Fazekas Sándor

A determinált trolibusz

(Cserna-Szabó András: Puszibolt)

„Mert a troli, kérem, az csak arra megy, amerre a villanydrót vezet. Másfelé nem bír menni, ilyen a troli."

Bevezető

A szerző hosszabb szünet után egy újabb novelláskötettel jelentkezett. A Puszibolt a boldogság lehetséges fogalmai közül villant fel párat, s a címben foglalt metafora lényege a mulandóság: ez a bizonyos bolt hol kinyit, hol bezár. „Kínálata" meglehetősen vegyes: találunk benne régebbi, kopottas holmit éppúgy, mint újabb, érdekesebb, frissebb portékát. Nagyon trendi könyv - sok szempontból; e kritika feladatának érzi, hogy a felszín alatti valóban értékes tartalmakat igyekezzen megvilágítani, még ha ez azzal jár is, hogy álságos csillogásából esetleg veszít a kötet. Kiderülhet, hogy érdemesebb egy kicsit kritikusabb szemléletmódot használni vele kapcsolatban, mint elsütni a szokásos közhelyeket. Mi van tehát a színes cégér mögött?

Nagyon divatos mostanság a kisprózát kedvelő írók körében, hogy úgy hidalják át a regény és az általuk kedvelt kisebb forma távolságát, hogy elemeiben összetartó novellaciklust hoznak létre. Cserna-Szabó szerkesztése tipikusnak mondható: a kötet első felében egymástól távolabb eső, kevesebb közös elemet tartalmazó darabok vannak, míg a sorozat második felében megsűrűsödnek az egymásra utalások, a zárónovella pedig felkínálja a kezdetben széteső természetű történetdarabok egységes olvasatát.

Mégis több tényező roncsolja ezt a kompozíciót. Akad például némi naivitás, ami nem válik az elbeszélő javára. Másként nehéz értelmezni, ahogyan rögtön a kötet elején a boldogságról nyilatkozó, elferdített idézetekkel megjelenített filozófusokkal bánik. Íme egy jellegzetes részlet:

„Ráadásul a filozófusokkal még az is jelentős probléma, hogy jórészük már réges-régen halott, alulról szagolja a bölcsesség kábító ibolyáját, így az a lehetőség sem áll fenn, hogy addig pofozzuk, rugdossuk őket a porban, vagy addig csavarjuk hátra a kezüket, míg el nem árulják, mi a szarra is gondoltak valójában." (5-6. oldal)

Lehet persze őket leszólni és anyázni nyugodtan, de ezzel megteremthetünk egy olyan elbeszélőt, akivel azonosuljon az, akinek „hét anyja van" (a kifejezést Cserna-Szabó használja a filozófusokkal kapcsolatban). Az olvasó pedig, ha nem ezt teszi, legfeljebb nem irodalmi alkotásnak veszi az írást, hanem valami pletykaszintű, hagymázas történetmesélésnek: ha elemeiben megbízhatatlan a sztori elbeszélője, akkor semmi garancia nincsen rá, hogy egységes történetként olvasható a könyv. A novellaciklus bizonyos darabjainak pedig talán jót tett volna egy olyan narrátor, aki kicsit hitelesebbnek írja meg magát (Jézus Krisztus Budapesten, 2.); más helyütt ugyanakkor megvan az összhang (Krizantém Ádám története), erről később részletesen is szólunk. Valami kamaszos tekintélyellenesség árad a könyv sorai közül, nem tudom, szükség van-e erre; olyan tekintélyeket rombol, amelyeket többek között a mű elején név nélkül ledorongolt Nietzsche, vagy a történetek szövedéke alól orvul fel-felbukkanó Freud már régen megtámadott. Az előbbi filozófus minden tekintély ellen lázadó, vehemens megfogalmazásának vulgarizáló újraírása azonban már némileg anakronisztikusnak tűnik. Látható: a történetfüzér narrációja széteső, s ezt nehéz belső utalásokkal (közös helyszínek, szereplők, motívumok) összedrótozni.

