Márkus Béla
A munka vagy az erőszak mítosza
- Szilágyi István: Bolygó tüzek -
Hogy a szerző a saját véleményükhöz, akaratukhoz csökönyösen ragaszkodók fajtájából való, az a Bolygó tüzek olvastán ismét nem kétséges. Igaz, ugyanakkor ritka fajtát is jelez: olyan írót - egyik kedvelt metaforájával élve -, aki művei megjelenésének folyamát nem felduzzasztani, ellenkezőleg, elapasztani igyekszik. Mint ki annyira irtózik a feltűnési viszketegségtől, hogy inkább meg sem mutatná magát. Vagy ha mégis, csupán annyit fed fel tegnapi magából, amennyivel ma is azonosulni tud, amennyit vállalhatónak vél. Így a több mint negyven év szépprózájából saját válogatásában kiadott kötet azt nyilvánítja ki, hogy a pályakezdés alkotásai úgy, ahogy voltak-vannak, vállalhatatlanok a számára. Az első, bemutatkozó könyv, a Sorskovács (1964) novellái, elbeszélései, köztük az Utunk pályázatának nyertese, az Ahol nem történik semmiEzen a csillagon darabjai, köztük a több kritikusa által remekműnek tartott A végállomáson leszállsz is. Hogy a szerzőnek mi baja akadt saját szülötteivel, miért tagadta ki őket? Sokszor magyarázott már róluk, egyszer sem magyarázkodóan; mindig meggyőződésből, egyszer sem meggyőzően. Amit legutóbb, a vele készült leggazdagabb és legszínesebb interjúban is szóba hozott („Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam". Fekete Vince beszélgetése a 70 éves Szilágyi Istvánnal. Székelyföld, 2008/ 10.), az elegendő érv lehet a jó értelemben vett művészi exhibicionizmus, az örökös szereplési vágy hiányára, ám édeskevés az alkotói élet- és létszemlélet folytonosságának épp a pályakezdő szakasz kitörlésével keletkezett hiányára. Azt fejtegette itt, végigolvasván az első két kötet novelláit, hogy ezek „a heroikus leszartságnak szépen kikészített és ábrázolt változatai", szerinte „ezen röhögött a szocialista realizmus, mert ez kellett neki, sőt megújhodva érezte tőle magát". Kicsit gonoszkodik, mondja, ekkori önmagával, és már ez a felemás belátása, önítélete is elgondolkodtató, a pálya alakulására nézve megint csak. Mert amennyire gonoszkodnia, ugyanannyira lehetne csodálkoznia is, az ismert kortárs módjára, kérdezve akár: ez mind én voltam egykor. éppúgy kimaradtak, mint a két évvel későbbi könyv, az
Az árnyaltabb és igazságosabb válasz fogalmazása pedig már számba venné, hogy annak a heroikus micsodának az állapota, helyzete nemcsak a megtagadott írói indulás szemléleti-hangulati jellemzője s jellegzetessége, hanem például az Agancsbozót, sőt a Hollóidő világáé is. De a szerzői vallomások, nyilatkozatok között lapozgatva úgy tetszik, érvénye túlterjed a művek birodalmán, magáig az emberi létezésig tán. Vagyis nincs semmi szégyellni (és kidobni) való abban, ha a helytállás, a „csakazértis" Camus-vel és Hemingway-vel kapcsolatban emlegetett heroizmusa „átsugárzott" a létezett szocializmus korába, a „mi üzemeinkbe, a mi munkánkba, a mi tevékenységünkbe is". Vagy egyaránt szégyenletes lenne, hogy - a pályanyitó novellákból idézve - a Szerencsekerék húszéves esztergályosa riadtan nézi, hallotta-e valaki, amikor élete nagy próbatételére vállalkozva a mozdonykerék fémtömegével kezdett beszélni, a Mozdonyosok segíteni siető lakatosa pedig feszült pillanatában senkit