Esszék, tanulmányok


tokeletes_zartsag.jpg

 

Zselicky Zoltán

Egy antológia ontológiája

– a felmutatás igényével –

 

Elzárhatják előled, ami a tiéd egészen annyira, hogy ha nem szólok, eszedbe se jutna, hogy volt neked. Úgy tűnhet, mintha újat mondanék, pedig a régit mondom. Képzeld csak el, hogy Arany János vagy Illyés Gyula suta prókátor nyelvezettel petíciót ír a kultúráért! Nem igazán megy, ugye? E szellemi fejedelmek kezében a kultúra volt az élhető életet védelmező fegyver, s nem becsülték le annyira, hogy óvni akarják, vele óvtak. Nem mondok semmi újat, ez a te történeted is. Az, hogy ma a kultúra emberének petíciót körmölgetni jut eszébe, leleplezi mennyire eszköztelen, ha harcolni akar. A magyar irodalomban pályára állt két nemzedék, mely nem érezte szükségét, sem lehetőségét, hogy irodalmi eszközökkel szóljon bele a közélet fejleményeibe. A kritika szerint a kárpátaljai irodalom különleges jellegzetességét sajátos zártságában az ilyen irányú tradíciók eleven továbbélése adja. Így elzárva, leszakadva és szétesve azt gondolom, lehet egzotikus számunkra saját kultúránk. A tökéletes zártság egyetlen pillanata[1] címet viseli az a kötet, ami apropót ad mondandómnak.

Ezért most azzal folytatnám, mi az, amit kárpátaljai magyar irodalmi létnek nevezünk. A kérdéshez való megfelelő viszony kialakításával azoknak az elvárásoknak kell megfelelni, amiket a magyar irodalom egységéről folyó, Illyés Gyulától induló dialógus[2] megkövetel. A diskurzus aktuális követelményein legutóbb egyik körkérdésével az erdélyi Helikon folyóirat alakított igazán mértékadóan.[3] A politikai határok általi széttagoltság és az irodalmi egység kérdése itt a nemzedékiség problémája mellé kerül. A kárpátaljai irodalom vonatkozásában ezt az összefüggést korábban Csordás László fejtegette, útkereső, értékelő írásában.[4]

Azzal kapcsolatban, hogy van-e valamiféle kárpátaljai magyar irodalmi identitás[5], és ha van, miben is áll pontosan, tisztában kell lennünk azokkal a történeti előzményekkel, amelyek azt a helyzetet alakítják, melyben ma egy fiatal kárpátaljai irodalmár felléphet.

A kárpátaljai magyar irodalom „nagy generációját” a Forrás Irodalmi Stúdió nevű (1967 és 1972 között aktív) csoportosulás alkotói jelentették.[6] Irodalmi tevékenységükben meghatározó volt a helyi folklórral való tisztázott viszony igénye. Témaválasztásukban kitüntetett szerepet kapott a tájélmény történelmi érzékenységgel megjelenő bemutatása, mely legmarkánsabban a vidék szabadságharcos múltját illeti.[7] A Forrás valamennyi költőjéről elmondható, hogy tudatosan vállalja fel az identitásképzés feladatát a szovjet birodalmi ideológia homogenizálni törekvő befolyásával szemben.[8] A helyi magyar közönséggel kialakított kapcsolatuk, az író-olvasó találkozók alkalmával felmérhető módon, az uralkodó politika szempontjából veszélyesen jól alakult. A hatalmi struktúra komoly figyelmet fordított a megfelelő propagandára, melyben más művészetek mellett az irodalomnak is meghatározó szerep jutott. Az agitációs propaganda stratégiájának szempontjai között szerepelt az ígéretes (kommunista) jövőkép lírai felvázolása és a felé vezető út addigi mérföldköveinek méltató szemrevételezésén túl az is, ami a Forrás alkotóinak alkotói programjában is szerepet kapott. Az uralkodó ideológia kedvezően kellett fogadjon minden témát, ami népi és forradalmi, de nehezen tudta elfogadni, hogy e dolgok történetében más is van, mint a munkásmozgalom győzedelmes útja.[9] Egy helyi funkcionárius aggodalmai afelett, hogy a kommunikációs stratégia esetleg rossz irányba fordulhat néhány forrófejű fiatal irodalmár alkalmatlan hozzáállása miatt, a területi magyar pártlap egy augusztus 20-i számában öltöttek szövegtestet.[10] A cikk a Forrás alkotóit pesszimizmus és depresszió[11] révén kifejtett politikai destrukcióval, a műveiknek megjelenést biztosító szerkesztőséget és az egyetemet pedig a politikai éberség hiányával vádolta. Ez manapság nagyszerű promóció lenne mind a fiatalok, mind háttérintézményeik számára, a párturalmi időszakban azonban nem maradhatott komoly személyi következmények nélkül egy ilyesfajta vészjelzés. Az ezzel induló támadássorozattal szembeni védekezés volt az, ami az érintett fiatalok kezdetben tisztán irodalmi csoportosulását egy ellenállási mozgalom vezéralakjaivá szervezte.[12]

Az irodalmi szerepvállalás 1990-es évek végéig uralkodó és most megkerülhetetlen paradigmaképző kérdése Kárpátalján a közösségért való kiállás lett. A Szovjetunió felbomlása után jelentkező fiatal írónemzedék,[13] minthogy semmit sem talált, amivel szemben ki kellene állnia, az irodalmi apagyilkosság útját választotta a bemutatkozáshoz.[14] A kiállás paradigmájával való leszámolás legjellegzetesebb vonásai Cséka György provokatív, elfogadhatatlan túlzásokat egyáltalán nem mellőző esszéiben[15] olvashatók. Ezen írásokat a magam részéről ironikus megfogalmazásoknak tekintem. Túlzásait és logikai bukfenceit (sőt triplaszaltóit) alaposabban szemügyre véve belátható, hogy Cséka egyetlen szavát sem gondolhatja komolyan. A leváltani kívánt nemzedéket ellenben a kárpátaljai irodalom értékeit teljes mértékben ignoráló és a kárpátaljai magyar irodalom létét egyáltalában tagadó provokáció komolyan sérthette, sértheti. Az említett írásokra jellemző az esztétikai szakirodalom olyasfajta áltudálékos kezelése, amire az jellemző, hogy bizonyos művészetfilozófiai álláspontokat egzakt tételekként használ. A híres esztétához mint felső instanciához való viszonyulás önmagában is a jól fejlett hüllőagy logikai képességeire vall, azonban ez különösen akkor válik poénértékűvé, amikor az elkötelezett irodalom mellett kardoskodó Sartre írását hozza elő annak igazolására, hogy nincs irodalom, amennyiben nincs professzionális kritika.[16] Persze mindeközben arról igyekszik meggyőzni minket, hogy a különben nem létező kárpátaljai magyar irodalom semmi más, csak rokonszenves elköteleződés, mellyel ők (a Véletlen Balett stábja) szakítanak. Ez a szép, összefüggéseiben dadaista eszmefuttatás mindvégig nagyvonalúan eltekint egy korántsem jelentéktelen szemponttól. Amint a világirodalomban, úgy Kárpátalján sem született olyan életmű, melyről koherensen ki lehetne mutatni, hogy másból sem áll, csak kiállásból, elköteleződésből és kisebbségmentésből. Ha Majakovszkijnak lehetett szerelmi lírája, egy kárpátaljainak miért ne lehetne más fájdalma a hazavesztésen túl? Nem csak Csékára, illetve a Véletlen Balett alkotói körére jellemző az a bravúros bakugrás, hogy a küldetéses irodalmi megnyilvánulásokon kívül minden másra fátylat borít, ha az itteni irodalomról van szó. A témával kapcsolatos irodalomtudományi diskurzus egészére jellemző vonás, hogy megfeledkezik a vázolt paradigmán kívül eső területek puszta meglétéről is. Mintha a kisebbségi lét megszólalása itt másnak nem is adhatna hangot. Pedig „[t]eli érdemmel, mégis költőien lakozik az ember ezen a földön.”[17]

Különösen jellemző, ahogy a Véletlen Balett mentora, Balla D. Károly szinte pontosan a Cséka által kifogásolt jellemzők tagadásával mutatta be a Véletlen Balett csapatát.

„Mi sem áll távolabb tőlük – mondja Balla –, mint a »kisebbségi szerepvállalás«, a nyelvművelő, nemzetmentő, identitásformáló szándék, nem »sorsszerűek«; nincs ún. »tájélményük«. Költői magatartásuk a Kárpátalján megszokottól (elvárttól?) gyökeresen eltérő tartalmi és formai jegyekben demonstrálódik, még ám oly intenzitással, hogy e tekintetben […] akár nem kárpátaljai jellegű kárpátaljai költőknek is nevezhetnénk őket.”[18]

Valóban úgy tűnik, a helyi irodalmi tradíciók közül, sajnálatos módon, egyedül az elhallgatás hagyományának lettek „pozitív” részesei.

A jelenlegi formájában nem igazán kívánatos paradigma uralmát az a feltétel biztosítja, hogy megfelelő narratív szálat biztosít ahhoz, hogy a részleteikben nagyon is különböző életművekről egyszerre lehessen valami általánosan érvényeset mondani. A narráció ugyanis mindig megkövetel egy olyan összefüggést, ami a tulajdonképpen elkülönülő dolgokat együtt tárgyalhatóvá teszi. A kárpátaljai magyar irodalomtörténet esetében erre kiválóan alkalmasnak bizonyul a teljes élettel belakható haza hiányának tematikája. Az egyes szerzők és kritikusok ehhez való viszonyuk alapján lehetnek vállon veregetve, lehurrogva, és ha valamiért, ezért lehet nevük hallatán legyinteni is, vagy azért, mert hazát emlegetnek, vagy azért, mert nem. Ez a diskurzust rendező elv olyan mértékben megcsontosodott, hogy könnyen külsőséggé válhat. Szekértáborok szerinti hovatartozástól függően mindkét póz önmagában is érdem tud lenni a megfelelő helyen. Nagyjából erre valók a paradigmák.

Hogy egy narratív elem mennyire fontos rendező elv az irodalomban történő dolgok elbeszélésében, jól mutatja Csordás László használható paradigma hiánya feletti töprengése.

„[T]örtént egy kísérlet – mondja Csordás – még 2007-ben, amikor is Kovács Gábor szerkesztésében megjelent Az Új vetés. Pályakezdő fiatalok antológiája […]. A könyvben viszont nem található olyan írás, amely a nemzedéki elkülönülés igényével mutatna rá valamiféle közös alkotói szemléletre. Az antológia így képtelen betölteni nemzedéki feladatát, a benne szereplő írások összessége nem mond többet, mint egy-egy írás külön-külön.”[19]

Érzésem szerint ezek a sorok nem valami múlt században megszokott kiáltványos programiratot hiányolnak. Csordás itt azt a fogódzót nem találja, ami mondanivalóját e nagyon is különböző irodalmi próbálkozásokkal kapcsolatban igazán koherenssé tehetné. Nem a szerkesztői munkát kifogásolja, hiszen Kovács Gábor is csak a rendelkezésre álló művekből dolgozhatott. A nemzedékiség kérdése nagy súllyal vetődik fel egy olyan antológia esetében, amit éppenséggel valamiféle életkor, nem pedig kifejezett és egységes irodalmi program hív életre. E megállapítás természetesen jelen kötet vonatkozásában is érvényes. Magam részéről pontosan azért járom be az interpretáció előre kijelölt ösvényét, hogy utat építsek rajta a fiatal kárpátaljai irodalom megközelítéséhez. Szándékom ezzel, hogy egy fiatal irodalmat válogató kötet létét de iure is fel tudjam mutatni. Legutóbb Csordás László járta be ezt az utat, és terepismerete sokat segít a tájékozódásban is. Az ő problémája nem annyira a nemzedék irodalmi elmagányosodásával van, bár az okok számbavétele után határozottan megállapítja egy módszeres tematikával működő műhely hiányát.

„[… B]ár fiatal nemzedékről továbbra sem beszélhetünk (nálunk egyelőre nincs az Előretolt Helyőrséghez vagy az egykori Telep Csoporthoz hasonló csoportosulás), vannak fiatalnak mondható alkotóink, akik közül már többen is felmutattak értékes műveket, mások pedig állandó jelenlétükkel, fejlődésükkel adnak biztató jeleket a kezdeti, meglehetősen egyenetlen, dilettáns vonásoktól sem mentes időszak után.”[20]

Az itt elemzett, csaknem öt éve megfogalmazódott csordási útkeresés egyetlen fő probléma körül forog, nevezetesen irodalomtudományi diskurzusba szeretné vonni, ezáltal összefogni a fiatal nemzedék szétszóródó megnyilvánulásait. Törekvéseihez Kemény István irányadónak minősíthető nemzedék-fogalma[21] ad alkalmasnak tetsző kiindulópontot. A probléma ezen megközelítésében mégsem az egység mint közösség feltalálásának igénye jelent indíttatást. Pontosabban fogalmazva, mint kutató az anyag láttán, eleve feladja, hogy abban összefüggést találhat. Mindenesetre narratológiai problémaként könyveli el a helyzetet. Bertha Zoltán kísérletére hivatkozik, aki használható paradigma híján kénytelen arcképcsarnokszerű bemutatást adni a tárgyról. Majd a lehetetlen helyzet fejtegetése után, teljesen tudatosan, maga is az egyes szerzők egyéni bemutatásának módszerét választja.[22] A helyzet sokat változott öt év alatt. Fontos fejlemény a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság létrejötte.[23] Sikerült tehát a fiatal alkotók zömét egy irodalmi műhelybe tömöríteni, ezzel előmozdítani a fiatal alkotók egymás felé közelítését. Nemzedéki szempontból mégsem mutat fordulópontot az azóta megjelent Különjárat című gyűjtemény.[24] Lehetséges recenzense ma ugyanolyan helyzetben találná magát, mint Csordás öt évvel ezelőtt, vagyis nemzedékképző közös alkotói program továbbra sem ismerhető fel e más tekintetben jelentős csapat tevékenysége nyomán.

Csak az a jó paradigma, ami tényleg működik, ha használatba kell venni. A helyzet a diskurzus szempontjából az, hogy vagy az eleddig bevált paradigma bukott meg, vagy sem kezdet, sem folytatás nincs. Előző mondatom végére nem írtam költői kérdőjelet, de nyilvánvaló, hogy pályák kezdődnek, és irodalmi lét folytatódik, és paradigmaváltás van. Az kell legyen, vagy tényleg nincs miről beszéljünk, ha a fiatalok is szóba jöhetnének. A szokványos beszédnek eleddig jogosultsága és érvénye volt bár, addig ma a folytatásról nem lehet beszélni miatta. Úgy tűnik fel ezért az ilyen diskurzus a benne megjeleníthető dolgokkal együtt, mintha semmi se volna együtt.[25]

A kritika nehéz helyzetben van a pályakezdőkkel. A fő problémát az jelenti, hogy nem áll rendelkezésre állandó minőséget hordozó szövegmennyiség, ami alapján megítélhető, mennyire van tisztában a szerző azzal, mit jelent tényleg jót írni. Az első kötet előtt a kezdő hiába is várja a kritikus válaszát, a visszhang nem érkezik meg. Az első kötet előtt biztosan nem. Egyes különálló verseket, teljes ciklusokat is hajlamos a kritika ignorálni. Egy antológiában való megjelenés különösen problematikus. Ha a szóban forgó gyűjtemény éppenséggel alkalmat tud kínálni valamiféle kötözködésre, ahogyan az Új Vetés esetében erről is lehet beszélni, a kritikus bele is fog kötni. De jelen esetben nem bánt, és nem is épít senkit, csak mondja a maga baját. És az a baj, hogy egyáltalán az egészről nincs is mit mondani.

Hiányzik tehát egy paradigma, ha a természete szerint szétszóródót össze kell fogni. A lövészetben a „szórás” kifejezés azt a területet jelöli, amelyen belül a találatok elhelyezkednek. Minél közelebb csapódtak be egymáshoz a lövedékek, annál jobb a szórás. A jó paradigma kategorizál, mert a diskurzus a kategóriákat megköveteli. Ha nincs a tárgyalásnak megfelelő medre, parttalan. A jelenlegi paradigma viszont a diskurzust pártossá teszi, a fiatal nemzedék esetében pedig egyáltalán nem is találó. Születésekor nagyon is alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a vidék irodalmának sajátosságait megragadja. A kisebbségi lét, ezzel implicit módon a hazahiány témájának középpontba állítása, vagyis célbavétele M. Takács Lajos[26] irodalomtörténésztől származik, aki a Vergődő szél című antológia szerkesztése közben lett figyelmes a tematika központi jelentőségére, a kárpátaljai magyar irodalom teljes spektrumát átható jelenlétére. A kisebbségélmény léthelyzetünkből adódóan mindennapi tapasztalatunk. Ami a költőktől kevésbé érzékeny embereknél is fájdalmas alakot ölt, ha a többséghez való viszony méltatlanul alakul. Az ittlét természetéhez tartozik tehát, hogy a különben hétköznapi élmény eléri azt az intenzitást, mely után irodalmilag is megjelenik. M. Takács mintegy közösségterápiás foglalkozásnak ajánlja a dolog irodalom keretein belüli kibeszélését. Az már nem az ő hibája, hogy a történelmi fejlemények folytán csonka közösség értelmiségének kontrolláló öntudata a kritikai beszédmódban megfogalmazódó javaslatokkal még ma sem igazán tud mit kezdeni.[27] Néhány kisebb kaliberű tollforgató az irodalomtörténész biztatását a legnagyobb jó szándékkal megrendelésnek vette. Lenti lábjegyzetemben idézett sorait pedig receptkönyv lapjaként olvasva nekilátott a nemzetmentésnek, pontosan abban az átmenti, nemzetiségi szempontból megnyugvást hozó időben, amikor ilyesmire semmi szükség nem volt, s a kisebbségélmény intenzitása a komfortzónában maradhatott.

Túlburjánzott tehát a hazatémát megjelenítő irodalom, vele együtt nőtt túl narratív feladatán kezelése. Egy műben megpillantva ma a kritikus eleve tudja, hová tegye a szerzőt. Ha ez a kiválasztó beszéd egy szerzőről folyik, ilyesfajta szervezőelvre semmi szükség. Azonban találunk példát, hogy e paradigmát, ami már semmi másra nem jó, a ledorongolás eszközeként használják fel. Csordás László így tesz Lőrincz P. Gabriella Szürke című kötetével kapcsolatban.[28]

„A haza és hiánya, az elvágyódás, az otthonteremtés kísérlete […] olyan jegyek Lőrincz P. Gabriella lírájában, amelyek a sajátos kárpátaljai magyar irodalmi hagyomány-hoz kapcsolják e tematikus versek csoportját. Ezek kínálják fel ugyanis leginkább az életrajzi olvasat lehetőségét, és mintha a Kárpátalján jól ismert »kishaza« (Horváth Sándor) vagy »töredék hazácska« (Balla D. Károly) képzetének továbbgondolt variációi lennének kivehetők az úgynevezett sorskérdések-et előtérbe helyező versekben. Kérdés persze, hogy mennyire írható tovább az a hagyomány, amelynek könnyen sematizmusba hajló veszélyeire már a kilencvenes évek végén több kritikus figyelmeztetett.”[29]

A haza említését költői művekben Csordás ismertetőjegyként, kizárólag helyi érdekű és értékű jellegzetességként kezeli, az életrajzi olvasat kínálkozó lehetőségét saját alkotói önértelmezésében elfogadó, alanyi költő szerepébe helyezve ezzel a szerzőt. Hogy az ígéretes képességű fiatal kritikus ezzel a lesajnáló[30] gesztussal nem akarja a helyi kánon egészét illetni, azt a Bakos Kiss Károly hazafias verseiben megjelenő klasszikus formanyelvi erények kiemelésével kívánja jelezni. Ezzel együtt a formai fejlődés hiányát is elkönyveli a kritizált kötet esetében. Azt látjuk tehát, a diskurzus követelményeinek megfelel az az eljárás, hogy költői fogalmakat ne azon művek szövegkörnyezetén belül értelmezzünk, melyekben megjelennek, hanem azonnal a paradigma által adott nagyobb kontextusba helyezve ítéljünk meg egész életműveket? Ha így volna, akkor ez a paradigma nemcsak használhatatlan, de nagyon is kártékonyan az érdemi kritikát teszi feleslegessé a be-nem-fogadás számára.

Kártékony, mert jöhet idő, hogy… talán már itt is van. Kárpátalján az Ukrajna és Oroszország között zajló propaganda-háború ütközőzónájában vagyunk ma mi, magyarok. Nem hinném, hogy e konfliktusban valamelyik oldal ideológiáját erősítve biztonságban volnánk. De ha nem a járulékos veszteségek között tervezzük jövőnket, rég készen kellene állnunk a kultúrharcra. Az ukrán, Mónika-show szellemi szintjén irányító közbeszéd nem lehetne esélyes ellenfele az egészséges diskurzus önszabályozó rendje szerint működő irodalomnak, persze e működésbe a társművészeteket is beleértem a teljes intézményrendszerrel együtt.[31] A jelen helyzet azonban csak lappangó kéziratokat termel, melyek között jócskán lehet olyan is, amely egy „Talpra magyar” erejével tudott volna időben mozgósítani.

A következőkben Lőrincz P. Gabriella egy versét fogom a fenomenológiai interpretáció módszerével megszólaltatni. A vizsgálódás fenomenológiai reflexióban történik, miáltal lehetővé kell váljék az alkotás elevenen beavatkozása a diskurzusba. Úgy kívánom ezt végbevinni, hogy eljárásom révén a költő és a lektor fikcionálhatóvá tett dialógusában én csak a proxemikai keretek szabta korlátokat lebontó moderátor szerepéhez tartom magam. A kritika első nekifutásban való olvasása során is feltűnt, hogy egy lehetséges dialógusban az érintett szerző a mű által magáért beszél majd. Részemről a kritikát a mű felől, a művet a kritika felől közelítő többirányú olvasat mint moderálás, teljesen kizárja a lehetőséget, hogy kettejük dialógusában kettejük vitájának döntőbírája legyek. A fenomenológiai redukció gyakorlása közben tartózkodnom kell az ítélettől. Lemondva az érvényes következtetések igényéről, beérem egyszerű megállapításokkal, arról számolok be, hogy az olvasás élményfolyamában az olvasmány milyen módon adja magát a számomra, aki itt, most, így olvassa. Ily módon lehetséges, hogy a fenomenológiai mozgalom jelmondatával konnotáló értelemben maga a mű szólaljon meg, és szerezzen érvényt magának. Vagyis a mindenható olvasó helyzeti előnyét a művel és kritikájával szemben feladom.

 

Igény szerint[32]

 

1 aki pénzért gyilkol
mindegy kire lő
ha zsoldos vagy
nem lehet hazád
5 van utasításod és fegyvered
nekem tollam
papírom szavam
nem mondom
hogy nem lehet vele ölni
10 arra tartom amerre akarom
szájszélemen bársonyos forróság

lám csak
ezek a kurvák visszalőnek

 

Mindenekelőtt le kell szögezzem, hogy nem először találkozom a költeménnyel. Az első megjelenésének otthont adó kötet szerkesztőjeként döntő szerepem volt abban, hogy jelenlegi helyére kerülhetett. Privát életem körülményei folytán szültésénél is jelen voltam, nem bábáskodva, csak babázva. Első találkozásunk alkalmával nem vezettem jegyzőkönyvet élményeimről, s így megbízható emlékem csak arról van, hogy hangjának tisztasága elsőre feltűnt. Ahogyan most is legszembeötlőbb egyszerű dologias és egyértelműséget szem előtt tartó nyelvezete, de ehhez az idetolakodó retorikus felhanghoz mostani szavaim első tagmondatának megfogalmazásában hozzátartozik, hogy általában szeretem a költészet többértelműségben időző játékait.[33] Hozzátartozik az ilyesmi az elvárás-horizonthoz, amit Lőrincz P. lírájához közelítve magammal hoztam. S némileg csalódott vagyok. Tetézi ezt az érzés, amit az utolsó mondatban kiáltó trágárság művel. Tekintsem egyszerű klisének? Valóban kiáltó, a csendes „Lám csak…” után alig három szótaggal, mert úgy látom, a névelő is mintha a trágársághoz tartozna. A szóválasztás is megtöri hangolódásom ritmusát. Miért „kurvák”, miért nem gecik? Ha lőni, pláne „visszalőni” nem is, lövellni legalább az tud, de nem a „kurvák”. Önreflexiómban meglep, hogy a pernahajder fel sem merül, de még a mocsok sem. Nem tudom, Csordás mit ért „ritmus- és gondolattörés”-en, mert miközben hibaként jelenti gyakoriságát, nem segít[34] pontosan belátnom, mi az. Ezért a versélmény folyamában adotthoz vagyok kénytelen szemléletes példáért folyamodni. S most, hogy a „kurvák”-hoz jutottam sodrásukban, csalódottságomat darabokra zúzta a trágárságon való megütközés. Ez mindenesetre töréspontot jelent.

Eddig egyértelmű volt a szavak jelentésének utalásiránya. Ezen a ponton azonban válaszúton állok. Igényem, hogy a trágárság szóválasztását megértsem, visszautal az első sorhoz egy új olvasatért, másfelől viszont még nem értem egészen a költemény végéhez, ahová egy asszociáció csalogat. Az olvasás epokhé-jában a figyelem minden energiájával azon vagyok, hogy az utalásoknak kitegyem magam, most pedig maga a mű osztja meg figyelmemet, amit rá fordítok. Már csak egy szó van hátra:

visszalőnek”.

A zárszó megnyitja az utat az előtt, hogy Illyés Gyula Haza, a magasban című alkotását felidézzem. Erre sarkall a jelen költemény a hatodik sorától a kilencedikig, erős összefüggést mutat ugyanis az illyési mű „fegyvert szereztem, bűv-igéket”, továbbá „[h]omlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbe menesztik” soraival. És ekkor még az „igény szerint” negyedik sorában megnyíló, inkriminált hazatematikát nem is említettem. A magasságbeli haza képe szabad asszociációt nyit Fodor Géza Ily ránk vert sorssal című, Csoóri Sándornak ajánlott költeményéhez, mely szerkezetével szintén visszautal a maga elejére, ezzel kiváltva az azonnali, többszörös visszaolvasás igényét. A figyelem ilyesfajta elkalandozó szétszórtsága mellett azonban nem tudom fenntartani az epokhét. Megállapítom tehát, hogy az első olvasat szétesett. A diskurzus számára összegezném: Minden együtt van az olvasatban, amit a paradigma elítél. A költeményben viszont kimondatlan.

A második ülésben a nyelvezettel már nem kell foglalkoznom, könnyű fordíthatóságának szempontjai ötlenek szembe. Ezután egyből a motiváló kérdéssel kezdhetek foglalkozni. A „kurvák” és „zsoldosok” között a pénz az összekötő elem (terminus medii – M). Az alakzat alanya (S) az utóbbi, állítmánya (P) pedig a „kurvák”, akik miatt zavaromban újra a mű elejére keveredtem. Észreveszem, hogy a költemény elejére visszautasító forma szabályos arisztotelészi szillogizmus is lehetne, de az alkotás beéri az „aki pénzért gyilkol” leíró szerkezettel, miáltal érvényes enthünéma képződik. A műszerkezet formai felépítése egy másik enthünémával folytatódik, melynek érvényét nem ismerem fel.

ha zsoldos vagy
nem lehet hazád
5 van utasításod és fegyvered

Az érvényesség akadálya, hogy a haza helyett valami más volna odaillő. Így nem függ össze az érvelés. Ez megint csak zavar, ami azzal válik formális építőelemmé, hogy el kell gondoljam, mi illenék oda inkább. A „Ha zsoldos vagy, nem lehetsz szabad.” Triviálisan magától értetődő evidencia önmagában is, amit még tovább erősíthet a következő sor, hiszen az utasíthatóság bizonyos tekintetben korlátja a szabadságnak. A költemény azonban nem hozza szóba a szabadságot, hanem helyette a hazát. Az asszociációk hármas összefüggése csábít újabb szövegközi kalandra. A haza és szabadság enthünémára épülő gondolati kompozíción a Nemzeti dalt idézi. A megidézett forma vendégeskedik velem ebben a szövegben a haza-hívásban. Vagy rabok, vagy szabadok lehetünk. Ha rabok lennénk, átkozottak szabad ősapáink, ha szabadok… Szó és fegyver analógiájában sodróvá válik a lendület. A hatodik és tizedik sor között nem érzek törést, egy kósza asszonánc jelzi a szabad utat. Ennek végén azonban megint csak meg kell ütköznöm. Az itt kifejezett költői szabadság a megfogalmazás alapján önkény is lehet? Időszerűvé válik észrevenni a címet is. Kinek az igénye mindez? Rászorulok talán arra a didaktikus modorra, amit a hangnemében a költemény eddig hordoz? Amennyiben rászorulok, a kérdések nyitva maradnak. Megválaszolásuk primordiális, és nem publikus. A redukciónak vége. Jegyzőkönyv lezárva.

A lektor forma-nyelvművelő célzattal, nem titkolt lesajnálkozással mutatja meg, milyen jól ismeri a gondolati líra általános külsőségeit:

„[S]em a rím tudatos használatára (az itt-ott felbukkanó sorvégi összecsengések jobbára esetlegesek), az ütemhangsúlyos tagolásra, illetve az időmérték alkalmazására sem sok olyan példát találunk, ami következetes verstani szabályszerűségre utalna. Az enjambement-okkal meggyorsított, rendszerint rövid, szabálytalan sorokba tördelt versforma, úgy látszik, nem tesz lehetővé túl nagy variációs teret Lőrincz P. Gabriella számára, és ez csak növeli hiányérzetünket ezzel a kötettel kapcsolatban: a költő saját formaérzékéből mindezidáig igen keveset mutatott meg.”[35]

A harmadik ülésben újra szemrevételezem a verset formáló enthünémák szerkezetét, és összefüggésükre leszek figyelmes, melyek újabb enthünémát alkotnak. Meg kell azonban állapítanom, hogy a 2., 11-13. sorok nem illeszkednek a zárt formaszerkezetbe. A második sor a „zsoldos”-ra vonatkozik. „[M]indegy kire lő”. A költeményben a zsoldos-lét a szabadság és utasításnak való önértetlen engedés szembenállása mértékében ellenkezője a költőinek. Ez áttételes vonatkozásban válasz a költői önkényre, célválasztásra vonatkozó primordiális redukció után is fennmaradt kérdésre. Ez a válasz tehát kívül van a formalitásban kétszeresen kötött (enthünémákból álló enthünéma) szerkezeten.

Több kísérlet után sikerül csak megértenem a tizenegyedik sor képét. A bársonyos melegséget vérként lehet értelmezni, ha összefüggését a továbbiakkal fenn akarom tartani. Tüdőlövés. A szerző halott. Az utolsó szó feltételezi, hogy valaki előbb oda-lőtt. A szerzőt gyanúsítom, de eltüntette a nyomokat. Láthatóan hiányzik egy sor, ami a szerzővel szemben támpont lehetne. De lám csak! Maradt egy hatszavas novella az eltüntetett sor után, ami végtelen számú olvasatot tesz lehetővé, igény szerint.

A mai fiatal író-nemzedékről folyó diskurzusunk szempontjából be kell most érnünk az életrajzi olvasat érvényességével, amit talán fenomenológiai megközelítésem beláthatóvá és hatóvá tett a rossz paradigma ellenében. Az életrajzi olvasat a biztos középszer arany útjának nyelvén a valóság. A talaj, amire végül visszaérkezik minden, bármilyen magasan száll is. Életrajzi elven, életkor és régió szerint csoportosítunk. Ezért nem szabad száműzzük az életre referáló olvasatok értelemképződését. Emiatt mutattam be éppen a fenti költeményt, mert programadó jelleggel igény szerint megengedi, hogy az értelmezés a kínálkozó lehetőségek közül válasszon. A diskurzus rendjében a diszciplína oldalán szereplőkhöz szólva mondanám, ha megengedik: mutasd meg, hogy olvasod, és megmondom, ki vagy! A tényleges életre reflektáló profetikus életféltés Ady intése[36] értelmében: őrzés. A realizmus esztétikájában ez feltételként szerepelt. Azért elfogadhatatlan ma ez a bornírt követelmény, mert felesleges is itt, ahol a helyzetből adódóan az élmények mérhetetlenül besűrűsödnek, és alkotásban csordulnak túl. Mindössze azt kérném a diskurzustól, hogy egy rossz paradigma ne jelentsen baráti zárótüzet az élet védelmében megszólaló olvasatok képződéséhez.

Ez a válogatás azt mutatja, hogy a kárpátaljai fiatalok esetén – a fenti szempont beemelésével – újra irodalmi nemzedékről lehet beszélni. A csoportképzést nem szervezeti háttér, hanem a tényleges életre történő irodalmi reflexió adja. A kötetben szereplő alkotók eddigi megnyilvánulásaiban (Csornyij Dávid: Nosztalgia, Adminisztráció, Kertész Dávid: Hívása fontos számunkra, Kilencszer kilenc, Keresztes lovagok, Kopriva Nikolett: Mocsár, Románc és zacc, Didergés, Lőrincz P. Gabriella: Korai fagy, Marcsák Gergely: Különjárat, A fogoly, továbbá a Frontnapló-töredékek, Shrek Tímea: Koldusok, Nyikolka, Tóth Dominika: Szonett, Sanatio) szó szerint: húsbavágó aktualitására szeretnék rámutatni. A zárójelezett lista nem akar elhelyezni senkit egy panoptikumszerű nagy-nagy magyar irodalomban. Mindössze azt jelzi, hogyan is állunk kultúrfronton. A legújabb generáció ilyen belövése, minthogy ők is teljes életet írnak, nem egészen találó a kötet minden alkotására, de eddig a legjobb szórás. A sorozat szándékom és a benne szereplő művek igazságigénye szerint a diskurzus kisiklott rendjét találja rangon alul.

Szeretném, ha az irodalmi szerep-vállalásban továbbra is rendkívül jelentősek lennének a hagyományos költő-pózok. Kiemelném közülük az adys könyöklést, a pilinszkys füstberévedést, a teljesen általános kocsmábansírást, és nem utolsósorban a Kárpátalján nagy hagyományokra visszatekintő elhallgatást. Ezt az alig gúnyos provokációt azért engedem meg magamnak, mert a már említett lappangó kéziratokat szeretném előcsalogatni. Nem minősítek ezzel senkit, és a külsőséget is nagyra becsülöm, és pont ezért azt hiszem, az arcvonalban megengedett és jóleső dolog egy kis szemöldökráncolás és petőfis kardcsörtetés. Hangsúlyozom: megengedett, de nem feltétel.



[1] FALUSI Márton (szerk.): A tökéletes zártság egyetlen pillanata. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kárpátaljai ösztöndíjasainak antológiája. Budapest: KMTG, 2018.

[2] Lásd: Illyés Gyula: Hidas Antal és a többiek. Kortárs. 11. évf. 4. sz. / 1967. pp. 574-577. Az említett párbeszéd inkább szimbolikus utalásokban, mintsem tényleges szóváltásban indul. A Hatodik Síp folyóirat névválasztásával jelezni kívánja, hogy a párbeszéd a magyar irodalom egységéről és szétszórtságáról számunkra szerencsétlenül, létünk felejtésével kezdődik. A magyar irodalmat „ötágú síp”-nak mutató Illyés hatodik sípnak a munkásmozgalmi emigráció kulturális hidat képező képviselőit állítja be. Ezzel elárulja, hogy a kárpátaljai irodalom számára nem létezik. A feledhetőség tapasztalata korszakteremtő (1967) és mai napig ható elem vidékünk irodalmi önértelmezésében. A kárpátaljai irodalom ontológiai kérdésessége a Forrás Stúdió elnökének alapító számvetésében feladatként jelenik meg. ZSELICKI József: Ifjúság és irodalom Kárpátalján. Együtt. Irodalom – művészet – kultúra. III./I. évf. 3. Ungvár: Intermix Kiadó, 2002. pp. 71. sqq.

[3] PAPP Attila Zsolt: Ankét a fiatal magyar irodalomról. HELIKON. XXVII./01. (687.) SZÁM – JANUÁR 10. Kolozsvár: 2016.

[4] CSORDÁS László: A felkészüléstől a szétszóródásig. A fiatal nemzedékek helyzete a kortárs kárpátaljai magyar szépirodalomban. In: Uő.: A szétszóródás árnyékában. Budapest – Ungvár: Intermix Kiadó, 2014 pp. 44-52. Vö. Uő.: A Szárnypróbáról. In: Szárnypróba. Pályakezdő fiatalok antológiája. Ungvár – Budapest: Inremix Kiadó, 2013. pp. 7-9. Újraközölve kötetben A szárnypróba lehetőségeiről címen: CSORDÁS L. 2014. pp. 102-105. (A továbbiakban: CSORDÁS L. 2013)

[5] TEMETŐ Krisztina: Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában. In: Fábri I. – Kötél E. (szerk.): Határhelyzetek III – Önmeghatározási kísérletek a hagyományőrzéstől a nyelvi identitásig. Budapest: Balassi Intézet – Márton Áron Szakkollégium, 2010. pp. 40-67.

[6] Munkásságukkal kapcsolatban lásd: FODOR Géza (szerk.): „Nézz töretlen homlokomra” – A Forrás Stúdió versantológiája. Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 1994.

[7] A kárpátaljai versvilágra jellemző hazafias, történelmi átérzéssel ihletett költeményekből ad válogatást BERNICZKY Éva (szerk.): Töredék hazácska. Ungvár – Budapest: Galéria – Écriture, 1994.

[8] EPERJESI Penckófer János: Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében. Budapest: Magyar Napló – KMPSZ, 2003. pp. 295-298.

[9] Vö.: BALLA László: A nagy szovjet család kis magyar közössége. Gondolatok egy Lenin-könyv kiadása kapcsán – A nemzetek önrendelkezési jogairól. In: FODOR G. 1994. pp. 185-189 Csak egy jellemző megfogalmazást idéznék: „… a nemzetiségi hovatartozásnak semmiképp sem szabad elválasztani a dolgozóinkat a kitűzött célért vívott küzdelmükben.” p. 186.

[10] BAKÓ [Balla] László: Elidegenedés? A Kárpátontúli Ifjúság, az egyetem magyar tollforgatói és a Forrás Stúdió. Ungvár: Kárpáti Igaz Szó, 1971. augusztus 20. In: FODOR G.: 1994. pp. 190-195.

[11] E hagyománnyal igyekszik számot vetni Balla D. Károly a Töredék hazácska c. válogatás (BERNICZKY É. 1994.) kapcsán. „Mintha a kárpátaljai magyar költőnek krónikus, gyógyíthatatlan haza-komplexusa lenne, s így hiába ír akár magányról vagy halálról, akár szerelemről vagy tavaszi rügyfakadásról – mindenről a saját hontalansága jut eszébe.” E magatartás okait a következőkben látja: „Ezek közül az első nyilvánvalóan íróink azon belső késztetése, hogy a létünket, gondolkozásunkat és érzelmeinket nagyban befolyásoló kisebbségi helyzetet intellektuálisan, esztétikailag feldolgozzák. E mellett talán nem túlzás második okként valaminő megfelelni-akarást említeni, azt, hogy alkotóink e magatartásukkal mintha kívülről érkező elvárásoknak igyekeznek megfelelni, úgy érzik – és nem is alaptalanul –, hogy ezt várják tőlük olvasóik, sőt a »kárpátaljaiságukat« nem gyakran számonkérő szakmai kritika is. BALLA D. Károly: A hontalanság metaforái, avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa. In: Uő.: A hontalanság metaforái. Publicisztikák, esszék, vallomások. Budapest: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 2000. http://mek.oszk.hu/02200/02234/html/hontalan.htm

[12] E szerveződés részleteit dolgozzák fel a Lehoczky Tivadar Intézet szervezésében megrendezett jubileumi tanácskozás anyagai. DARCSI K. – DOBOS S. (szerk.): „A 72-es beadvány”. Nemzetiségi és oktatáspolitika a ’60-’70-es években a Szovjetunióban. A II. RF KMF Lehoczky Tivadar Intézetének konferenciakötete. Ungvár: 2013. Lásd még: FODÓ Sándor: A Forrás: a KMKSZ előképe. Kárpátaljai Minerva. II. évf. 1-2. Budapest – Beregszász: Minerva Műhely, 1998. pp. 52-56.

[13] E kötet szerzőire gondolok: PÓCS István (szerk.): Razzia. Pályakezdő fiatalok antológiája. Ungvár – Budapest: Galéria Kiadó, 1993.

[14] Ennek első, szolid megfogalmazása a fent idézett antológia elején olvasható. „… valahol a sáncok mögött kell megkeressem saját irodalmi igazságomat. Amit a kárpátaljai magyarság hagyományaként éltem meg, nem más, mint a tiszta nyelv. Ezen túl már minden Kelet-Európa.” PÓCS István: Folyosófilozófiák cigarettával. [E]lőszó helyett. In: PÓCS I. 1993. p. 6.

[15] Kettőt emelnék ki. CSÉKA György: A kárpátaljai magyar irodalom (1988-1998). Megjegyzések a Semmi Könyveiről. Pannon tükör. Kulturális folyóirat. IV évf. 1. Nagykanizsa: Zalai Írók Egyesülete. 19991. 51. sq. Továbbá: Uő.: És csend és hó és hoppá. A kárpátaljai magyar irodalom tíz évéről (1989-1999) és magamról. Hatodik Síp XI. évf. 1-4. Beregszász – Budapest: Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 19992. pp. 96. sqq.

[16] Lásd az 5. számú lábjegyzetet! CSÉKA Gy. 19991 p. 52., valamint CSÉKA GY. 19992 p. 96. Ahol Sartre neve Jauss és Fish mellé kerül. Tudvalévőleg Fish-en kívül egyikük sem professzionális olvasókról beszél. De Fish e tárgyat illető tanulmányában sem tekinti a professzionális kritikát egy irodalom ontológiai feltételének. Vö.: FISH, Stanley: Bizonyítás vagy meggyőzés: a kritikai tevékenység két modellje. Ford.: Beck András. In: THOMKA Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei III. Pécs: Jelenkor Kiadó, 1997. pp. 5-26.

[17] Hölderlinnek ezt a mondatát M. Heidegger előadásai tették híressé. Lásd: HEIDEGGER, M.: „...költőien lakozik az ember...” Ford.: Szijj Ferenc. In: „...költőien lakozik az ember...” Válogatott írások. Budapest – Szeged: T-Twins Kiadó – Pompeji, 1994. pp. 191-208. Mint az magától értetődő, az idézett mondatban sem szerzője, sem pedig Heidegger szerint nem valamely földrajzi régiót, s különösen nem vidékünket jelöli az „ezen a földön” fordulat, amennyiben a filozófus a költői lakozást valami magasságbeli léttől való távolság felmérésének tekinti (p. 201. sq.), több vonatkozásban is komoly alapja van annak, hogy a kárpátaljai magyar lírában keressünk ennek hogyanjára példákat. E bevezetőben most inkább azt a heideggeri vonatozást emelném ki, hogy a tudományos diskurzus, vagyis Heidegger terminológiájához közelebbi kifejezéssel: fecsegés a költői mondás-ban megszólaló itt-létet milyen mértékben feledteti.

[18] BALLA D. Károly: Négy kísérlet a megújulásra. Kárpátaljai elsőkötetesek. In: BALLA D. K. 2000. http://mek.oszk.hu/02200/02234/html/negykise.htm. A Véletlen Balett nemzedékváltó törekvéseivel kapcsolatban lásd még: Iván Zsuzsanna: „szokatlan szavakban / nyilvánulok meg” – A kárpátaljai (?) Négyek. Forrás – Szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat 40/12. Kecskemét: Forrás Kiadó, 2008. pp. 93-96. Balla álláspontjával kapcsolatban: BALLA D. Károly: Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban. In: BALLA D. K. 2000. http://mek.oszk.hu/02200/02234/html/szereptu.htm. Irodalomtörténeti értékelését: EPERJESI PENCKÓFER J. 2003. pp. 298-303.

[19] CSORDÁS L. 2014. p. 46.

[20] CSORDÁS L. 2014. p. 47.

[21] Kemény közhasználatú meghatározását idézi: CSORDÁS L. 2013. p. 7.

[22] CSORDÁS L. 2014. p. 46. sq. „Érzi ezt Bertha Zoltán is, aki nem kísérli meg nemzedékként elkülöníteni a pályakezdőket, inkább külön, egyéni teljesítmény alapján veszi őket számba. […] A legcélszerűbb az, ha a továbbiakban kiemelünk néhány szerzőt. Ezáltal talán kaphatunk egy általános képet, amely vázlatosan bár, de képes bemutatni a kárpátaljai magyar irodalom állapotát.” Nem mellékes, hogy ugyanígy járnak el a kötet elő- és utószavát jegyző szerzők is, minek következtében az előbbi recenziónak, utóbbi kritikának tűnik, s ez a köteten belül nem igazán szerencsés. Vö.: FÜZESI Magda: Patakok, ha találkoznak. Előszó az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kárpátaljai ösztöndíjasainak antológiájához. In: FALUSI M. 2018. pp. 7-15. VÁRI FÁBIÁN László: … folytatás. In: FALUSI M. 2018. pp. 187-196.

[23] A KVIT történetének részleteiről, tevékenységéről, programjairól a társaság kellő gyakorisággal frissített honlapján lehet tájékozódni. http://kvit.hu/

[24] SZEMERE Judit (szerk.): Különjárat. Fiatal kárpátaljai szerzők antológiája. Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 2016.

[25] Az eljövendő helyi kánonok szervezőelveként az Együtt folyóirat új folyamának beköszöntőjében fogalmazódik meg az együttlét létesítő és fenntartó eszméje. Ez az a szervező elv, ami az elkülönülő alkotókat a folytatásra összehívja, a kritika szerepét is pontosan kijelöli. S. benedek andrás: Együtt. Újra Együtt?! Együtt – A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Csoportjának folyóirata. III/I. évf. /1. Ungvár: Intermix Kiadó, 2002. pp. 2. sq.

[26] M. TAKÁCS Lajos: Utószó. In: Uő. Szerk.: Vergődő szél: A kárpátaljai magyar irodalom antológiája. 1953-1988. Budapest – Ungvár: Magvető Könyvkiadó, [1990]. 585-595. A paradigmaképző felismerés megfogalmazása (pp. 588. sq.): „Puszta létezésével, az anyanyelven szóló vers erejével már ma is hat ez a fiatal irodalom, de még inkább kell, hogy hasson a jövőben […] Segítséget, biztatást nyújthat ez a költészet a nemzetiségi sorsproblémák felelősségteljesen körültekintő, de valósághű pontos feltárásával, a viszonylag kis létszámú, immár szóródni is kezdő, több irányban kötött és kötődő magyar ajkú közösség tűzhelyét fegyelmezett lelkesedéssel szító-tápláló küzdelmével, a magyar nyelv és irodalom egysége szellemének ápolásával; az anyanyelvi tudat, a legerősebb történelmi-kulturális kapocs erősítésével; Ukrajna mai magyarjai mindennapi életének, munkájának költészet általi formálásával.”

[27] A Táltosok című regény kapcsán kialakult kritikai vita lefolyása jól reprezentálja ezt. Vö.: CSORDÁS L. 2014. p. 46.

[28] Csordás László: Szürke versek költője. Szépirodalmi Figyelő. Irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat. 2016/3. Budapest: Szépirodalmi Figyelő Alapítvány. 2016. pp. 97-101.

[29] CSORDÁS L. 2016. p. 100. (Kiemelések tőlem – Zs. Z.)

[30] A barthes-i elméletet ismerő Csordás részéről egészen biztosan az. Roland Barthes vonatkozó sorait egy lábjegyzetben idézi is. (CSORDÁS László: A megközelítés nehézségei. Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja. [Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák]. In: Uő.: A szétszóródás árnyékában. [Tanulmányok, esszék, kritikák]. Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 2004. pp. 7-4.) Az említett jegyzet a 4-es számot viseli. A tanulmány 38-ik oldalán olvasható. Gesztusértékű a következő megfogalmazás is: „az emberi arc elvesztéséhez, az éhezéshez (»szögesdróttal telt fazék«), a gyászhoz és a halálhoz (»félbeszakított élet«) köthető látomásos képei által talán nagyobb eséllyel írja bele magát ebbe a hagyományba.” CSORDÁS L. 2016. p. 100.

[31] Művészet és ideológia erőviszonyaival részletesen foglalkozik DANTO, Arthur C.: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? (ford: Babarczy Eszter). Budapest: Atlantisz, 1997.

[32] LŐRINCZ P. Gabriella: Szürke. Versek. (Szerk. Zselicky Zoltán). Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 2016. p. 57.

[33] Vö.: CSORDÁS L. 2016. pp. 98. sq. „A Szürke versnyelve a hétköznapi beszélt nyelv mögötti rejtett jelentésrétegek feltárásán és a sokszor használt köznyelvi fordulatok újraértelmezésének gesztusán alapul, ilyen szempontból is közel áll az előző kötetekhez. Ez a nyelvi beállítottság szoros kapcsolatban van azzal a költői felfogással, amely a közérthetőséget helyezi előtérbe, és melyet Lőrincz P. így fogalmazott meg első kötetének hátlapján lévő bemutatkozó jellegű szövegében: »Igyekszem emberközeli és érthető lenni«. Annak ellenére, hogy nem mindig teljesen világos, miként függ össze az emberközeliség és az érthetőség eléggé megragadhatatlan, de önmaga számára szinte előírásként megjelenő kritériuma a minőséggel, annyi azért megállapítható: ebben a formanyelvben akkor jelenik meg igazán a költői lehetőség, ha a nem túl komplikált helyzeteket, érzéseket, gondolatokat a lehető legjobban lecsupaszítva, mindenféle póz vagy sallang nélkül tárja elénk.”

[34] „Sőt sokszor egyenesen olyan megoldásokat találunk, amelyek ennek az érzéknek az ellenében hatnak: a többszöri, erőteljes ritmus- és gondolattörés egy versen belül egyszerűen motiválatlan, zavaró, szétzilálja a szerkezetet (a Szürke verseinek egy része ilyennek tűnik).” CSORDÁS L. 2016. p. 98.

[35] Uo.

[36] Az Együtt folyóirat új folyama első számának hátsó borítóján olvasható ADY Endre Intés az őrzőkhöz című verse. (Együtt. Irodalom – művészet – kultúra. III/I. évf. 1. p. 58.) Az alapítás szellemében jelezve e magatartás kitüntetettségét a folyóirat mindenkori alkotói számára.

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. április 02.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Versek
Mogyorósi László versei Győrei Zsolt: A járvány első napjaibólHalmai Tamás: Előfeledések CI–CV. Stankovics Marianna versei
Prózák
Kovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héja
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA