Kritikák

 

bognar peter b

 

Mohácsi Balázs

 

„Rétegei tiszták, alján a szennyeződés érintetlen”

 

Bognár Péter: Bulvár

 

Bognár Péter kötete zavarba ejtő. Hirtelen meg sem tudom számolni, hányféleképpen ejt zavarba. A Petri-díjjal másodikként jutalmazott költőnek például ez már nem az első kötete, ugyanis „2005-ben megjelent egy vékony versfüzete egy rövid életű kiadónál, de mivel ez semmilyen visszhangot nem vert az irodalmi életben, a kuratórium fontosabbnak ítélte a díj alapvető célját: felhívni a figyelmet egy még kevéssé ismert, nagyon eredeti tehetségre”[1] – áll a híradásban. Problémát okozhatna ez, hiszen a díj elvileg csak kötettel nem rendelkező fiatal írónak, költőnek vagy irodalmárnak ítélhető oda, de a kuratórium – melynek tagjai egyébiránt: Forgách András, Karádi Éva, Kemény Lili, Radnóti Sándor, Tóth Krisztina és Várady Szabolcs voltak – nyilván okkal és meggyőződéssel puhított ezen a szabályon.

Zavarba ejtő azért is, mert Borbély Szilárd ezt írja a kötet fülszövegében: „Az utóbbi évek talán legerősebb költői hangja. Végre megint úgy tűnik, valamire mintha használható volna az avítt líra. Nem csak arra, hogy a költők egymást olvassák, plusz még néhány ügyeletes kritikus. Bognár Péter szemtelen és tehetséges. Veszélyes kezdés, mert a magyar irodalom egyiket sem szereti. Főként ezt a két dolgot együtt. Üdítően pimasz. És az a szertelenség sugárzik belőle, hogy a nyelvvel való játék egy jó buli.” Zavarba ejt, mert amit előre ennyire (túl)dicsérnek, azt csak gyanakvással tudom kezelni. Hasonló ez ahhoz, amit az angol úgy mond: oversold. Vagyis hogy addig dicsérnek valamit, amíg a dicséret tárgya nem tud megfelelni az elvárásoknak. Mert egy ilyen fülszöveg után mi történik az olvasóban? Egyrészt lefuttatja magában azoknak a költőknek a névsorát, akiket ő maga az elmúlt évek legerősebb hangú lírikusainak tud – megállapítja, hogy a mezőny nem gyenge. Másrészt a versek olvasásakor azonnal keresni kezdi ezt a bizonyos „legerősebb költői hangot”.

És ekkor megdöbbenünk, ugyanis az első szöveg – egy tizenkét részes hosszúvers – nagyon erősen kezdődik.

Iszonyatos erejű ütést érzek a hátamon.

Zaj, gázszag és forróság.

A hátam mögött keletkezett nyomás

Rátol a csigavonalban futó huzagolásra,

A hüvely leválik rólam,

Gyorsulva lökődöm kifelé.

A huzagolás három centiméterenként

Megpörget a hossztengelyem körül,

A csőtorkolatnál erős gázörvénylésbe kerülök,

A levegővel érintkező lőporgáz berobban,

Szisszenő villanás, füst és bűz.

Kint vagyok.

Megcsap a kinti világ hidege.

Alattam mélység, fölöttem mélység,

Mindenfelé, amerre forgok, hatalmas,

Hihetetlenül világos tér.

Repülök.

(Ismerősével italozott, vizelés közben fejbe lőtték)

Ám csakhamar eszébe jut az olvasónak, hogy ezt valahonnan már ismeri. Ez a Krétakör Feketeországából a „lövedékes” részlet, s mivel nem kerülte el figyelmét a kötet címnegyedében a felsorolás – hogy kinek a műveiből idéz a szerző jelöletlenül –, hamar rájön, hogy Bognár első szövegének azon részei, melyek a lövedék szemszögéből íródtak, Tasnádi István Lövedékek című írásának átvétele, parafrázisa, továbbírása. Nagy baj ez, mert az első versnek – amely a maga tizenegy oldalas terjedelmével a többi szöveghez viszonyítva igen nagy helyet foglal el a kötetben – azok a jobban sikerült részletei, melyek a golyó röptét írják meg. Sajnos a Tasnádi-párhuzam felfedezése leértékeli ezeket a szöveghelyeket, hiszen az ötlet nem sajátja, márpedig az benne a legnagyobb trouvaille; a nyelv, a megírás mikéntje (bár jelentős) az ötlet után csupán második lehet.

Az olvasó továbbra is gyanakvóan és immár kissé zavartan keresi az erős költői nyelvet, de egyfolytában intertextusokra lel. Előbb a Most múlik pontosan, majd egyéb Quimby- (vagyis Kiss Tibor-) idézetek kerülnek terítékre, s közben egyre visszatérnek a golyó röptét író részek.

A következő versnél aztán körvonalazódni látszik, hogy miért volt a kötet élén több mint húsz karaktert felsoroló szereplőlista, akár egy dráma elején – ezzel kezdetben aligha tudtunk mit kezdeni. Ez alapján a kötetkompozícióról is kezd kialakulni valamilyen érdekes és furcsa kép, mely a dráma-formához vagy a verses regény műfajához utalja az olvasót. Az Olettka aláereszkedése az üveglifttel formailag az ima, a könyörgés felé mutat: a megírás módja párbeszédes, vagyis a dráma-formához közelít a versszöveg – ahogy a kötet későbbi versei közül több is; és ahogy a kötet maga is drámai cselekmény (vagy inkább krimi) foglalata. A verscím és a versszituáció is megerősíti a párhuzamot a drámával, hiszen – mivel relatíve a kötet elején helyezkedik el – Olettka megjelenése értelmezhető a hírnök megjelenéseként, ugyanakkor az üveglift és a fohászkodás valamifajta deus ex machina-gépet és -jelenetet is megsejtet.

Viszont a helyzet az, hogy a formai érdekességen túl ez a szöveg sem hozza meg a várva várt erős költői hangot, ahogy az utána következő néhány vers sem, bár egyre érdekesebben alakul a kötetkompozícióról alkotott kép. A versek ugyanis rövidebb-hosszabb híradásoknak tűnnek – ezzel a sajátossággal áll kettős viszonyban a Bulvár kötetcím: a szövegek egyrészt tudósítanak, híreket közölnek; másrészt viszont szétírják őket, vagy ellenkezőleg, apró-cseprő dologból csinálnak hírt. A versek – hírek – java egy nagyobb narratívába illeszkedik, ezzel hozva létre a drámai cselekményt.

A bulvárhírek köztudottan nem a sajtó legmegbízhatóbb és legértékesebb darabjai – Bognár erre játszik rá, nemcsak a címadással, hanem a deretorizált, jórészt az élőbeszédszerűségre törekvő versnyelvvel is. Sőt, a kötetben elszórva találhatók olyan szövegek is, melyeknek verstárgya egészen elképesztő, így például a felesége méhét betongyűrűkkel körülvevő férfi díjazásáról szóló szöveg (Idén Halasics Tamás veheti át a Rudat). Vagy például – a kötetben kicsit előreugorva – az Ellopták Varga Zoltán szegyét, a Szűznemzéssel fogant pörölycápa a nebraskai Henry Doorly Állatkertben, a Feketemangalica-tenyésztésbe kezd Debrecen, a Személycsere az Ász élén és a Katasztrofális állapotban a Budapest–Debrecen vasútvonal című szövegek (és címük) szintén zavarba ejtők. Egyfelől (ön)ironizálják a kötetkompozíciót, másfelől olyat próbálnak költőivé tenni, ami az utolsó részletéig költőietlen. A „méltatlan” tárgy költőivé-irodalmivá tétele nem új keletű próbálkozás a (líra)irodalomban – találhatunk több sikeres kísérletet –, azonban a fent említett versek nem sorolhatók a jobban sikerült szövegek közé, és ezen humoruk sem segít.

A kötet első jobbnak mondható szövege az Id. Herczeg Ferenc 1. címet viseli és egy – a kötetben elszórt – négydarabos kisciklus nyitóverse. Ugyanakkor az is elárul egyet s mást a kötet elején lankadó érdeklődésről, hogy ez a vers valójában akkor válik az elsővé a „jobbnak mondható” versek sorában, mikor a ciklus második darabjához ér az olvasó, és visszalapoz.