sem lát maga körül, holott többen is vannak, „csak azt a két ütközőtárcsát"? Hasonlóan, hogy az Agancsbozót Deresét meg „elviszi" a katana, azaz a kard pengéjének csiszolása közben „se lát, se hall, lehet, rég észre sem veszi a mozgást maga mögött". E megszállottság, hétköznapi nyelven a munkába való belefeledkezés talán mégsem a sztahanovista mozgalommal egy indíttatású. Ha nem antropológiai lényeg, karakterjegy, akkor legalábbis a protestáns hivatásetika munkakultuszával függ össze, miként ezt más vonatkozásban az író monográfusa, Mester Béla is fölveti. Továbbgondolva, illetve megerősítve, amit a pályakezdő kötetek kritikusai állítottak. Szilágyi Domokos, aki a Szerencsekerék „ember-jelölt"-jének az anyaggal, továbbá önmaga kicsiségével és a munkatársak kicsinyességével folytatott „emberfölötti küzdelmé"-t emelte ki. A második kötetet méltató Szabó Gyulát a „köznapi realitások plasztikus poézise" ejtette meg, az, hogy a novellista a földkubikolásról vagy egy hajócsavarról is olyan szuggesztív erővel tud írni, mint a kamaszok szerelméről. K. Jakab Antal ugyancsak e kötet szereplői közös jellemzőjének tartotta, hogy a rájuk váró feladatok a képességeikhez viszonyítva mindig túlméretezettek, „de csak annyival, amennyivel az akarat még meghosszabbíthatja a képességet". És végül az első kötethez ajánlást, bevezetőt író, majd a harmadik, a Jámbor vadak (1971) méltatója, Szőcs István: „Szilágyi Istvánt mint írót és embert valóban, őszintén, a nagy téma elragadtatásával érdekelte a 'munka', különösen az ipari munka, annak testi, szellemi s műszaki oldala egyaránt; izgatta az erőpróbák, általában a nagy erőfeszítések minden fajtájának élménye". Helytálló szavak, szóról szóra. Más, későbbi alkotásokra, így az Agancsbozótra vonatkoztatva is - egyetértéssel idézhetők, akár csak Ács Margitnak a pályakezdő prózaíróról szóló sorai (Kortárs, 2008/10.): „a készülődő-kereső évek termésének javát is balgaság volna figyelmen kívül hagynia a magyar novellairodalom virtuális törzskönyvének". Az, balgaság. De mit tehet az olvasó, ha maga az író törölné ama könyvből életművének korai darabjait? Egyelőre még előkeresheti, ha nehezen is, a pályakezdés köteteit, és rögzítheti, „a szocreál munkásábrázolat" valóban távol állt Szilágyitól. Indulásakor, a hatvanas évek elején azzal tűnt fel, ahogy a magyarországi „megújulás" nemzedékéhez, Sánta Ferenc, Csurka István, Szabó Istvánhoz, Moldova Györgyhöz és másokhoz hasonlóan mintegy elkülönítette egymástól, amit a sematizmus egyben láttatott, a köz- és a magánélet területét, az „emberavatás" próbáit elválasztva az ideológiai-politikai megmérettetésektől. Aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján szemlélete csakugyan szinkronban volt - ahogy a Kortárs tanulmánya is felhívja rá a figyelmet - a világ szellemi folyamataival, a tekintetben különösen, hogy kételkedett a nagy világmagyarázatok, így a szocializmus társadalmi utópiájának hitelében, érvényességében. A végállomáson leszállsz igazán ékes példa erre, érdemes miatta (is) előkotorni valahonnan a második kötetet, hogy álmélkodni lehessen, Rejtélyességéhez és telítettségéhez képest a Gyorsvonat, az olasz szerző novellája az idő múlásának vérszegény metaforája csak.