A Puszibolt két vezérmotívummal rendelkezik: az egyik, ahogyan a szerző megfogalmazta, a „pina", azaz a nők férfiboldogító szerepe - ebből a szempontból némileg egyoldalú szövegeket olvasunk -, a másik az öngyilkosság. Ez utóbbi technikáját egy forradalmi találmány, a szopogatnivaló revolver teszi tökéletessé, amely, akárcsak a Monthy Python-csoport híres jelenetében a világ legjobb vicce, vagy éppen Örkény István zseniális novellájában a pogácsa, elszabadul, és globálissá válik. A huszonhatodik fejezetben történik meg ez a dolog, amikor egy detektív pisztolycsővel a szájában körülnéz, és azt látja, hogy mindenki, a város összes lakója revolvercsővel a szájában járkál körülötte. Ez a motívum persze többértelmű: azt is jelentheti, hogy az öngyilkos nem csupán magával, hanem bizonyos értelemben a világgal is végez. (Ha már a világnál tartunk: talán nem szükségtelen megjegyezni, hogy az első huszonhat történet nem Budapesten játszódik, hanem egy alternatív lehetséges világban, s csak az utolsó történettel lépünk át egy tudatosan Budapest helyi sajátosságaival felruházott környezetbe.) A város furcsa „kollektív öngyilkossága" jelentheti ugyanakkor azt is, hogy az elbeszélő figurája a detektívhez kapcsolódik. Ez esetben pedig kacérkodik a szöveg az egzisztenciális krimi műfajával is, ahogyan azt Umberto Eco nevezte: a tét a létezés rejtélyének felderítése, amely természetesen sohasem járhat sikerrel - a titok, mint Borges óta mindig, tovasikló titok. Az ezt követő történet, amely egy másik világban játszódik, összefogja a kötetben addig elszórt motívumokat, s általa mintegy közelítünk a valódi világhoz. A házaspár életének rajza a sikerült részletek közül való, és különösen a helyén van itt, a kötet végén a troli-hasonlat példázata, amely a determinizmusról és a szabadságról elmélkedik - meglehetős nyíltsággal voksolva a determinizmus mellett. Ezeket a filozofikus részleteket a betyárkörtéről, illetve az angol vécéről folytatott párbeszédek hivatottak ellensúlyozni, amelyeket kritizálni szokás; mondjuk úgy, hogy némi gusztustalankodó eredetieskedést (másutt is, mint például a 23. fejezetben a Bagzó Biblia részletei) a korszellem diktál; megjegyzem, nagyon elegem van már ezekből, de a jelek szerint a mai irodalom fasz meg pina nélkül olyan, mint a kisgazdapárt Torgyán József nélkül. Cserna-Szabó pedig a kor gyermeke, ehhez kétség aligha férhet; habár talán azért akadnak pozitívumok is, amelyek - némi további kritizálás után - megemlíthetők.

Bírált elemek: Jézus Krisztus Budapesten

Tarján Tamás kritikája kiemeli, hogy a kötet kettes számú fejezete (a könyv második novellája) a ciklus egyik legjobban sikerült darabja. Jézus Krisztus látogat meg benne egy magyar írót, bizonyos Móricz Móric nevű, eltéveszthetetlen bajuszszárnyakkal rendelkező szerzőt. Nemigen értem, miért éppen őt választotta ki a magyar irodalom panteonjából, merthogy nem érzem a móriczi ihletést a művekben, de hát Krúdy már annyit szerepelt, hogy talán őt tanácsosabb is békén hagyni. Örültem volna, ha van karaktere a szereplőnek, és nem csak az argentín felmenők révén kap valamelyes színt. Tarján Bulgakov hatását dicséri. Kétségtelenül megfigyelhető A Mester és Margarita hatása, de ha valaki egy ilyen szereplőt idéz meg, mint Jézus, akkor talán találjon is ki valamit. Ha már ott van Móricz, akkor alakítson valamit a történet folyásán! Mondjuk, vigyék el perzekútorokkal a Megváltót, vagy valami ilyesmi... Azért a Simon mágus-ötlet (hogy azért a novella csattanóját ne fedjem föl teljesen) nem rossz, nagy kár, hogy az elgondolás lényegét egy Nikosz Kazantzakisz nevű szerző már megírta, átütő hatású regényében, amelyet Martin Scorsese hasonlóan felkavaró filmje tett világszerte híressé és hírhedtté. Olybá tűnik, hogy rájátszás helyett inkább újramondás a történet. Ezek után valószínűleg kevésbé tesznek hatást az olvasóra a történet jól kialakított részletei. A bevezető narrátora pedig nem az a fajta fickó, akinek el lehetne hinni Krisztus visszatérésének történetét; a megfogalmazásban pedig talán több iróniára, relativizálásra lett volna szükség.

Nemigen dicsérhető a nemi határokat feszegető, abszurd ihletésű kilences számú írás sem; talán azt mondhatjuk, hogy habár nagyon trendi manapság ez a téma is, a transzvesztita pornószínésznő halála egy olyan embert ér, akit kívülről látunk: nemigen tanulunk meg a másság keretei között mozogni. Maga a haláleset pedig talán nem is abszurd, sokkal inkább megint némi naivitást árul el, amellett, hogy banális, ráadásul még meg is van fejelve egy szakállas poénnal:

„Erről az esetről egy vicc jut eszembe - közölte a közterület-fenntartó - Lennon gyilkosát megkérdezik, miért ölte meg az énekest, mire az a homlokát ráncolja: Lennon? Lennon? Nem Lenin?" (87-88. oldal)

Az abszurd nehéz műfaj: nem elég hozzá, hogy az Ákos nevű transzvesztita pornószínésznő métereket csúszik a szűzhóban a szilikonmellein, mielőtt tévedésből a hátába vágják a húsvágó kést...

Áthallások

A 21-es történetben Boccaccio kerül elő. Megint az a probléma, hogy Boccacciót, akárcsak Móriczot, amolyan kulturális ikonként használja; bár nagyon vártam, nem kaptam izgalmas víziót a novellaműfaj atyjáról. Ehelyett egy önbizalomhiányos, semmihez se konyító fiatalembert láttam; Boccaccio humanista szerénykedő formulái, melyektől hemzsegnek írásai a másik két óriáshoz, Dantéhoz és Petrarcához való viszonyulás miatt, úgy látszik, ezt a képet sugallták a szerzőnek. Ennek a srácnak egy földöntúli képességekkel felruházott szerelmes, történetesen Fiametta megjósolja, hogy halhatatlan lesz. A történet ugyanakkor jól illeszkedik az öngyilkos tanárról szóló szöveghez (14.), utólag felvillantva az irodalmiasan motivált előzményeket, még más előjellel:

„A virágárus felé indult, de a Csigában kötött ki. Kért egy sört, rákönyökölt a pultra, és azt gondolta, lehetetlen, soha nem hagynám el, képtelen lennék rá."(195. oldal)

Itt még a felesége mellett dönt, noha már ismeri azt a fiatal lányt, Badar Annát, aki miatt később öngyilkos lesz.

A huszonnégyes fejezet egy aránylag izgalmas kísérlet Térey János Paulusának tovább-, át- vagy újraírására. A Paulus sokrétűségét novellányi területen természetesen nem reprodukálhatja, de jól működteti a történelmi természetű allegóriát Propertius lírájával és azzal az abszurd élethelyzettel, amelyben a két szereplő, Kifor Vazul és testvére, Örs van. E kísérlet is mutatja: Cserna-Szabó több nyelvet is tud - ha akar.

Lehetőségek: Krizantém Ádám kalandjai

A narráció megépítettsége annál sikerültebb viszont a huszonkettedik fejezetben, ahol a történet vége egy látszólag megdönthetetlenül abszolút természetű (azaz egyetlen olvasattal rendelkező) öngyilkosság-történetet relativizál. Végig abban a hitben vagyunk, hogy itt egy Cserna-Szabó-féle mágikus realista elbeszélést olvasunk: Krizantém (akinek neve vélhetőleg Krúdy-áthallás, Rezeda Kázmér irányába/irányából) az éhhalált választja, ám éhezése közben egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik, míg végül eltűnik. Az elbeszélő dühösen bizonygatja: akit azóta is élni és dolgozni látnak, már nem az a Krizantém, ő megsemmisült:

„De nem, az nem Krizantém Ádám volt, higgyenek nekem. Aki visszajött a könyvtárba dolgozni, az csak Krizantém árnyéka volt. Az igazi Ádám úr felolvadt a semmiben a szemem előtt."(212. oldal).

Azt mondanám: ha Cserna-Szabó narrátora bátrabban rombolná a saját arcmását, az az arcmás sokkal eredetibb, egyénibb lehetne. Talán nem véletlenül mondják a szerzőre, hogy őt érintetlenül hagyták a posztmodern firlefrancok, még akkor is, ha véleményem szerint ez nem igaz: nem hagyták érintetlenül, viszont csak egy-egy helyen feslik föl a szövegsorozat szövete (pl. az ötös számú történet végén, ahol a szöveg Spinoza - a kivételesen tekintélyként megidézett filozófus - ismeretelméleti kételyét hangoztatja, a világ s végső soron a szöveg igazságának megismerhetetlenségére utalva). Ezeket a pontokat viszont nagyon izgalmasnak és továbbírandónak, továbbgondolandónak tartom: ha a tabudöntögetés szemlátomást nem hagyja hidegen a szerzőt, akkor miért nem dönti le, vagy legalább rongálja meg egy kissé magát a szobrot: a pusztán történetmesélő szerző monolit szobrát - végső soron saját arcmását? Ez esetben eltűnne az a trendi, generációba jól illeszkedő, áramvonalas egyformaság, amellyel a kötetet vádolni szokás.

Megjelent a Bárka 2009/3. számában