos életkort. Másik fontos tényezőként megemlíthető, hogy a kitelepítések már nem elsősorban a Horthy-korszak felső elitjét érintették, hiszen azt a háború, illetve az azt követő népbírósági, majd a későbbi koncepciós perek sora, illetve az emigráció eddigre jórészt már szétzilálta. Ha különválasztjuk a „saját jogon” kitelepítetteket a rokonoktól, akkor azt tapasztaljuk, hogy előbbiek átlagéletkora 58,7 év, míg utóbbiaké 45,6. E két adat azt is megmutatja egyrészt, hogy a „saját jogúak” az ötvenes éveik elején jártak, amikor a 45-ös rendszerváltás kihúzta a lábuk alól a talajt, másfelől pedig nyilvánvaló, hogy a kitelepített rokonok jelentős része – a megszerzendő budapesti lakásban együtt élő – feleség vagy özvegy volt. A legidősebb kitelepített egyébként már 83 éves volt 1951-ben, ezzel szemben legfiatalabbként még egyéves gyermek is volt a költöző családokban.

A kondorosi kitelepítések ugyanazt a korábbi felső-középosztálybeli polgári réteget sújtották, mely — mint azt az országos statisztikák is mutatták — elsődleges célpontja volt az akciónak. A kitelepítés indokaként megjelölt korábbi társadalmi státusz vagy foglalkozás természetesen a korabeli államvédelmi szervek értékítéletén alapult. Így gyakran kerültek a „kapitalisták” közé kisebb üzemek igazgatósági tagjai (akiket esetleg csak pár évre, a zsidótörvények alóli mentesülés érdekében névleg neveztek ki vezetőségi tagnak, vagy netán maguk is holokauszt-túlélők voltak), illetve a „horthysta erőszakszervezetek” képviselői közé már 1945 előtt — esetleg éppen demokratikus beállítottságuk miatt — leszerelt katonatisztek vagy rendőrök. Sőt, esetenként bohózatba illő félreértések is előfordultak, mint például Papp Ilona „bárónő” esetében.[8] Kiss Ernő aradi vértanú egyenes ági leszármazottja, Papp Ilona arisztokrata származású ugyanis sohasem volt, ellenben Huszka Jenő róla mintázta Lili bárónő c. operettjének címszereplőjét, ismerősei körében pedig ezután ragadt rá a „Bárónő” becenév. A hatóságok e becenév alapján a kitelepítési listára, mint arisztokrata származású személyt, fel is vették 1951-ben. Papp Ilona „bárónő” végül a félreértés tisztázása után mentesítést kapott a kitelepítés alól, ez azonban kivételnek számított, mivel az esetek többségében a mentesítési kérelmek után sem hozott enyhítő döntést a véghatározatokat jegyző Belügyminisztérium. (A kitelepítési határozatok és a mentesítési kérelmek természetesen ugyanannak az éremnek két oldalát képezik, s adott esetben az érintett valódi társadalmi státuszára vagy 1945 előtti szerepére vonatkozóan — egyéb adatok híján — csak a két forrás eredőjéből vonhatunk le következtetéseket.)

A Kondorosra került 167 fő 37%-a esetében jelölik meg a belügyi dokumentumok az 1945 előtti hivatásos katonatiszti foglalkozást, mint kitelepítési indokot, ez valamivel magasabb az országos átlagnál. Szintén több csendőr (9 % az országos 2%-hoz képest) és egykori arisztokrata vagy földbirtokos (9% szemben a 6%-os országos aránnyal) került a kitelepítettek közé, ezzel szemben a „kapitalisták” és a rendőrök aránya alatta marad az összes kitelepítettek közötti arányuknak.

 

image 3 cseh gergo

 

Bár a statisztikai adatok rendkívül sokat elárulnak a magyar történelem e fejezetéről és az e fejezet által sújtott családok életéről, néhány jellemző példa talán még jobban rávilágít a kitelepített családok viszontagságaira és a belügyi szervek döntéshozatali mechanizmusára.

Boros Zsigmondot a Belügyminisztérium 1951. június 15-én kelt, 05466/1951. számú véghatározatában XIII. ker. Katona József utcai lakásából, és egyúttal Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltotta, lakhelyéül pedig Kondoros községet jelölte ki.[9] A Békés megyei Tanács Végrehajtóbizottsága pár nappal korábban kelt határozatában Boros Zsigmond kényszerlakhelyét Bakos Béla kondorosi „kulák” házának 5X5 méteres szobájában jelölte ki. A kitelepítési határozatot azonban az érintett — a Vacuum Oil Company egykori magyarországi ügyvezető igazgatója — önhibáján kívül átvenni már nem tudta, mivel annak keletkezésekor már több mint egy éve letartóztatásban volt, 1950 augusztusa óta pedig 12 éves jogerős büntetését töltötte Márianosztrán. Boros ugyanis főszereplője volt az egyik legjelentősebb hazai szabotázs-pernek, mely a MAORT-ügyhöz kapcsolódóan a külföldi tulajdonú hazai olajvállalatok államosítását készítette elő.[10] A kitelepítési határozatot hozó Belügyminisztériumban ennek az információnak láthatólag nem voltak birtokában, bár a kitelepítést megelőzően a határozat hátlapjára valaki kézzel feljegyezte: „letartóztatásban van, nem kell kimenni”. Boros Zsigmond felesége egyébként a kitelepítést úgy kerülhette el, hogy — 1951. június 18-án kelt levele[11] tanúsága szerint — férjétől már annak letartóztatásakor elvált és azóta semminemű közösséget vele nem volt hajlandó vállalni. A hatóságok vélhetőleg akceptálták Boros Zsigmondné kérelmét, mivel a kitelepítési listákon többet nem fordul elő a neve.

Egészen más helyzetben volt a kondorosi kitelepítettek között Prihradny Lily 12 éves tanuló.[12] A kislány csak 10 éves volt, amikor özvegy édesanyjával együtt Kondorosra telepítették. (Testvére, Tamás ekkor épp sorkatonai szolgálatát töltötte, így ő csak leszerelése után követhette családját a kitelepítésbe.) Két évvel később Lily már a helyi általános iskola 6. osztályos tanulójaként, iskolás gyöngybetűkkel írt levelet a szarvasi rendőrkapitányság címére. Ebben arról tájékoztatta a hatóságokat, hogy osztálya 1953 nyarán Budapestre és környékére tesz tanulmányi kirándulást, melyen nagyon szeretne részt venni, ezért erre az időre távozási engedélyt kér a rendőrkapitányságról. Az ügyintézési feljegyzéseket ezután érdemes szó szerint is idézni. A kérelem hátuljára két nappal annak kelte után a helyi rendőrörs parancsnoka, Jenei Sándor rendőr törzsőrmester a következő pro domo-t írta: „Jelentem, hogy a benti kérelem engedélyezését nem javaslom, mivel nevezettnek nem feltétlenül szükséges az utazás.” A szarvasi járási kapitányság vezetője öt nap múlva a következő megjegyzéssel továbbította Békéscsabára a kérelmet: „Felterjesztem azzal, hogy az engedély megadását nem javaslom, mivel Budapestre is akar menni és így személyes összeköttetést létesít budapesti ismerőseivel és üzeneteket adhat át és hozhat.” A kérelemre végső soron a Belügyminisztériumban adták meg a lakonikus választ: „Prihradny Jánosnénak. Lánya Bpestre való eltávozását nem engedélyezem.”

Az eddigieknél tragikusabb, s egyben morbidabb is Major Miklós egykori altábornagy története. A 05459 sz. kitelepítési határozat értelmében feleségével együtt szintén Kondorosra kellett volna kitelepíteni őket 1951 júniusában. A véghatározat hátlapján azonban a következő kézzel írott pro domo olvasható: „Jelentem, hogy a 05459 számú véghatározatot kézbesíteni nem tudtam, mert nevezett VI.17-én 22:30 meghalt. Jelenleg a lakásán fekszik halva. A felesége a tem[etés] ügyben távol volt. Meleg Sándor r. ftorm [?]” A helyzet morbiditását, ha lehet, csak tovább fokozza az ügy további elintézési módja, ugyanis még két kézírásos, de aláírás nélküli feljegyzést találunk az iraton. Az első így hangzik: „Megkérdezni, hogy később ki vigyék [sic!] e neki”. Vélelmezhető, hogy itt már az özvegy (és lakása) további sorsáról rendelkeznek, hiszen az eredeti „célszemély” ekkorra már elhunyt. Az abszurd ügyintézést az iraton lévő utolsó feljegyzés zárja: „A legközelebbi listára rávenni.” A levéltári források tanúsága szerint a hatóságok számára az egykori altábornagy családjának eltávolítása, és/vagy ingatlanhelyzetének végső rendezése különösen fontos lehetett, mivel özvegy Major Miklósnét végül szintén kitelepítették, bár nem Kondorosra, hanem a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Dombrádra.

A fenti, önkényesen kiragadott példák csak három jellemző, abszurditásukban mégis egyedi történettel szerették volna illusztrálni, hogy a hatvan éve feloszlatott internálótáborok, és a szintén hatvan éve megszüntetett kitelepítések milyen, hol tragikus, hol inkább komikus, hol pedig teljesen morbid helyzeteket teremtettek, s mindez hogyan tükröződik vissza a csak anyagukban száraz levéltári forrásokban.

 


[1] Lásd egyebek között: Hantó Zsuzsanna: Kitiltott családok. Magyar Ház Kiadó, 2010.; Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek. A kitelepítések tragédiája. Kráter Műhely Egyesület, 2008.; Kisari Miklósné Chovanyecz Magdolna (szerk.): Hiánypótló történelemkönyv. Mezőberény öröksége II. Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Muzeális Gyűjteménye, 2011.; Bank Barbara—Gyarmati György—Palasik Mária: Állami titok. Internáló- és kényszermunkatáborok Magyarországon, 1945–1953. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára—L’Harmattan Kiadó, 2012.; Kis-Kapin Róbert: Budapesti kitelepítettek Gyulaházán1951–1953 között. Betekintő 2013/1.

[2] A „véletlenszerűséget” két tényező ugyanakkor mindenképpen árnyalja. Egyfelől az ennek az írásnak az alapjául szolgáló előadás a Békés Megyei Levéltár 2013. évi szakmai napján hangzott el Gyulán, ebből következően is esett a választás egy Békés megyei településre. Másfelől olyan, a kitelepítettek számát tekintve átlagosnak mondható települést próbáltam kiválasztani, ahol az érintettek létszáma elegendőnek mutatkozott arra, hogy demográfiai és szociológiai vonatkozású statisztikai következtetéseket is levonhassunk.

[3] A kitelepítettek ingatlanait a 6000/1948. Korm. sz. rendelet alapján ellenszolgáltatás vagy kártérítés nélkül vette igénybe, vagyis kobozta el az állam.

[4] Lásd ezzel kapcsolatban: Keller Márkus: Indokolt lakásszükséglet. Lakáspolitika az 1950-es években. ELTE Eötvös Kiadó, 2012. 36.

[5] A kitelepítettek pontos számát tekintve még mindig számos bizonytalanság van az adatok körül. Lásd ezzel kapcsolatban: Hantó: i.m.

[6] Lásd ezzel kapcsolatban: ÁBTL 4.1 A-287

[7] Ezek az iratok a Történeti Levéltárban a következő fondban találhatók: ÁBTL 2.5.6.

[8] ÁBTL 2.5.6. A-00537/1951.

[9] ÁBTL 2.5.6. 5466/1951.

[10] Lásd ezzel kapcsolatban: ÁBTL V-136741/1 Boros Zsigmond és társai

[11] ÁBTL 2.5.6. 5466/1951.

[12] ÁBTL 2.5.6. 5508/1951.

 

Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.

 


 

 Főoldal

 

2014. március 19.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Versíró pályázatot hirdet a StarbucksÁllami díjak a nemzeti ünnepen – 2020Kárpát Körút 1.0Az Aegon Irodalmi Díj esélyesei
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Beck Tamás verseiSzilágyi András verseiPál Dániel Levente: Isten esteNádasdy Ádám versei
Prózák
Márton László: RudiMolnár Lajos: Hülye egy történetKiss Benedek: (Az Élettöredékekből)Tallér Edina: Időzítő
Kritikák
A lélekvándorlás plakátmagányaHazudni magunknak történelmetKis magyar rendszergazdák – Bödőcs Tibor könyvéről Végeláthatatlanul - Nevezd csak szeretetnek
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA