Halmai Tamás
Ulüsszesz szomja
Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel
Stádium Kiadó, Budapest, 2010
1
Minél tovább beszélgetünk, hogy megértsük egymást, annál több szó áll közénk, és annál kevésbé értjük egymást. Melyikünknek ne lett volna még hasonló tapasztalata? Efféle gyalogos hermeneutikai élményben az irodalom is részesíthet, ha túlírt alkotással vagy telizsúfolt könyvvel találkozunk. Jelen esetben is kísértheti az olvasót ez az érzés - de aránytalan és igazságtalan lépés volna innen kezdenünk.
Szentmártoni János (1975) költő, esszéista és szerkesztő (a Magyar Napló folyóiratnál és kiadónál); a fiatal középnemzedék meghatározó szerzőjének tekinthetjük. Öt verseskönyv (valamint egy esszékötet) után ezúttal - a Válogatott és új versek 1992-2010 alcím is tudatosítja - összegző művet jelentetett meg. Eddigi lírai életművének javát nem időrendi, hanem tematikus alapon rendezte egybe; e tetszetős kompozíció lényegi vonásait maga ismerteti az Utóhangban: „A négy fő ciklus: Micsoda indulás volt, micsoda kezdet; Ballada hétköznapi díszletekkel; A madárjós halála és újjászületése; Forog egy angyal, és betelve ég - négy különböző szemszögből meséli el és újra az életem. Míg az első a kamaszkori pályakezdés indulatos, zaklatott, de máig elfénylő vízióitól kezdve az első csapásokon át, a tapasztalatok romhalmazai mögül való visszapillantásig: költői-emberi indulásom állomásait igyekszik dokumentálni - addig a második ciklus a gyerekkori tragédiák, emlékek útvesztőiben; a harmadik a szerelem, a családalapítás, az apává érés rögös útján; a negyedik a nagy rácsodálkozások, összefoglalások, kísérletek szövevényes világában igyekszik elkalauzolni a legkitartóbbakat" (253.). Jellegzetes, a verseket is átható retorika szólal meg e sorokban: túlrajzolt pátosz és gyanútlan alanyiság. Ami izgalmas, de kockázatos esztétikai fundamentumot ígér.
2
A kötet címe - voltaképp függetlenül a címadó verstől - több kellemesen hangzó kifejezésnél. A három szó e líra jellegadó vonásaira utal: az egyszerre lírai és narratív szándékra (Ballada), a szövegek életrajzi(nak vélt) eredetére (hétköznapi) s a beszédmodor díszesen költői voltára (díszletekkel). Egy recenzió pontos szavaival: Szentmártoni legfőbb ambíciója - részben mestere, a kötetet is szerkesztő Kárpáti Kamil nyomában járva - „az én versbe való átmentése" (Follinus Anna: Sorsába zártan, Új Könyvpiac, 2010/június, 20. o.). Ebből fakad, hogy a tematikai középpontok (család, szerelem, költészet, istenhit) egy hangsúlyosan én-központú szemléletmód tárgyai a költőnél; s a további nyelvi-gondolati sajátosságok is ezzel állnak összefüggésben - olyan elődök és kortársak versnyelvi magatartásához igazodva, mint József Attila, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Ágh István, Bella István, Nagy Gáspár. (A hagyományokhoz kapcsolódás igényét ajánlások/mottók és alakmások/allúziók is rendre jelzik.)
A kísérletező formagazdagság következetesen vallomásos beszédmodorral, dús képes beszéddel, érzelmi-indulati telítettséggel jár együtt. Föltűnően sok versírói önreflexiót találunk; ezekben különös erővel fejeződik ki, hogy a művek beszélője magát egyszerre tartja áldozatnak és kiválasztottnak. A küldetéses-áldozati beszéd a kötetet keretező két versben is fő szólamot képez: „A vers ma hallgat, mint akit összevertek, / szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban" (Verseim elé; 5.). - „Harsonaszóig írom a versem: / hogy míg rá nem találok, keressem! / Hogy amíg ő nem leszek: kutassam! / Adja mind vissza, amit od'adtam! // Hisz kifogytam alóla, mint a part, / a lábnyomunkból kipergő homok. / De Ulüsszesz szomja űz, láza hajt. / Szemem tatján Kolumbusz ácsorog" (A kérdező; 251.). Ezzel egybehangzó konfessziót visz színre számos egyéb költemény: „Bennem nem ég a pokol. / Bár halál homálylik szemén, / ki verset ír - s széttéptek, én / fény leszek. Csipkebokor. // Öltök? Nem hordok fegyvert, / nincs bennem semmi trükk, csoda" (Örök idegen; 29.). - „...megválthat-e engem bárki?, / kihámozhat-e éjszakámból?" (Szonáta; 58.). - „Ha visszanézek, nem látok mást, / mint egy pontosan fölperzselt rétet, / ügyetlenül lekapcsolt látomást, / melynek csak az emléke éget. [...] Megállok lelkifurdalás nélkül, / kimérten, józanul, ridegen, / nem hozva semmit engesztelésül, / önmagam számára is idegen" (Apám után [1]; 99-100.). Nemcsak alakilag látszik mértéktartóbbnak, de a dikciója is megfontoltabb egy távolabbi háromsorosnak. Ha a lírai leleményt hiányolhatjuk is belőle, a poétikai rendezetlenségtől éppen ez az eszköztelenség óvja meg: „ha megérteném / Babits fűszálát, / nem írnék többé verseket" (Esti válasz; 227.).
A magány- és idegenségélmény antropológiája, a keresés lélektana, a bizalmatlanság és bizonytalanság útvesztői a tragikus tónus uralmát erősítik. Az apaság katarzisával teljes szerelemélmény („Engem hála fűt, téged hűség, édesanyád / az ígéretek közt eltáncoló szerelem" - Lányomnak; 176.), az alkotó-befogadó művészi létezésmód s a szűken mért teológiai derű a látomásos képalkotás valóságon túli vigaszát, a szürreális asszociációk ráció fölötti reménységét nyújtják. A legsikerültebb műveknek sajátos módon a két alaktani véglet: a nagy lélegzetű szabad- és prózaversek, illetve a takarékosan megformált kiskompozíciók tűnnek föl. Utóbbiakra két példa: „Jó volna megállni néha, / mint a pásztorok, / akik nagy botjukat földbe szúrják, / és subájuk akoljából parázsló szemekkel / tűnődve nézik, dohányt rágva, / amint az eső mindenen átcsorog" (Pásztorok; 224.). - „A mólónál állt. / Öreg volt. Fáradt. / Kenyeret dobált a vízbe, / felhőszakállába túrt, / hosszan nézett / szélnek feszülő vitorlákat. / Nedves szeme tükrében / ott játszottam én: / sebhely-térdű kisfiú" (Égi halász; 242.).
A makula nélküli versnyelvi szépség nem könnyű mutatvány. Szentmártoninál sem lelünk minden lapon példát rá. Az intenzíven és autentikusan esztétizált szöveghelyeket ezért is üdvözöljük különös derűvel: „Fonott kosarakban, gondosan kimérve, / bennszülött asszonyok vállain / elimbolyog a fény" (Tükröződés; 18.); „agancsok függőkertje" (Oroszrulett; 28.); „szúnyogmintás levegő" (A lovak égbe szálltak; 46.); „...ahogy észrevétlenül / beleszövődünk a fény szövetébe" (Kilépek; 47.); „gyümölcsöt hullató könnyű ágként / gyönyörű szemében elkápráznék" (A kérdező; 248.).
Látnivaló, az olvasó - ha ízlése erre hajlamosítja - számos okot találhat rokonszenvezni Szentmártoni költészetével. Ám a kritikus olvasó ugyancsak indokkal fogalmazhat meg fenntartásokat. Nem az öncélú bírálat, hanem a megértő szigor jegyében.
3
Hihetőleg nagyobb, az egyes versek poétikájára és a kötet szerkezetére egyaránt kiterjedő műgondra lett volna - s lesz a jövőben - szükség ahhoz, hogy Szentmártoni költészete a benne rejlő lehetőségeket meggyőző módon bontsa ki.
A poétikai kontroll hiánya több esetben a formát nem lelő szépség gyanúját kelti föl bennünk. A családi tematika (a múlhatatlan tragikum és a sérülékeny idill képeivel) megható ugyan, de nem minden esetben tesz szert esztétikai érvényre. Csikorgó mondattan, erőszakolt rímek, túlírt-túldíszített szöveghelyek, reflektálatlan hév (kérdések-felkiáltások s három ponttal kitartott mondatok sokasága), közhelyes s némelykor képzavaros trópusok, funkciótlanul fölnagyított szubjektivitás, aggálytalanul mítoszias önkép bizonytalanítja el a befogadót. (Efféle zavarosan maníros képhalmozásokra s túlontúl naiv retorikára utalunk: „kiszáradt szemünkre / madarak ülnek sírni" - Szerelmeink 1.; 10.; „Őrület szánk sarkában, / ráncolt homlokunkon / eszmék hamis fényű kristályai: / Isten fogairól lekopott / zománcdarabkák" - Szerelmeink 2.; 12.; „Az idő szoknyákba rejtett, / hogy tompább legyen a kezdet, / még ha a Nap is megvakul / - felnőttél láthatatlanul" - Egy másik ember élete; 105.; „pokolgép-tetemnél bomló anya, / akit gyermeke rángatna haza / nyüszítve, sírva, mit sem értve... / perzsel a kínjuk, s nem veszed észre!..." - A kérdező; 247.)
Helyenként a nyelvi-gondolati mélység inkább idézi az árnyalatokat nem ismerő napi publicisztika színvonalát (másutt a magánlevelek önérdekű eszmefűzéseit), mint a jelentős költészet stiláris állagát. („Mióta remegő kezünk / nem ormótlan kőbunkót markol, / hanem időzített pokolgépet, / azért mutogatunk téged és társaid / félhülye, a jégkrémet / baseball-sapkára kenő gyerekeinknek, / hogy megérezzenek valamit / a harmóniából" - Egy oroszlánhoz; 20-21.) Szemléletes példának tetszik a „mi" vonatkozó névmás modorosan gyakori használata is (Szentmártoni professzionális lírikus, ezt a dilettánsokra oly jellemző mondattani szokást kár volt fölvennie.)
Bántóak a verstani következetlenségek-tisztázatlanságok (a jambikus, trochaikus és ütemhangsúlyos verselés egymásba mosódására gondolunk elsősorban). A szociálisan rideg alanyiság, a költői öntudat önfelmentő-önigazoló elkülönülése-kiválása (ráadásul a hiteles művészi beszéd alatti szinteken) is meglepő olvasástapasztalatunk: „Talán egy nemzedék nevében is beszélhetnék, / de azokkal, akik idegbeteg sportautókban száguldoznak / egyre türelmetlenebbül, / és a plafonnyi televízió minden templomuk, / soha nem volt dolgom. [...] A villák és sikátorok lakóit egyként kerültem; / nem volt közöm az apuka pénztárcájából vagánykodóhoz, / aki üresen dübörgő zenével iparkodik elfojtani senkiségét, / egyre elvadultabban tékozolva pénzt, autót, napfényt..." (Szájhősök voltunk?; 51.). - „Tűző napon hajléktalan szendvicsember. / Talán reménytelenebb, mint verset írni" (Ripolus árnya; 208.). (Itt a „Talán" finomkodó közbeszúrása mutat arra: a lírai én nem érzékel számottevő különbséget a hajléktalan kiszolgáltatottsága és a költői keservek között.) És szívesen lemondtunk volna a gyengébb művekről; például az 1992-re datált kamaszkori líra több darabjáról. (A kevesebb ezúttal nemcsak több, de jobb is lett volna.)
4
„Talán egy nemzedék nevében is beszélhetnék, / de ez már csak az én történetem" - szól mintegy rejtett mottóként ez a két sor (Szájhősök voltunk?; 52.). „...mindezt, azt hiszem, úgy emlékszem, / a szeretet teszi elviselhetővé" - fogalmazódik meg másutt a vágyott világkép s életgyakorlat eredője (Dunavarsányi levelek [2]; 143.). S a transzcendens hívás sejtelme is emlékezetesen nyilvánul meg: „szerelmem ő?, Isten?, öröm?, / te?, én?, vagy csak a vágyunk?, / kérdéseim összetöröm, / fölösleges kiabálnunk, // repedező, résre nyílt burok, / kiállok most e vers elé, / nagy levegőt veszek, indulok / hiánya mélye felé" (Hiánya mélye felé; 161.).
Könyvtárgyként jóleső érzés kézbe vennünk Szentmártoni János munkáját; amihez nagymértékben, bár felemásan járul hozzá Kirják Miklós képeinek giccsel kacérkodó, mesei realizmusa (a borítón és belül). Súlyos kötet; de hogy fajsúlyos-e: az olvasó - s e sorok írójánál esetleg mérsékeltebb szigorral olvasó - utókor esztétikai ítéletén múlik.
Megjelent a 2011/1-es Bárkában.
Szentmártoni János versei a 2011/1-es Bárkából.
