Papp Máté
A láthatatlan légió
Seita Parkkola Vihar című regényének folytatásaként adta közre új könyvét, melynek szereplői és helyszínei sokak számára ismerősek lehetnek az előző kötetből – ez esetben azonban nem egy kamasz fiú áll a középpontban, hanem egy tizenhárom éves lány, aki egyben elbeszélője is lesz a rejtélyes történetnek. Érdekes, hogy az általa képzett narratíva egyes szám második személyben vonja be a mesébe az olvasót, ahogy arról néhány szellemes kiszólás és betoldás is tanúskodik. Ehhez társulnak még azok az önreflexív kijelentések, amelyek – az elkoptatott fabula-frázisok fricskáival – egyszerre teszik idézőjelbe a szöveg meseszerűségét, és hozzák létre a szerző sajátosan realista nézőpontját. Persze misztikus valóságfelfogásról van szó, még akkor is, ha (a plasztikus leírások és a sejtelmes párbeszédek ellenére) stilisztikailag nem történik nagy varázslat a lapokon.
Vagyis valamilyen szinten láthatatlan módon teremtődik meg a képregényszerűen komponált jelenetek aurája, melyből kilépve másképpen tekinthetünk körbe: a fő helyszínként szolgáló nagyáruház például más fénytörésbe helyezheti előttünk azokat az üvegfalú, forgóajtós plázákat, amelyek az életünk részét képezik, és melyeknek szimbólumértéke a Parkkola-féle világban úgy növekszik meg, hogy közben le is rántja a leplet a szóban forgó problémáról; vagyis a multinacionális fogyasztás kirakatokban tükröződő látszatvalóságáról. A visszatetsző társadalmi tabló nem didaktikusan van felskiccelve, ahogy a szereplők sem válnak egy-egy sztereotípia megtestesítőjévé, noha a történet meseszerűsége miatt óhatatlanul megjelennek a tipikusan jó és rossz figurák. A sematizáló skatulyák ellen szemmel láthatólag küzd az írónő, hiszen lépten-nyomon figyelmezteti a befogadót (látensen nyilván önmagát is), hogy a Pára teremtett világa lehetőséget nyújt egy árnyaltabb karakterisztika, ezzel együtt pedig egy úgynevezett metamese létrehozására, melyben akár el is mosódhatnak a szokásos értelemben vett szereplő-felosztás határai. A hétköznapi életből ismert karakterek (Kodak, a magába zárkózó gördeszkás-gitáros srác vagy Bestia, az álnok-pökhendi rosszkislány) mellett természetesen feltűnnek titokzatosabb kilétű alakok is: Puma, az áruház túlérzékeny fogvatartottja, India, a gyerekkatonákból álló láthatatlan légió vezetője stb. És persze nem hiányozhat a szülők miliője sem, ami nélkülözhetetlen eleme az olyan ifjúsági regényekre hajazó történetvezetésnek, ami ezt a könyvet is jellemzi. Ezzel együtt az elbeszélés igyekszik elrugaszkodni ezektől a mintáktól, inkább a mitizálás, valamint az allegorikus motivika segítségével próbál önálló jelképrendszert kialakítani.
„A légióról a következőt kell elmondani. A légió titok, ahogy azt persze már tudod is... Az ember akkor kezd hinni benne, ha szüksége van rá. Addig csak egy történet. A légió egy titkos hadsereg, amit az ember észrevétlenül hív segítségül...” – szól a láthatatlan légió leírásának egy részlete, amelyben többek közt arról is szó esik, hogy az említett földalatti alakulatnak csak tizenhárom éves gyerekek lehetnek a tagjai, akik a történet befejezésének tanúsága szerint ennyi idősek is maradnak mindörökre. Pára, a szintén tizenhárom éves, nyúlánk kislány, már csak termeténél fogva is egyfajta átmeneti időszakot él meg, a kisgyerek-, illetve a kamaszkor között félúton, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni az álmok által alkotott világ elvesztése nélkül. Parkkola írásművészetében éppen az ad hitelt a különböző alakok átváltozásának (felnőtté válásának?), hogy ebben az átmenetben úgy időznek, mintha egyfajta öntudatlan időtlenség venné körül őket. Mert hogyan is lehetne másképpen megőrizni az ártatlanságot a „varázstalanított világ” ártó szellemei ellen, ha nem használjuk a képzeletünket? Ehhez mérten, lassan, de biztosan szív magába a kötet, amely úgy vezet át a mese-kulisszákon, hogy egyszerre érezhetjük magunkat kívül és belül, alul és felül. A már említett metamese jelen esetben nem képez konkretizálható mitikus keretet, habár mitizáló elemek felbukkannak a szövegben, ugyanakkor megnyit egy olyan misztikus (transzcendens?) távlatot, amely az elpergő látszaton túlra, egy szemmel nem látható világ felé mutat. „A reménylett dolgok valósága...” – írja egy helyen a Biblia a hitről, ami minden gyereknek sajátja kell, hogy legyen. És ami végül a felnőttek menhelye is lehet, hisz „az áruházi álomból magunknak kell felébrednünk.”
Seita Parkkola Párája a láthatatlanság homályos hézagait mutatja meg, amit jobb híján tárgyi világnak vagy a tények jelenségeinek nevezhetünk, s amelytől nemigen látjuk – a felette páraként lebegő – valóságot. Jani Ikonen illusztráció is egy olyan képregény darabjainak tűnnek, amely csak kivágásokat mutat meg egy tágasabban értelmezett, világló vizualitásból. A mottóként idézett Leena Krohn-levélrészlet szavakkal illusztrálja ugyanezt az evilági jelenést. „Többé el sem mozdultam az elől a kirakat elől. Ott állok egyre, és látom, mint tündököl, majd kihuny, hogy ismét kigyúljon a fény. Egymást váltja a nap és az éj, s én egyazon üvegen át nézem az alvilágot és a mennyet.” A felnőttek világától elszakadt, kóborló láthatatlan légió addig létezik, amíg szükségünk van rá. Érdemes hát bevonulni, legalább egy kis átmeneti idő(tlenség)re. Nemcsak tizenhárom éveseknek!
Seita Parkkola: Pára, fordította: Bába Laura, Cerkabella, Szentendre, 2013, 376 oldal, 3200 Ft.
