Szántó Magdolna

„Utazzunk el messze, ahol / önmagára figyel minden út;"

(Balázs Imre József: Fogak nyoma)

Útkeresés/úton levés, nyomkeresés és elrejtés könyve is Balázs Imre József legújabb kötete, a Fogak nyoma. Az út/utazás toposzának látszólagos széttartása mégiscsak az emberhez köthető, még akkor is, ha ebben a szövegvilágban maga az út válik meghatározóvá. Ezt erősíti a borító vizuális megoldása is, melyben ez utóbbi kerül fókuszba, míg az emberből csak a láb látszódik, s az útra vetődő árnyékból konstruálódik meg valamilyen alak. Az úton lévő kövek, nyomok, fényárnyék hatások is a hangsúlyos elemre hívják fel a figyelmet, s a nyitott kompozíció azt a hatást kelti, hogy felénk közeledik ez az alak, s maga az út is elér bennünket.

A kötet hét ciklusa valamilyen módon a már említett toposzt tematizálja. A Vidranyomok mint nyitó ciklus BIJ Vidrakönyvét idézi meg, annak mitikus szemléletét, mely az egész kötetet is áthatja, s már ebben a ciklusban is a szimbolikus olvasatot támogatja meg. A kezdő vers értelmezését megbonyolítja az a médium, melyen keresztül közvetítődik a vidra útja: „A vidrát az Animal Planet találta ki, / hogy belőhessen egy víz alatti kamerát." Egy olyan fiktív világba csöppenünk tehát, ahol a valóságot a kamera teremti meg, így a megmutatás is önkényessé válik. A másik problémát a víz feletti és alatti tér szerepeltetése adja, miközben a vidra valódi lénye megfoghatatlan marad. Az azonosíthatóság és ennek kudarca e ciklus minden darabjának meghatározója, s ez mindig a médiumhoz (víz, fogak nyoma, álomkép, fénykép, szó) köthető. Ezek közül a nyelv az, mely leginkább megakadályozza a dolgokhoz való hozzáférést, mégis nélkülözhetetlen. Ezt igazolja a Login: a vidra alakot ölt is, amelyben nem nehéz felismerni a Szabó Lőrinc-i szövegre történő allúziót, vagy éppen a hauffi mesén keresztül Babits regényét, mely szintén a szubjektum problematikáját tematizálja: „És ahogy a szó elhangzik, / vidrává lesz az ember, / lepkévé a báb / és gólyává a kalifa." A szókeresés/szótalálás, értelmezés nehézségét a kötet címadó verse fogalmazza meg a legmarkánsabban: „Megszöktél? Valaki elhurcolt magával? / Rejtekhelyed címe ismeretlen, / betűzöm a fogaid nyomát, / és dörgölöm a csuklóm, kézfejem." (Fogak nyoma). A betűzés, értelmezés azonban nem csak ennek a ciklusnak a sajátja, hanem e szövegkorpusz egészére érvényes.

A második ciklus (Találkozás a mélyben) az utazáshoz kapcsolódó jelenségre, a találkozás(ok)ra reflektál. Az Ignotus a Hotel Borgesben telel vers alapszituációja -„Hotelszobám cetként hord magában. / Bécsbe, Kolozsvárra vágyom mostanában." - hívja elő nemcsak az emlékeket, de a hétköznapi verssé írását is. A BIJ szöveg dőlttel szedett sorai ugyanis Ignotus Tengerparti alkonyat 1, illetve Vers című sorait idézik, megteremtve annak illúzióját, hogy a versbeszélő maga Ignotus, aki távol lévén otthonától saját sorait citálja különböző léthelyzetekben. A következő darabokban a beszélő személytelensége („hajó vagyok, s vitorla"),  az úton levés, s az ehhez kapcsolódó látvány értékelődik fel (Amszterdam az ablakon kinéz, Várad, este nyolc, Kertvárosi buszmegálló, A város, Felforgatott bőröndök az úton). Az, hogy az utazás után felelevenített látvány, kép esetlegessé válik az emlékezés folyamán, azaz „valami nem úgy, nem ott, nem akkor esett meg, / legyen mellékes;" (Írnek, skótnak...) Az utolsó kép az otthonhoz kapcsolódik, amikor az én tükörbe néz, és rájön, hogy az önazonosság kérdése továbbra sem megoldott, mert „semmi sem az övé / (...) Végül elpihen a test, / éjjel ott nyugszik kontúrjai között." (Otthonteremtő mozdulatok)

A harmadik ciklus a mesék világához kötődik, hiszen Hans Christian Andersen A szél meséje Valdemar Daa-ról és leányairól című szövegét írja át. Maga a pretextus sem egy vidám darab, sokkal inkább a tragikum a meghatározója, ahol a jó-rossz archetipikus kettőssége szinte teljesen hiányzik. Ebben a világban mindenki elhibázottan cselekszik, nem tudják értelmezni az életútjukon fel-felbukkanó jeleket, így a pusztulásuk is törvényszerű. BIJ szövege a Valdemar család sorsára koncentrál: a feleség halálára, a lányaiéra, illetve az általa készíttetett hajó funkciótlanságára. A kötet világában ezek a szövegek talán éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy az (élet)útról le lehet térni, el lehet tévedni.

A negyedik ciklus címe a zene világát erősíti fel: HG-oratórium, mely általánosságban a nőnek állít emléket, közelebbről két költőnőnek: Hervay Gizellának és Ana Blandianának. A Vázlat a nő szocialista típusú átalakításáról című verset a szerző H. G.-nak ajánlja, s a paratextusként szolgáló sorok („Kezelnek kapát, tűt, írógépet, / Fegyvert, tollat, motort és féket.") a már jelzett korszak kiáltvány jellegét hangsúlyozzák. Ezzel a látszólagos női egyenjogúságot hirdető részlettel lép dialógusba a BIJ-szöveg, s az irónián túl keserű, tragikus női sorsokat mutat fel: „Mindenhez ért a nő: / csak megérint, s acél, vers és gyermek lesz belőle. / (...) számol, leltárt, kérvényt ír, magának / s levelet fogalmaz földhöz, föld alól."

Az oratórium műfajának megfelelően drámai hatású, többszólamú kompozíciók ezek. Kiemelkedő a Blandiana-remix négy tétele, amely úgy állít emléket Hervay Gizellának (is), hogy idézi a Herder-díjas költő egyik versét, annak Hervay Gizella és BIJ általi fordítását, s a tragikum oldásaként a negyedik tétel a Hervay-fordítás magánhangzóira íródik. Nem új keletű irodalmi jelenség ez, BIJ költészetében sem az, hiszen az Ismét másnap kötet Improvizációk magán- és mássalhangzókra szintén kanonikus magyar költők verseinek hangvilágára játszik rá, de gondolhatunk az elhíresült verlaine-i vers hangátirataira is.

Az ötödik ciklus (Mintha lefüggönyöznének) egyik fő motívuma a múzsakérdés.  A játékosság itt a meghatározó, valamint a nézőpontok különbözősége. Hol E/I-ben maga a múzsa nyilatkozik meg (A múzsa lázadása), hol az alkotói megfogalmazási kísérlet kap hangot a múzsa mibenlétét illetően (A múzsa a kulisszák mögül), máskor - a személytelenséget felerősítendő - tervezet formájában történik meg valamiféle szabályszerűségnek a felállítása (A Múzsák Szövetségének Alapszabályzata). Ez utóbbi szöveg, hangvételében, Szilágyi Domokos Hogyan írjunk verset című kompozícióját juttatja eszünkbe.

A másik meghatározó és újra előtérbe kerülő motívum az utazás. Az úton szerzett tapasztalatok összefonódnak a nyelvi tapasztalattal is, a szókeresés/-találás, jelentésképződés örökös problematikájával: „Egy foglyul ejtett szóban / a jelentés felizzik." (A mondat eltérítése), „Ha megtalál az üzenet, / még fontos lenne annyi, / hogy addig lépeget két láb, / míg együtt bír maradni." (Mai vers). A ciklus utolsó, ám annál érdekesebb darabja a Beleszeretni egy fába, Ali Smith skót írónő Május című novellájára játszik rá. A pretextus központi motívuma egy virágzó májusi fa, amelynek látványa teljesen megváltoztatja az őt felfedező szemlélő életét, ám arra nem hajlandó, hogy társával osztozzon a látványban. A novella második felében nézőpontváltás történik, s végül a társ is a látvány részesévé lesz: „Amikor a fához érek, ott látlak alatta a sötétben. Hanyatt fekszel a földön. Mintha aludnál. Melléd fekszem a fa alá." (Ali Smith, Május, in. Korunk, 2005/10., ford. Vallasek Júlia.) BIJ verse szintén azzal operál, hogy a jól ismert úton sem vesszük észre a jeleket, nyomokat, képeket, s eljut odáig, hogy ezek akár el is tűnhetnek („Egy ideje már nem látom a dombon"), így a jelentésük sem lehet segítségünkre a továbbhaladást illetően. A vers azonban azzal oldja ezt a keserű felismerést, hogy ennek ellenére: „Talán le kell néznünk onnan egyszer, / talán ezért választott minket a fa."

A hatodik ciklus (És én megmondom, ki vagy) Kazinczy ismert soraira alludál, másrészt a pszichologizáló asszociatív játékokat is karikírozza. A mások mondják meg, ki vagyok (Mondj egy hazugságot, és én megmondom, ki vagy; Mondd meg, ki vagy, és én megmondom, ki vagy) szövegekre a protest songokat idéző vers felel (És én megmondom, ki vagy), amely viszont a Hobo Blues Band Ki vagyok én? című dalára íródott. A műfaji követelményeknek megfelelően a tiltakozás eszközével igyekszik az egyén elkülönböződni a társadalmi meghatározottságoktól, még akkor is, ha ezáltal az identitás kérdése megválaszolatlan marad: „Nem vagyok csöves és nem vagyok dedós / nem én."

Az én/egyén/szubjektum problematikája e versek szövegszervező elve, így az utazás az önmegismeréshez kapcsolódik. Ez történhet a múlt tapasztalatain keresztül (Vázlat az újévi naplóból, Két medália), a másikhoz, a nyelvhez való viszony által (A mester kabátja, A félplafon a földön, Alvó dallam, Át a hídon). Az út alternánsai, az ajtó és a labirintus is szerepet kapnak. A lírai én néha elakad az úton: „Önműködő az ajtó, én működök, de ő nem, / s csak rángatom a sarkát e régi-régi képen" (A félplafon a földön), olykor ezek funkcióit latolgatja: „A résnyire nyílt ajtóval / három dolgot tehetsz." (Amit megtehetsz), vagy éppenséggel a rekonstrukciót választja (Újjáépült labirintus). Elinduláskor vagy egy-egy stáció végén elkerülhetetlen a búcsú, ami viszont mindig egy újabb állomás megtételét feltételezi. A (Búcsúzni indultam...) azonban sem a kiindulópontot, sem az érkezést nem tudja rögzíteni, sőt az utat megtevő én félelmeinek is hangot ad azáltal, hogy majdan önnön életútjára sem tud reflektálni a finisben: „Van úgy, hogy az integetés szorosabbra kapcsol, / van úgy, hogy csak szorongsz mégis attól, / hogy még egy búcsú, s ott leszel egészen, / és nem marad belőled, aki utánad nézzen."

A kötet utolsó ciklusában az úton levés folyamatából a hazaérkezés mozzanata erősödik fel. Ez az otthonra találás egy másfajta hazát is feltételez, amennyiben Nagy László értékmentésként értelmezett sorait is felidézi a ciklus címe: Ki viszi haza a buszsofőrt? Másrészt e kérdés groteszk jellegétől sem lehet eltekinteni, hiszen az utazást, mint professzionális tevékenységet, vagy éppenséggel életformát képviselő buszsofőrhöz kötődik. A közlekedési eszköztől és magától a szerepétől megfosztatott buszsofőr különböző, leginkább megalázó, szituációkban jelenik meg: A buszsofőr stoppolni indul, A buszsofőr taxira vár, A buszsofőrszállító autóbusz, A buszsofőr a sétatéri tavon csónakázik. Vannak azonban idilli mozzanatok is, például az útját megszakító s a fiatal feleségnek virágot átadó „sofőrlét" (Az eltérített autóbusz), de egy gonosz ötlet nyomán e létformától elszakadni nem tudó, s busznak öltöző sofőr képe is megjelenik (A buszsofőr a bálban). Másutt  a Varró Dániel-paratextusban („A buszvezetők mind mogorvák ...") megrajzolt visszaélésekkel szemben tiltakozó buszsofőr szólal meg, akinek jó szándékát mi sem bizonyítja jobban, mint egy nyári mozgalom, „A Nyitott Ajtók Napja" elgondolása. E gondolatmenetnek a nagyszerűsége azonban nevetésbe torkollik A buszsofőr feljegyzése egy vonaljegy hátlapjára című epigramma olvastán, hiszen Szimonidész sírfeliratának travesztiájaként is értelmezhető: „Itt  jártam, testvér, mindent megfigyeltem. / A jobbkanyart lehetne élesebben." Ugyancsak  groteszk formát ölt A buszsofőr temperája, mivel az általában az alkotáshoz kapcsolható festék ebben a szövegvilágban a bosszúállás eszköze lesz. Ezt fokozza a szövegrétegek hangnemi széttartása, hiszen a zárlat Kosztolányi emelkedett soraiba vált át, többszörös idézettséggel: „Ám most senki ott. / Puhán egy kupak hull a hóra, és ő / suttog is talán, hogy: kék, de halvány, akár a színes kapuablak árnya / augusztusi délkor a kapualján." A buszsofőr-lét a napi rutin után megszűnik, s ez is megnehezíti az én azonosíthatóságát, illetve határainak tisztázását: „A buszsofőr csak estig él, / kialszik, mint a lámpa," (A buszsofőr magában). A vízi útLoreley-ának mitikus világa nyomán - „Beköltözik a buszsofőr / a vízi árnyékokba." A végső búcsú a megérkezés szituációjához kötődik, amikor is a buszsofőrnek megadatik az a kegyelmi pillanat, hogy saját utazásának végére reflektáljon: „saját arcára lát a buszsofőr, / amint leszáll, s a tükör lassan elhomályosul."

BIJ kötete keretesként is felfogható, mely keretet a vidra elindulása és a buszsofőr megérkezése adja. A versnyelv itt is egy sajátos (mítoszi) világ teremtéséhez kapcsolódik, az alanyi és az általános megszólalás a legjellemzőbb, valamint a különböző nyelveket és nyelvváltozatokat tükröző világlátás. Az ehhez kapcsolódó műfaji/műformai rétegzettség (szabad vers, haiku, a zenhez kapcsolódó tanítás, mese, kiáltvány, dal, protest song, klasszikus versformák) a metaforizáció eszközeként jelenik meg. Olyan szövegháló ez, amelynek középpontjában az utazás motívuma áll, de ennek értelmezési módozataiban segítenek az olyan lenyomatok, amelyek különböző alkotók (József Attila, Szabó Lőrinc, Bodor Ádám, Ignotus, Babits, Petőfi, Gogol, Kosztolányi, Heine, stb.) szövegeinek áttűnésére vannak kifeszítve.

Ezeknek a nyomoknak, lenyomatoknak az értelmezése ez esetben is az olvasóra hárul, mely az út/úton levés perspektívából mégiscsak az önmegismerés, az eljutás, a megérkezés célját szolgálja. Balázs Imre József Fogak nyoma című kötetének ilyen olvasata „ünnep volt, mint mikor találkoznak / valahol és valakik; / alagutak keresztezték egymást / lenn, a mélyben." (Találkozás a mélyben)

Megjelent a 2010/3-as Bárkában.

Balázs Imre József tanulmánya Kosztolányi Dezső román nyelvű recepciójáról