krasznahorkaillatvanbent

 

 

 

Szigeti Kovács Viktor


Ki beszél itt?

Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent



A fülszöveg írója teljes joggal állítja párhuzamba Beckett és Kafka prózájával Krasznahorkai legújabb prózakötetét. Colm Toibint idézve: képleírásokról van szó, a kortárs festőművészet kiemelkedő alakjának, Max Neumann-nak a műveit értelmezik a Krasznahorkai-szövegek.

Jóllehet nem divat, mindenképpen érdemes megállni egy pillanatra a kötet keletkezéstörténeténél: a szerző festő barátjától kapott egy képet ajándékba, mellyel - Krasznahorkai szavaival élve - „nem tudott mit kezdeni", az egyetlen érzés, amit kiváltott belőle, a szorongás volt, s ez a tehetetlenség végül oda vezetett, hogy megírta a kötetben is olvasható első képleírást. Neumann ezt elolvasván újabb képet alkotott, melyre újabb szöveg volt a válasz. A keletkezéstörténet csupán azért érdekes, mert a képek és a szövegek párbeszéde nem valaminek a megértéséhez, hanem valaminek a ki nem mondhatóságához vezet el.

A becketti vagy a kafkai szövegekre hasonlít az Állatvanbent, de leginkább csak hangulatában, valamint abban, hogy mindhárom szerző egy adott kulturális pillanatnak a szorongását ábrázolja. A kafkai szorongás civilizációs szorongást jelenít meg. K. meg akarja határozni a világot, és ebben a világban meg akarja határozni önmagát is - Krasznahorkai szorongása sokkal inkább metafizikai, az ember elhagyatottságából, kirekesztettségéből táplálkozik. A szövegek beszélője egy civilizáció vége előtti világból szólal meg, nagyon izgalmas kérdés azonban, hogy voltaképpen ki is beszél ebben a prózában. Képleírásokról lévén szó, az első válasz az, hogy egy kutya, pontosabban egy kutya árnyéka. Mivel azonban a megszólalónak nincsenek attribútumai, nincsen ideje, és térben sem körülhatárolható, sokkal inkább valamiféle természetfeletti figurára, árnyra kell gondolnunk. A kutya-árny leírások az állatit, mint az emberben lévő, mégis azon túlmutató megfoghatatlan fenyegetést értelmezik. A többszörösen összetett mondatokkal építkező poétika, a hullámzó ritmus, zenei beszédmód is a definiálhatatlanságot, a rögzíthetetlenséget tükrözi. Ha Kafka szorongása annak az embernek a szorongása, aki a civilizálódás felgyorsult folyamatában nem találja a helyét egy új „nagyvárosi" struktúrában, akkor ez a kötet egy világvége előtti, civilizáción túli, apokaliptikus szorongásnak a metaforája. Érdekes, hogy a kötet szerkezete játékba hozható a keresztény misztikával. Tizennégy képből és a hozzá tartozó tizennégy szövegből épül fel a vékony kötet; akárcsak a krisztusi keresztút: tizennégy stáció és a tizennégy ima. Ráadásul az első szöveg rögtön a megfeszítettséggel hozható dialógusba: „...ott marad ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben és nem marad neki más, mint üvölteni..." (4.o.) A keresztút első stációja, amikor Pilátus halálra ítéli Jézust: „Akkor kezükbe adá Őt Pilátus, hogy megfeszítsék." (Jn 19,16). Amíg Krisztus megfeszítése az ember megváltástörténete, addig ezeknek a szövegeknek az elbeszélője az utolsó ítéletet hivatott beteljesíteni. Ezt támasztja alá, az is, hogy az utolsó képleírás már egy világvége utáni időpontból szólal meg: „...nem maradt, csak a puszta kéreg a földön, csak a vastag, fekete, halott, hideg hamu..." (31.) A hullámzó, zenei szövegek poétikájukban akár idézhetik is az ima műfajának retorikai működését, de egy ilyen metafizikus olvasatban a tizennégy szöveg nem ima, azaz könyörgés a természetfölöttihez, hanem pontosan az ellenkezője: a természetfölötti ítélethirdetése.

Majdnem minden szöveg két problémával apellál, az idő és a tér kettősével. Hol az egyik, hol a másik nincs a helyén, amiből az következik, hogy így mindkettőből ki van rekesztve az elbeszélő. Olyannyira, hogy a szövegek alapvető problémája a létezés és a lét szembeállítása, a legtöbb szöveg egy megvalósulás, megtörténés, eljövetel előtti pillanatot beszél el. A narrátor nem tudja kimondani, hogy „vagyok", képtelen definiálni önmagát, akárcsak Kafka elbeszélője, nem tudja kimondani a saját nevét. Az első szövegben - amely az összes többit elindította - a következő olvasható: „Beleterítették ebbe a pillanatba, de az előzőből meg a következőből kizárták, így hát üvölt egyetlen üvöltésben, kizárva az időből, bezárva egy térbe, amelyet nem rá méreteztek, mert ez a baj, a tér, hogy ehhez a térhez neki nincs köze..." (4.o.) A további szövegek java hasonló felütéssel kezdődik: „Nem értek el."(6.o.), „Túl nagy vagyok" (8.o.), „Minden tér szűk nekem" (10.o.) „Én vagyok az, aki ki fog törni..." (12.o.)  „...mindenki azt hiszi, szörnyeteg vagyok, pedig csak valaki, aki beletévedt egy hamis térbe..." (20.o.) stb.

