Antal Balázs
Aranykori töredék
Darvasi László: Vándorló sírok
Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a Darvasi-novella az elmúlt húsz év magyar próza-olvasásának egyik legjelentősebb tapasztalata, legerősebb élménye – azzal együtt is, hogy e húsz év második fele már sokkal kevésbé kényeztette el az olvasót újabb művekkel, hiszen a szerző a nagyepika felé fordult, prózaírói szempontból nézve úgymond természetes okokból. Bár az említett forma (Darvasi-novella) egy percre sem fest(ett soha) olyan konstrukcióként, amely csak előpróbaként funkcionálna „mindössze” (nagy)regények írásához. Sok szempontból a Vándorló sírok a Szerelmem, Dumumba elvtársnő óta az első hagyományos értelemben vett novella/elbeszélés-gyűjtemény, hiszen a Szerezni egy nőt vagy a Lojangi kutyavadászok ciklus/füzér-szerű szervezettsége nem (vagy másképpen) nyújtja az elegyes írások eklektikusságában rejlő gyönyör érzetét, nemkülönben kikezdi a gyűjteményes-jelleget, hiszen nagyobb epikai szerveződés felé való ellépésként is olvasható, s igazából talán csak produkcióesztétikai okokkal magyarázható (mármint a szövegek széttartása mellett), hogy ilyen jellegű olvasásukra nem nagyon történt kísérlet a recepcióban, míg A világ legboldogabb zenekara pedig válogatás. Így aztán most lehet újra teljes egészében olyan érzése az olvasónak, hogy végre megint találkozhat a magyar novellistával. Mert Darvasi az, egészen biztosan, írjon akárhány csodás nagyregényt bár.
Viszont mindezek a körülmények, a sikeres regények, a hosszas várakozás egy – nem Szív Ernő jegyezte – novelláskötetre, jelentősen felfokozott elvárásokat teremtettek az olvasók részéről. Ráadásul Darvasi kimondottan arról ismert író, hogy pályáján folyamatosan ráígér a korábbiakra, állandóan az előzőeket meghaladó teljesítményekkel jelentkezik, valahogyan mindig túltekint azon, amit addig csinált – viszont az ilyen irányú várakozás végképp nagyon kényes, ingoványos ösvényre viszi az olvasót, hiszen lehet-e örökkétig megfelelni neki? És ha nem örökké, akkor vajon meddig? És persze a további kérdések: a nagyregények írása mellett marad-e elég energia, elég erudíció a kisebb műfajokhoz? Lehet-e még egyáltalán valamit mondani, vagy várni, hogy valamit mondjon ez a bizonyos kisebb forma, amikor a hangsúly láthatóan máshová került? Nos, Darvasi a Vándorló sírokban, azt gondolom, nagyon jó teljesítményt nyújt. A kritika persze megosztott, nyilván a fentiek miatt. És azért, mert mindazok következtében, kétféle értékelés képzelhető el egy új Darvasi mű esetében: egyrészt az életműre-, másrészt a mai irodalomra tekintő (ez persze mindenkinél így van, de olyan író esetében, aki, mint Darvasi, jelentősen befolyásolja olvasásunkat, kiemelten fontos). Ami az utóbbit illeti, egészen bizonyos, hogy nem nagyon olvasni ilyen jó novellákat manapság. Még ha ilyeneket (esetleg jobbakat) úgy egyáltalán, igen: valamelyik régebbi Darvasi-könyvben például.
A tematikai sokszínűség – mely hatalmas erénye továbbra is a Darvasi-novellának – szinte magában is garantálja az olvasói érdeklődés fenntartását. Bizonyos szakaszokban folytat korábbi szálakat (a Kína visszatér kínai novelláiban a Lojangi kutyavadászok világát írja tovább), máshol a rá az eddigiekben is jellemző világteremtés „kiterjesztését” láthatjuk (a Holm-féle előadás vagy a Jézus-manökenek című fejezetekben) – amely az epikai szerveződés nagyobb narratíva-struktúra felé való elmozdulását jelzi –, bár ott, ahol a karakteres történelmi kor és/vagy földrajzi térség „hiányzik”, s így jobbadán örök itt és mostban helyeződik el a cselekmény, ott is megvan erre a törekvés. Hogyisne lenne, hiszen a föntebb említett Darvasi-novella a fantázia korlátlan működése, a következő sorban való bármi megtörténhet-érzés (amely ennek ellenére vagy talán épp ezért, mégis egyfajta biztonságot nyújt az olvasónak) állandó jelenléte mellett elsősorban egy azonnal felismerhető beszédmódot jelent, mely egyként képes működtetni az ókor, a középkor vagy a jelenkor bármely világrészén játszódó történeteket, miközben jelentékeny poétikai aspektussal és kifogyhatatlan nyelvi invencióval bír. Részeként tételeződik ennek az a sajátos Darvasi-féle, evidens közép-európai mágikus realizmus, vagy mágikus historikusság, amelyet lassan említeni sem kell, valamint a narráció perspektívájának váltakozó, általában igen jó érzékkel ritmusban tartott lazítása és feszítése, aminek következtében akár egy szövegen belül is eljuthatunk a külső fokalizáltságtól a null-fokalizációg – és vissza. Mondhatnám talán másképpen: a határtalan és szabad mesélés az, ami mindig is feledhetetlenné tette Darvasi rövid(ebb) prózáját, és nem egy esetben számomra azzá teszi ebben a könyvben is.
A kötetnyitó Édenkert című ciklus vagy fejezet három elbeszélése nagyon izgalmas írói vállalkozást villant fel. Az emberpár történetét a kiűzetés állandó érzete hatja át. Az olvasót mindhárom esetben egyfajta végpont fogadja, ahonnan nincsen visszanézés: nem tudjuk, ki a nő és ki a férfi, és nem tudjuk, miért történik, ami történik velük. A feszültséget a külső fokalizáció teremti meg és tartja fenn, a történet élét azonban erőteljesen ellenpontozza az a nagyon finom mívű, már-már lirizált nyelv, amely a darabok alaphangolását mégiscsak elvégzi. Ebbe időnként ugyan berobban egy-egy vulgáris szólam, az olvasót azonban az sem nagyon tudja kizökkenteni. A kert összébbszorul – előbb „meg kell osztani”, utóbb tetőterasznyivá válik, de mindenhonnan van tovább kifelé még, nyilván egyre szűkebb terek felé. Darvasi munkáinak alapszövetében mindig is kitapintható volt a mitikus érintettség – a Vándorló sírok esetében talán a korábbiaknál erőteljesebb a Biblia jelképiségének tételezése. És hát hogyisne lenne, mikor az Édenkert szövegeinél is egyértelműbb a helyzet a Holm-féle előadás tételeinek esetében. Júdás alakjának problematizálása nyilván borgesi ihletettségű, a szenvedéstörténet szétágaztatásával egyetemben, bár Jézus alakja a Darvasi-szövegekben lényegesen nagyobb hangsúlyt kap, illetve mítoszi szerepköre nem (annyira egyértelműen) kérdőjeleződik meg. Sőt, később is felbukkan a kötetben – ha nem is a maga testi valójában, hanem imitált alakban.
A Jézus-manökenek középkori novellái kínálják talán a legtöbb kalandélményt. De meglehet nem is a középkor a lényeg: a művész létmódja nagyon hangsúlyos szövegekben artikulálódik akár ebben, akár más fejezetében a kötetnek, hiszen valamiféleképp a három kínai novella is művészekről szól, az alkotás megfellebezhetetlen titkát sóváran kutató figurákról, akik többnyire a megfejthetetlenségbe, vagy épp a megfejtésbe halnak bele. Festők, szobrászok, költők – az alkotáshoz mindegyik esetben hozzánő a mágikusság, ám a legtöbb esetben nem annyira csodaképpen, hanem inkább átokként tételezhetően – ha nem is mindig maga a művész számára, de valakiére a közvetlen környezetében.
