Shah Gabriella
Barátaim fája
Csohány Kálmánról és a Kohán Györgyhöz fűződő kapcsolatáról
Úgy élek már,
ahogy a rajzaim mutatják
Fehér
fekete.
Fehér
fekete.
Átmenet nincsen közöttük.
(Csohány Kálmán, 1968 június)
Csohány Kálmán, a pásztói születésű művész a hatvanas-hetvenes évek grafikusnemzedékének egyik meghatározó egyénisége volt. Rézkarcain, tusrajzain és litográfiáin a népi szimbolika balladai tömörsége egyéni hangvétellel párosul. Az irodalom, élményforrásának tárháza számtalan rajzának megszületését inspirálta. Ezek az illusztrációk azonban nem szorosan az irodalmi művet jelzik, hanem inkább annak hangulatát, az abból nyert élményt.
A sikert korán, már főiskolás korában megismerte. Tamási Áron Ábel könyveinek, Tersánszky Kakuk Marcijának páratlanul eredeti illusztrációival egyszerre grafikusaink élgárdájába emelkedett, s vezető helyét haláláig megtartotta. Csohány Kálmán nemcsak a magyar népdalokat, népballadákat szerette, ismerte más népek mítoszait, meséit, balladáit, dalait is. Rengeteg rajzot készített bolgár, román népballadákhoz. Egy-egy rajzát rézkarcba is átültette, mely technikát kifejezetten kedvelte, mert az fegyelemre és összpontosításra kényszeríttette őt.
Rézkarcaiban vissza-visszatérnek az archaikus népi imádságokban, a vallásos nép körében jól ismert apokrif evangéliumokban, a magyar népi hagyományban és más népek kultúráiban megjelenő archetipikus elemek. Csohány művészete az ősi magyar hitvilággal rokon, ugyanakkor egyik legalapvetőbb sajátossága, hogy minden népben az egyetemest keresi és igyekszik ábrázolni. Műveinek középpontjában a világosság és sötétség, a jó és a rossz küzdelme áll. Az ember, aki önmagával küzd és akinek elsősorban önmagát kell legyőznie. Ha kiállja a próbát, beavatottá válik, ha nem, lezuhan (Zuhanó). A Góg és Magóg, a Csodaszarvas és az Isten kardjához kapcsolódó mondáink mind-mind fellelhetők Csohány grafikáiban. Mindez annak köszönhető, hogy ő is népmeséken, népdalokon, archaikus népi imádságokon nőtt fel, melyek megőrizték őseink, elődeink hitét. Archetipikus figurái csakúgy megérintik a magyar, a bolgár, a román, a spanyol, a portugál, de a német közönséget is. Legtöbbször használt motívuma a madár, az angyal, a fa és a virág. Műveiben az ősi és a keresztény világképünk egymásba fonódását figyelhetjük meg, az égi és az földi világ kettősségét, a mennyországot és a poklot. A felső világ általában: ragyogás, nyugalom, szeretet, Csohány Kálmán grafikáin a fehér, az alvilág: szenvedés, rossz fekete.
Ha csak a Csohány által legtöbbször ábrázolt jelképre, a madárra gondolunk, akkor mindig az adott kontextusba kell helyeznünk: egyszer szerelmi jelkép, máskor közvetítőként, azaz a földi és az égi szféra összekötőjeként, vagy lélekszimbólumként értelmezhetjük. Többször előfordul Csohány Kálmán rézkarcain, hogy a madár angyallá, az angyal madárrá változik. Ez ég felé emelkedés és a transzcendencia keresése az archaikus népi imádságban is megjelenik: „Égen menő szép madár, nem madár az, szárnyas angyal". A szárny az erő és a hatalom jelképe. Aki szárnyaszegett, az hatalmát, erejét vesztette. Az Elhagyott szárnyak című rézkarcaival az erejét vesztett, elhunyt művészbarátot, Kohán Györgyöt idézi. Rézkarcainak gyakori szereplői zuhanó angyalok, madarak. A zuhanás a futó idő gyorsan bekövetkező végzet képe, míg a szárny és a madár a felemelkedés szimbólumai.
A kapu a keresztény vallásos szimbolikában az újjászületés, az égi születés szimbóluma, mely Csohány számos alkotásán megtalálható (Bezárt kapuk, A kapu előtt stb.). De szoros párhuzamot vonhatunk az apokrif evangéliumokban megjelenő „Krisztus az alvilágban" képtípussal is. Krisztus az alvilág kapuját döngeti, bebocsátást vár, hogy hirdesse az evangéliumot a kereszténység előtt élt emberek számára. Csohány művészetében a szentek, az angyalok hétköznapi emberek formájában jelennek meg, mégis e műveken is érezhető a téma szakralitása (Sebestyén, Három pásztor).
A Kövek között című lapon egy sziklán kuporgó embert látunk, felette angyallal. Péter (apokrif) evangéliumában olvashatjuk, hogy Mária Magdolna társaival elmegy Krisztus sírjához a sziklabarlangba, de nem találnak ott senkit. Egy ember megkérdezi tőlük: „Miért jöttetek? Kit kerestek? Csak nem azt a keresztrefeszítettet? Föltámadt és elment. De ha nem hiszitek, nézzetek be és lássátok azt a helyet, ahol feküdt, nincs ott. Feltámadt ugyanis és elment oda, ahonnan küldetett." Ugyanez a történet jelenik meg egy másik grafikán, ahol egy férfit - egy hétköznapi alakot - két angyal vezet. Ezt is Péter apokrif evangéliumában kereshetjük: „a sírból kilép három férfi és az a kettő vezeti az egyet és a kereszt követi őket. A kettő feje az égig ér, azé pedig, akit vezetnek az ég felé".
Az erdő szintén jellegzetes Csohány attribútummá vált: egy másik létállapotba való átjutás, vagy a halál jelképe. Ugyanígy a barlang, a szikla és a fészek is a zárt tér archetípusa.
Csohány egész életét és művészetét végigkísérte a halálfélelem. Már gyermekkorától kezdve nap mint nap találkozott az élet végességével édesapja asztalosműhelyében, ahol koporsókészítés jelentette a család megélhetését, s egy temetkezési vállalatuk is volt a pásztói főutcán. Mégsem tudta feldolgozni soha közeli családtagjai és barátai elvesztését. Szorongásélményei, halálvíziói elől is a rajzolásba menekült, csupán itt volt hatalma e lelkiállapot fölött. A nyugtalanság, a félelem ragadozó madár képében jelenik meg munkáin, mely gyermekkorától kezdve élete végéig kísérte. Művészbarátainak sorozatos elvesztése (először Kondor Béláé, majd Kohán Györgyé[1]) szintén rajz- és rézkarcsorozatokat kényszerített ki Csohányból. A Barátaim fája és a Fekete virág című sorozatával tiszteleg előttük. A tehetetlenség érzése hatja át műveit, főként a megdöbbentően szűkszavú Madár című kompozíciót, amelyen a halál visszafordíthatatlan tényét ábrázolja. Emléket állít ezzel a művel alkotótársának, mellyel Kohán György 1963-ban készült Lelőtt varjú című szénrajzára utal. Kohán maga írta utolsó leveleinek egyikében: „Az a lelőtt varjú én magam vagyok"[2] Kohán és Csohány két ellentétes személyiség: Csohány a társaságkedvelő, Kohán a magányos, Csohány apró rajzokkal fejezte ki magát, Kohán a monumentális festmények alkotója, de mindketten az egyetemes emberiség fájdalmát gyászolták műveiken. Kohán György 1933-ban költözött Hódmezővásárhelyre, ahol a Tornyai Társaság alapító tagjaként bekapcsolódott a város művészeti életébe. Csohány Kálmánt Hódmezővásárhelyhez nemcsak családi szálak kötötték, hanem a majolikagyárban évekig végzett alkotómunkája is. A vásárhelyi időszak alatt vált szorosabbá a Kohán Györgyhöz fűződő kapcsolata. Kohán György a Bandula kocsmában egy-egy pohár bor mellett panaszolta el művészi megnemértettségét, és Csohányban megfelelő hallgatóságra talált. Erre az időre visszaemlékezve alkotta meg 1978-ban az Üzenet a Bandula kocsmából című nagy tusrajzsorozatot, melyben kettejük múltjából felmerülő képek villannak fel.
Csohány Kálmán és Kohán György Mártélyon, az 1960-as évek elején
(fotó Csohány Kálmán hagyatékából)
Kohánról szól Csohánynak a fentiekben már említett rézkarca, az Elhagyott szárnyak. Itt az Ikarusz motívumot a halál fáját jelképező fenyővel kapcsolja össze. Ugyancsak Kohán Györgyre emlékezik a Kép és kabát című rézkarcával, mely valószínűleg Kohánnak egy korai, az Este című alkotását idézi. Bár manapság van aki azt mondja, hogy kettejük barátsága nem volt legendás, mégis figyelemre méltó, hogy egy grafikusművész elhunyt alkotótársát ilyen sok alkotással búcsúztatja évek hosszú során át. Vajon kell-e ennél mélyebb barátság?
Supka Magdolna művészettörténész mellett Solymár István Csohány Kálmán pályaképe című, 1974-ben leadott kéziratában[3] is megcáfolja e barátságban kételkedőket. Kettejük kapcsolatáról így ír: „Csohánynak volt még közelebbi »foggal született« barátja is: Kohán György, a festő. Barátságuk felett alföldi bolyongásaik közben fekete varjúként károgott a tragikus vég előérzete. Kohán királyi módon pazarolta önégető napjait, szertelen volt és kiszámíthatatlan, Csohány tűzön-vízen át meghatározó barátságát a sors ajándékaként viselte. Csohány maradt az egyik koronatanúja az űzött farkas zsenialitásának, melyet éppoly tudatosan igyekeznek degradálni és feledésbe meríteni a bennszülött-ellenes tendenciák, ahogyan életében megtagadták ellene a szalonképességet."
Csohány Kálmán nyitotta meg Kohán György 1970-es emlékkiállítását Gyulán. Huszadik századi megváltóként emlegeti művészbarátját e beszédben, mely most teljes terjedelmében olvasható[4]:
Kohán György emlékkiállítása
Az életmű, melynek egy részét itt látjuk - lezárt. Sem hozzáadni, sem elvenni már nem lehet belőle. Értékelését elvégzi az idő, - amikor a mű lassan alkotójától függetlenül az emberiség közkincse lesz, amikor már alkotója a szemlélő számára csak egy név marad, -s a mű világít állócsillagként, s közöl jelzéseket, érzelmeket, akár egy szál virágról, akár emberekről, állatokról, s együtt az egész világegyetemről. Az értékelést tehát elvégzi majd az idő, s a hozzáértő tudósok, műtörténészek.
De mi, - elég sokan tisztelői és műveinek szerelmesei, - akiket még szubjektív szálak kötnek az alkotóhoz - vállalva az elfogultság vádját - kijelentjük, hogy Kohán György festőművész hátrahagyott művei a magyar nép, s ezen keresztül az egyetemes emberi maradandó értékei közé tartoznak. Ezek a művek érzésem szerint nem igényelnek sem magyarázatot, sem magyarázkodást. De alkotójukról, a művészről és az emberről hadd szóljunk még egy pár szót, talán végső búcsúzásként, hiszen akik itt összegyűltünk, - legtöbbünk ismerte közelről, vagy távolról. Beszéljünk még róla most egy keveset mi, akik tenyerünkben érezzük kezeszorítását, akik még tegnap, tegnapelőtt láttuk elsuhanni kopott felöltőjében, akik nagynéha tanúi voltunk indulatai hullámzásának. Ezeket az indulatokat a szenvtelen ismeretlen is ott érzi műveiben, de nekünk egy-egy képe még ott tükröződik homlokán, benne érezzük egy-egy kézmozdulatában, vállrándításában és időnként felfakadó derűjében is.
A művek és alkotójuk bonthatatlan egységet alkotnak, egymásnak tükörképei. Magányos ember, magányos művész volt. Alkatilag is az volt, de a körülmények, a közömbösség, a megnemértés, és ha fáj is kimondani, - Neki fájt legjobban - egész életét végigkísérő rosszhiszeműség még inkább azzá tette. Magányos művész volt - és milyen ellentmondásnak tűnik, az emberek sűrűjében élt. Mint egy huszadik századi Megváltó, vette magára az emberiség fájdalmát, s mint ahogy a sírás, az elementárisan feltörő zokogás enyhíti, oldja fel a szorongást, a gyötrelmet képei megfestésével, úgy oldotta fel napról-napra saját kínzó szorongásait, kozmikus félelemérzeteit.
Magányos ember volt, - de ki is ismerhette jobban embertársai ki sem mondott, meg sem fogalmazott életérzéseit, az éjszaka retteneteit, s a napfény derűjét. Az Élet és Halál mezsgyéjén járt mindig. Egészségesen, betegen is. Ismerte a koporsó előtt állók kőarcát, lassan omló könnyeit, - a göröngy tompa dobogását. És ismerte a gyermek kis kezét, mely anyja mellét keresi, hogy éhét csillapítsa. Ismerte az élet fakadását, a rekkenő nyári aratást, a kenyérteremtés misztériumát.
Igaz, ezeket mindenki ismeri, vagy legalább is ismerheti. De vajon ki áll meg mellettük torokszorongató tűnődéssel, és ki kiált fel, hogy emberek értelek benneteket. A fájdalmatokat akarom megosztani, és az örömeteket megsokszorozni. Értem a házatokat és a kaputokat. Értem a templomotokat és a fölötte álló éjszakát. És visszaadom Nektek, íme ismerjetek magatokra. Ez ennek az egyedül járó embernek a soha ki nem mondott vallomása. Ezért fizetett embertelenül keserves árat, ezért lett sokak szemében különccé, érthetetlenné. Ezért égette önmagát eleven parázsként szélnek fordulva. S ezért szerette az éjszakákat is. Az éjszaka sok mindent megmutat abból, amit a Nap fénye és melege háttérbe szorít. Ki nem ismeri a nyári fűszerillatú éjszakákat, a dohányvirág és a pallérviola éjszaka felfakadó kedves illatát, vétkeit és bocsánatát. Ismernie kell a halványuló csillagokat, s a harmatot, mely végül elhozza a hajnalt - a feloldást.
Kohán György ismerte a nappalok dübörgését, és az éjszakák szelíd zenéjét. Arcára árkokat vésett a józan hajnal, s a poklok bugyrait végigjárva szíve tiszta maradt. Csak gyermeki tisztaság tud úgy örülni egy szál virágnak, ahogy Ő hajolt le ahhoz, vagy ahogy a törékeny testű bogarat az ujjáról elröpítette.
Hogy magányos volt-e? Döntsék el azok, akik a magányosság fájdalmából termelt gyöngyszemeket, alkotásait szemlélik. S ítéljék meg, hogy szerette-e az embereket az a magányos vándor, - aki életében keveset kapott, - de olyan bőkezűen adott mindent, ami az övé volt, és pihenésre, végső nyugvásra haza jött, s a szülőföldbe tért vissza.
Fogadják szeretettel a kiállítást.
Csohány Kálmán
Gyula, 1970
[1] A Bárka című folyóirat 2009/5. számában már érintettem Csohány Kálmán és Kohán György barátságát. Most azonban konkrét művekkel szeretném alátámasztani.
[2] Supka Magdolna: Kohán György. Gyula Város Önkormányzata, Gyula, 2001. 75. p.
[3] A szöveg másodközlése: In: Palócföld LI. évfolyam, Salgótarján, 2005. 331. p.
[4] A most első ízben közölt megnyitó-szöveg kéziratát özv. Csohány Kálmánné bocsátotta a szerző rendelkezésére. (A szerk.)
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
