Kiss László
Élünk, szeretünk
Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz
A Majd kiszellőztetsz Egressy Zoltán húsz, „holdas és holdtalan” prózaszövegből álló regénye. Vagy inkább novellafüzére? Az alcímként szereplő „fejezetek” meghatározás regényt sugall (vannak-e egy novelláskötetnek fejezetei), az egyes részek, novellák, elbeszélések, tárcák viszont füzérszerűen kapcsolódnak egymáshoz, sőt leginkább egymásba. Bár különálló, de egymástól nem független történetek – kivétel nélkül minden egyes szöveg olvasható és érthető magában (az erős címek is erre engednek következtetni), azonban sokszor érezni, hogy az elmesélt történet nem az első mondattal indul, s a zárást jelentő ponttal messze nem ér véget. Mégiscsak regény?
A műfaji kérdések mindenesetre a legkevésbé fontosak Egressy Zoltán könyve kapcsán. Lényegesebb, hogy a Majd kiszellőztetsz utolsó fejezetéhez érve olyan novellához jutunk el (Az édes élet), amely a kötet csattanós csomópontjaként egy helyszínre sűrítve, seregszemleszerűen vonultatja fel a fontosabb szereplőket, leleplezve és egyértelművé téve a köztük lévő kapcsolatokat, s amely a rezümé jellegű zárás miatt azonnali újraolvasásra késztet. Az újraolvasás pedig a bonyolult csavarok és fordulatok, elválások és találkozások mentén szerveződő történetek szétszálazhatóságával kecsegtet. Kétségtelen, ez néha komoly összpontosítást igénylő, már-már nyomozói munka, de elsősorban élmény, a ráismerésé, az olvasás öröméé: a megértésé. Egy nagy párkapcsolat a világ – derül ki a könyvből, amely ennek a nagyon szomorú képnek a különféle árnyalatait mutatja fel.
Az említett egzaltált zárás, Az édes élet egy hajón zajló lakodalom története, egy nem túl fényesen sikerült, bacchanáliába és verekedésbe torkolló lagzié, amelyet nem elsősorban a fenyegető, majd menthetetlenül lecsapó vihar tesz felejthetetlenné, mint inkább a könyv fontosabb szereplőinek látványos (újbóli) egymásra találása és az ebből szépen adagolt feszültséggel kibontakozó oltári balhé. Ha jól számoltam, a kötet huszonkét hőse méri össze tudását és erejét a szűk térben: mindenekelőtt az ifjú pár, vagyis Luca, az ügyész és Laci, az író („ketten együtt nincsenek még kilencven évesek”), akiket minden meghívotthoz különös szál fűz, a valamikor színházi rendezőként dolgozó taxistól kezdve a koldusbotra jutott magyartanáron át Luca egykori gyámolítójáig, a Dunhillt szívó papig. Az a Gabi is szerepel a meghívottak listáján, mi több, tanú, akinek régebben nem csupán Lacival, de Lucával is viszonya volt, s a vőfély és a hajótulajdonos személye is megkerülhetetlenül fontos – ennél többet elárulni: spoiler volna. Talán ez a névsor is érzékelteti, hogy a záró novella kezdettől újra- és újraformálódó, majd végül a szó szoros értelmében széteső közössége, valamint a közösség tagjainak kusza egymásra utaltsága, azaz a „minden összefügg” jóleső bizonyossága egyben a „minden összefügg” karikatúrája is. Egressy Zoltán azonban nem elégszik meg a hullámzó Balaton közepén imbolygó luxushajón partizó, majd vízbe zuhanó „mindig szörnyű” násznép tragikomikus allegóriájával, a kurta utolsó bekezdésben kimenti hőseit a vízből – épp annak az időközben vízimentővé avanzsált Dávidnak a közbeavatkozásával, aki a menyasszony egykori plátói szerelme. Van tehát elsápadás, a történet pedig nyilván folytatódik, aligha más körülmények között, lévén, addig megnyugtató módon az is kiderül: az esküvőn elhangzó „igen” is nélkülözheti a bizonyosságot („aki csábítható, az csábítandó is, miért ne.”) A kissé talán elsietett záráson sokat segít az utolsó, a mesék világát idéző ironikus mondat: „nem számít, túlélték, élnek, ez a lényeg, ők is, mindenki, vége már, emlékezetes lagzi volt, talán falun se sikerült volna emlékezetesebbre.” Nem elképzelhetetlen, hogy a folytatásnak a kötet első novellájához, a Luca agresszív kirohanásával végződő Nem, nem, köszönömhöz is köze van. Ez esetben a vég valóban nem lezár, a kezdet pedig – de ennek részletezése ugyanúgy az első olvasás rovására menne.
A Majd kiszellőztetsz csúcspontjáig hosszú és kacskaringós út vezet. Ezt az utat leginkább az egyes szereplők élőbeszédszerű elbeszéléséből ismerjük meg. A kötet kétharmadában egyes szám első személyű narrátor szólal meg, sokszor melankolikusan, de sohasem érzelgősen, Lucától a rendezőig, a hajótulajtól Luca anyjáig, s amikor a narráció egyes szám harmadik személyben hangzik el, a sokszor alkalmazott szabad függő beszéd olyankor is személyessé formálja a szöveget. (Gabi, mielőtt találkozik Lacival: „Ránéz az órájára, lassít, nem akar túl korán a könyvtár elé érni, van még ideje, körbenéz, a környező házak falát vizsgálgatja, ütött-kopott a város, főleg ez a része, szomorúak, elkeserítőek a színei.” – Hatalmas lesz a hold) A domináns egyes szám első személyű megszólalás a kötet címében szereplő „kiszellőztetés”, tisztázás fontos eszköze, egyes szövegek kifejezetten vallomásosak. A titkoktól megszabadulás különösen annak fényében izgalmas, hogy a könyv első felében még a kínos esetek eltussolása a meghatározó: Luca titkolja anyja előtt szeretőjét, Gabit, vagy családja hallgat a nevelőapa testvérének Lucát érintő zaklatásáról – e novella (Nem, nem, köszönöm) végén, az időben nagyot ugorva, a lány épp arról beszél, hogy a traumák feldolgozásához a szembesítés elengedhetetlen, s ha ez elmarad, a személyiség torzul a szégyentől és az elfojtástól. Ehhez képest az utolsó előtti rész, a Hegyomlás nagy leleplezése, Laci és öccse beszélgetése „háborús bűnös” nagyapjukról erős változás, s érthetőbbé teszi az egymásba kavarodós, mindent tisztázó lakodalmas zárójelenetet.
