Acsai Roland

Kilenc induló költőről

A Beszámított veszteség című kötet a 2008-ban alapított Apokrif folyóirat fiatal szerzőinek (név szerint Fehér Renátó, Stolcz Ádám, Török Sándor Mátyás, Evellei Kata, Nyerges Gábor Ádám, Kántás Balázs, Palágyi László, Smid Róbert és Tarcsay Zoltán) antológiája, melyet a kiváló irodalomtörténész és tanár, Fráter Zoltán szerkesztett.

A kötet Tarcsay Zoltán verseivel indul, aki az itt reprezentált anyag tanúsága szerint kedveli a hagyományosabb formákat, és engem némely verse Rába Györgyéire emlékeztet (nem a korai, hanem az időskori lírájára gondolok itt, ahol a szavak egymásba úsznak, és a jelentés szándékoltan lebegtetetté válik): „füstöl szárazon a kréta- / finom föveny rikoltoznak / véres csőrrel nyaktekerve".

Tarcsay verseit a Körhinta Körben is részt vevő Fehér Renátó szövegei követik. Ha Tarcsay versei Rábát, Fehéréi Petrit idézik. Oldott ez a versnyelv, közvetlen. Az embert mindig érdekli, amiről szólni igyekszik. Persze közvetlensége más, mint Petrié, megejtőbb. Az itt közreadott hat versből az utolsó, az Amit kovbojosnak hívott címűt találom a legjobbnak. Jól szerkesztett versről van szó, melynek zárlata különösen emlékezetes: „Az utolsó álmait végigüvöltötte. / Nem tudtam, hogy nyilasok, ávósok vagy / egészen mások üldözik, / de a végén, már vele együtt, bíztam a győzelmükben."

Ha megmaradunk az (akár világirodalmi) elődökkel húzható párhuzamoknál, Smid Robert írásai engem (ha nem is közvetlenül, de) Charles Olson verseire emlékeztetnek. Prózásan hosszú sorokban ír, és a versnyelv is a prózához közelít. Jellemző rá a dolgok szintetizálása, egyben láttása, és egymáshoz kapcsolása. Globálisan gondolkozik. A szövegek határai szinte végtelenné tágulnak, plauzibilisek. Az ő anyagából a Kép című a favorit.

Török Sándor Mátyás közvetlensége egyfajta közvetettségből fakadó közvetlenség. Nála ugyanis minden tükröződik, reflektálódik: „Az út van a pocsolyában". Ha nincs tükör, azaz visszajelzés, akkor a szubjektum megléte kérdőjeleződik meg, ahogy a Hétkőz című darabban is: „egyszer-egyszer tükörbe nézünk, / meggyőződve róla, hogy még megvagyunk." Ugyanakkor nála a legerősebb az énfeloldódás vágya is: „Senkikkel, senkivel, / senkinek lenni".

„Az ég csatornafedele néha / alázatosan félrebillen" - olvasom Stolcz Ádámnál, és bólogatok, jó kép. A folytatás is adekvát: „megesik, hogy nézés helyett / valamit látok." Amit lát, különös, szürrealistákat idéző látomás: „Látom, hogy fémmé válnak a madarak / és kővé az oroszlánok". Átalakulás megy végbe itt. Az igazi fényben minden örökebb anyagból valónak tűnik, kevésbé romlandónak - ám sokkal hidegebbnek. A Beszámított veszteség az ő egyik verscíméből avanzsált antológiacímmé.

Be kell vallanom, hogy az antológiában szereplők közül Kántás Balázs neve volt számomra a legismertebb, Fehér Renátóé mellett. Kántás műfordítással is foglalkozik. Fontos nála a világirodalmi tájékozottság (dicsérendő vonás), és ez érződik is sorain. Az itt közölt hat vers szerint főleg Celan az egyik tájékozódási pontja (ahogy Oravecz Imrének volt a Héj idejében). Aki kíváncsi rá, hogy milyen a hermetizmus napjainkban, hogyan reagálhat az új kihívásokra, Kántásnál választ talál rá.

Palágyi László versei több utat próbálnak ki. Érzésem szerint az itt közreadottakból a Palack című a legsikerültebb. A versben, amit az ismétlések pántjai tartanak össze, szembeállítja a beszédet a hallgatással, hogy végül eljusson a hallgatás-értékű beszédig: „az igazi költők hallgatnak hisz a vers / annál többet mond / igyekszem mellébeszélni - / erről-arról beszélek, / ugye, hallod, végig erről-arról."

Evellei Kata az antológia egyetlen női költője. Mint Palágyi, ő is több út felé kacsintgat. Színes versek ezek, „bíbornarancs" és „konokzöld" sorok villognak a szemünk előtt. Érdekes kérdés, hogy mit mondanak, mit tesznek hozzá (mert, hogy tesznek, nem kérdés) a versekhez a bennük elhelyezett színek. Ugyanúgy hatnak-e, mint amikor nem a lelki szemünkkel nézzük őket? A Szürakuza című vers négy sorában három szín is felbukkan, majdnem minden sorra jut egy: a kék, a fehér és a zöld.

A kötetet Nyerges Gábor Ádám versei zárják. Tőle a Karthágó ciklusra hívnám fel elsősorban a figyelmet, ahol például ilyen sorokkal találkozhatunk: „ha előbb jött volna a felismerés / talán megússzuk kevesebb gyerekkorral is (jó magaviseletért / előbb szabadulva)". Érdekes gyerekkorfelfogás ez, érdekes értelmezése annak a korszaknak, amit a köztudat az édeni idővel azonosít. A biztonság idejével. Azzal az idővel, amikor még minden egyben volt, egy volt a világ, vagy legalább annak látszott. De Nyerges Gábor Ádám a következményeknek is tudatában van, tudja, hogy mivel járt volna, ha előbb szabadul a gyerekkorból: „és most nem lenne ez a vers". És az Apokrif folyóirat antológiájáról szóló olvasónaplóm utolsó mondatában még hadd tegyem hozzá, mintegy általánosítva: lehet, hogy vers sem lenne.

Beszámított veszteség. Napkút Kiadó, Budapest, 2009. Szerkesztette: Fráter Zoltán