A rövidprózáinak első válogatott kötetével előálló Szilágyi István azonban nemcsak azzal lep meg, hogy ki akarja törölni az olvasó emlékezetéből pályakezdése dokumentumait, a két kötet húsz írását. Az is meghökkentő, s talán helyén való ismét, Ács Margittal együtt balgaságot emlegetni, hogy a Bolygó tüzekbe beválogatott tizenegy alkotás java részének szövegén is változtatott, átdolgozta, hite szerint: javította őket. Anélkül, hogy erre a kötet bárhol is utalna, előlapján, a borító fülszövegén, bárhol. Ez - egyszerűen szólva -ugyanolyan félrevezetés, mint amilyen a Kő hull apadó kútba esetében is történt, ott sem érezte szükségét tájékoztatni: kurtított a regényen. Aki olvasta a Székelyföldbeli beszélgetést, az persze tudhatja (másutt, nyilatkozataiban, vallomásaiban nem tért ki rá), hogy egynémely novelláját úgymond átigazította. Egy-két példával szolgál itt. A Kibic, az árva emberrel, amit „megcsinált", és hogy „ma is élvezhető legyen, kicsit felgyorsítottam". A szlenget pedig, amelyik „meghalt mára", ezeket „az akkori korhoz tapadó nyelvi ficamokat" kioperálta, a „műtrágárkodásokat" elejtette, ha nem is mind maradéktalanul. Szerinte alapvetően nem változtatott rajtuk, holott a felszínesebb figyelem is észre veheti, nem csak a beszéd, az elbeszélői és az alaki megszólalás módján változtatott, változtatásai nem csupán stiláris jellegűek. Eljárását, módszerét különösen indokolja: ragaszkodik ahhoz, hogy mindenik írás után szerepeljen a megírás éve. Úgy véli tehát, tájékoztatásnak ennyi elég. Pedig akkor igazítani pontosan útba, ha mindegyik írás után, amelyikbe úgymond belenyúlt, feltüntetne még egy évszámot. Az átdolgozásét, a javításét. Nehéz persze eldönteni - A végállomáson leszállsz dolgában maga is töpreng ezen -, hol a határ, meddig „etikus" utólag megmásítani valamit.
Akár csak a vállalt rövidprózák esetében a kötetnyitó Kísérlet alig két és egynegyed oldalát, amely a megduplázott sorközzel is elválasztott zárlaton kívül szinte szó szerint megegyezik a hétszer hét fejezetre tagolódó Agancsbozót 44. részének egyik eszmefuttatásával. Azon morfondírozik itt egy mások, azaz talán egy közösség, talán az emberiség nevében is valahol megszólaló valaki, hogy mit tehetnek, ha egy damaszkuszi kard megedzése ürügyén lényegében egy ember - egy rabszolga - megölésével bízzák meg őket. Ráadásul a rabszolga, akinek a testén a pengét át kellene ütniük, közülük való is lehetne, sőt, muszáj lenne maguknak eldönteniük, melyikük legyen az. A regény olvasói tudják, a sziklabarlang négy lakója számára a választásra, vagyis a gyilkosságra kényszerítésnek ez a lehetősége jelenti a fordulópontot. Ami ott igen, az ellenszegülésnek, a szembehelyezkedésnek az esélye, az itt fel sem merül. Az ember mintha csak arra születne, hogy különböző kivégzési módok, akasztás, agyonlövetés - innen a cím - kísérleti alanya legyen. És a végső szentencia: mindig számítani lehet rá, hogy „az embert a gyávasága rendszerint gyilkosai cinkosává teszi". A kötetnek ettől a felütésétől, nyitányától nyilvánvaló, hogy a tizenegy írás központi gondolata az erőszak, a pusztítás, a kényszerítés, a kíméletlenség lesz. Különösen, hogy az ábrázolt tárgyiasságok, a helyre és időre vonatkozó tények tekintetében nem különbözik tőle a címadó Bolygó tüzek minden áron ellenséget kereső „szép seregé"-nek kötetzáró története sem, jóllehet a végén itt is többes első személyben megszólaló narrátor mégis mintha egy középkori zsoldos krónikás szerepét venné fel, amikor nevek helyett rangokkal és beosztásokkal jelöli a várostromlókat, az ostromlottak pedig nemcsak névtelenek, hanem láthatatlanok is maradnak. Láthatatlanok, mert hisz nincsenek is: a vár üres, elhagyott, gazdátlan ágyúi azonban az ok nélkül ostromlókra rögvest vasat okádnak, mihelyt a zsindelytetőkre és cserfagerendákra dobott tüzes nyilak nyomán elharapózó láng, parázs hozzájuk ér, és megszólaltatja őket. „Dördül sorjában egyik a másik után", egymást tiporja a lovas, a rohanó gyalogosok között a láncos golyó vág rendet - aminek előbb hívei s alkalmazottjai voltak, az erőszak, az kelt utóbb félelmet, rémületet bennük. S az idegen tájon, hol dicsőséget szerezni, diadalt aratni indultak el, a haza, a hazaút lesz sóhajtásuk, vágyuk tárgya. De mint akiket bolygó tüzek lidércfényei örök bolyongásra kárhoztattak, a vacsoratüzek mindörökre már mögöttük égnek, lobognak.
