Ilia Mihály

Könyvek az asztalon 3.

Hit, tanítás, irodalom. Rónay Lászlóval beszélget Buccsics Katalin. Kairosz Kiadó, 2010.

Ez a könyvecske a kiadó nagy sorozatának 76. kötete, úgy tűnik, hogy a vallásos magyar értelmiség, az intellektuális istenhit mai magyar jelenségének legnagyobb dokumentuma. Az egyes darabok mellett a sorozat egészének eszmetörténeti, szociológiai, történettudományi és teológiai áttekintése külön monográfiát igényel.

A Rónay Lászlóval való beszélgetést, ahogyan a kötet végére kiderül, egyik tanítványa készítette, aki azt mondja, hogy „Megtisztelő számomra, hogy én kérdezhettem!". Erre RL azt válaszolja, hogy „Én boldog vagyok, mert az emberhez mindig a tanítványai állnak legközelebb". Ezt azért említem itt legelébb, mert a kérdező BK látszik, hogy nem alkalmi riporter, hanem kellő stúdiumokkal rendelkezik a megkérdezett életművéről, sőt, néha annál is többel, a személyiség benső dolgairól is sokat tud.

Rónay László (1937) irodalomtörténész, egyetemi tanár, szerkesztő, a beszélgetésben részben a kérdésekre felelve, részben élettörténete kapcsán többször is hangsúlyozza vallásosságát, istenhitét, „élet, hit, irodalom" hármasságát. Az első kérdésre válaszolva ezt mondja: „Számomra a hit abban áll, hogy az ember úgy gondolja, van valami rendeltetése, amit teljesítenie kell".

Ez a rendeltetés élete minden etapjában, a tudományban, a bicskei általános iskolai tanárságától az Eötvös Lóránd Tudományegyetem professzorságáig egy magas szintű szolgálatot jelentett számára, melyet megértéssel, iróniával, élethumorral végzett és végez ma is.  Nem volt mindig harmonikus a vallásos meggyőződése és viszonya a vallás szervezeti fórumaival (a szerkesztőségekben, az Új Ember című hetilapnál vagy a Vigilia című folyóiratnál), de visszagondolva a súrlódásokra, nagyon megnyerő bölcsességgel, nem az önigazolás ma annyira szokásos hangoztatásával beszél ezekről, hanem saját magát is ironizálva ad fontos kortörténeti anyagot, olyant, amiről csak így értesülhetünk. Persze, a nagy trauma és nehezen elviselhető életgond számára nem ez volt, hanem a korszak vallásellenes programja, a vallásos értelmiséggel való elbánás sokféle módja, a mellőzéstől a megalázásig tartó „változatossága". Rónay hitelesen idézi meg ezt a világot (a 20. század ötvenes éveitől a nyolcvanas évekig), és a dolgok abszurditását érzékeltetve beszél arról is, hogy néha onnan jön a segítő szó és szándék, ahonnét nem várhatná. Például Király Istvántól, aki tudván tudja, hogy Rónay László világszemlélete teljesen idegen az övétől, mégis tesz gesztusokat a támogatására. (Hadd jegyezzem meg, hogy 1957-től 1961-ig Király István volt a tanszékvezetőm a szegedi egyetemen, hasonló tapasztalataim nekem is vannak Király „kétlelkűségéről".)

Rónay László irodalmi családból származik, apja Rónay György költő, műfordító, róla RL igen szép, őszinte képet ad a beszélgetés folyamán. Vallomásosak ezek a szövegrészek, az apai nagy hatás elismerése, a ragaszkodás ahhoz a kulturális, irodalmi hagyományhoz, amit RGy jelentett a fiatal RL fejlődésében, és ragaszkodás ahhoz az irodalmi világhoz, amelyet az apa közvetített neki azáltal, hogy az „Ezüstkor" nemzedékének alakjaival megismerkedhetett.

RL könyvet is írt erről a nemzedékről (Az Ezüstkor nemzedéke, 1967), élete során személyes kapcsolatba kerül ezekkel az írókkal: Sőtér Istvánnal, aki az Irodalomtudományi Intézetben a főnöke lesz, Thurzó Gáborral, aki a keresztapja volt, Bóka Lászlóval, aki segített bejutnia az egyetemre, Ottlik Gézával, Pilinszky Jánossal, akivel együtt dolgozott az Új Ember és a Vigilia szerkesztőségében, Jékely Zoltánnal. Róluk sok, apró élettörténetet ismerünk meg az interjúkötetből, RL jól tudja, hogy a vele történtek irodalomtörténeti mozzanatok, megörökítésre érdemesek, hírt hoznak olyan világról, amelyben a szerzők éltek. Szép, finom rajzú az a szövegész, amelyben Sík Sándor, RL atyai barátja, emberi példaképe jelenik meg. Érdekes mozzanat (RL más írásából is tudunk erről), 1956-ot Zimándi Pius István társaságában éli át, aki náluk lakik és éppen ZPI az a valaki, akinek 56-os naplója az egyik legjobb dokumentum erről az időszakról.

Figyelemre méltó mozzanat, hogy RL milyen erősen hangsúlyozza a nagy és jó tanáregyéniségek szerepét a saját élettörténetében, de általában is. A ferences és piarista tanárok, az egyetemi oktatók saját bicskei tapasztalatai is a tanáregyéniség szerepére való ráébredést jelentik számára. Sík Sándort, Jelenits Istvánt idézi. Középiskolás emlékeiből is ilyen tanárok neveit említi. Nem tagadható, hogy RL szellemi fejlődésében, kiteljesedésében az apai hatás mellett a jó tanárok nevelő munkája is nagy szerepet játszott. Nem véletlenül tér vissza többször is RL a tanáregyéniségekre, aktuális gondnak véli, hogy kevesen vannak.

Sík Sándorral kapcsolatban megjegyzi, hogy egykori szegedi tanítványai közül csak Baróti Dezső, Radnóti maradt hű hozzá (Tolnai Gábor, Ortutay Gyula nem). Ami Baróti Dezsőt illeti, igazolhatom. BD tanítványa voltam Szegeden, alig volt előadása B. professzorunknak, ahol ne emelgette volna Sík Sándort, a Radnótiról szóló speciális kollégiumán meg különösen ezt tette.

RL nincs elragadtatva munkahelyeitől, ami érthető is, hiszen kényszerpályán mozgott, vallásossága megbélyegzést jelentett. De a Petőfi Irodalmi Múzeumot kivéve („förtelmes hely volt" - de nem részletezi), a többi állomásáról és munkatársairól megértőn, sőt baráti hangon beszél, Bodnár Györgyről, Pomogáts Béláról, Szabó B. Istvánról. Tudományos munkásságának és polgári karrierjének a beteljesülése volt az MTA Irodalomtudományi Intézete és az Eötvös Loránd Tudományegyetem, mindkét helyen a 20. századi magyar irodalommal foglalkozhatott, taníthatott. Érdekes, hogy az interjúkötetben keveset beszél tudományos munkásságáról, könyveiről, fogadtatásukról, szerénysége biztosan túlzás, mert munkái nem maradtak hatás nélkül, tudom, hogy gyakorta vissza kell lapozni munkáihoz kutatás közben.

Egy 20. századi magyar tudós intellektuális fejlődésének története ez a kis interjúkötet, ugyanakkor a vallásos magyar értelmiség nehéz útjának dokumentuma is.