A festő és a szomszédja úgy veti fel a valóság reprodukálhatóságának kérdését, hogy az egyszersmind felveti a „kié a valóság?” kérdését is. A művészi közvetítettség ilyen jellegű problémája egyfelől sajátos tragikomédiaként is olvasódhat, másrészt egy talán mélyebb és általánosabb metaforizáltság is ráolvasható a műalkotás uralhatóságáról. A Fernando Asahar tökéletes élete is a mű és a valóság elkülönítésének szükségéről beszél egy felborult mimetikus körben, ahol a valóság követi a mű világát és nem fordítva – itt talán még erőteljesebben tevődik fel a valóság uralhatóságára irányuló kérdés. Mások az anyagban keresik a megfejtést örök kételyeikre (A szencseni agyag átka), vagy éppen kétely nélkül költik a valótlant a valóság elmondásának szándékaképp (Jaufre Rudel). És ezzel elérkeztünk egyszersmind oda, hogy vajon miféle alakok is mozognak ezekben az elbeszélésekben. A nő és a férfi, az első három történet állandóan reprodukálódó főszereplői (no, persze, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ugyanazok volnának), szándékolt árnyszerűségükkel, légiességükkel a megfoghatatlanság határán állnak, ahonnan nyilván könnyebb is átlépni a vanból a nincsbe. Összetettebb alakok azok a bizonyos emlegetett művészek, illetve a körülöttük jövő-menők, bár összetettségük sokszor inkább jelzésszerű, semmit kerekre zárt – hiszen erre legtöbbször tér sem nyílik a kisprózák terjedelmi korlátai között. Ez a jelzés pedig legtöbbször valamilyen titok, többnyire misztikus(sal határos) titok felé mutat. Épp ezért, a szereplők motivációinak részleges megérthetetlensége/beláthatatlansága miatt ezek a szereplők – miközben nagyon karakteres jelenségek – átjárható körvonalakat kapnak. Egy kicsit mindegyik ugyanaz, egy kicsit mindegyik más. Mint ahogy igaz ez valamennyire a terekre is, melyeket bejárnak: Édenkert, Szentföld vagy a Mennyei Birodalom – Darvasit mindenhol ugyanaz érdekli: a megkérdőjelezhető valóság, a biztonságosnak tudott/gondolt határok szétzilálása. Darvasi könyveiben az eurázsiai kultúra labirintus-szerűen ágazik szét, befutja a történetek és a mesék építményét az alapoktól egész az ornamentikáig, és alapvetően intellektuális hangoltságúvá teszi a sokszor nyers ösztönökről szóló történeteket is.
Egy borzasztóan kiegyensúlyozott elbeszélői világ újabb tartományok felé való kiterjesztése ez a kötet, miközben a már megismert és megszeretett eszközökkel dolgozik tovább Darvasi. Így aztán egyszerre nyújtja az ismerősség és az újszerűség érzetét. Meggyőződésem, hogy továbbra is, regények ide vagy oda, maradt szufla, komoly erőtartalék a Darvasi-novellában, a vállalások komolyak – ennek a könyvnek nem nagyon van unalmas oldala. A kilencvenes évek (számomra) novella-aranykorát nem fogja visszahozni ez a kötet, már csak azért sem, mert van egy olyan érzésem, hogy jó darabig megint magában fog állni (hiszen tudható, a folyóiratokban látszik: Darvasi új regénybe fogott), de, jelentem, a Darvasi-olvasás élménye még mindig működik. Ezt az élményt pedig nem nagyon tudta, tudja feledtetni, meghaladni vagy legalább elérni olyan sok más novellista – a kilencvenes évek végétől/közepétől egészen napjainkig. A novella-műfaj kedvelői elégedettek lehetnek. A Vándorló sírok háromszázhúsz oldalnyi aranykor.
Magvető Kiadó , Budapest, 2012.
Ajánljuk még:
