Képzőművészet

 

 Szak__ll___gns__A_gyulai_piacon.jpg
Szakáll Ágnes: A gyulai piacon

 

Gyarmati Gabriella

 

Hajlandó vagyok

nagyon alaposan megfigyelni...

Az 54. Gyulai Nyári Művésztelep Utcák és arcok című vázlatkiállítása[1]

 

Mondhatnánk azt, hogy évről évre, évtizedről évtizedre evidenciában tartjuk és rutinszerűen jövünk a Gyulai Nyári Művésztelep éves vázlatkiállításának megnyitójára. De a rutin csak részünkről alakult ki, az alkotók részéről nem. Számukra komoly dolog a Gyulán töltött heteket lezáró vázlatkiállítás, aktuális jelentés, megmérettetés, a művésztelep létjogát igazoló kötelező program.

Ami különleges, hogy most egy, a történeti áttekintés feladatát magára vállaló fotókiállítás társul a hagyományosnak mondható képzőművészeti bemutatóhoz. Az, hogy a művészek és a közönség is viszontláthatja önmagát, a jeles mestereket, művészettörténészeket, ismerősöket, jó gyulai polgárokat, áldozatkész kultúrapártolókat, már önmagában kultúrtörténeti és helytörténeti jelentőségű.

 

Bár az európai trendek a Gyulai Nyári Művésztelep alapításának idején, 1969-ben döntően más irányba haladtak, a látvány ábrázolásának igénye már akkor megvolt, és máig meg is maradt náluk. A látható valósághoz való kapcsolódás, a természetelvűség szemléletmódot, egyben ábrázolásmódot is jelent. A festészeti, a grafikai és a szobormunkák esetében is megfigyelhető a „hajlandó vagyok nagyon alaposan megfigyelni” igyekezete és a „képes vagyok azt kellő odaadással meg is örökíteni” törekvése. A művésztelepen többször dolgozó Barabás Márton a Szerelmes földrajz című portréműsorban „gyulai jelenségnek” nevezte a Gyulai Nyári Művésztelep által a magyar képzőművészetben betöltött szerepet. A fél évszázados működésüket feldolgozó reprezentatív album pedig már címében elmondja, miről is van szó, ez a Gyulai iskola.

 

Ezután nem lehet nem feltenni a kérdést, mi érdekli a művésztelep alkotóit 2022-ben? Pontosan ugyanaz, mint a művésztelep alapításának idején. A valóság. Az azonban igaz, hogy ezt a valóságot másképpen tudják megragadni és megmutatni, aminek hátterében az a bizonyos fél évszázad áll, ami azóta eltelt. Nem témáik körét változtatták meg, hanem az idő változtatta meg azokat a témákat, azon személyek, viselet, környezet és tárgyanyag jellegét, amely mindig is megfigyelésre és tanulmányozásra érdemesnek tűnt számukra. Ez a fajta odafordulás és megörökítés is egy mentés, egy mentésmód. Egy „mentés másként”. Különösen akkor válik ez láthatóvá, amikor majd tervüket megvalósítják a következőkben, és megrendezik a Gyula és környéke művészeti topográfiáját megrajzoló kiállításukat. Sok esetben az elpusztult épületekről és utcaszakaszokról e művek adnak majd hírt és információt. Joggal hihetjük, hogy ezek az ábrázolások válnak majd tájékozódási pontokká és hogy mindez a jövőben történik. De nem. A művésztelep első évtizedeihez képest a jövő megérkezett, MOST van. A régi gyulai városképek hiátusok sorával szembesítik a műbarátot és a lokálpatriótát. A hiányra, mint érzelmi történésre, e képekből feszíthetünk flastromot.

 

Vancsura_Rita_Eis.jpg
Vancsura Rita: Eis

 

Amikor az utóbbi napokban ismét átlapoztam a művésztelep múlt szeptemberben Gyulán is bemutatott születésnapi kézikönyvét, lehetőségem volt megmerítkezni ebben a régóta ismert és nagyon vonzó, elismerésre tökéletesen érdemes világban. És ami ismét nyilvánvalóvá vált, sorolom pontokba szedve:

  • Az erőteljes szociális érzékenységről tanúbizonyságot tevő alkotásokról történet konstrukciók olvashatóak le.
  • A figura és a környezete egyszerre beszéli el a történetet a műveken. Az alkotó ebből épít fel egy szisztémát, amelyet velünk akar megértetni, amelyet nekünk KELL megérteni. Ez a folyamat az alkotó és a befogadó részéről is vizuális és érzelmi intelligenciát feltételez és kíván.
  • Az a különös helyzet áll elő, hogy a mű egyaránt tükrözi a modell és a művész érzelmeit, de bizonyos esetekben az alkotói viszonyulásról elsősorban a címadás árulkodik.
  • A gyulai iskola szellemében fogant alkotásokon nincs bonyodalmat okozó esemény, javarészben csak állóképeket látunk. És ahogyan visszatekintünk, „Az eltűnt idő nyomába” eredhetünk.
  • A diszharmóniából nem csinálnak harmóniát, ez ellenkezne a dokumentarista törekvésekkel. Munkamódszerük szerint a diszharmóniából egy rendszert hoznak létre, hogy egyáltalán meg tudják örökíteni a választott, olykor kaotikus témát, hátsó udvarok, melléképületek tárgyzuhatagának összevisszaságát vagy növények gomolygó kuszaságát.
  • A megtalált modellek, választott tárgyak és kiszemelt helyszínek valódisága evidens, soha nem kell találgatnunk, hogy a látvány mennyire igazi.
  • A művésztelep alkotói a történetet nem formálják, csak képi formát adnak neki. Ezeket a műveket ma is képesek vagyunk érteni és élvezni.
  • Az észrevételek sorában végezetül: Egyértelműen látszik, hogy nem a tömegkultúra hadszínterén járunk.

 

A néhány nappal ezelőtti műteremlátogatáson ismét több olyan alkotással találkoztam, amelyek a legtisztábban és a leginkább méltó módón idézik a Gyulai Nyári Művésztelep orientációjának, téma- és stílusválasztó törekvésének esszenciáját. Több üdítően valódi, pezsdítően élénk munka került elő a mappákból. A kiállítás címe egyébként valamennyire megszabja a kiállított művek tematikáját: javarészben utcákat és arcokat látunk. A bemutatásra szánt anyag válogatása során a számukra oly fontos jelenlegi gyulai kiállítás mellett azonban a Vásárhelyi Őszi Tárlatra szánt munkákat is kijelölték. Remélhetőleg nem soká az Alföldi Tárlat is úja fogadhatja majd alkotásaikat Békéscsabán.

 

Nem szabad azonban elfelejtenünk még egy fontos dolgot. A művésztelep alapítói jó ideje fáradnak a következő generáció, sőt alkotógenerációk kinevelésén, így kívánnak jövő időt biztosítani közös munkájuknak. A művésztelep működését jellemzi, hogy három generáció együtt dolgozik és együtt állít ki. A művésztelepet létrehozó mester, Tóth Tibor tanítványai azok az első generációsok, akik tulajdonképpen az alapítás idején vagy a következő esztendőkben csatlakoztak. Többen itt vannak most is közülük: Szakáll Ágnes, akinek a gyulai piac ihlette művét választották a kiállítás arculati képének, Tömpe Emőke, Rácz Katalin és Lakatos József Péter. Egykor velük kezdett Balogh Gyula, akinek tanítványai közül került ki a másod- és harmadgeneráció több erőteljes képviselője: Vancsura Ritára és a kiállításon ebben az évben nem szereplő, de annál inkább hiányzó Bodor Zoltánra gondolok, majd a következő csoportból Pethő Anikóra és Horváth Ildikóra. E kiállításon találkozhatunk még Balázs Zoltán, Páljános Erzsébet, Kelemen Dénes Lehel, Szilágyi Jéger Teréz, Orbán György János, Juhos-Kiss Sándor, Bara Barna, Zsombori Vilmos, Kenesei Zsolt és Bessenyei Bence munkáival is. A kiállításrendezés finisében befutott Doris Marschall és Szőke Sándor is.

 

A művésztelep vezetésének hétpróbáját az alapító tagok majd mindegyike teljesítette a korábbiakban, most azonban egy harmadgenerációs résztvevő, Horváth Ildikó Mária vállalta magára a feladatot. Kitartást kívánok neki!

 

Hogy az 54. alkalommal megtartott Gyulai Nyári Művésztelep zárókiállításán gyűlhettünk össze, önmagában sikertörténet. Ha jövőre, tíz, majd húsz év múlva is találkozhatunk, az már kortárs művészeti diadalnak fog számítani...                                                    



[1] A szöveg elhangzott a kiállítás megnyitóján a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központban, 2022 augusztusában.

2022. szeptember 14.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png