A pusztítás és a pusztulás, a hódítás és a hódoltság képei, persze, nemcsak az időtlen időkből tűnnek fel. A nyitó, illetve a záró novella alkotta kereten belül, mintegy ezt megerősítve közvetlenül mellettük ott a kötet elején a Kibic, az árva ember, illetve a végén a Mesterek balladája. Az utóbbi arra a históriai közhelyre, hiedelemre épít, hogy a különleges mű, szerkezet, építmény alkotóit a készíttetők elteszik láb alól. Itt Botár Nagyúr akar olyan vadászházat magának, „amilyen eddig sohasem volt hasonló nagyuraknak, és amilyen ezután se legyen". Csak az akaratát fedi fel azonban, a személyét nem; mint a groteszkben a titokzatos hatalom birtokosa, képviselője, csak üzen, ám meg nem jelenik. Az intéző s a poroszlók ingerültsége s pár szava sejteti, hogy a munkákat muszájból, a megélhetés kényszeréből vállaló tölgyvári ácsokra, s ezt maguk is gyaníthatják, hisz figyelmeztetik őket, a halál vár, elkerülhetetlenül. Aki mindezzel tisztában van, ám aki csak önmagát feláldozva semmisítheti meg a maguk betetőzte művet, az az öreg ács: puskaporos palackokkal robbantja fel a nagyúr büszkeségét. E jobbágyvilági ballada párja a szerzői önéletrajz elemeivel is színezett kamasztörténet, „a háború" (azonosíthatóan a második világháború) idejéből, Jajdonból, ahol a Kő hull apadó kútba régi világára tán csak a vén Zemó figurája emlékeztet. Az övé, a Faggyassal egyivásúé, mögöttük, mintaként, háttérben a Vesztesekből (Utunk Évkönyve, 1982.) sejthetően a szerző kuvaszéletű édes nagyapjáé. A kisvárost mi más tarthatná izgalomban, mint egy nyilvános kivégzés, Bogyának, a ki tudja, miben vétkes napszámosnak az akasztása. A kisváros közönségét nem is az foglalkoztatja, hogy statárium idején elsötétítés után tyúkot lopni miért számít főbenjáró bűnnek, vagy hogy csakugyan arányban áll-e bűn és büntetés, hanem hogy az ítélet végrehajtóját, az idegenből jött hóhért láthassa, koccinthasson az egészségére s a jól végzett munkájára. Mindez a góbéfigurákra emlékeztető, talpraesett és csavaros észjárású Kibic szemszögéből mutatkozik meg - az író először itt próbálta ki a majd az Agancsbozótban is alkalmazott elbeszélői technikát, az ironikus kommentátorét, aki miközben dialógust folytat vagy közvetít, a megszólalásokat követően zárójelben megjegyzéseket is fűz az elhangzottakhoz. Íme, egy jelenettöredék a hóhérral folytatott csevelyből: „- Jó mesterség, jövője van. (-miért, múltja nincs?) - Oszt milyen a kereset? (-úgy van, mészáros uram, ne hagyja magát.) - Meglehetős (-fölényes fintor, vállrándítás.) - Darabszám, vagy átaljában megyen? (- lám, maga is partner akar maradni, bornagykereskedő uram.)" Az azonosaknak különbözőkként való feltüntetéséből, a bizarr helyettesítésből fakadó irónia jellemzi Kibic bemutatkozását és búcsúját is. Elébb azt vallja meg, mindig utálta az akasztást, és a háború hozta el a reményt, „hál' istennek, legalább most már nem fognak akasztani. Ezután remélhetőleg csak lövik az embert" - utóbb az járja meg az eszét, hogy „vajon lehet-é az ember olyan tökéletes, mint egy hóhér anélkül, hogy hóhérnak kéne lennie". Hasonló fekete humor hatja át a Foggal és bütyökkel hősének évtizedeken átnyúló krónikáját. „Nagymarti András hazakerült a Dontól, csak a karjait hagyta ott" - indul a beszámoló, hogy valamikor akkor érjen véget, amikor többször átfestik a korcsma cégérét, a Papramorgóból Texas bár lesz, a csapos „privatizálta, vagy mi a frászt csinált vele", András pedig képviselőt választ, szájában a pecsétnyomóval, ha már csonka kezébe nem veheti. Keserű vigadalom a világ, a nyomorúságé, akár az ivó torz alakjai mutatkoznak meg, akár a társadalom, a történelem torzulásai. A hadirokkantak segélyezése előbb, aztán, hogy a háborús rokkantat a nyomoréksága mentette meg a kollektív gazdaságba kényszerítéstől. „- A főd az enyém - mondta (...) -, de ha kezem nincs, hogy írhassak alá?". Még ennyi játékosságot, sötét derűt, szomorú komédiázást sem enged meg magának a Tájkép tutajjal elbeszélője, aki a három fejezetre tagolt történet utolsó darabjában hirtelen átvált egyes szám első személyre, hogy a hegyvidék külső látványa után belülről láttathassa magát, vagy tán magában az örök emberit. „Valahol a félbemaradt teremtés peremén döglött kagyló a táj" - a vastag vonalak olyan környezetet rajzolnak meg, ahol „csekély villanyáram reményében valami fontoskodó szükségállapot" (a szocializmus szinonimája lenne?) csermelyekből, patakokból gyűjtőtavat eszkábált ott, ahol előtte falvak húzódtak meg, templomostól, temetőstől. A torony „a megalázottság emlékműve", „ha volna harangja, elbőgné magát", a temető pedig: őszi hajnalok ködében rémlik, hogy „fekete üres bárkák - egész koporsóraj ring a víz fölött". Az elbeszélői szó itt még szerzői, azaz személytelen, ám nemhogy szenvtelen volna, nagyon is érzelemmel, szenvedéllyel teli. Mint amikor a Szávai Géza kiváló könyvéből, a Székely Jeruzsálemből is ismerős sorsok villannak fel. A zsidó szombatosoké, akik Jehova nyomdokain az óceán túlsó partjára vágytak eljutni, ezért tanultak otthon úszni, hogy majd az Al-Dunán reflektorok fényében hajócsavarok aprítsák bele őket a folyóba. Az együttérzésnek, részvétnek ez a hangja változik tárgyilagos ironikussá, amikor „valamiféle szinkron-létezés"-t feltételezve az időtlenségben az elbeszélőből kivált én, a vallomásos ott kóborol a tó körül, s örökké ugyanabba a hegylakóba botlik bele. „Időnként meg szoktuk ölni egymást. Van, hogy csak száz évben egyszer. Van, hogy gyakrabban: húsz-harmincévenként" - szól a „belőlem való", mielőtt elhárítaná a baltát ráemelő hegylakó támadását, és meg nem fogalmazná a sejtését: legközelebb a támadó nem hagyja életben, hisz ő sem tudna „megbocsátani annak, aki megkegyelmez nekem". „Végül is rég megszokhattuk: az ember fia olykor le szokta ölni egymást egy tarisznya halért" - a csattanó ismét úgy tünteti fel a támadásra, az öldöklésre való hajlamot, mint az ember elidegeníthetetlen tulajdonságát. Mint olyan attribútumot, amely mintegy biztatja a mindenkori társadalmat s hatalmat, hogy ő se cselekedjék másképp, csak az erőszakra alapozva.
Ebbe a sorba illik A szőlősgazda groteszk megtorlás története is: a címszereplő. „amint valamelyik háborúnak vége lett, fent a bokrok mögött talált egy bombavetőt", s addig rejtegette, ápolgatta, míg évek múltával, elviselhetetlennek érezvén saját mellőztetését s a rá nehezedő terheket, noha a rombolástól iszonyodott, a városra irányította az ágyú csövét. Korábban az őt különböző hátrálékokért s mulasztásaiért zaklató adóhivatal épületét vette célba, aztán saját kutyája ketrecét, merthogy az megharapta - végül a lövedék tán a szennytelep derítőjébe csapódhatott. „Élete java részében erre a dörrenésre várt", ám a város tudomást sem vett róla, megcsúfolta a hallgatásával, nyugalmával. A „jámbor, béketűrő" ember lázadása visszhangtalan maradt, s még az ágyú rejtegetésére se derült fény. A kisszerű, torz lázadás másik példája a Csillagoltogató háromkirályok, amely három ipariskolai tanuló csínytevését és ennek következményeit beszéli el, részletezőbben tán, mint amennyit egy hősi emlékmű (vörös) csillagjait megvilágító reflektorok levizelése, majd az ezt követő bonyodalom, menekülés megkívánna. Az iskolai s az internátusi nyomorúságos helyzetnek, valamint a magyar s román diákok „együttélés-ügyei"-nek érzékeltetésén túl leginkább az elbeszélői elmélkedés érdemes figyelemre. Vagy az, amit szinte szokásosan szentenciába vagy paradoxonba foglal („Mert annyira sose bíztunk meg egymásban, hogy meg merjük ütni a másikat"), vagy pedig amit a háborút megélt korosztály kapcsán mond. „Az egymást követő nemzedékeket legmarkánsabban talán éppen a szorongásélmények és félelemokok különbségei választják szét, tagolják s egyénítik" - morfondírozik a csínytevők egyike. Gondolatai segíthetnek választ keresni nemcsak a kötet két vándorútra kelőjének, a Jámbor vadak Pongrácának és a Valahol fenn a Messzi-folyónJajdon gyermekei kamaszhősei gonosz csínytevésének, a város szerencsétlenje, Séhaj elevenen való felravatalozásának s halottként való hurcolásának motivációira is. Ez utóbbi esetben elsősorban is arra, hogy abban a világban, amelyik valóságidegen rendeletekkel szabályozza a működését, vonz a képtelenség, a törvénytelenség elkövetése. Ha előírják, hogy csak az világíthat a temetőben, aki igazolni tudja, hogy vannak halottai, akinek pedig nincsenek, az nem lábatlankodhat a sírok között, akkor az ezernyi gyertyaláng „lidérces szépsége" „szelíd rémként" fog bolyongani a távol maradókban, ésszerűtlen tettekre, sem élőt, sem halottat nem tisztelő pótszertartásokra indítva őket. Hogy a végén megrettenjenek, mennyire torz, korcs módon avatták felnőtté magukat, s várják szüleiket, a „bősz atyák"-at, „jöjjenek értünk, mit akarnak, pofozzanak végre haza", lehessünk gyermekek ismét. Gellértjének a személyes sorsukat érintő kérdéseire, hanem a Pongrác és Gellért története a szorongás életérzésének körébe vonható - ilyen összefüggésben tárgyalta őket, noha főleg a szerző által most kirostált elbeszélésre, A Dermesre alapozva a harmadik novelláskönyv méltatója, Soltész József is. Szorongás és harmónia című kritikája szerint a Dermes hegy Robinsonának, a Delabona nevű hősnek a szorongása végigkísért a köteten, ez már több, mint a hősé, ez már „eredendő írói szorongás". Hogy miben ölt ez testet? Leginkább a megfoghatatlan voltában. Abban, amiről Kierkegaard beszél, azt taglalva, hogy az ember béke és nyugalom uralta állapotában is jelentkezik valami más is, ami ugyan nem békétlenség és nem nyughatatlanság. És „nem viaskodás, mert itt nincs semmi, amivel viaskodni lehetne. Mi ez hát akkor? Semmi. De milyen hatást kelt a semmi? Szorongást szül". A dán filozófus szerint a szorongás az álmodozó szellem meghatározottsága, s ekképp pszichológiai vizsgálat tárgya, de teljességgel különbözik a félelemtől és más hasonló fogalmaktól. Ez utóbbiak - emeli ki - „valami meghatározottra vonatkoznak, míg a szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőség számára". S végül, a fogalom dialektikus meghatározottságát hangsúlyozza, pszichológiai kétértelműségét. Hogy a szorongás „szimpatizáló antipátia és antipatizáló szimpátia". Minél kevesebb a szellem, annál kisebb a szorongás - állítja még ezt is. A Jámbor vadak anélkül számol le a múltjával, hagyja el, tán végleg az otthonát, hogy tudná, mi vár rá, s tudná, mi elöl menekül. Csakugyan a szabadság valósága, ahogy a vonatozást követően, ahelyett, hogy siettetné a célhoz érést, ráérősen gyalogolgat, falvakban bámészkodik. Asszonyhívásra indult tán útnak, de most sem, mint régebb sem „akarta egyetlen világnak kiszolgáltatni magát". Mint ahogy a városi házát szegesdróttal körbefonva s lelakatolva hagyja ott, úgy számol azzal, „ki tudja, egyszer az a fehérkenyér-szegő, seprőszagú, dohányvirág illatú, mestergerendás biztonság is megrendül, oly bizonytalanná válik, mint amilyen ő". A semmivel viaskodik, csakugyan, a lehetőség lehetőségével, míg a Messzi-folyóhoz érve, csakhogy ne kelljen szóba elegyednie a hidat őrző fegyveres férfival, erőpróbára szánja el magát. Inkább átmászik a hetven-nyolcvan méternyi drótkötélen, mint sem a hídőrt kérlelje, engedné át. Aztán muszáj mégis szóba állnia vele, ha már ráfogta a fegyvert, s ha már elvette tőle. Ekkor derül ki, üres a puska, nincs benne töltény, régóta nincs - az történhetett, amit először látva őt elképzelt: „valamikor ideállították valakik, aztán itt felejtették a puskájával". Ezt az abszurd elkötelezettséget, ezt a képtelen szolgálatvállalást Pongrác azzal teszi értelmessé, hogy a hátizsákjából előkerült puskagolyókat az őrnek adja. Azt kockáztatja ugyan vele, hogy megalázottságát megbosszúlandó, az őr egy lövést reá ereszt, ám mégse kezd futni. A töltényeket inkább tán a dámvadak elejtésére, élelme megszerzésére használja majd az idegen, aztán pedig „minek rohanni..., hiszen ismerte a világháborús fegyvereket". Közben „úgy tűnt, messze az a falu, ahol őt várják - ha ugyan". A Valahol fenn a Messzi-folyón szénaboglyában ébredő, útra indulásával már számot sem vető férfija nem a maga múltjával szembesül, hanem azzal, hogy a táj, amellyel úgy húsz esztendeje találkozott már, mennyire megváltozott. Hatalmas üzem csap zajt, gőzölög, otrombáskodik ott, ahol valaha csend honolt, s a nap is úgy ragyog, „mint egy higannyal teli üvegbili". A munkásoknak épített tömbházak látóterében is csak az üzem áll, a város utcáit járva ezért is ébredhet hirtelen vágy „valami kietlen, ember nélküli meghittség után". Mégis egy lánnyal akad össze, vele megy ki a határba, ahol gépek aratják a búzát, egyre szűkebb és szűkebb körökbe szorítva a táblában meglapuló, a pusztulásukra váró nyulakat. Miért nem törnek ki? - értetlenkedik a lány, mire a válasz, nem hiszik tán, hogy ki tudnának törni. Aztán a pusztulás-pusztítás újabb, immár nem eleven jelére bukkannak: egy a földdel egyenlővé tett falu nyomaira, amelyet annak idején állítólag azért lőttek rommá, mert a nép el akarta szedni a földet a bojártól. „Irtó muris lehetett régen" - a lány számára móka, mulatság, ami tegnap tragédia volt. De szerinte ugyanígy „irtó jókat" mond az a városszéli „nyanya", aki magában beszélve valamiféle tűzvész szükségét, „esőfelhőkből piros hópehely" hullását vizionálja, majd összefüggéstelenül bár, de öléssel, gyilkolással példálózik. Az ő és a saját morbiditása arra ragadtatja a lányt, hogy az asszony félkegyelmű, ágyban fekvő fiának örömöt szerezzen, élvezetet okozzon. Gellért ezt látva kezd el rohanni a Messzi-folyó felé, ahol viszont különös látvány fogadja: a víz tetején „kinyújtózkodott" halak lebegtek. Az üzem kárvallottjai és áldozatai. „Erre meg mit lehessen mondani - gondolta félig hangosan -, hogy majd megszokják, mint a tücskök, meg a madarak a gőzsivítást? Most az elején még el-elájulnak, aztán megszokják?" S aztán - 1969-es a novella - meglepő befejezés következik: „Igen, lehet, hogy megélnek... - ha nem is ezek. Mert ezek most rendre megdöglenek. De majd bizonyára lesznek fajták, miért ne lennének, amelyek immúnissá válnak a koszra, a vegyszeres lére, s akkor azok majd újra benépesítik a Messzi-folyót". Vörös farok, a halaknak? Esély inkább, hogy a pusztítást, a kényszert éppúgy megszokhatják, mint az emberek. Természeti s társadalmi környezet ebben egy lényegű s távlatú.
A Bolygó tüzek írásait legerősebben tán ez kapcsolja össze. A szerző, eltüntetvén pályakezdése nyomait, a munka mítosza helyett az erőszak időkön átívelő kultusza jeleinek figyelésére s vizsgálatára vállalkozott. (Magvető, 2009.)
Megjelent a Bárka 2009/6. számában