Ha olvasási utasításként értelmezzük a címet, és valóban egy állat van bent, akkor a regény a történelem következő pillanatát ábrázolja, a civilizáció végét, amikor az ember szorongása nem abban áll, hogy nem találja a helyét egy struktúrában, hanem hogy egy olyan struktúrát hozott létre, amely eltünteti őt. Megszűnik az emberi, és előjön belőle az állati, az ember civilizáció utáni vagy éppen civilizáció előtti állapota. A szövegek a kizárás retorikájára épülnek, az elbeszélő mindig elmondja, mi nem ő, azt azonban soha, hogy kicsoda is valójában - kivétel ez alól a VI. szöveg, melyben az olvasható, hogy „én vagyok a rontás" (15.o.) -, éppen ezért a szövegek nagyon fenyegetőek. Ez a fenyegetettség és a megtörténés előtti pillanat állapota szintén apokaliptikus hangulatot kölcsönöz a könyvnek.

Ugyanakkor nem lehet túl szoros bibliai olvasatot sem gyakorolni. Nem az apokalipszis négy lovasa beszél, nem is az ördög, még csak nem is a sátán kutyája, talán ez a legfenyegetőbb az egész kötetben, hogy olyasvalaki vagy valami a megszólaló, akihez vagy amihez idáig még nem volt szerencsénk; hogy őt idézzük: „...nem írhattok le, nem festhettek meg, és nem írhattok egyetlen dallamot se rólam..." (7.o.)

A kutya szimbolikája játékba hozható az elbeszélések fenyegető, szorongató hangulatával. Találkozhatunk olyan ábrázolásával, ahol a kutya - mint az ember legrégibb barátja - ott ül a teremtés kezdeténél, az idő kapujában, Egyiptomban. Mint „az utak megnyitója", Upuaut jelenik meg, háborúistenként pedig a halálhoz is köze van, a halott előtt ő nyitotta meg a kaput a túlvilág felé, de gondolhatunk a görög háromfejű Kerberoszra is, aki szintén az alvilág kapuját őrzi. A sort hosszan lehetne folytatni, a kutya több hiedelemvilágban is - tatár, török - úgy jelenik meg, mint aki azt a feladatot kapta Istentől, hogy az embert őrizze az Ördöggel szemben, feladatát azonban nem tudta teljesíteni, és így az ördög beszennyezte az embert. Szimbóluma sokszor olyan helyen bukkan fel, ahol az időben valamiféle törés következik be, ez az értelmezési lehetőség is kiválóan passzol a Krasznahorkai-szövegekhez, hiszen valaminek a végét, egy új eljövetelt hirdetnek ezek a kutya-árny figurák. Az Állatvanbenthez mégis talán a skót mesevilág áll a legközelebb, ahol éjszakánként elszabadulnak a pokol kutyái, hogy nyargaljanak a házak között, és vonításukkal valakinek a halálát hirdessék - ez ihlette egyébként Sir Arthur Conan Doyle regényét, A sátán kutyáját is -, jelen szövegben azonban nem valakinek a halálát, hanem az emberiség végét hirdetik a megszólalók.

Egy biztos, a Krasznahorkai-szövegekben nem valami jó és idillikus szólal meg, sokkal inkább valami általános rossz. Nagyon fontos momentum, hogy ez a rossz: nincs nevén nevezve - ha konkretizálni lehetne a megszólalót (megszólalókat), akkor a könyv félelmetes hangulatú lenne, ha a szorongás tárgyat kapna, az is kiderülne, hogy miért is ez a fenyegetőzés. Mivel azonban nincsen a megszólalásoknak alanya, így csupán szorongásról lehet beszélni, ami könnyen párhuzamba hozható a civilizációs bűntudattal: „...mert meghozták az ítéletet rólatok, és nem érdemlitek meg a földet, ez áll az ítéletben, mert eljátszottátok a szerencséteket a földön, ez áll az ítéletben, mert méltatlanok lettetek arra, hogy a föld a tiétek legyen, most ti eltűntök innen, és jön valaki egészen más..." (25.o.). Az olvasó tehetetlen a fenyegetettséggel szemben, ahogy tehetetlenek Neumann kutya-árnyai is, mellső lábak híján, eltorzult testhelyzetben várják a megtörténés pillanatát, hogy befejeződjön az az ív, amelyben éppen benne vannak, amibe belefeszültek.




Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 


 

2011. május 23.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Slam-pályázat a rendszerváltásrólMa van a népmese napjaNemzet Művésze DíjakOrbán János Dénes BékéscsabánKulturális programok a megújult Centrál Kávéházban
Útról való
Halász Margit útról valójaSirokai Mátyás útról valójaBajtai András útról valójaEgressy Zoltán Útról valójaIancu Laura útról valója
Versek
Boris Anita haikuiBoda Magdolna verseiBirtalan Ferenc verseiBenő Attila verseiOláh András versei
Prózák
Az érckakas szélrózsája BirodalomGrendel Lajos elbeszéléseGéczi János: A hangFalvai Mátyás: Placebo
Kritikák, esszék
Ilia Mihály 80 évesZalán Tibor három könyvérőlEgy pislogás sötétjeEgyedül a szívnek van igaza? Szabó Gábor Petri-széljegyzeteiről
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Bejelentkezés
A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA