Kritikák

 

zetna

 

 

Fekete J. József

A tízéves zEtna portál és kiadó és Beszédes István

 



A vulkán alatt

 

 

A zEtna - magazin a vulkán alatt irodalmi portál 1999. november 2-án kezdte el működését. Neve a székhelyül szolgáló város (Zenta) nevének anagrammája, alcíme pedig Malcolm Lowrey[1] regényére utal. Nonprofit és független kezdeményezés, amelyet önálló egyesület működtet, céljául kortárs irodalmi értékek létrehozását és népszerűsítését tűzte ki a társművészetek bevonásával, rendszeres és időszakos, hagyományos és elektronikus kiadói tevékenység folytatásával, közönségtalálkozók, szakmai és ismeret-terjesztő rendezvények szervezésével, a különféle földrajzi régiók illetve különböző nyelvterületek alkotói közötti kapcsolatok fejlesztésével.

A zEtna magazin az együttműködés terévé vált. A magazin „határok fölötti" jellegéből eredően a kapcsolathálója meghaladja az országhatárokat, szerzők és partnerműhelyek, közöttük rangos irodalmi lapok is vendégeskednek a folyóirat oldalain, állandó hazai és anyaországi szerzői mellett időről időre erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, de franciaországi, hollandiai és kanadai magyar alkotók is közölnek írásokat a portálon, amely szívesen látja tárhelyén, sőt odagyűjti a kortárs irodalom magyarról szerbre, illetve szerbről magyarra fordított darabjait.

A portál folyóirat- és egyben műhelyjellegét tematikus sorozatai adják: a Szoba kilátással a..., A klón neve: Balog, a Kezeit csókolja dr. Tóth, a Zynthanova: kivonulás, városalapítás (jó?)szomszédság, a Fehér füvek, a Dobzseiáda, a Túlirat, a Láthatatlan madarak a Quadrille-e, vagy flottaverseny, a Biopoétika-sorozat. A webmagazin és olvasóterem legrégibb projektuma a közép-kelet európai térség különféle tájelemeinek összekapcsolását célzó, már kilencedik éves Makropoliszi történetek négykezes prózasorozat, amiben egy-egy magyar szerző egy-egy szerb íróval felelgetve duzzasztja az egymással párbeszédben álló, vagy egymásra ráíródó urbánus közép-kelet-európai prózakísérlet történetfolyamát.

A zEtna magazin 6.900 htm-dokumentumot tartalmaz,  hozzávetőlegesen 25.000 kéziratoldalnyi terjedelemben. Tartalmaz folyóirattükrözést, húszat meghaladó önálló tematikus sorozatot, elektronikus könyvtárat száznál több címmel, magyarból fordított irodalmat jó arányban közlő szerb nyelvű „kaput" stb . Évi 270.000 látogatót, 1.700.000 találatot, 850.000 letöltést számlál.

A zEtna az utóbbi években elsősorban mint könyvkiadó hallat magáról, 2002 óta ugyanis hagyományos könyveket is kiad. Próza-, vers-, értekezőpróza- és műfordítássorozataiban a mai napig félszáznál több első kiadású kötet jelent meg (lásd: www.zetna.org/zek/folyoiratok/62/pub.html). Évente 8-10 könyvet jelentet meg, az utóbbi öt évben a kiadók mezőnyében a legtöbb kortárs vajdasági magyar szépirodalmi művet. Kiadója elsőkönyves, fiatalabb (Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme - tanulmány, Tóbiás Krisztián: Ver/sec; vasjani - versek, Szögi Csaba: Korai orgazmus - vers; Drót; Mint ami lent van - regény, Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek - próza; Budapest, retour - regény, Samu János Vilmos - Beke Ottó - Deissinger Ákos: A háromlövetűség dicsérete - próza) és középnemzedéki (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva - vers, Bence Erika: A XX. század metaforái - tanulmány, Tóth Lívia: Ördöglakat - próza, Verebes Ernő: Magzatlégzés; Árnyak a tetőtérben - próza), határon túl is népszerű szerzőknek (Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben - vers; Grenadírmars - próza, Koncz István: Összegyűjtött versei, Danyi Zoltán: Szívások; Pszichoszomatikus életrajzok; Párhuzamok flamingóval - próza, Gyümölcsversek - vers, Balázs Attila: Világsarok (non-stop) - próza, Thomka Beáta: Déli témák - tanulmány) kortárs drámaszövegeknek, magyar szerzők szerb fordításköteteinek (Danyi Zoltán, Koncz István), szerb írók magyar fordításköteteinek (Vojislav Despotov:Tíz deka lélek) és magyar-szerb négykezeseknek, antológiáknak (a Kezeit csókolja dr. Tóth, a Citadella.doc, Huszonnyolc stb. antológiák szerzői), de vannak egynyelvű szerb kiadványai is (Zdenka Fedjver kisprózái, Sava Babić - Hamvas szerb fordítója - tanulmánykötete). A zEtna sorozataiban megjelent kötetek közül többet díjazott a Vajdasági Szép Magyar Könyv, a Szirmai-, a Sinkó Ervin, a Híd- és az ARTISJUS-díj zsűrije. A zEtna Könyvkiadó webes ikertestvéréhez hasonlatosan nyitott a kortárs magyar és szerb nyelvű irodalom irányában, könyvsorozataiban nem csak a Vajdaságban élő, hanem a vajdasági származású írók kéziratai előtt is nyitott.  Miként a fenti felsorolásból kitetszik, a zentai kiadó jelentette meg például Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című, összegző jellegű verskötetét, valamint Grenadírmars című prózakötetét, illetve Balázs Attila Világsarok (non-stop) prózagyűjteményét, Verebes György Alvó titánok című képzőművészeti albumát, de a zEtnánál közöl a Hamvas-kutató Danyi Zoltán, a Tolnai-monográfus Thomka Beáta, a költő-drámaíró Szegedi-Szabó Béla (Bill a mennybe megy - dráma; Azúrpajzs - vers) - és itt csak a papíralapú kötetekre utalok.


A költő


Beszédes István a zEtna webmagazin és könyvkiadó szerkesztője, egyben mindenese. Költő, próza- és drámaíró, fordító, a műhelymunkák ötletgazdája, koordinátora. Kiadója az utóbbi öt esztendőben gyakorlatilag elsőbbséget szerzett a délvidéki kortárs szépirodalom publikálásában.

Költőként nagyon csendesen indult, verseit kezdettől fogva a tudatosság, a költői szótárral szembeni elégedetlenség jellemezte, a tagadás felőli indulás, ami új állítást eredményez, a talán, lehet állapotának vállalása határozta meg költői kibontakozásának poétikáját. Az 1988-ban Újvidéken megjelent debütáló kötetének (Kívánja-e a pirosat?) kritikai visszhangja a megújított költői szótárra figyelt fel Beszédes verseiben.

Beszédes versélménye a második kötetétől[2] fogva meglepő, eredeti képek révén nyer megfogalmazást. Nem az elmélyülést, a reflexió bölcsességének lehetőségét keresi a költészetben, hanem a kifejezés módozatait és örömét habzsolja epikuroszi boldogsággal. Alapvetően élményköltészet Beszédes István verselése, ennek ellenére nem káprázatos képekben kívánja az élményt kifejezni, hanem a szöveg megformálásával. Végeredményben nem is a versvilág az egyedi Beszédes István költészetében, hanem a formavilág, a kitalált versforma, a kitalált lexika, a kitalált szintaxis, a szabállyá váló szabálytalanság. Szövegeinek vizualizálása ugyan valamelyest emlékeztet Podolszki József évtizedekkel korábban megjelentetett szövegtömbjeire, mégis más: amíg az előbbiek a tömbből kihasítottság darabosságát sugallták, az utóbbiak a mívesség benyomását hivatottak erősíteni.

Amikor pedig Beszédes a költészet konvencionális hangzásának, hagyományos nyelvének tekintett formában szólal meg, teljességében mutatkozik meg tehetsége, amiről bizonyosnak vélhető, hogy túlnőtt az adott beszédhelyzeteken. Számára a vers a beszéd, a mindennapi megszólalás; a burjánzó rokokó finom aprólékosságával teremtett nyelv pedig a költemény - ebben költészete közeli rokonságot mutat Tolnai Ottó versvilágával.

Visszatérvén Beszédes azon verseihez, amelyek nem kínálják közvetlenül megértésük kulcsát, amelyek a hagyományos (és jelenleg érvényes) szókészlet felett a költő által  teremtett neologizmusokat vonultatnak fel, amelyek halandzsának tűnő szóegyütteseket sorjáznak, amelyek a magyar nyelvben ismeretlen szórendet és mondatalkotást  alkalmaznak, amelyek mintha nem is magyarul íródtak volna; eleve más pozícióba kell helyezkednie az olvasónak. A verssorok lejtése és a váratlan helyen összecsendített hangsorok egyfajta, hagyományos versre emlékeztető ritmus hatását keltik. Ezen felül azonban nehéz a közelükbe férkőzni, ha a lírai élmény konvencionálisan versszerű képekként megfogalmazását keressük bennük. Valami más teszi ezeket a szövegtesteket költeménnyé.

Talán az, amit Tolnai Ottó tónusnak nevez. Meg mindaz, ami állandó élményvilágként sejlik e beszédtónusnak a tekintetet, a gondolatot befelé fordító, lelassító függönye mögött. A kettő, az élmény és a kifejezés Beszédes István magánmitológiájának vagy a feltárását, vagy a megteremtését szolgálja. Korai verseit olvasva felvetődik az a kérdés, hogy mi valóbb előbbre, a vers vagy a szabályos mondatszerkesztés? Talán a vers, gondolnám Beszédes István poétikája alapján. Pedig nem igaz: az ő verseiből éppen a spontaneitás, a megfogalmazás, az élmény formába öntésének spontaneitása hiányzik. Talán, inkább: nincs bennük. Annál inkább a tudatosság, a költői szótár bennfentes ismerete és az iránta kibontott szubverzív elégedetlenség. Meg a konstrukció, ami esetében jószerével dekonstrukciót jelent. A versbeszéd dekonstrukciójának radikális módszere szolgálja esetében a vers felépítését. Tagadás, ami új állítást eredményez.


Barokk körromok a Pannon-tenger medrében


Beszédes István bizonyára olvasta Tolnai Ottó Rovarházát[3], már hogy ne olvasta volna, mindannyian olvastuk itt a Vajdaságban, ő meg ráadásul szerkesztett is már több Tolnai-kötetet, szerintem mindent elolvasott tőle, erre utal, hogy a Messziről Andromeda[4] verseiben úgy írja le azt a szót, hogy nap, akár Tolnai, persze ezt a betűsort mindenki ugyanúgy írja le, esetleg a kézírás különbözhet, csakhogy most versről beszélek, és a versben nem a kézírás számít, hanem a szó megidéző ereje, így ez a Beszédes-féle nap egyszerre égitest és fény, kötetén átsüt a nap, a fény és a tűz metaforája, a nap, mint időegység, a nap mint az éjszaka, a szürkület és a sötétség ellentételezése, a nap, mint a valóság megtestesülése, egyben a realitás transzfigurációja, a nap, mint az adottságok és lehetőségek összessége, az egyhelyben maradás és az útra kelés kettős motivációjának egyazon forrása, a nap, ami hevével kiégeti a karsztot, a nap, mint a láva nyelve, amely a tengerbe mártózva az égre permetezi a végtelen azúrt, és a belemerülő hajót, ami felszentelhető és belakható, de ugyanúgy el is süllyeszthető, mint bármely más hajó, a megverselt, vagy amiről még nem született vers, Rimbaud részeg hajója is jelen van Beszédes verseiben, meg Sebastian Brant Das Narren Schyffje is, a bolondokkal egyetemben, a hajó, ami egyszerre lehet idegen földek meghódításának, és a hódítók előli menekülés eszköze, mert mindig vannak, akik mások bőrére pályáznak, meg olyanok, akik folyton csak az irhájukat mentik, és jó, ha készenlétben áll egy hajó, vagy bár egy ladik, amely ugyanúgy a tágasság ígérete és a végzet baljós hipochondriájának megtestesülése, akár a tiszai monitor, tengeri ágyúnaszád vagy cirkáló, hajó mind, a felfedezések felé haladó vízi alkalmatosság, a kényszermunka által éltetett gálya, mint a haszonelvű büntetést kiötlő elme produktuma, az indulás és visszatérés egyetlen pontjába sűrűsödött végtelent bejáró vitorlás, matrózok nélkül suhanó kísértethajó, hajós nemzetek és vízi nomádok hódító flottája, a fedélzetről az óceánba lökött, zsákba varrt holtest utolsó csobbanásának visszhangja a baljós Hold alatt, fegyelmet gyakorló cirkáló, invázióra kész anyahajó, fürge, hordszárnyas őrnaszád és lomha hajóvonta uszályai, a vízen járás és a parton levés korcs illúziója, hiszen ha vízen kívánsz járni, vagy éppen a parton lenni, mindenképpen fel kell nőni a feladathoz, nem értem, miért nem a kritikust szólította meg bennem a Messziről Andromeda, talán mert az, ami anyagként a versek által születik, testvére a Napnak, a táguló világegyetemnek, amelynek azúrjába Tolnai beültette Az Úr metaforáját, de Beszédes se volt rest, poétikája átúszott az Űrazúrba, a tenger az űrbe nyíló végtelenségig tágítja határait, az Andromeda csupán irányjelzője az egyetlen utasokkal teli alkalmatosságnak, a szárazföldi Titanicnak, amit a középkori moralizáló tanköltemény Bolondok Hajójának hívott, s a hajón áll a bál, zajos a vurstli meg a zsibvásár, lobogó irónia nyomán alakul körmenetté a csiricsáré, ordenáré, elképesztően szomorú kavalkád, a vigalomnak álcázott haláltánc önnön farkába harapó kígyója, dugig a menázs, opálos a szem, üres a nézőtér, mindenki a porondon tolong, itt nincs szemlélő, mindenki szereplője az öncélú mutatványnak, a legények fáradhatatlanul forgatják az ördögmalom kerekét, eltűntek a vízi nomádok, a lovakat szatír kondások nyergelik, szekereken cseléd nimfák vihorásznak szakadatlan, a céltalanság angyali-sátáni kacaját visszhangozva üli meg a hajdani tenger lapályát a végtelen Éljen!..., az időben és térben megrekedtek vigasztalan nappalai is éjszakának tűnnek, rosszabb ez a hely a rémálmodott világnál, de bizonyára Paraguaynál is, ahol azt se tudni, szokott-e egyáltalán ősz lenni, itt a végtelen léghuzatban hiába állnak számolatlanul Tündérlak hidai, Macula báblétében feleslegesen dagasztja a dűlőutak sarát, itt híre se hamva homoknak, karsztnak, tengernek, lávanyelvnek, se déli verőnek, Pannónia zsíros televényének, fejtetőre állt az illúziómentes világ, még a kavics is úszik a vízen, itt csak az agyag és a lösz marasztal, ne számoljon senki malaszttal, a kocsmában mulatóknak eszét vette a virtus, még nem tudják, hogy sárga löszbábok  már mindannyian, ülnek a sárban lenn a békák, hiába libikókázik még a kihalt játszótéren néhány gerilla, az illúziók megragadtak valamelyik más dimenzió pókhálóján, akárcsak hajléktalan ismerősöm, kezében a Rovarház hajdani olvasója által kimustrált kötetével, az első oldalán, vagy talán a szennycímlapon Beszédes István láthatatlan tintával írt ajánlását maszatolja koszos ujja: Egy korábbi énem koromsötétben / annyit botorkált, hogy most / papírlapot, napot kerül, / fénycsapdák elől menekül; / mondom, egy én ez csak itt, / alattam, s még mindig sprőd, / írástudatlan[5], az EGY én, aki kitalálta a versek által belakott helyet, de rajta kívül mások is vannak itt, csakhogy még a fű is gyökértelen, és a kövek elvetélt embriókként úsznak Léthé vizén, egy én, aki látja amint a dolgok pusztulni kezdenek, és tudja, indulni kellene, fel kell nőni a feladathoz, különben együtt pusztulsz a teremtett világoddal, persze az indulás, mint minden egyéb, választás kérdése és felelőssége; vagy már döntött is: messziről Andromeda?


Meghitt feledés - a lassú szívverés


Van a vajdasági prózaírásnak egy  gyakorlatilag egyetlen alkotó által kitaposott ösvénye, amelyen évtizedeken át senki más nem indult nyomába, így, követők nélkül nem az egyedisége tűnik fel, hanem a magány pora és szellőzetlen levegője veszi körül, azt sem tudjuk, mikor olvastunk az ösvényt járótól utoljára könyvet. Úgy tűnt, hogy ez a léghuzatban gyökértelenül lengő prózai életmű nem is hoz majd újabb hajtást, önmaga zárványában megmarad különös ékkőnek. Az életműhöz fűzött „prózai" jelző talán utal arra, hogy az eddig megnevezetlen szerzőnek van lírai, vagy pontosabban költészeti életműve is. Valóban így van, Brasnyó István - róla van szó - költői és prózaírói műve egyazon tőről sarjad és léggyökereivel egymás testéből táplálkozik. Amit Brasnyó elbeszélésként vagy regényként írt, talán inkább éteriesített prózának nevezhető, a szerző megtisztította benne a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészetben. Így prózavilágának vonatkozásában művészi minőségként aligha hozható fel az epikum és a narráció, hanem ezzel ellentétben és párhuzamban a líraiság, az alanyi én világának intenzív kifejezése.  Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg szürrealista, költőivé tett prózáját.

Ezt az artisztikus stílust idézi meg számomra Beszédes István kisprózáinak gyűjteménye, a Napkitörés[6]. Majdhogynem kézenfekvőnek is tűnik a talán erőltetett megfeleltetés, hiszen Beszédes István úgyszintén költő, aki prózát (is) ír, 2007-es, Messziről Andromeda című verskötetében ugyanannak a felismerhetetlenségig lecsupaszított, de mégis karakteres vajdasági kisvárosnak, falunak, tanyának, pusztának, folyópartnak a hangulata jelenik meg, mint ami Brasnyó folyton csámborgó, nevüket és alakjukat is elhagyó, ködbe vesző és egy váratlan helyen újra előbukkanó hőseinek világát képezi. Beszédes István kisprózáinak megkapó hangulatát, intellektualizmusát és artisztikumát sajátos eljárással, a feledés gesztusával helyezi előtérbe. Szövegeiből kicsúsznak a nagy történések, a nagy élmények, a mély benyomások, és ezek a hiányba forduló elhagyások teszik hangsúlyossá elbeszélésének expresszivitását, mintha valaki a lágyság által szemléltetné a keménységet, a líra révén ragadna meg történeteket, anélkül, hogy szövege lírai prózába fordulna. Beszédes hagyja magáról leperegni az élményt - ami eleve nem lírai magatartás, és nem is a történetalakításon eszel, hanem mondatok felett gondolkodik, mondatokat szerkeszt, majd a mondatokból prózát, amelynek minden mondata annyira fontos, mint a metrum a versben.

Ha ennek a prózaművészetnek az eredőjét keressük, távolabbra kell kutakodnunk Brasnyó regényeinél és novelláinál, talán egészen Proustig is visszanyúlhatunk, azzal természetesen, hogy Beszédes amnézia-teóriája pontosan a prousti emlékezéssel és öntükrözéssel ellentétes irányba haladva válik prózateremtő eszközzé. Proust a gondolatok szabad áramlása nyomán idősíkokat egymásra vetítő időképzetével is párhuzamba áll Beszédes Napkitörése, a szerző pontos definícióban rögzíti, hogy „az örökkévalóság: közömbös, lapos és elhúzódó", és hogy „az örökkévalóság ideje tagolatlan". Az emlékezésképtelenség, az amnézia és az emlékezés egymás ellen feszül Beszédes prózavilágában, a szövegek beszélője a nem-emlékezés képességét magasztalja a jó és tartós memóriával szemben: „... a nem-emlékezés képessége nem azonos a feledésével", figyelmeztet, majd a következőképpen pontosít: „Az emlékezés betegsége gyógyíthatatlan és halálos. A halál az, ami percről percre pergeti vissza az életet. Az emléktelenség megelőzi a történetet, a magánidő emberi eseménysorát, s nyilván az következik akkor is, amikor kifogy lábunk alól a fok." (Magánidő) Máshol ezt az általános megfogalmazást bensőségesen személyessé teszi: „Igazából egyetlen dologtól rettegek. Hogyha megöregszem, emlékezni kezdek. [...] Hogy kitekintésem lesz az élet vélhető egészére. Hogy mással se foglalkozom majd, elemzem folyton egy rég lejátszott sakkjátszma lépéseit. [...] Mert végül mindenki veszít - amint megválik a vitális feledőképességétől, s kényszeresen újraszenvedi élete összes gályáit... Egyszerre kinyílik az összes behegedt seb, begyógyult kelés." (Bábel abrosza)

A Beszédes-prózák elbeszélője nem csak a meghitt feledés bensőséges ürességének áldását élvezi, hanem érzékei is tompulóban vannak, gyakran említi látásvesztését, félvakságát, a fehér botot, a farkassötétet, azt, hogy ritka emlékei közt éppen a félhomályra emlékezik világosan, így nem véletlenül kerülhetett a kötet élére a fentebb tárgyalt verskötet képi világával harmonizáló Napkitörés cím, ami, noha voltaképpen nem szabad szemmel követhető vizuális esemény, a szó mégis erős vizuális vonzattal rendelkezik. Az ingerszegény belső és külső élet megteremtésére irányuló szándék akaratlanul is a lételméleti tépelődések terepére vezeti az elbeszélőt, akinek számot kell vetnie a saját, önmaga képére formált élet megválasztásának lehetetlenségével, és a meglévőben, az adottban berendezkedni, ennek során emlékezni a nem-létezőre, s ezt a folyamatot, ami során a soha meg nem éltet valós emlékként tételezzük, másként nosztalgiának nevezünk. A hiánnyal történő folyamatos szembesülés egy szóalkotás révén - űristen - kozmikus méretekre nagyítódik fel, s a hiány kipuhatolása szuggesztív képekben, megdöbbentő és nagyon pontos mondatokban hagy nyomot, olyan mondatokban, amelyekben közvetlen természetességgel jelenik meg a gondolat, a leírás és az elbeszélés egymásba csúszó síkjain „egy fekete tollat köpködő ártatlan öreg angyal", vagy a cserepeire törő malacperselyhez hasonlatos, felpuffadt sertéstetem, amikor a folyón úszva bójának ütközik, és felhasadó belsője nyüvek milliárdjaira hullik szét.

Azt már régtől fogva tudjuk, hogy a jó mondatokból még nem biztos, hogy jó irodalmi szöveg is összeáll, de Beszédes István kisprózái esetében ez megtörtént. Mondataiban is, egészükben is figyelemre méltó remek alkotások. Olyan kötet a Napkitörés, amilyet az elbeszélő valamelyik párhuzamos életében elképzelt: „Egyszer egy vershez hasonlatos gondolatban, vagy tán cselekedetben is már összehajtogattam egy ívet préselt levélerezetekből, egy áttetsző könyvet, amelyet a nap látott el üzenetekkel, a fény és a sötétség széjjelválása, s amelynek lapjai között őszi fejfájás keringett. Akár egy elfelejtett könyvjelző." (Szájfogás)

Beszédes István valóságérzékelésében, költői művében a világ megélésének lassított eleganciája, szerkesztői munkájában az odafigyelés permanenciája a meghatározó. Egyike azon ritka alkotóknak, akiknek sikerült e két széttartó habitust harmonizálniuk.



[1] Malcom Lowrey: Vulkán alatt. Fordította és az utószót írta Göncz Árpád. Európa, Bp., 1973

[2] Beszédes István: Égvizi séta, déli tükör. Thurzó Lajos Közművelődési Központ. Zenta, 1997

[3] Tolnai Ottó: Rovarház. Forum, Újvidék, 1969

[4] Beszédes István: Messziről Andromeda. zEtna, Zenta, 2007

[5] Beszédes István: Írástudatlan.

[6] Beszédes István: Napkitörés. Kisprózák. zEtna, Zenta, 2008, 89 o.

 

 

Megjelent a Bárka 2010/1. számában




2010. január 27.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Nádasdy Ádám verseiCsillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva versei
Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtárs
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png