A Majd kiszellőztetsz vallomásos szövegei konkrétan valakihez szólnak, s bennük a szereplő úgy beszél magáról, hogy közben rendre utal hallgatójára is, kérdésekkel, kiszólásokkal, megjegyzésekkel vonva be őt a társalgásba: „Majd rászoktatlak az eső helyett a hóra, jó?”, kérdi a kórházi nővér későbbi párját, Laci öccsét az Élénk neon című novellában. Ez a beszéltetés, vallomástétel, akkor válik igazán érdekessé, amikor a kötetbeli tragikus események idején feltűnő rendőrről egy elszólásból kiderül, lidércesen groteszk álmok gyötrik, s nem föltétlen emiatt, de pszichiáterhez jár, vagy amikor a skodás taxis (nem, aki a lakodalmon is részt vesz) magnóra mondja orvosának a vele történteket: „most kikapcsolom a diktafont, doktor úr” – Álmos utas haragja. Kinek szól ez a történet – nevezzük úgy, Luca története, s persze Lacié –, ki faggatja őket, és miért? Miért fonódnak egybe szinte áttekinthetetlenül a szálak? Milyen világ ez? Kicsi, adja meg a választ az egyik fejezet címe, s vele a hajó tulajdonosa, aki, nem lehet elégszer hangsúlyozni, az egyik legfontosabb szereplője ennek a hétköznapi tragikomédiának.
A Majd kiszellőztetsz erénye, hogy nem csupán az eltérő megszólalásmódokat, de a különféle műfajú, látásmódú és modalitású szövegeket is képes az „egész” szerves részévé tenni. Az Ahogy szereti alapvetően egy „rossz” orvos fiktív levélváltása volt barátnőjével (amellett bravúros levélregény-paródia és stílusimitáció), a Kölcsey Ferenc alakját időutazás keretében szórakoztatón megidéző, kurzívval szedett A halhatatlan pedig éppúgy álomleírás, mint a gyulai irodalmi humorfesztiválra készült, s itt ugyancsak kurzív Halál Hotel vagy Ravatal Rádió. Így mind a négy szöveg megtalálja a helyét a kötetben, árulkodik az álmodó vagy álmodozó szereplő karakteréről, akárcsak a kurzív és normál szedésű részleteket, az álom és a valóság pillanatait biztos kézzel váltogató You’ll never have to. Jól illeszkedik egymáshoz a számos motívum (hold, eső, hó, fény, színek) és motívumértékű hely is. A szereplők sokszor említik város és falu ellentétét, vagy Luca eszmélésének, de Laci öccse életének is fontos helyszínét, a Vértest; gyakran presszóban ülnek a hősök, de a kórházról sem csak a műben szereplő orvosoktól szerzünk információkat – s amennyire fontos ezeknek a helyeknek a műbeli szerepe, annyira hangsúlyos a tőlük-belőlük távozás, elhagyásuk, a folyamatos helyszínváltás is (külföldi utak is szóba kerülnek).
Van a kötetnek egy tanulmányért kiáltó vonulata – a rendre felbukkanó szakrális vagy természetfölötti közeg, a „vallási és egyéb őrület” (Luca képe), főleg azonban ennek a profán környezetre gyakorolt hatása. Laci különleges viszonyban van az energiával, a hajón „amerre elhalad, ki-kihagy az elektromos szolgáltatás”, előkerül a Zsoltárok Könyve, a tinédzser Luca egy Szűzanyát ábrázoló festményt faggat, s kapja tőle a válaszokat, ahogy egy jólelkű pap is segít a jelenések értelmezésében, s ugyancsak ő Szent Tádé oltáránál könyörög segítségért, hogy megtudja, Dávid nevű gimis szerelme miért nem lehet az övé. Az evilágon túli azonban banálisra fordul: az utóbb az ágy mögé hányt, sőt eltüzelt Mária-kép nemet int, amikor Luca arról faggatja, Laci lesz-e a férje, a rokonszenves pap a lagzi groteszk figurájává zsugorodik használhatatlan és unalmas szentenciáival, s amikor bekövetkezik a baj, a hajó vízbe borulása, „Luca vízbeérkezéskor Szent Tádé nevét kiáltja, később (!) fogalma sem lesz, miért”. Végül, deus ex machina, vízimentő érkezik. Mégiscsak van mibe kapaszkodni?
Valahogy megúszod, partra evickélsz, üzeni Egressy Zoltán legújabb könyve. S azt is, hogy nyugi, meg lehet szabadulni a súlyoktól. Kis időre biztosan. De természetesen vannak titkok, amelyek sose lepleződnek le. Például hogy ki az apja Luca kislányának. Igaz, ha figyelmesen olvassuk a kötetet, előbb-utóbb – helyesebben: előbb is, és utóbb is – talán ez is kiderül.
Ilyesmit is üzen a regény. Élünk, szeretünk, és ez néha rohadt nehéz.
Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz, Kalligram Kiadó, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