Viszont nagyjából innen a kötet versei látványosan erősödni kezdenek: az első szöveghely, amelyre már rögtön felkapjuk fejünket, az A minden-akkor-dől-el-ha-feláll-életfilozófus-Halasics utolsó előtti versszaka. A versben ifj. Herczeg két vonzó lánnyal marad együtt egy megbeszélés után, akiknek valószínűleg Herczeg meggyőzése a céljuk.

A remegés, mint a telefont,

A törött sík mélye felé vonzza a helyzetet,

Az ifj. Herczeg érzi magában a hívást,

A gyengeség közeli jajgatását.

Egyikük előtte áll,

Térdeit (Herczegéit) a térdei közé fogja,

Másikuk halkan

A fülébe nevet.

Ezután az Óda – igen, József Attila-allúziókkal dolgozik – és a Köszönöm a vendéglátást, élmény volt tartja az erősödő tendenciát. Az olvasóban elkezd motoszkálni: Borbély talán nem is mondott olyan nagyot abban a fülszövegben. Ezek a versek aztán elérnek egy a kötet eleinél magasabb fordulatszámot, melyet a következő szövegek is nagyjából tartanak. Majd odaér az olvasó az És akkor elkezdett hajnalodni című szöveghez, és felröhög. A lírai én (aki egyébként a szereplőlistán így van feltüntetve: „Én – első pillantásra beleszerető nyomozó hadnagy, fiatalabb polgár”) úgy dönt egy hajnalban, hogy rendet vág ebben a darabos, drámai történetben – nyomozásban –, hogy ő is, és az olvasó is megértsen valami nagyobbat.

Mert most meg fogom érteni, éreztem, az egészet,

És megpróbáltam hátrább lépni egyet, visszább,

És onnan nézni a képet,

Hogy az egészet lássam és megértsek végre valamit,

És onnan nézni a képet,

De ahogy megpróbáltam, éreztem, hogy túlságosan előrerohantam,

Úgyhogy megpróbáltam hátrább lépni egyet, visszább,

Mert most meg fogom érteni, éreztem, az egészet.

Felröhög az olvasó, mert ennyire kellemesen pimasz húzással még nemigen találkozott, hogy egy kötet felénél azt mondja a lírai én (vagy a szerző, vagy ki tudja, ki), megkönyörülök rajtatok, olvasók, segítek kicsit én is a kirakósban, ha már kiszórtam nektek a darabkákat. Borbély nem túlzott, azt írta: szemtelen. Nos, ez enyhe kifejezés, understatement. Bognár a kötet felénél előáll: pökhendi, és jól csinálja.

Innentől a nyomozás mintha „forró nyomon” járna. Jóllehet végül (ezt meg kell előlegeznünk, hiszen nem lövünk le poént) nem kerekedik ki teljessé, a történet minden szöveggel egyszerre rekonstruálódik és dekonstruálódik. Ennek oka talán éppen a kötet struktúrája: a versekre tagoltság eleve darabos narratívát ad, és ezzel hagy néhány meg nem válaszolt kérdést. A jó ütemű tempóváltással ráadásul egyszerre az erősebbnél erősebb szöveghelyek is sorjáznak.

Reggel, félálomban, mivel kedd van,

Halljuk közeledni a kukásautót,

Másik utcákból halljuk a hangját,

Ahogy közeledik a mi utcánkhoz.

Olettka teste alvás, az én testem is

Alvás még, ő elsősorban hajjal van

Belegabalyodva az éjszakába, engem

Inkább kicsavar és leszorít az álom.

(Reggel, félálomban, mivel kedd van)

Egy másik kiemelkedő szöveghely a Herczeg-Katalin-élt-16-évet jajgatása című versből való (habár a teljes szöveg nem kevésbé figyelemreméltó), melynek megdöbbentő radikalitása (a tizenhat éves lány megerőszakolása) talán Krusovszky Dénes „embernyúzós” verséhez, a Marszüasz polifón harmadik darabjához hasonlítható a közelmúltból – noha poétikájuk csak távoli rokonságban áll egymással.

A baszás viszont megterhelő fájdalom.

Szervezetem, így mondanám, készületlen, zárt alvásillat

És nyitott álmú szervetlenség volt,

Vágyzivatarban és várakozásesőben lélegző.

Most pedig már nem félek.

Egyikük lenyomul a torkomba, nyál vagyok,

A fenekem szét van szakadva,

A csattogás végtelenül idegesít.

E szöveghelyre is rímel mintegy az Id. Herczeg Ferenc 4.-et nyitó metafora, amely szintén a kötet legjobbjai közül való: „Idősebb Herczeg Ferenc- / Ben a fájdalom / Rokkant dinoszaurusz.” És ez a metafora sokat elárul Bognár költészetéről.

A legújabb líráról egy ideje szokás hangoztatni, hogy másként műveli, használja az iróniát és a groteszket, mint az elődök tették. Ez legtöbbször a fanyar mosolyban csúcsosodik ki. Ezzel szemben Bognár jól láthatóan játszi könnyedséggel pakolja, szereli össze groteszk képekké a súlyos témákat a viccel, humorral. Ahhoz lehet hasonlítani ezt a groteszket vagy abszurdot, amikor a temetésen az ember eszébe jut egy szép emlék, és bele tudna nevetni a sírásba, ha nem türtőztetné magát. Bognár szövegei is valahogy így viselkednek: a legnagyobb tragédiát – gyilkosságot vagy egy lány megerőszakolását – is olyan szóképekkel tálalják, melyek mosolyt csalnak az ember arcára, hiába tudjuk, hogy nem volna szabad.

Bognár fekete humorral finomítja élhetővé a tragédiát, nem csinál belőle viccet – bár olykor úgy tűnhet. De megteheti azt is, hogy néha viccel, mert bár nem hiba nélküli, de nagyon vagány (második) debütkötettel állt elő. Költészetét hazai viszonylatban Tandoriéhoz, Váradyéhoz, Petriéhez, Borbélyéhoz lehet leginkább kötni, kortársai közül mindenekelőtt talán Sopotnik Zoltán és első két kötete juthat eszünkbe; költői attitűdjükben, úgy érzem, hasonlítanak, ahogy – hadd mondjam így – kissé punk módjára bánnak a lírával: félrepofozzák az útból az előttük érkezetteket.

Bognár Péter kötete pozitív csalódás: a gyengébb kezdés után (melyről azt sem zárhatjuk ki, hogy a kötet más pontjaihoz hasonlóan szándékos és pimasz elidegenítő effektus) jó ütemben vált tempót, és teszi le az asztalra az elmúlt évek egyik legeredetibb hangú verseskötetét. Kérdés azonban, hogy ez a költészet folytatható-e ilyen formában, ugyanis egy következő, hasonlóan kigondolt koncepcióval bíró kötetkompozíció joggal vonná magára az önismétlés vádját. Vajon a Bulvár verseiben megmutatkozó bőbeszédű mondatpoétika és a hapax legomenon-szerű jelző-szerkezetek (pl. „Vágyzivatarban és várakozásesőben lélegző”) képesek olyan poétikát alkotni elegyükkel, amely a kompozíció keretei nélkül is megállja helyét? E kérdések, bár a jövőt illetően nem elhanyagolhatók, a Bulvár értékéből semmit sem vesznek el. Bognár Péter kötete minden megkérdőjelezhető és zavarba ejtő pontjával együtt kiváló.

Bognár Péter: Bulvár, Bp., Magvető, 2012



[1] „Bognár Péter kapja a Petri-díjat”, Népszabadság Online, 2011. dec. 21. (http://nol.hu/kult/bognar_peter_kapja_a_petri-dijat) – utolsó letöltés: 2013. 01. 03.

 

Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.

 


 

Főoldal

 

2013. május 28.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Versíró pályázatot hirdet a StarbucksÁllami díjak a nemzeti ünnepen – 2020Kárpát Körút 1.0Az Aegon Irodalmi Díj esélyesei
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Beck Tamás verseiSzilágyi András verseiPál Dániel Levente: Isten esteNádasdy Ádám versei
Prózák
Márton László: RudiMolnár Lajos: Hülye egy történetKiss Benedek: (Az Élettöredékekből)Tallér Edina: Időzítő
Kritikák
A lélekvándorlás plakátmagányaHazudni magunknak történelmetKis magyar rendszergazdák – Bödőcs Tibor könyvéről Végeláthatatlanul - Nevezd csak szeretetnek
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA