Blog

Lackfi János blogja


 

 

RÖGBI KEREKESSZÉKKEL

avagy dobhártyalyuggató ceruzahegy


Baj van velünk. Az a baj velünk, úgymond egészségesekkel, hogy mindig a magunk úgymond egész-ségéből, egész-voltából indulunk ki, és törtnek, töröttnek tekintjük mindazt, ami másmilyen. Holott sokszor mennyivel felebbek vagyunk segítséggel élő feleinknél! Magunkhoz mint teljességhez viszonyítjuk azon társainkat a létezés nevű szakmában, akiknek egyszerűen csak szükségük van a mi segítségünkre és szolidaritásunkra: de hát melyikünk is képes meglenni enélkül?

Előttem van pár egész-séges ismerősünk, háttérként szép családdal, rendezett anyagiakkal. Egyikük több egyetemre is járt, jól keres, cégvezetői beosztásban van, de szerencsejáték-szenvedélyétől nem tud szabadulni. Számtalan javulási ígéret után felesége mostanában néz ügyvéd után, hogy valami módon biztosítsa a fedelet maga és kislánya feje felett, ne lehessen azt kaszinó-adósság fejében elárverezni, ne kerülhessenek utcára. Ezzel a jó baráttal nemigen lehet beszélni, pontosabban beszélni lehet csak, nem látunk bele a fejébe, nem engedi, hogy segítsünk rajta, csak azt a nyílegyenes és megállíthatatlan zuhanást látjuk, ami most az ő élete. Visszaút mifelőlünk nézve nincs.

Egy másik családban négy szép és tehetséges gyerek, két lány, két fiú. A szülők évekig beszéltek el egymás mellett, évekig huzakodtak, évekig hallgattuk az anyuka panaszáradatát, érezve, hogy nem tudunk segíteni, vagy talán csak azzal, hogy meghallgatjuk. Mára az apuka elköltözött otthonról, de hétvégente hazajön, s akkor mi, barátok is úgy teszünk, mintha ők egy család lennének. Közben az egyik lány súlyos anorexiás, nem eszik, nem iszik, hol itthon van, hol kórházban. A másik lány fiúról fiúra száll, és már háromszor vágta fel az ereit. A tizenéves nagyfiúnak apróbb bírósági ügyei vannak, autólopás, ilyesmi. Az ég felhős, változás reménye sehol.

Sajnos a példák hosszan sorolhatók... Patthelyzetek, mozdíthatatlan hidegháborúk, készülő robbanások, gúzsba kötözött emberek. Mondom, ezek vagyunk mi, az egészségesek. Néhányan azért még próbálkozunk, hasonló mélységek fölött egyensúlyozva egymásba kapaszkodunk, s talán sikerül fenn maradnunk, itt a szédítő magasban.

A kérdés az, ki tudunk-e lépni nagy-nagy egészségességünkből, és tudjuk-e teljességként tekinteni azt, amit fogyatkozásnak nézünk. Van erre két példám is. Egy külföldre szakadt magyar színész meséli hányattatásait egy interjúban: ebben az élőszóval dolgozó művészetben idegen nehezen boldogul. Egyszer például egy néma szobrászt kellett alakítania, végre filmfőszerephez juthatott. Komolyan rá is készült, rendszeresen eljárt egy szobrászhoz tanulni a szakma alapjait, mégse fordítva álljon kezében a véső, illetve egy hónapig tanyán dolgozott, és csak a farmer tudta, hogy nem néma, mert sose szólalt meg. Gyakorolta a beszéd nélküli kommunikációt, és rányílt a szeme egy azelőtt ismeretlen világra. A filmből nem lett semmi, de neki volt a kezében egy belépő ebbe az ismeretlen univerzumba.

Hasonlóról számolt be Jamie Foxx, akinek Ray Charles-t kellett alakítania egy filmben. Hogy természetesen igazodjon el a látás nélküli világban, a forgatás idejére leragasztotta szemét, és megpróbált így ismerkedni az élettel. Egy hét után hallása úgy kifinomult, hogy az egyik próbát miatta kellett leállítani. Arra panaszkodott, hogy valaki elviselhetetlenül hangosan kopog. Valóban, a terem túlfelén valaki az asztalt kocogtatta ceruzája hegyével. És ezek csak alkalmi kiruccanások voltak a segítséggel élők titokzatos világába.

Régebben adtak a tévén egy döbbenetes dokumentumfilmet az amerikai kerekes székes rögbiválogatottról. Igazi keményfiúk, kőbunkók, ahogy egyikük mondta nevetve. Éppolyan megszállottjai sportjuknak, mint minden sportoló, éppolyan emberfeletti teljesítményre képesek, hiszen akadályoztatásuk ellenére komoly izomfejlesztő programokon vesznek részt, agresszíven és virtuózan kezelik a speciális, e célra kialakított „harci" kerekesszékeket, végtagbénulásuk miatt kesztyűs kezüket speciális ragasztóval kenik be, így képesek megfogni csak a labdát, és így tovább. A játékot zseniálisan kitalálták, a csapattagok sérülésük fokozata szerinti számértéket kapnak, és a pályán lévő két csapat számösszegének, vagyis erejének mindig pontosan meg kell egyeznie. A filmben láthattuk a gerincsérülés után három-négy hónapig teljes testi-lelki lebénultságban élő fiatalembereket, hogyan mozdulnak ki lassanként ebből az ernyedt állapotból, lesznek képesek sok-sok segítséggel a teljes életre, legendás élsportolókká válva, akiknek saját dicsőségfala van otthon a megszerzett trófeákból, akiknek családja, gyermekei vannak.

Küzdő emberek egy küzdelmes világban. Jó lenne megpróbálni, akár egyetlen nap erejéig is átállni egymás hullámhosszára, igazán belemerülni, belefeledkezni egymásba. Rá kellene jönnünk, hogy rá vagyunk utalva a másikra, és kiegészítjük egymást a világ képzeletbeli rögbicsapatában, melyben mindannyiunknak van helye, számértéke, mely beleszámít a nagy egészbe.


KEREKESSZEK

 


 

KÖNYVEK EMBERBŐRBE KÖTVE

avagy Rambo, az agysebész


Könyvpiramis tetején állunk és élünk, elég bemennünk valamelyik többemeletes budapesti könyvesházba, hogy lássuk, mi mennyiséget termel össze évente a könyvkiadás. Piramis, avagy Bábel tornya, mely fenyegetőleg tör az égre. Mi értelme hát, kérdik a kishitűek, nekivágni mezítlábasan, erdőben vágott bottal, s megkezdeni a pályát? Még egy könyv az évi sok ezerhez?

Igen ám, de a könyv segítségével az író saját életkorán túlra toldja meg pályáját, művét olvashatják sok ezer év múlva és sok ezer kilométerrel odébb is. Az olvasó pedig veszélytelenül léphet ki énjéből, következmények nélkül követhet el bűnöket, kalandozhat szerte a világban, olyan messzeségekig, ahová szűkös pénztárcája el nem segítené őt. Egy kalandregényt végigolvasni szórakoztató, hullahegyek és -dombok során át perdül-fordul a főhős, tetőkről ugrál le, meredek sziklafalon mászik, s közben az olvasónak egyetlen csontocskája se törik, még csak nem is szédül a feneketlen mélység láttán. Kockás takaróját feljebb húzza térdén, belekortyol teájába, és hunyorogva nézi a kandalló parazsát. Ha a regénynek szereplője lenne, talán már ott heverne kiontott belső részekkel, valahol az első lapok elején. Nuku kaland, nuku regény. Hasfelmetsző Jack első áldozata valószínűleg nem nagyon élvezné a krimi-műfaj klasszikusát.

Élet és irodalom nem két külön dolog. A polcokon könyvketrecbe zárt életek sorakoznak, az utcán eleven könyvek járnak-kelnek. Thomas Wharton Szalamandra című regényében a pusztulásra ítélt alexandriai könyvtár könyvtárosai úgy kívánják megmenteni a kötetek egyikét-másikát, hogy egy őserdő mélyén élő bennszülött törzs tagjainak testére tetoválják azok tartalmát. A tetoválásának aztán generációról generációra kellett öröklődnie, mindig újabb testekre másoltatnia, míg el nem jön, aki megérti, megfejti, más hordozóra ülteti át azt a bizonyos tudást. Bizonyos értelemben minden könyv emberbőrben, emberi tudatban mentődik tovább, őrződik meg, adatik tovább. És persze ahogyan Wharton írja, minden részlet világegyetem-minta: „Eszébe jutott a gróf könyvtárában talált rész, egy kommentár Al-Kindi tizedik századi, Rendszer című munkájáról, amely abból indult ki, hogy minden hatással van minden másra. Az egész kozmosz, a legapróbb atomtól a Holdon túli óriási néma terekig egy kapcsolódási hálót alkot Isten elméjében. Ebből az elképesztő állításból az arab filozófus arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen dolog tökéletes ismerete, bármilyen dologé, lett légyen az egy szék, egy madártoll, egy esőcsepp, a legközönségesebb semmiség, a kapcsolódások hálója révén végül minden más megértéséhez vezet."

Néha a mások életét éljük és a sajátunkat írjuk. Olykor egyenesen az irodalom írja az életet. Tomaz Salamun szlovén költő mondta, hogy úgy harminc éve egyik versében megjelent egy akkor számára teljesen értelmetlen betűsor: I-O-W-A. Leírta, ha már írnia adatott, mint valami értelme-nincs varázsigét, és csak pár évre rá lepődött meg, amikor értesítették, elnyerte az Iowai Íróprogram ösztöndíját, s a bezárt, államszocialista Jugoszláviából az Egyesült Államokba utazhat. Ugyanígy egy időben elkezdtek maja istenségek feltünedezni a verseiben, amin ő maga ámult a legjobban. Hát még amikor nem sokkal később valaki felbíztatta, pályázzon Fulbright-ösztöndíjat Mexikóba, mert az aztán a neki való hely! Mondanom sem kell, hogy pályázata sikerrel járt. Az író részben postás, saját reményeit, álmait, megérzéseit kézbesíti, s talán valami evilágon túlit is olykor-olykor.

Persze közben az írást, akármennyire nem is él ez a köztudatban, nagyon lehet tanulni. Szórni kell éjjel-nappal, ahogy a csövön kifér, mint valami vadnyugati hős, vagy mint Sztálingrád ostrománál az oroszok, akik köztudomásúlag sosem töltöttek, mindig csak lőttek. Ám az íróembernek csak egyik fele afféle Rambo. A másik hidegfejű, gunyoros matematikus. Diadalmasan ül a kilőtt töltényhalom felett és szortíroz. Valami épet, valami szépet keres, vagy éppenséggel egy-egy művészien szabálytalan formára szétfreccsent, kaviccsá lapult, virággá rojtosodott fémdarabot. Ez a szortírozó tevékenység kétségkívül az írás legnehezebb része. Kimosni a pár szemnyi aranyat hosszú hetek-hónapok hordalékából, letisztogatni, összegyúrni, egy röggé olvasztani, más rögökkel összegyúrni, formázgatni, cizellálni: ez bizony pepecs munka, s a közvélemény jóval kevésbé van értesülve róla, mint az „ihlet" nagyszabású pillanatairól.

Egynémely lélegzetelállítóan szép vagy erős szöveg aztán olyan intenzív, mint egy áramütés, egy repülőgép felemelkedése vagy egy váratlan jobbhorog a gyomorszájra. Az ember egy pillanatra ellebeg a talajról, úgy kell megtartania magát, mint Avilai Szent Teréznek, aki a szentélyrácsba kapaszkodott, mikor levitált, nehogy szerzetestársai azt higgyék, „fel akar vágni" természetfeletti képességeivel. Persze jobb, ha az író kezdettől tudja, nem neki kell elalélnia saját művétől, hanem az olvasót kell elvarázsolnia. Egy színházi rendező igen tanulságos replikája jut eszembe. Mivel egy darab próbái igen sok veszekedés, ordítozás, szitkozódás közepette zajlottak, az egyik színész megkérdezte, ugyan nem lehetne-e kicsit jobb hangulatban együtt dolgozni. A mester ezt felelte: „nem nektek kell jól érezni magatokat, hanem a nézőnek". Ami persze nem zárja ki, hogy írás közben a szerző jól érezze magát (bár kezdetben, ha kellően józan, aligha fogja), csak éppen - nem ez a lényeg.

 

TETOVA



 

GÁZÁRTÁMOGATÁS ÉS ÁRADÓ KEBEL

avagy hajóvonták, ha találkoznak


A kincstári rádió kulturális műsoraiban valamiféle túllihegett takarékoskodási akció keretében az utóbbi időkben rendszeresen bemondók helyettesítik a színészi hangokat, amitől a böcsületes hallgató hátán igencsak feláll a szőr. Hiszen egy hírműsorba való orgánumtól pontosan az ellenkezőjét várjuk mindannak, ami a színi mesterség elengedhetetlen összetevője! A szpíker legyen tárgyilagos, szenvtelen, szenvedélymentes, semleges stílusú. A rátermett komédiás sosem ilyen, ő tölti meg élettel a betűhalmokat, ő hoz létre hangszobrot üresen kongó mondatok felhasználásával. Ez a szerencsétlen házasítás, mely a sovány büdzsé szent nevében összeboronálja a két műfajt, rettentő komikusan hat. Szent István intelmeit hallgatjuk az ünnepen, miszerint amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn, a tó vize tizenkilenc fokos, az elsőfokú viharjelzés van érvényben, Internazionale-Udinese kettő-null, egyes. A barokk zenei összeállítást ódon versike színesíti, miszerint nyergét felpockolá négy szál karóra, úgy a csupasz mént kilopá alóla, az alkotmánybíróság elnöke nyilatkozatában nyomarékosan kijelentette, hogy a főhatóság elhatárolódik a korrupciós ügyekben vád alá helyezett, korábbi munkatársától, hajóvonták találkozása tilos. Liszt Ferenc különleges virtuozitást igénylő művének alapjául Friedrich Schiller egyszerűségében is megragadó műve szolgált, a versenyző alighanem tetemes bírságot fizet majd a Formula 1 rendezőségének, tekintettel arra, hogy a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott át a bokszon, ó, enyhe éj, mely árnyaiddal, mint gyengéd ajkkal hűsítesz, jegyek korlátozott számban kaphatók a helyszínen és a nagyobb jegypénztárakban, Crescentiám, egyetlenem, ki iránti kiváltságos érzeményeimnek korláta nincsen s híja is alig lehet, a közismert színművész a bíróságon tett vallomásában hangsúlyozta, hogy a baleset bekövetkeztekor nem volt beszámítható állapotban, s mikéntha tornyosúl fölébünk a gázártámogatás kényszerű mérséklése, nincs áradóbb kebel, mint mely a beruházások pályáztatásának politikamentességét garantálja, s lángzó honszerelemmel melegfront várható.

 

GAZ

 


 

 

Tinódi ÁFÁval

avagy a házmester nénikéje


Az irodalom válságának gondolata egyidős az irodalommal magával, vagyis legalább tízezer éves. Arany keseregve állapítja meg rövid, csúfondáros epigrammáiban, hogy ezeket az újdondászokat csak a kunszt érdekli, nem írnak érdemlegeset. Kölcseynek elege volt a dagályosan pöffeteg Berzsenyi-félékből, akik még a pontos, tiszta szerkesztés elveit is képtelenek eltanulni a görögöktől. Az is válságtünet lehetett, hogy Balassi török nótákra fülel, ha az ellentábor felől fúj a szél, és nem átallja új szövegre kapatni a fura melódiákat. Tinódi Lantos Sebő nyilván morgolódott, hogy kiveszőben a szép régi énekmondás, a Regös Kamara is két szárnyra hasadt, magyarosra meg még magyarosabbra, és az is a hanyatlás jele, hogy a hatalom egy tollvonással eltörölte a szöveges szórakoztató zenei tevékenység külön SZJ-kódját. Az Ómagyar Mária-siralmat körmölő névtelent pedig idegesítette ez a vacak karakterkészlet, amellyel lehetetlen rendes, magyar ékezetes betűket kikombinálni. Szóval az irodalomban hol az a baj, hogy az embereknek nincs ideje a tűz mellett ülni, és sámánéneket hallgatni, mert az egyre ritkuló mamutzsákmány után szaladgálnak, és be kell fizetniük az ÁFÁ-t a betéti társaság kültagjaként végzett vadászati tevékenység után. Hol meg az a baj, hogy a sok buta parasztja nem tud olvasni, és iszákos, szoknyapecér tahók a politikusok is, akik helyett simabeszédű, tarkoponyájú szerzetesek fogalmaznak meg minden érdemlegeset. Ezeknek írjon az ember latinul a legletisztultabb humanista modorban, válogatott jelzőkkel és kacifántos mitológiai utalásokkal? Majd, ha fagy! Na, aztán megtanítjuk olvasni legalább a vezető réteget és a polgárság apraja-nagyját, erre jön a mocskos ponyva, amelyet már nem is kézzel írnak, hanem csak úgy stempliznek ezek a könyvszakma méltóságát lábbal tipró, Gutenberg valagából elősettenkedett zugnyomdászok... A bolond Simplicissimus históriáját böngészik a magas lyra helyett, ki hallott ilyet! Meg kalendáriumot leveleznek, és elhiszik a sok tulokságot szerelmi jóslásokról, baljós jelekről, vízbefúlt, megcsonkított molnárlegényekről. Érdemes is ezeknek az üresfejűeknek lélektani drámát kombinálni, sújtásos dolmányt leírni, lateiner sententiákkal teleböködni a legmodernebb magyar próza televényét! Meg hát labdába sem rúg az ember művészien fanyar történeteivel, ha egyszer ez a Jókai Móric minden regényvéget felcicomáz hollywoodi optimistára, és tudni lehet, hogy a világ sora mindig megbízhatóan jóra fordul ennél a félkézkalmárnál. A Mikszáth pláne, hát az még komolyan se veszi az egészet, bajusz alatt eldörmögött táblabírós tréfaság az egész, minden disznóságra fátylat borít a vágni való pipafüst jótékony homálya. Kalandos kényszerházasság, vicces-büdös szájszaggal adomázó atyafiak, esernyőbe rejtett vagyonlevél, mifene, ezzel a hatásvadász, bulváros katyvasszal vegyük föl a versenyt? Persze parlamenti tollnok korában a szerző olyan magas kapcsolatokat szerzett, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem! De most könyörgök, tényleg, nézzünk már kicsit körül, ki van a porondon? A nagypofájú, vulgármarxista, ihaj-csuhaj-népies József Attila? Vagy Ady a Párizsból hozott szépelgéssel és importkommunizmussal? Dezső, aki hol fehér, hol vörös, hol hupizöld, attól függően, kié a hatalom? Babits, aki nagy, kapitalista pénzhalmon pöffeszkedik, könyöradományt osztogat belőle, és Marconnay Tibort élteti, mint oszlopos tehetséget? Válságban az irodalom, segítség! Tűzoltó-készüléket, hányás-csillapítót, vérhígítót, mentőövet neki, de sürgősen! Először is pocsék a finanszírozás rendszere, a dilettánsok kapnak, a krém pedig koplal. Másrészt a nagy pénzeket a krém elosztja a saját sleppjével. Ráadásul aki a médiában forog, arra figyelnek, s hiába írsz ugyanolyan jól, rád se bagóznak. Aztán lehetetlen normális kiadót találni, akit érdekel a szerző. Ha mégis találsz egyet, az mosolyogva bólogat, nem ad honoráriumot, köteteid hegyekben állnak a raktárában, ő meg csak tördeli a kezét, hogy hja, a nagy terjesztők lerabolnak mindent. Aztán túl nagy a konkurencia, valahogy szelektálni kéne, minden tizediket kiadni, ekkora hangzavarban saját hangját sem hallja az ember. Ez meg ez a kolléga többet ír, mint én, lehetetlen tartani a lépést vele. Hiába híg a leve, veszik, viszik, mint a cukrot. Aztán be kellene tiltani azokat, aki tíz évig írnak egy regényt, mégis jobban csípi őket a nép, mint azt, aki feszt melózik, és évente két könyvet publikál. Aztán nem kéne nemzetárulókat támogatni. Se fasisztákat. Se besúgókat. Se határon kívülieket. Se határon belülieket. Se baloldaliakat. Se jobboldaliakat. Minek ír valaki Kínáról, ha sosem élt ott? Ha élt ott, miért nem maradt meg kínai írónak, ott sokan vannak, fel se tűnt volna! Miért ide jött, ahol így is nagy a konkurenciaharc? Magyarországról pláne minek ír valaki, azt hiszi, érdekes ez még? Hányan írtak már Magyarországról! Magyarországról írjon a kínaiaknak, akik semmit se tudnak róla! És miért nem osztályozza valaki a könyveket egytől ötig? Lemoshatatlan vörös tintával rátennék a címlapra az osztályzatot, hogy mindenki lássa! Ki venne hármas alával osztályozott regényt, hehe? Kettes haiku-kötetet? Hogy ki írná rá az osztályzatokat? Hát természetesen én! Naná, majd a házmester nénikéje!

 

FEJ



 

PORONTYOK

avagy nyilvános akrobatikus párosodás


Nyitva az ablakom, odakinn a hatalmas erdei fenyők szűrte későnyári fények. Időnként fura vergődés, csapdosás nesze hallatszik be hozzám, furcsállom, odamegyek, egy kicsit körbevizslatok. Az előkert nyugodalmas, kutyánk odadobott fekete lábtörlő egy árnyékosabb placcon. Furcsa, az ő éberségét nemigen lehet kijátszani amúgy, bármi van, rögtön ugrik, és figyelmeztet. Dolgozom tovább, a sajátos verdesés többször megismétlődik, mintha valakik újságot lapoznának hebrencs módra vagy éppen kesztyűben tapsikolnának. Most már sajátságos, nyikorgó mellékzöngék is kapcsolódnak az eleve bizarr hanghatáshoz. Felállok, kihajolok az ablakon, és komoly megfigyelő pozíciót veszek fel. Nem kell sokáig keresgélnem, két-három ágszinttel magasabban gerlék trónolnak, és láthatóan párzani próbálnak éppen. Birkóznak, egymás fölé kerekednek, állandóan kibillentik egymást az egyensúlyból, amint a sajátjukat próbálják megtartani ebben a kényes pozícióban. Nyakukat előrenyújtva kísérleteznek, helyezkednek, roppant bonyolultnak tűnő művelet. Az ember nem is gondolná, mennyi akadályt képeznek az ormótlan szárnyak, lábak, miegyebek - állandóan összegabalyodnak, micsoda macera!

A gerlék jelenlétét persze már jó ideje számon tartjuk, rejtély, hogy hajnalban miért pont a fűzfára gyűlnek, néha olyan mennyiségben, mintha hatalmas, túlérett, szürke gyümölcsök lennének. Később emberésszel éppilyen érthetetlen ösztöntől vezettetve áttelepszenek a gyepre, majd a környező háztetőkre, kéményekre. A kocsibejáró feletti villanydrót valamiért különös közkedveltségnek örvend körükben, hatalmas pakkokat helyeznek el a szélvédőmön az odafenn trónoló, magukat egész lazán eleresztő madarak. Az erdeifenyők alatti betonjárdán is kupacokban gyűlik a jelenlétüket jelző guanó. Most már arról is meggyőződhettem, hogy a fenyőágak labirintusát hálószobának vagy garniszállónak használják. És nem igazán zavartatják magukat a mégoly intim művelet alatt, leplezetlen kíváncsisággal bámulnak rám, eszükbe nem jut szétrebbenni. Van valami ebben felemelő közvetlenség: ugyanabban a ritmusban fogannak az ablakon kívül a galambporontyok, amelyben az ablakon innen a mondataim. Régi szaktársak vagyunk mi, kérném szépen!

 

TOLL

 


 

HASZONTALAN, SZÍNES GÖMBÖK

avagy barkácsolt mennyországok


Sosem voltam kibékülve a tűzijátékokkal. Kisebb gyerekkoromban talán tetszett, de később rettentő szellemi arisztokratizmussal vetettem meg a cirkuszra tapadó, gyülevész aljanépet, amelynek ilyen olcsó trükközéssel ki lehet szúrni a szemét. Tiritarka marhaságok miatt a nyakunkat kitörve bambulni felfelé, visongani, tapsolni, hujogatni holmi felnagyított csillagszórók miatt, nos, ez legfeljebb mint az emberi butaság színjátéka és mint írói esettanulmányt lehet érdekes. Szemléletem Kosztolányi majálisi forgatagban ténfergő forradalmár-vershősének utálkozásához volt hasonló: „Mikor vasárnap lengenek a burzsuj / erdők s virulnak a burzsuj virágok / és hektikás, kis dijnokok söröznek / és nénikék, nyugdíjas özvegyek, / akik egész héten padlót suroltak, / kávéjukat kevergetik s fiucskák / és kisleányok ünnepi ruhában / sóskifliket rágcsálnak és az úton / léggömböket eregetnek kacagva, / ő zordonan szemléli dőzsölésük / és a barátját meglökve így szól: / „Itt vér fog folyni nemsokára, vér". Nem kívántam persze senki vérét, pacifizmusomban a katonaság helyett még polgári szolgálatra is átkértem magam, eltűrve, hogy legyávázzon a hájas kis tisztecske, akivel akkori cselgáncsos formámat tekintve többször felmostam volna a néphadsereg padlóját. Kispolgári dolognak tartottam azt is, amikor Grenoble-ban élő francia nagynéném elvitt a július 14-ei ünnepi tűzijátékra, és megállapítottam, hogy az hájas nyugatiaknak elment a józan eszük, a levegőbe pufogtatnak jó dolgukban, s még azt is elvárják, hogy a keleti csóró szájtátva álmélkodjon rajta. Időközben megvetésem némi szociális és ökológiai felhanggal gazdagodott, bár nyilván demagógia azt állítani, hogy épp ez a pár százezer vagy pármillió forint oldaná meg a nyomor kérdését vagy hogy a szétpöffentett gázok érdemben gyorsítanák a globális felmelegedést...

Saját gyerekeimmel aztán ha nem is szerettem meg az évi egyszeri, kötelező látványosságot, mindenesetre enyhült szigorom. Eladdig, hogy Szilveszterenként Simon fiam tűzmesteri segédletével egy ideje saját petárdákat is pukkantgatunk az évváltás örömére. Ennek azért megvan a maga barkács-mennyország hangulata. Aztán a mostani, zsámbéki tűzijátékon, a tűzfészekhez egészen közel állva megértettem valami alapvetőt, ami sokkal elnézőbbé tett a légbe pukkantgatott robbanótöltetek hívei iránt. Rájöttem, hogy a fülsiketítő detonációk, a szinte fejünkre potyogó csóvák, a hatalmas sugarakban arcunkhoz közelítő tűzgömbök azért keltenek olyan ellenállhatatlan rajongást az emberben, mert a háború iszonyatos pusztító erejét jelképezik, annak hatását idézik, mégsem esik baja senkinek. Ugyanezek a töltetek a tömegre irányítva tragédiát idéznének elő, így viszont a megúszott kataklizma felszabadító érzését kelthetik bennünk. Nyilván ezért ül óriáskerékre és egyéb vidámparki kínzóeszközökbe, ezért ugrik le rugalmas kötéllel a magasból ki-ki - kacérkodás a ránk leső halállal.

Szüleim balatoni telkén nyaraltunk pár napot. Minden nap Ágnes lányom ébredt a legkorábban, és hogy ne unatkozzék egyedül, felkeltem én is vele. Átballagtunk a közeli játszótérre, vittünk magunkkal egy strandon vásárolt, ócska gumilabdát is. A legnagyobb mulatság az volt, amikor visszafelé jövet a szőlőhegyi dűlőutak hosszú, lejtős szakaszán Ágnes elengedte a zöld gömböt, és utána már csak szaladni kellett mellette: a gravitáció akadálymentesen terelte a kapunkig a reggeli napfényben fürdő, haszontalan kis gömböcöt. Milyen egyszerű, költségmentes és megunhatatlan játék, akár a szappanbuborékok tánca!

Kedvenc gömbjeim mostanában mégis az épülő házunk közelében, saját földünkből sarjadó tőkéken teremnek. Nem volt időnk a szőlőre, elburjánzott rendesen, akad majd vele gondunk bőven, mégis megindító, ahogy vak bizalommal, bőséggel ontja édes bogyóit, melyekből az építkezés szemlézése után, az esteli csendben szemezgetek.

 

TUZI



 

ARCRABLÁS, BIZALOMHÍD

avagy röptében az időt


Az arc az ember képesebbik fele. Ezek szerint a hátsónk pedig a képtelenebbik. Mindenesetre Isten-képmásságunk lenyomatát a fejünk homlokzati részén viseljük. Erről ismerszünk meg, erről azonosít be a mord rendőr és ránk váró kedvesünk, ennek másolatát hordozzák tárcájukban rituálisan szüleink, amíg fel nem növünk végképp. Van, akit arcról ismerünk csak, a nevét se tudjuk. Van, akinek arca véletlenül kísértetiesen hasonlít valaki máséra, ilyen tréfákat űz velünk a természet. Mondják, a föld valamely pontján mindegyikünknek él tökéletes hasonmása, csak nem biztos, hogy találkozunk vele. Mindenesetre néha hajdani kedvesünk tekint ránk egy csavargó arcából, rég halott nagyanyánk vásárol előttünk a boltban, egykori osztálytársunkra ismerünk rá egy gyerekarcban.

Van, akinek az arca nem véletlenül hasonlít kísértetiesen valaki máséra - ilyen tréfákat űz (és nem csak az ikrekkel) a genetika. Arcunk apánk, anyánk vagy nagyapánk, nagyanyánk arcának ismétlése, arcunk gyermekeink képén ismétlődik meg. Hiszen a természet nem dob el arcmintát, a magvaszakadásig alakít egy-egy családjellegen, formázza, új és új változatokban próbálja ki. Tréfás véletlenszerűségek a vérvonalban is felbukkannak: némelyikünk úgy érzi, tévedésből született bele családjába, elcserélt vagy örökbefogadott gyerek, hiszen sehol egy rokon vonás, egy ismerős szeglet. Mígnem valamelyik padlásról előkerül egy archív felvétel, melyről olyan valaki bámul elfogódottan, aki a rokontalan lélek tökéletes mása. Lehet nagy-nagynéni, unokatestvérek felmenője, olyan személy, akinek nevét a privát legendáriumban egy-egy anekdota őrzi vagy az se már. Várjál csak, angyalom, nem ez volt az az Etus néni, aki elsózta a szilvalekvárt, nem? Akit megkergetett a disznó, ő meg szellemnek hitte? Aki hóban mosdatta a gyerekeket, és akivel annyit kacagtunk? Vagy akinek odaveszett a férje a háborúban, és sosem mosolygott? A történetek vándorolnak, az arc talányosan mozdulatlan.

A csecsemő az első időkben hozzá rendszeresen közel hajló arc alapján alakítja ki gyermeki kötődését. A gyerek rajzol, örök sláger a pont-pont-vesszőcske. A kamasz önkeresésében kimeríthetetlen forrás a tükörkép, minden szögből szemügyre veszi magát, néha színészesen markánsnak, többnyire azonban reménytelenül csúnyának látja vizsgálódásai tárgyát. Ennek a fürkészésnek mai formája az úgynevezett „egózás" - mobiljával a kézben számtalan serdülő szemez a fürdőszobatükörrel, a születő pillanatfelvételeket pedig az interneten megosztja felebarátaival. És amint a szülők kétségbe estek, hogy számítógépre tapadó gyermekük elveszti az arcát, a homo informaticusból előbújt a társas lény, létrehozván a Facebook, vagyis az Arckönyv világméretű közösségi hálózatát, ahol mindenkinek saját ábrázata a cégére. Afféle virtuális kispad ez, amelyre portája előtt ki-ki kitelepszik az ember, és minden arra járót megszólítva kitárgyal időjárást, tudható és vélt pletykákat, egészségi állapotot. Bejelöljük magunkat mások fotóin, bejelölünk másokat a saját fotóinkon, forgatjuk arcunkat ezerféle verzióban, báli puccparádéban és hagymavágás közben, csókos pillanatban és mosott részegen, diplomával a kézben és csillivilli autó előtt pózolva, sminkkel és izzadtan, hosszú hajjal és kopaszon, szőkén és vörösen, strandon és hókucsmában, kutyával és gyerekkel, hegyekkel és tavakkal, ejtőernyővel és röplabdával. A képek sokfélesége közötti összekötő kapocs, az abszolút védjegy, az arc, amely én vagyok. A cégem én vagyok. Én vagyok a cég arca. Ezt azok a profilok bizonyítják a legjobban, amelyeken kamu arcok, sztárok, rajzfilmfigurák, egyebek mögé rejtőzik a bujkáló vagy csekély önbecsülésű cyberbetyár. Elveszti az arcát, arcprotézist hoz létre. És persze az arctalanok ellentéteképpen mai szóval ott a sok nagy arc, az arcoskodók, akiknek az élete nyitott könyv, belegázolhatunk utcai cipővel vagy sáros gumicsizmával is. Azt hiszem, egyetlen szuperhatalom sem álmodhatott pontosabb és kiterjedtebb nyilvántartást magának, mint amit az ember társaság utáni szomjában önként és dalolva létrehozott.

 

ARC



 

FOCICSUKA ÉS FÉRFIAGY

avagy harc a zsiráffal


Foci közben kétféle sebességem van. Egyik a bealvós, amikor tohonyán lemaradok mindenről, belassulok, elkések, emberek és labdák rendre becsapnak. Mikor aztán összekapom magam, jelentősen túlpörgök, lótok-futok, mindenütt ott vagyok, lehetetlen labdákba is beleérek, fejmagasra lendítem a lában, becsúszok és passzolok és átlövök és jó esetben gól. Rossz esetben a nagy tüsténkedésben akaratlanul.beleszállok valakibe, ottfelejtem a lábam, összekoccantom más bokáját, elsodrok valakit. Még rosszabb esetben ez a valaki mindig ugyanaz, amit, ugye, nehéz kimagyarázni, folytonos bocsánatkérésekkel kamillázni. Főként ha már a múlt héten is legalább háromszor pont ebbe az égimeszelő srácba botlottam bele, érthetően tele van velem a hótöke, és ennek hangot is ad, a bocsánatkérésemmel kitörölheti. Mármost nézzük vissza lassítva a folyamatot: azért pörögtem fel, mert nem ment a játék, alamusziskodtam, bárki legyorsult engem, így aztán saját csapatom járt rosszul. Ez az egész kettős dilemma nem merül fel, ha jól jön ki a lépés, ilyen is előfordul, nagyon kevésen múlik, beperdülő labdákon, jó helyre pattanó átadásokon, az ellenfél késedelmes reakcióin. Ilyenkor légpárnán száguld az ember, minden működik, mint a gép.

Ma viszont itt ez a darabos arcú langaléta, akit hiába engesztelnék, messziről kellene kerülni, tájékára se jönni, de hogyan, ha egyszer a védelemben az a dolgom, hogy megállítsam, támadásban az, hogy átjátsszam rajta magam. A nyakiglába meg szinte mindenütt ott van, valahogy ebben sincs ma szerencsém. Kutatom magamban, miért fáj ez ennyire, miért érzem úgy, hogy ebbe a társaságba se jövök többet rúgni a bőrt, kész, vége, elástam magam. Jó, új a hely, most kezdtem náluk, és valószínűtlenül jól kezdtem, mint egy sztár, osztottam a passzt okosan, szórtam a gólokat, mintha a hátamon feszülő Messi-mez dolgozott volna helyettem. Aztán placcs, kifújt a lufi, és most alapvetően az bánt, hogy ebben a bandában, ahol elfogadtak, pedig sok mindenről másként gondolkodunk, egyvalaki olthatatlan ellenszenvet táplál irányomban.

Ezzel a gondolattal egy időben átszakad bennem egy másik felismerés is, hogy hiszen rettentő társaságfüggő voltam egész életemben, és ott is mindig két sebességben működtem. Hol a sarokba húzódva nyalogattam sebeimet, hol elég volt egy biztató pillantás, és kipattantam sziporkázva a középre, produkáltam magam, hódítottam. Aztán persze minden csoportnál és csoportos tevékenységnél előjön valamiféle konfliktus, hol emberi oka van, hol csak annyi, hogy nem stoplis a csukám, és könnyebben elcsúszom. Ezen felül kell emelkedni, ezt el kell varrni, fel kell dolgozni magamban, kapuba állni, ügyesen megpróbálni egy csapatba kerülni a zsiráffal, vagy helyezkedéssel, testközeli helyzeteket kerülve blokkolni őt. Nem találok olyan csapatot, ahol ez vagy ilyesmi előbb-utóbb el ne érne. Egyszerűen a közelség az oka, mindenképpen sebezzük egymást.

És tudjátok, milyen a férfiagy? Szavamra, őrület! Attól, hogy ezt ilyen szépen elmagyaráztam magamnak, a gyomortáji szorítás enged, idegeim kisimulnak. Hát persze, megvan a szent, nagy okosság, halleluja, minden megoldva! Pedig a magyarázat dehogy is old meg bármit! Csak találtam egy fiókot a fejemben, ahová ezt bepakolhatom, ne legyen szem előtt. Ó, férfi, férfi, te racionális állat!

 

ZSIRAF

 


 

KALÁKA VERSUDVAR, KAPOLCS -

KOCKÁZATOK ÉS MELLÉKHATÁSOK


Mi kell egy versudvarhoz? Több tonna kő, melyekből házigazdánk, Tibor, az akcióművész, támfalakkal, kerítésekkel és pajtaormokkal ékes katlant, igazi völgyvájatot, zenés-irodalmi vízmosást hozott létre öntudatlanul, még jóval azelőtt, hogy muzsika és vers ide beették volna magukat, betették volna kotta- és verslábukat. A pajtában rengeteg festőien felhalmozott fa, gerendavégek, megvakult ablakkeretek, öreg ajtófélfák, kievett zománcfestékű deszkák, szivacsossá marjult szőlőkarók, savas hordódongák. Ahány darab fa, annyi sors, annyi vidék, vannak vidékek a fában legbelül... Kell egy festői kerekeskút, mely, nem lévén benne víz, sokszor az egyetlen száraz hely az udvarban. Kellenek szőlőlugasok telistele csüngő, zöldes bogyókkal, ha ősz lenne, egy szemig leette volna az ezerszámra idelátogató népség. Kell a szalma, amelyet lucskos, zuhé utáni állapotában összekapargatunk és frissel helyettesítünk, kialmozzuk az udvart, mint nagytestű állatot.

Kell több tonnányi víz, hogy koncerteket elmosson, hogy koncerteket a templomba száműzzön, hogy koncerteket elképesztő hangulatúvá varázsoljon, hogy elképesztő közönségünket összekovácsolja, dacossá tegye, elűzze vagy összeforrassza. Kell a fal repedésében makacsul hottoló tücsök, aki párbeszédet folytat a muzsikusokkal.  Kellenek a nagy dög babzsákok, melyekről „lehetetlen nőiesen felkelni" (copyright Liszkai Ági, Gryllus Vili felesége), éppen ezért felálláskor egymásba kell kapaszkodni, vagy henteregni, mint a tehénkék, vagy tolatni, mint a pingvinek, vagy végtagokra széjjelesve, elzsibbadtan kapálózni, mint hátunkra fordult bogárkák.

 

Lakcfi2Gryllusok
Gryllusok


És kell a Kaláka, ez az elképesztő ragasztó- és forrasztóanyag, amelytől egybesisteregnek hátulgombolós és elöl gombolatlan nemzedékek, közös lócán gubbaszkodnak homlokegyenest ellenkező politikai nézeteket vallók, hajmeresztően másféle zenei ízléssel rendelkezők. Együtt ringatózunk, kócos Jeszenyinek, kigyulladt hajú József Attilák, eszeveszett Tamkó Siratók, hamiskás tekintetű Kányádik, csepűrágó Shakespeare-ek, szorosra gombolt Aranyok, éjszakába tágult tekintetű, rezzenékeny Radnótik, kismanó Weöresek, snájdig Kosztolányik. Úristen, hány különböző magatartásminta! Úristen, hányan hányfélék vagyunk! Mi a közös bennünk? Hát a vérünkben állandóan keringő Kaláka-százalék.

A Kaláka évekre, évtizedekre betokozódhat bennünk, passzívvá válik, nem fejti ki hatását. Aztán egy kapolcsi szép napon gyanútlanul megpillantunk egy kacskaringós-betűs molinót, fülünkbe csap a „zúg már az ősz, gyűlik és kavarog", „az alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom", a „volt egy fakatona", a „koldus-szegény királyi gazdagon", a „rózsa-rózsa, rengeteg", és rögtön tudjuk, hogy elvesztünk, hogy hazataláltunk, hogy a vírus aktiválódott bennünk. A tünetek a következők: lépteink ellenállhatatlanul visznek a zene epicentruma felé, gépiesen karszalagot veszünk, szemünk elhomályosodik, pulzusunk szaporább, oxigénhiány következtében hatalmasakat sóhajtunk, enyhén verejtékezünk, két tenyerünk pedig minden zeneszám után görcsösen összecsattan. Orvosi javallat: a fertőzés ezen fázisában nincs mit tennünk, hagyjuk, hogy a kór kitombolja magát, hogy újabb rohamokban temessen maga alá, amint gyerekkorunk vagy kisgyerekes szülőkorunk újabb és újabb emlékei szakadnak fel eleven erővel. Nyugodtan menjünk emberek közé, hiszen hazánkban mindenki bacilusgazda. Öblögessünk bőven magyar népmesékkel és Mátyás király-mondákkal, ezek fokozott Kaláka-tartalma erősítheti a szervezet ellenálló-képességét érzelmi viharok esetére. A Kalákával hosszú évtizedekig együtt lehet élni, mondják, hogy akik a Bőrönd Ödönt dünnyögik az alvilág folyójának partján, azokat számla nélkül, ÁFA-mentesen szállítja a révész.


És most hadd szemezgessek a kapolcsi versudvar mágneses mezőjén született alkotásokból. A Versműhely mindig nagyszerű közösségi hangulatban zajlott, eső esetén a pajtában ücsörögtünk az egymás hegyén-hátán torlódó babzsákokon, jó időben hol az udvar egyik szegletét, hol a támfal tetején nyíló parkolórészt béreltük és béleltük ki magunknak, mint fecske a fészkét. Kilenc alkalommal ügyködtünk két-két óra hosszat, létszámunk az esős napokon tizenöt-húsz főre, verőfényben negyven-ötvenre is rúgott. Voltak törzstagok és emlékezetes beugrók, megfigyelő álláspontra helyezkedő, nemíró csendes tagok és hét-nyolc év körüli, elszánt kis verselők. Összesen legalább háromszáz vers-szöveg jött létre, ezek legjobbjait „közpapírokon" gyűjtöttem be. Született két helyiérdekű közös alkotás, melyben pompásan tükröződik (trükköződik) a hangulatunk. Kezdjük a végén egy összegző hexameterrel:


Punnyadt, bús düledéki vagyunk a kapolcsi napoknak,

Tíznapi masszív éjjeli-nappali völgybeli szittyó -

Kókad a tegnapi kedvem, hol hagyhattam a nedvem?

Egyre pikánsabb már ez a döglött hexameterke,

Mondd, hova lettél, rőthaju, kékszemü, zöldfülü Terka?


A másik nagyérdemű közmű afféle haligali-rakkendrol, mindenki örömére:


Tegnap este vertem fel a

sátramat,

A cölöpökből elveszett egy

pár darab!

Fenekemen szétkenve a

sármaszat,

Ami a te fenekedről

ráragadt,


Twist, twist, ez a sarazós twist!

Twist, twist, ez a sarazós twist!


Egész nap a dagonyában

cuppogunk,

A sötétbe azt se tudjuk,

mit fogunk...

A Lackfi miatt rendszeresen

szétázunk,

A napsütésről hexametert

bénázunk!


Twist, twist, ez a dagonyás twist!

Twist, twist, ez a dagonyás twist!


Hat nagysikerű  zenés versimpró-est alkalmával profi kollégák közreműködésével látványköltöttük. Először Vörös István volt a szerzőtárs, a zenei közreműködő pedig Gryllus Dani, aki Sumonyi Papp Zoltán következő zsoltárfeldolgozását énekelte el átírandó lecke gyanánt. Jó kis trochaikus lejtése volt: tamta-damta-damta-dam!


ZENGJEN ÚJRA ÉNEKÜNK


Zengjen újra énekünk:

Istent így dicsérve,

Szent az Úr, adott nekünk

szabadságot végre.


Minden nemzet látta őt:

igazságos Isten,

Kétkedő pogány előtt

karja győzhetetlen.


Pista szövege sajnos elveszett, úgyhogy később mindig gondosan elkértem a résztvevőktől az anyagot. Íme a kapolcsi patak ihlette változatom:



BÉKA-BALLADA


Víz kering a híd alatt,

Víz alatt a béka.

Víz kering a fák alatt,

Fák alatt a bárka.


Béka ugrik víz fölé,

Égbe száll a béka.

Bárka száll a víz alá,

Benne fullad Réka.

 

Lackfi1Tth_Krisztval
Tóth Krisztinával


A következőkben aztán egyre jobban belelendültünk az ad hoc alkotásba. Weöres Szajkójának ritmusára kellett gombot varrnunk Tóth Krisztinával. A zenés feladvány magas labdáját Radványi Balázs dobta fel nekünk.


Tanári kari karika,

Papíripari paripa.


Karika tanári kara,

Paripa papíripara.


Íme Kriszta tizenöt perc alatt kiszabott, virtuóz szövege:


GALIBA


 

Balatonaligai galiba:

valaki beleköt a Valiba.

Neki a valakije a Pali,

de csak alig-alig a palija.

 

Valaki lika a galiba.

Jaj, a Valika lika!

Vele lakik a Palika.

Balatonaligai galiba.

 

A Vali lika a galiba.

Balatonaligai liba.

A Vali, a Vali

Valika lika

a galiiba,

Bala-bala

Balatonaliga.

 



Én megint egy kis történetkét sikerítettem:


ROMÁNC


Komál a dagi Marika,

Rinyál a lüke Danika.


Dagi Marika, te liba!

Lüke Danika, te bika!


Fogyott a dagi Marika,

Örült a lüke Danika:


Kicsi a Marika hasa,

Cuki a picike baba!


A közönség is bátrabban felvette a kesztyűt, és öt igazán körmönfont szót adott fel, amelyeket nekünk kellett versfélévé szőnünk. Íme a szavak, különösen Novoszibirszkért volt hálatelt a szívünk: papírrepülő, lélekvándorlás, békalencse, Novoszibirszk, belegabalyodtak

Kriszta remek változatát sajnos megint csak elnyelte a kapolcsi sár, én gondosan füzetbe dolgoztam:


KÉPZELT-KÉPTELEN UTAZÁS


Papírrepülőn megyünk Szibériába,

Így vándorol lelkünk holdbéli lába.

Nem ért bennünket semmi komoly attak,

Szárnyaink a felhőkbe gabalyodtak.

Hullt az eső: átlátszó békalencse,

Mely nem jön jól fent se meg lent se.

Juszt is eljutok Novoszibirszkig:

Az élet egy kolosszi piercing!



Szabó T. Anna vendégszereplésével a következő változatokat szültük a Gryllus Vili által feldobott feladvány, a "Láttál-e már valaha csipkebokor-rózsát" dallamára:


KEREKEDŐ BIMBÓ


Láttál-e már valaha
csipkebokor-rózsát?
Édes csipke-lekvártól
a gatyád nem jó rád.


Láttál, ugye, finomat,
rétest, krémest, bélest,
ugye, tudod, milyen az,
ha az ember éhes.


Láttad-e a dagadó,
kerekedő rózsát?
Te is piros bogyó leszel,
nehéz, mint egy sózsák!

Én erre így tudtam felelni:


SZOCIOGRÁFIAI MÉLYFÚRÁS


Láttál-e már valaha
öreg Ladán rozsdát?
Üreg Lada ülésén
cigizni a Jóskát?


Láttad-e már valaha
egyedül a Jóskát?
Ölében a kedvesed,
ez a nagy valóság.

És mivel Vili több hangya-tematikájú dalt énekelt, megtoldottam a magam részét egy mérsékelten állatbarát opussal:


KÉTES RÉSZVÉT


Láttál-e már egeret?
Egérevő macskát?
Láttál-e már verebet?
Verébevő macskát?


Láttál-e már a gyepen
Heverésző macskát?
A jóllakott macsekon
Géppuska-lukacskát?

A közönség sem kímélt bennünket, az előzőknél kevésbé makrancos, ám egymástól igencsak távol eső szavakat kaptunk az improvizációhoz: szalmakalap, körömlakk, limonádé, répatorta. Ekkor  felállt egy pöttöm lány, és bevisította: hupikék törpikeeee! Lámcsak, mire jutott Szabó T. Anna:


RAGADÓS, NYÁRI DAL


A szoknyámat kimosom,

felöltözöm csinosan:


szalmakalap, körömlakk -

répatorta, bekaplak!


Limonádé! De édes!

Ennyi cukor elég lesz!


Még az ég is hupikék,

kis, pelenkás törpikék


fagyit nyalnak, minden ragad...

Kiált a nyár: add meg magad!


Én hősszerelmes-parafrázisosra vettem a figurát:


ALKALMI SEKSZPÍRKEDÉS


Az vagy nekem, mint

Limonádénak a szalmakalap!

Hűsítve átzuhogsz rajtam,

És tócsa gyűlik a lábam alatt.


Az vagy nekem, mint

Körömlakk a kéznek,

Ha együtt társaságba megyünk,

Mindig csak téged néznek.


Az vagy nekem, mint

Nyuszinak répatorta.

Szereti bár az anyagot,

De nem így feldolgozva.


Az vagy nekem,

Mint hupikék törpikének a sapka.

Eső ellen semmit sem ér, de

Hülyén festek alatta.


Horkai Hörcher Ferivel az eső ellenére kitartó, konok nézőcsapat tekintete kereszttüzében, a Misztrál javallotta „Indulj el egy úton" dallamára ügyeskedtünk. Feri finom népdalt dobott össze:


TOVÁBB


menj tovább az úton

hegyvölgyön és zugon

igazan hazugon

sírva és suttogón


ott leszek a végén

elhasznált rossz cégér

nincsen már más törvény:

a szerelem örvény


összeér összefér

szerelmes két testvér

aki már mást nem kér

mindent kap semmiér'


Én a magát főszereplővé felküzdő eső bőrébe bújtam, bármennyire képzavar legyen is ez a bőr-dolog egy ilyen anyagtalan természeti jelenség kapcsán.


FENTRŐL LE


Indulj el az égből,

Ne hidd, hogy nem várnak,

Ami ősznek jó volt,

Most jó lesz majd nyárnak!


Zavarni nem fognak

A káromkodások.

Eső vagy! Tojsz te rá,

Hogy mit szólnak mások.


A közönség bedobta habtestét, és a következő hívószavakkal ajándékozott meg: vakondtúrás, baziliszkusz, szőke, gumibugyi, rum, atomrobbanás. Íme Hörcher Feri változata:


GYILKOSSÁG ESŐBEN


a kertben esős atomrobbanás

mezítlábad alatt vakondtúrás

szőke lány arat gumibugyit épp

rummal belocsolt baziliszkuszokat tép

másnapos képek a kapolcsi völgyben:

ezt a verset a Kaláka-udvarban öltem


Én egy szerelmi csalódás krónikáját zengtem el, zárórímért átsunnyogva Kosztolányi kamrájába, ahol a polcon őrizetlen lekvárok állnak.


LUCSKOS BÁNAT


Ég a napmelegtől a vakond túrása,

Azaz hogy csak égne, ha éppen nem ázna!

Rumot nyel a szőke, el van ő is ázva,

Mint atomrobbanás, olyan a sírása.

A szeme úgy guvad, mint baziliszkusznak,

Szempillafestékek az arcán szétkúsznak.

Mint gumibugyiban aprócska csecsemő,

Úgy ül a bárpultnál - szétázott, csecse nő!

 

Lackfi4Seb
Sebő Feri


Az eső tovább hintette áldásait, és szépen beterelt bennünket a katolikus templomba. Itt Sebő Ferivel és együttesével Csukás-estet tartottunk, sajnos Pista híján, mert őt bokros teendői Szárszóhoz és az ottani, most nyílott Csukás-színházhoz kötötték. Megemlegettük azért derekasan távollétében a most 75 éves Mestert, remek felnőttverseiből olvastam, Sebőék pedig a Rongszőnyeg-toldalékok darabjait pengették-dalolták. Az improvizáció sem maradt el. Először egy Csukás-szerzette Gagliarda ritmusára kellett helytállnom. Ennek lényege a tititi-tátá ritmusképlet. Íme az eredeti:


GAGLIARDA


Imbolygó télnek ernyedő testét

bádogcsatornák sűrűn erezték,

morogva áradt, csöröge zúdult

megolvadt vére, hóteste elnyúlt.


Pulzusa verdes - nyári esőben

ázik az utca, őszi köd hörren! -

teste felépül, s megindul szíve!

Kalapod lengesd az első hírre.


Énnálam népies-groteszk szerelmi vetélkedés lett belőle:


DILEMMA


Ott megy  a Jóska, itt meg a Pista!

Hajadon szívem ki szomorítsa?

Talán a Pista? Orra galuska!

Talán a Jóska? A füle sóska!


Szóval a Pista? Szerelem nyista!

Vagy tán a Jóska? Menjen a búsba!

Szerelemben már nem tudok hinni!

A kutya máját! Maradok szingli!


A szíves közönségtől ezúttal háromszótagos szavakat kértem (s kaptam is), mert egy (Arany és Kosztolányi hangját idéző) Csukás-vers rövidke páros soraiba kívántam őket rím-zárókövekként begyömöszkölni. Íme a szép hosszú eredeti eleje:


ÁSATAG ÉNEK


Egyre hátrább, újabb s újabb

bozótba,

a negyven év homályába

húzódva,

kikerülve s félve minden

véglegest -

Régi költők ritmusában

jön az est...

 

Lackfi3Sebvel


A közönségtől ezt kalapoztam össze: zöldborsó, fakutya, almafa, kutyafül, kertajtó, kaptafa. Megírtam ebből első öregkori versemet, ami praktikus megoldás, tekintve, hogy vajmi bizonytalan, megérem-e azt az időt, ráadásul ki tudja, tudok-e még majd verset fabrikálni akkoriban...


ÖREGKORI NEM VÉNKORI


Olyan vagyok, mint mirelit

zöldborsó,

egy utam lesz - a tepsibe -

utolsó!

Csúszkálok, mint tükörjégen

fakutya,

imbolygok, mint kukac rágta

almafa.

Szemem nem lát, fülem nem hall:

kutyafül,

a végére ki-ki marad

egyedül.

A kertajtót koporsómmal

tesztelem,

úgy megyek ki, ahogy jöttem:

meztelen.


Sebőék rögtön énekelni is tudták egy hasonló nóta dallamára, melyet, mint kiderült, nem ezért iktattak be menet közben a műsorba, de azt hiszem, tudat alatt a felolvasott Csukás-vers kormányozta oda ezt a dalt... A vastaps hatása alatt Feri újabb feladvánnyal bökött oldalba, én pedig izgatottan láttam neki az anakreóni dalnak. Nem ezt énekelték ugyan, de mutatóba jó lesz ez a duhaj pár sor is Vitéztől:


Ha szíhatok borocskát,

A gondjaim csucsúlnak.

Ki boldogabb halandó,

Mint aki nem sohajtoz?

Ki boldogabb magamnál?

Hej vízivók! be sürü

Pocsolyába foly világtok!


Sebő Feri előzetesen szigorral figyelmeztetett, hogy a műfaj elengedhetetlen összetevője az elégedett életérzés kifejezése, és én ehhez tartottam magamat. Végül az együttes megtisztelő kíséretével el is kellett énekelnem az abszolút lokális helyzetdalt...


ANAKREÓN KAPOLCSI FOHÁSZA


A templom ím, körülvesz,

Zenénk Sebő dalolja,

Ruhánk se bő, se szűk ránk

E nyári pillanatban.


A szentek itt örülnek,

És billegős a táncuk,

Csak egy az óhajunk már:

Hogy új eső ne essék.


Nagyszerű versimpró-alkalom fűződik Kiss Judit Ágnes és a zongorista-énekes Füri Anna kettős részvételéhez.  Juca megígérte, hogy elküldi a műdarabokat, ezek hiányában egyelőre jöjjenek az enyémek. A „Kis kece lányom" jazz-változatával indítottuk a rögtönzést:


KIS KACAGÁNYOM


Kis kacagányom

Néha lehányom,

Hogyha beittam,

Fekszem az ágyon.


Mondom, mondom, fordulj ide,

Nézz rám, asszony!

Az, hogy ittam, egyáltalán

Ne aggasszon!


Férfi vagyok csak,

Kell az a kocsma,

Kell a felejtés,

Tedd el a nagykést!


Mondom, mondom, ne izéljél,

Fáj már, asszony!

A vérem sem azért van, hogy

Elárasszon!


A közönség megint válogatott bukfencekre késztetett feladványával. Íme az inspiráló szavak: péklapát, láb-amputálás, cserebogár-csáp, lekváros bukta, napernyő. Kiss Juca kórházi látlelete vitte el a pálmát, a nézők rosszallásuknak adtak hangot, amiért nem hoztam rímhelyzetbe az összes bekiabált szót... No, íme az enyém, amúgy népdalosan:


NAGYON VEREM


A szerelem sötét verem,

Péklapáttal agyonverem.

Olyan, mint láb-amputálás,

Utána az ember csámpás.

A vágy mint cserebogárka

Fülben kaparászó csápja.

A vágy mint lekváros bukta,

Belül véres tészta-hurka.

Van napernyőd? Mindhiába!

Szénné éget, mint a láva!


És hogy mi volna mindebből a tanulság? Hogy költő és költészet nyílt színen az állatvédő liga tiltakozása nélkül kínozható? Hogy a zene nyilvánosan megerőszakolható? Hogy értelem és forma olykor szamárfület mutatnak egymásnak? Inkább talán az, hogy a látványosan zenévé-formává lényegülő lírai anyag hallatlan örömet szerezhet és közösséget formálhat azokból, akiknek ez a tapasztalat osztályrészül juthat...

 

Lackfi5Knydival
Kányádi Sándorral



 

VÉRENGZŐ TRANSZFORMEREK

avagy a nyelvápoló rémálma


A nyelvet nem kell őrizni, mert nem rab, és nem kell ápolni, mert nem beteg. Ezért aggályos túlzásba vinni nyelvőrködést és anyanyelvápolást. A nyelv viruló, eleven lény, a maga öntörvényű módján éli életét. Nem fejlődik és nem is elfajzik, nem. Csupán alakul. Egyik állomástól a másikig. Amikor aztán már annyira eltávolodott a Tudományos Akadémia lefektette kódrendszertől, hogy a nyelvkönyvek alapján az utcai beszélgetéseket alig lehet érteni, nos, akkor a nyelvészet közmunkásai kiszaladnak collstokkal-szögmérővel, és gyorsan átnyirbálják a tankönyveket, nehogy papíron halott nyelvvé meszesedjen az, amit nap mint nap élők beszélnek. Ilyenkor válik megengedetté egyik napról a másikra az iktelen ragozás, szervesülnek legálisan is régóta egybeolvadt hasonulások: "higgyük el". Tegnap még hiba volt, holnap már követelmény. Nem abszurd ez egy kicsit? Nem pártolom persze az anarchiát, nem vagyok a nyelvi rendszerek és rendszerezés ellensége, majd bolond lennék! Csak éppen gyanítom, hogy a változó szabályok nem abszolút, és nem is etikai értékek. Például barátomat átverni, kedvesemet megcsalni attól függetlenül immorális, hogy a törvény tiltja vagy sem. Az etika nem a szabállyal kezdődik. Az ikes ragozás eltűnését lehet sajnálni érzelmi alapon, de be kell látnunk, hogy megléte nem erkölcsösebb és nem is hatékonyabb, mint hiánya. Puszta megszokás vált idejét múlttá vele. Persze örülünk, ha kortársaink nyelvi készlete minél színesebb és kreatívabb, és búslakodunk a sablonok, panelek halmaza láttán, ez azonban egy másik történet.
A nyelvápoló zsörtölődés olykor alaposan mellétrafál, és ahelyett, hogy változatos nyelvhasználatra bátorítana, holmi technikai módosulásokból égbekiáltó gyalázatot és szemrehányást fabrikál. Egy amúgy jó tollú és abszolút jószándékú irodalmár ismerősöm például cikkében a gépeket utalószavakkal személlyé "avató" megfogalmazásokat kárhoztatja. Hogy merészeljük azt mondani, hogy "lemerülök", "megcsörgetlek", "leraklak"? Hiszen mindezt a telefonnal tesszük, nem élő személlyel! A derék szerző rögtön farkast kiált, és patetikus víziójában az emberek gépekké, a gépek vérengző élőlényekké válnak pusztán a szó ereje által. Őrület, micsoda transzformer-világ!
Javasolnám, hogy élő és élettelen dolgok összekeverésének nyelvi-etikai tilalmazását a biztonság kedvéért terjesszük ki más hasonló nonszensz megfogalmazásokra is. Hiszen az ördög nem alszik! Hogyan írhatja le például valaki büntetlenül, hogy "fürdik a holdvilág az éj tengerében"? Miképpen képzeli az illető a Hold mártózását? Fürdőruhában, monokiniben vagy anélkül? No és itt "a semmi ágán ül szivem"! Elárulnák, kérem, hogy szív, amely köztudomásúlag egy szervünk, ugyan melyik testrészén képes ücsörögni? És miképp lehetne "a világ egy vén muzsikás"? Megtévesztő eljárás a lélektelen dolgokat költői logikátlansággal lelkeseknek tüntetni fel! Mi lesz így a nyelvvel, mely oly szépen működött hajdan, amíg benne minden jelentéselem megfelelt annak, ami? Megáll az ész! Ó, pardon, helyesbítek! Hogyan is állhatna meg, mikor nincs lába?



 

VULKÁN AZ AUTÓBUSZON

avagy a tökéletes figyelemcsapda


Hogyan vonhatjuk magunkra tartósan egy távolsági busz teljes utazóközönségének figyelmét? Hogyan hozhatunk létre olyan intenzív erőteret, amely átrendezi a mágnesreszelékek rajzolatát egy központi mag körül? Vegyünk például egy bombanőt, agresszíven hegyesorrú magassarkújával, divatlapból kiollózott kosztüm-ékszer összeállítással, maszkszerűen hibátlan sminkkel, körmétől hajfestékéig megcsináltan. Színre lépésekor megfagy vagy felizzik a levegő, a férfiutasok leplezetten célirányos manőverekkel mocorogni kezdenek a minél részletgazdagabb betekintés érdekében. Fontos, hogy a végzet lányának vagy asszonyának tekintete ne legyen kommunikatív. Nézzen a semmibe intenzíven, leheletnyi jeges megvetéssel mind az izgága hímek, mind a szépségére féltékeny tekintetek tőrével hajigálózó nőstények irányába. Mégsem végeztünk tökéletes munkát, mert amint a hölgyike helyet foglalt, mágnesessége csökkenni kezd, és bár a merész pillantások időről időre végigpásztáznak alakján, a kátyúk és zökkenők ritmusa lassan őt is beleringatja a névtelen tömegbe, éppúgy belesimul környezetébe, mint rikító paradicsomszelet az összeérett salátába.

Jobb ötletnek látszik nyűgös kisgyereket választani, aki lehetőleg minél hangosabban, minél elérhetetlenebb dolgokért nyaggassa fásult és ingerült anyukájától. Követeljen enni- és innivalót, miután a rendelkezésre álló készleteket már kimerítette, sőt elmorzsálta és szétlocsolta a közelben található utasok ruházatán. Ha egy jószándékú kisnyugdíjas megkínálja cukorkával, dühösen csapja ki az öregasszony kezéből az édességet, aki erre dohogva sértődjön meg. Egy idő után nyafogjon mindenen és mindenért, vergődjön kétségbeesetten, koszos talppal összerugdalva a csípős megjegyzésekkel védekező szomszédságot. Az anyuka legyen teljesen alkalmatlan a feladatára, reagáljon hol idegbetegen, hol erélytelenül, hol kétségbeesetten, de mindig úgy, hogy a jelenlévők mindegyikének legalább öt jobb ötlete legyen a helyzet megoldására. Mindhiába, a jelenetek egy idő után banálissá szürkülnek, az utasok másfelé nézegetnek, megemelik az ingerküszöböt, a gyermek pedig belefárad a műsorba, és rongybaba módjára kiterülve, izzadtan szuszogva alszik el szülője ölében.

Végy inkább mindezek helyett egy ablakkeretnyi szemüveggel ellátott, bizonytalan léptekkel, kezében viseltes nejlonszatyorral a busz belseje felé botladozó, alighanem értelmi zavarokkal is küszködő fickót, akinek homlokát felszámolta egybenőtt haja-szemöldöke. A valós értelmi szint jelen állapotban felmérhetetlen, amint azt barátunk az első mondatával nyilvánvalóvá teszi: „bocs, cimbi, hadd üljek le oda, mert állatira be vagyok nyomva!". A mondat címzettje egy hatalmas bőröndöt próbál odébb cibálni a lehajtható ülés közeléből, míg az alkoholos befolyásoltság alatt álló kolléga szusszanva letelepszik. Az utazóközönség soha nem lankadó figyelmét leleményesen sokrétű módszerekkel biztosítja. Szaganyaga jóval intenzívebb, mint az erősen parfümözött, de megszokható illatfelhőbe burkolt bombanőé. Egyesek fintorognak, mások elfordítják fejüket, mindez azonban csak önbecsapás: az intenzív klíma ránk telepszik, elzsongít, minden fejmozdulatra frissen áramlik tüdőnkbe. A tömény aroma vegyelemzése nem egyszerű, ám annál izgalmasabb, rengeteg újdonságot tartogató kaland: penészes kenyértől a sajtos verejtékig és a gyomorsavas alkoholgőzig számos összetevő felismerhető. Barátunk azonban a teljes út hosszára tartogat meglepetéseket. Mikor megürül mellette egy ülés, egy ott álldogáló srácot győzköd, üljél már le, komám, én nem tudom, hogy bírod ezt, első körben felborulnék, vagy kidobnám a taccsot, nem szeretsz talán ülni, inkább állsz, ilyen erős gyerek vagy. Később megéhezik, kipakolja szatyrát, felvágottak között turkál, mindent széttereget a térdén, és végre megtalálja a hosszú szeletekre vágott húsos szalonnát, meg egy kiló kenyeret. Ettől fogva sárgakörmű, varacskos ujjaival tépdesi, cibálja, szájába lógatja a nagy, zsíros lebernyegeket, az evésbe belemelegedve, szürcsölve szívja az orrát, és a lába közé támasztott, néha elkóborló szatyiból kenyércsimbókokat próbál kiszaggatni fél kézzel. A fiatalabbak vigyorgásukat palástolják, az idősebbek és főként a nők tüntetőleg elfordulnak, de viszolygó arckifejezésükön látni, miféle látvány lebeg lelki szemük előtt. Mikor a pasas jóllakott, az agya működésbe lendül, büfögve, csukladozva, fel-felhorkanva hangosan ócsárolni kezd valakit, akit mi nem ismerünk. Patkányképű gennyláda... rohadt, nagyképű, senkiházi... most fenn hordja az orrát... de majd megkapja a magáét... megveszlek kilóra, nem is, mert dekára, köcsög... Barátunkat nem hagyja cserben kifogástalan dramaturgiai érzéke, amint alábbhagy a feszültség, műsorszámot vált, nótaszó következik: zöldre van a rácsos kapu festve... hosszú, fekete haj... piros, piros, piros... megjöttek a fehérvári cigányok... Vérvörös rózsaszál, barna kislány, kék nefelejts, valahogy minden egyes műsorszámban főszerepet visznek a színek. Később elszunyókál, egyre lejjebb és lejjebb kókad a feje, mindenki azt figyeli félszemmel, lezuhan-e a székről következő pillanatban, esetleg hatalmas okádással ébred fel, beterítve mindent.

Olyan, mint az Etna, lehet, hogy éppen szendereg, mégsem lehet nem tudomást venni róla, erőteljes jelenlétét ránk kényszeríti. Nem foglalkozni vele szinte lehetetlen, csak embertelen akaraterővel tudja bárki is kiszakítani magát e mindennél nyilvánvalóbb valóság vonzáskörzetéből. Ő a mindannyiunkban ott lakozó őskáosz, a szabványrend alatt megbúvó szabálytalanság, a gátlástalan életösztön, kicsit irigyeljük, amiért leplezetlenül, nyilvánosan dagonyázva, kénye-kedve szerint birtokba veszi a rendelkezésére álló teret.

 

VULKAN



 

CSERESZNYE HARISNYÁVAL

avagy ki a frásznak kell a művészet?


Tízezer éve teszik fel ezt a kérdést esztéták, alkotók, befogadók harsány kórusban: na kinek kell, ugyan kinek? Lehet-e újat mondani, amikor a képtárak és könyvtárak penészes kriptaként őrzik a művek százezreit, és a műpiacok, aukciós házak, könyváruházak harsány zsibvásárától zsong a fejünk? Kell-e újat mondani, hiszen a legnagyobb brandek fel vannak építve, a művészet kis halai pedig csak egymás torkát harapdálják el a hatalmas akváriumban.

Hogy mire is jó a művészet? Első körben kénytelen vagyok azt a választ adni: arra, hogy LEGYEN. Ugye, a Mount Everestet is azért mászták meg, mert „ott volt", ahogy egyik első meghódítója fogalmazott. És mire jók Theo Jansen holland építész mobil szobrai, ezek a fából faragott, ezerlábú, monumentális elefántcsordányi vagy repülőgépnyi mozgó lények? Megvalósításukhoz csúcstechnológia kellett, hiszen pusztán szélenergia működteti őket, ám ez egyben korlátozza is aktivitásukat: csakis egyenletes talajon, állandó szélfúvás mellett közlekednek. A mester maga kiköltözött a tengerpartra, hogy minél több időt tölthessen maszek, művészi „állatkertje" közelében. Elő az ősnaiv kérdéssel: jobb lett nekünk ettől? Attól, hogy tudjuk, Jansen valamelyik gépe most is fáradhatatlanul lépdel sok száz kilométernyire tőlünk? Nőni fog így a nyugdíjunk összege? Kedvesebben bánik velünk a főnök? Tizenhét százalékkal ránctalanabb lesz a bőrünk?

No és attól, hogy a sixtusi kápolna ott áll, ahol áll? Hogyan alkalmazható a művészet a mindennapjainkra? Tényleg, mit kezd Kimi Raikönen a gyorsaságával egy átlagos forgalmi dugóban? (Legfeljebb eloson a buszsávban, büdzséje nem fájdul belé, zokszó nélkül kipengeti a bírság összegét. Ehhez viszont nem szükséges képzettnek lennie, elég az is, ha újgazdag tahó.) Vagyis ha csak közvetlen környezetünkben körbenézünk, mobiltelefonnal lefotózzuk a tárgyi kultúrát, belefülelünk az emberi beszédbe, be kell vallanunk, hogy az életnek ehhez az esztétikai színvonalához sokan messze túlképzettek vagyunk. Ez sajnos nem beképzeltség, nem is kultúrfölény... Jobban járunk hát, ha  környezetünk és persze vele a saját életünk művészi toprongyosságát nem végzetként, hanem kihívásként fogjuk fel. Nincs elég művészet a mindennapjainkban? Akkor rajta, tegyünk bele, vigyünk bele! A mi leleményességünkre van bízva, milyen trójai falóban csempésszük be való világunkba azt, amit értéknek tartunk!

Másrészt oly fakónak, eklektikusnak tűnő életünk olykor maga szolgáltatja a legművészibb installációkat, csak legyen szemünk-fülünk a látásra-hallásra. Brüsszelben az utcán egy galambtetemet láttam, melynek fejét, húsát teljesen eltüntették a macskák. Két élénkpiros láb, egy gondosan letisztogatott csontváz és két szélesre tárt, dús tollazatú szárny: kell ennél szomorúbb szabadság-szobor? A lakóhelyemmel, Zsámbékkal szomszédos Páty község focipályáján pedig rendszeresen látok egy fura pasast, aki ott pecázik órák hosszat. Nyilván a technikát gyakorolja, mégis rettentő költőinek találom, hogy valaki halat (esetleg vakondot?) akarjon fogni a szép zöld gyepen. Micsoda kishitűség azt mondani, úgysem sikerül neki! Szomszéd nénink is akaratán keresztül hozott létre meghökkentő ready made objektet. Cseresznyefáját, mely roskadozott a piros szemektől, vagy tucatnyi női harisnyával aggatta tele. Alighanem madárijesztőnek szánta, de olyan volt az egész, mintha egy fejjel lefelé fellógatott, derékban kettévágott balettkar gyakorlatozna az ágon. A művészet bárhol szembejöhet velünk, vagyis ő már alkalmazkodott az élethez. Rajtunk a sor: helyezzük művészi kontextusba, használjuk fel önkéntelen szikráit saját robbanómotorunk hengerében!

Másik örök dilemmánk, hogy vajon hol kezdődik és hol végződik a művészet? Ki tudja, ki álmodta meg azokat a pucér angyalkás, hangulatos kőkorsókat, amelyek a Keleti Károly utca egyik kertjét díszítik. Mégis mindig felvidámulok a látványon. Persze, ez nem Dosztojevszkij és nem Michelangelo. Eszembe jut ellenben Francis Dannemark belga költőbarátom apró története. Két embert hallott beszélgetni a buszon, egyikük egy mondatot idézett, és hozzátette, nem emlékszik már, kinél olvasta, de ez a szövegrészlet el fogja kísérni, amíg csak él. Francis hozzátette, hogy bár nem ő volt a kérdéses részlet szerzője, szívesen elvállalta volna ezt az anonim túlélési formát. Na de ha efféle alkalmazott szerepre kárhoztatjuk magunkat, akkor hol a helyünk magas művészet és technológia peremvidékein? Pusztán anyagformázók lennénk, akiknek anyaga szó, pixel, textil, agyag, beton, üveg vagy tégla?

Ráadásul mi is a cél? Eszerint a művészet vidámítson, szórakoztasson, kísérjen el a sírig, mint valami emlékkönyv-bejegyzés? Hiszen akkor az egész modernitást dobhatjuk a kukába! Az igazi artisztikum nemde felkavar, robbant, provokál? Egyik neves színházi rendezőnk próbáin állítólag rettenetes hangulat uralkodott, ordítozás, tárgyak repülése, vibráló levegő. Az egyik kedves színésznő félrevonta a mestert, és megkérdezte: nem lehetne kicsit emberibb hangulatban végezni a munkát? Mire a rendező visszavágott: nem nekünk kell jól érezni magunkat, hanem a közönségnek. Akkor most hogy van ez? A művésznek kell élveznie a dolgot vagy a publikumnak? Nincs itt egyenes arányosság: élvezetes munkával is lehet jó művet létrehozni, gyötrődve is pocsékat. Az összes kombinációra tudunk érvényes példát.

Diákjaimnak szívesen mondogatom, alighanem könyökükön jön ki: a bölcsész mindig mediátor, valamit, amit értéknek tart átvisz valahonnan valahová. (Mondjuk a szerelmet a fogában tartva a túlsó partra? Például.) Megvan hozzá az alkalmazott, alkalmazható szaktudása, és erről sosem feledkezik meg. Proust a középkor szobrászait tekintette mintának, akik a több emelet magasban álló szobrok hátát is aprólékosan kifaragták, pedig azt a galambokon és a Jóistenen kívül senki nem láthatta. Ők még nem a szájtátiaknak, és nem is a fővállalkozónak dolgoztak.

Kurtág György említette, hogy ő az évek múltával egyre személyesebben komponál. Mind kevésbé tud mit kezdeni azzal, ami nem hat lélektől lélekig. Mikor Zürichben élő zeneszerző barátja meghalt, képtelen volt kopogós, átlagos kondoleáló levelet fogalmazni. Írt egy darabot, elfaxolta Svájcba, és megkért egy ott ösztöndíjas fiatal hegedűművészt, hogy állítson be szó nélkül a gyászoló házba, hegedülje el a művet, és távozzék is, minden felesleges magyarázatot mellőzve. Ha már a zenénél tartunk, Szőcs Géza idézte fel egyszer a legfelkavaróbb és legmaibb zenét, amit valaha hallott. A Madridban bekövetkezett terrorista-merénylet után több száz halottat ravataloztak fel, és a ruhák zsebében szünet nélkül, hatalmas kakofóniát keltve egyszerre szólt a mobiltelefonok rengeteg különféle csengőhangja - a kétségbeesett hozzátartozók hívogatták szüntelenül kedveseiket. Vagyis akár pofonegyszerű, akár egészen rafinált a kortárs mű, a túloldalán mindig ott kell, hogy álljon az ember.

 

CSERI_copy



 

EGY IGAZ EMBER

avagy embernyi kőkorsó, emlékekkel tele

 

Tizenegy évvel ezelőtt frissen érkezett gyütt-mentek voltunk Zsámbékon, elvétve ismertünk egy-két embert, mikor közvetlenül költözésünk után karcsú, göndör barnahajú asszonyka támasztotta neki biciklijét a kerítésünknek. Ránézésre nemigen mondtuk volna meg róla, hogy négy gyermekes anyuka. Látszott ellenben napbarnított karján és finom mozdulatain, hogy mind keramikus mesterségében, mind a háztájit gondozva jó barátságban áll a nehéz fizikai munkával. Azon nyomban megosztotta velünk ágas-bogas terveit, és fantasztikus bizalommal, két perc alatt bekapcsolt minket a hozzánk hasonló, kisgyerekes családok eleven vérkeringésébe. Mindig szervezett, hol kirándulásokat a Nyakas-hegyre, hol kézműves tábort a gyerekeknek, hol farsangi mulatságot a plébánia körüli családoknak, hol szentcsalád-járást a Karácsonyra készülőben, hol komatál-hordást a nemrég szült anyukák megsegítésére, hol szilveszteri mulatságot vidám házukba, hol meg a Templomtéri Búcsút, melynek ötletét kilenc éve érlelték valósággá feleségemmel (Bárdos Julival) és Márton atyával hármasban. Egyszer több anyukával napokig szerveztek bonyolult és szórakoztató akadályversenyt Róza lánya születésnapjára, de a társaságon rajta ütött egy hatalmas zivatar, és akkori Toyota mikrobuszommal kellett felbukdácsolnom értük. Azóta sem szállítottam egy autóban tizennégy csuromvizesre ázott iskoláslányt... Most pedig itt a halálhír: Velencébe utazott családjával, ott lett rosszul, ott borította el a vér teljesen váratlanul azt az agyat, amelyben annyi tennivaló elfért, és amelyben elképzelhetetlenül gazdag hálózata lakozott az emberi kapcsolatoknak.

Hajni azt a falut képviselte (hiába lett közben várossá Zsámbék), amelyikben én is hiszek, ahol az örömhír és gyászhír szárnyakon járja be a piacot, a boltot, az iskolát, a könyvtárat, ahol két perc alatt akciócsoport szerveződik a bajban lévők megsegítésére, ahol van hagyomány és van nyitottság is, ahol erősen gyökerezünk a talajba, és merünk merészek és szabadok maradni. Ahol egyéniség és közösség kölcsönösen építik egymást, ahol a teremtő energiák kifogyhatatlanok, ahol minden felmerülő problémára megoldásnak kell születnie, ahol biciklivel hamarabb emberközelbe lehet érni, mint Audival. Azt mondjátok, hogy ilyen falu nincs, és ha lenne is, a neve nem Zsámbék? Valóban, most eggyel kevesebben vagyunk, akik hisznek benne, de amíg akár egyvalaki is így gondolja, ez a település létezni fog. Létezik a képzeletünkben, a fejünkben, de tettek révén egy-egy ünnepi alkalom, egy-egy akció, néhány mondat vagy egy-egy segítő gesztus erejéig akár a valóságban is.

Gombos Hajnalt sokan láthatták tovarobogni - a saját lányai nővérének kinéző, most már örökre negyvenkét éves kerékpáros asszony figurája tovább él a zsámbékiak fejében, ott karikázik fel és alá, zegzugos útvonalakon, és mindig elér háztól házig, családtól családig. Vajon hány Tour de France-nyi távot tehetett meg összességében ezeken a nekünk oly ismerős utcákon? Mint ide Velence? Vagy az Egyenlítő? Vagy a Hold? Az őróla készülő képen nincs mit retusálni a megszépítő kegyeletnek. Nem volt tökéletes, senki sem az, de bizonyos, hogy szeretettel teli anyaként, Jelli János odaadó feleségként, megbízható, áldozatos barátként, kitűnő ízlésű, kreatív képzőművészként, magabiztos, pontos zenészként marad meg mindazok emlékeiben, akik ismerték.

És arról se feledkezzünk el, amit ő magától értetődőnek vett, és nem reklámozott, illetve többnyire pusztán továbbadandó tudásnak tekintett. Valódi művész volt, keramikus, aki a hagyományos népi mázazástól a különleges, szivárványos zománcot eredményező, japán raku-technikáig változatos módszereknek volt ismerője, kísérletező virtuóza. Perbáli kiállításának világító szobrai, melyekből szeszélyes alakzatú réseken tört elő a gyertyafény, sejtelmességükkel, ősformáikkal mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. Közben pedig törékenységük és rusztikus formáik, a kiszűrődő belső derengés és a darabos tömbök nagyon is nyilvánvalóan példázták, milyen suta, tétova és monumentális egyben az emberi létezés. Diplomás iparművészként négy egyéni tárlata mellett számos csoportos kiállításon vett részt műveivel, nem egy alkalommal mutatta be műveit diákjaival közösen. Előadást tartott a művészet személyiségfejlesztő hatásáról, Erasmus-program keretében működött közre jó néhány itthoni és ausztriai alkotótábor munkájában, több szakmai testület tagjaként tartották számon.

Keith Jarrett füstös, elegáns éji zenéjét hallgatom, a lemezt éppen Hajnitól kaptuk valamelyik Karácsonyra. Az ő üzenete, nem az első, nem is az utolsó. Feleségem és barátnői éppen a Perbál mellett, kéklő réten járnak levendulát gyűjteni Hajni illatos koszorújához: ezt az értékes lelőhelyet még ő mutatta nekik. Amikor kómában feküdt Olaszországban, mi pedig itthon aggódtunk, imádkoztunk érte, beállított hozzánk egy futár, aki a MOME (volt Iparművészeti Egyetem) évkönyvét hozta, háttéranyagnak, mert beszédet kell mondanom a diplomaosztón. Felütöttem a kötetet, és Hajni nézett rám az egyik képről Klári lányával. Szintén Zsámbékon élő Fejér Gábor barátunk fia, János, azon az egyetemen végzett ugyanis, és fotós diplomamunkáját helyi nagycsaládokról készítette. A számos felvétel közül miért egyedül Hajni fényképe került bele ebbe a válogatásba? Így akart elköszönni?

A Jelli-család kertjében a mai napig áll egy embermagas, görög vázát formázó korsó. Láttam a hőskorszakból való fényképet, melyen egy bográcsozós, többnapos happening alkalmával Hajni belülről tapasztja épp a műtárgyat, és felül kimosolyog belőle, mint a befőtt... Esemény volt ez is, sokak örömére, meg persze kunszt is, hiszen a hatalmas agyagtest köré külön kemencét kellett építeni, hogy ki lehessen egyáltalán égetni... Ott van még Hajni keze nyoma az agyagfalon. Vajon mivel telik mostanában az az edény? Levegővel? Az égbolt súlyával? Egyelőre, azt hiszem, gyászunkkal, és a rá való emlékezéssel, mely bőven túltesz ezen az űrtartalmon, és kicsordul abból a hatalmas korsóból. Meg persze azzal a reménységgel is, aminek jegyében leélte életét, nevezetesen, hogy az igazán jó emberek sosem tűnnek el közülünk nyomtalanul, hiszen annyi minden emlékeztet rájuk, annyi minden más lenne az ő tetteik és szellemük nélkül. Hitünk szerint, amely az ő szilárd hite is volt, már ott van Isten közelében.

 

HAJNIKEP

 


 

ÉGI FÖLDHIVATAL

avagy ejtőernyősök a semmiben

 

Egyik felolvasóestemre eljött egy fiatalember, szakmájára nézve kertész, azt mondta, a felesége cibálta el, mert ő az egyszerű dolgokat kedveli, neki egy vérbükk az vérbükk, verset pedig Petőfi óta nem olvasott. Aztán egy kisebb társasággal sokáig bolyongtunk még az éjszakába bukó Körmenden (oda szólt a meghívás) és lázasan beszélgettünk sok mindenről. Annyira sok mindenről, hogy végül alvás nélkül ballagtam ki a hajnali első vonathoz. Akadtak a társaságban mindenféle életművészek, egy Nietzsche-rajongó benzinkutas és egyéb különös szerzetek. A kertész srác tette fel a kérdést, nem jár-e szellemi bezártság-érzéssel, ha szellemi ember katolikusnak vallja magát, nem kell-e szorongani a dogmák túl szűk terében. Olyasmit feleltem, hogy csak a szentírás-kommentárok, az egyházatyák művei, vagyis a szűken vett katolikus hitéleti irodalom olyan hatalmas szemhatár, hogy tíz emberöltő kellene mindet végigolvasni. Elégedett voltam improvizált válaszommal, de persze azóta is foglalkoztat, hogyan magyarázhatnám el kívülálló számára ezt az idegenül és rémisztően hangzó helyzetet.

A dogmák rendszere olyan alapvető hittételeket ölel fel, amelyek egy szerződés pontjaihoz hasonlatosak. Mostanában építkezünk, ennek kapcsán írásban nyilatkozni kellett az önkormányzat bölcs döntnökei előtt, hogy nem fellebbezünk a saját építési engedély-kérelmünk ellen. Talán azt szerették volna ily módon kiszűrni, nem vagyunk-e tudathasadásosak... Na de miért is érezné bárki korlátozónak az ingatlanjára kötött, saját maga által kialkudott adásvételi szerződést? Mert az nem biztosít belépést a világ minden telkére, csak éppen arra az egyre? Nem a saját birtokunk felől szeretnénk megerősítést első sorban? Egy szép kis listát ingóságokról és ingatlanokról, helyrajzi és tulajdonjogi kérdésekről, a teljesség igényével... Hívő embernek birtoklevél a dogmatika, kijelöli az ígéret földjét, a nekünk garantált térszögletet az égi mezőkön. Homályosan hangzik? Nos, az ember vagy hisz a földhivatalban, vagy nem, ez a mozzanat megkerülhetetlen. Kiábrándító az adminisztratív hasonlat? Meglehet, de ha ömlengve fogalmaznék, méltán érhetne a túlzás, a pontatlanság, a maszatolás vádja, ahogy ezt a vallásról folyó diskurzusok esetében számos alkalommal tapasztalhatjuk.

Vagyis a hit magánügy kellene, hogy legyen. Privát szerződés Isten és ember között, melynek az egyház, mint pecsétviselési joggal bíró hivatal, legfeljebb hitelét szavatolja. Ez sem áll egészen, mert hiszen az Egyház több is, kevesebb is, mint intézmény. Kevesebb, mert végrehajtó hatalommal idestova (szerencsére) nem bír, ajánlásokat adhat, több, mert élő-eleven test, és ezt olyankor érzi át az ember, amikor igazán tagjává, sejtjévé szervesül. Egy-egy vasárnapi mise, még inkább a húsvéti vagy karácsonyi ünnepkör szertartás-folyamata a valódi önazonosság-tudat ritka élményét hozza el: talán ilyenkor létezem valóban, nem csak a felszínen, hanem mélységében, talán ilyenkor lehetek, akinek lennem kell, akinek Isten látni akar. Maradéktalanul kitöltöm a nekem rendeltetett koordináta-pontot még akkor is, mikor a gondolatok önkéntelenül elkalandoznak, mikor a fáradtság vagy az oda nem figyelés mellékösvényein kóválygok fejben. Annyi mindenen átmentünk már közösen azokkal, akikkel együtt éneklünk a kórusban, együtt szervezünk farsangot, Úrnapját, búcsút. Együtt nőttek fel a gyerekeink, felváltva hordjuk a komatálat a frissen szült asszonyoknak, együtt járunk sportolni, a feleségek fonóba, tornára, piacra. Összekovácsol a fájdalom is, persze, a szétment házasságok, a halott barátok, a közösen vagy külön-külön elszenvedett, így vagy úgy megosztott megaláztatások ereje. Összekapaszkodunk, mint a formációban ugró ejtőernyősök, alattunk lobog a rémisztő semmi, melybe bátran és ostobán kivetődtünk. Miközben lélegzetünk elakad, és ruhánkat szél tépázza, erősen hiszünk benne, hogy ha valaki leszakad közülünk, azt felfelé rántja a hátára rögzített megtartó ernyő.

Az egyik baráti házaspár nemrégiben Velencébe utazott. A feleség keramikus, a váci főiskolán tanít, diákjait kísérte tanulmányútra, de vele ment férje és négy gyermekük is, gondolom, ki akarták használni a lehetőséget egy kis együttlétre is. Egyik este a hotelben az asszony fejfájásra panaszkodott, és megkérte férjét, hozzon egy pohár vizet. Mire barátunk a szobába lépett a vízzel, felesége már nem volt eszméleténél. Velencéből hajón kellett kórházba szállítani, azóta kómában fekszik. Mindössze negyvenkét éves. Egy főér pattant el, egész agyát elborította a vér, operálni lehetetlen, szállítani sem szabad, agyfunkciót nem észlelnek nála, emberi remény gyakorlatilag már nincs. Férje sokkos állapotában elfelejtette minden angoltudását, annyit ismételget, hogy nem megy haza az asszony nélkül. Az orvosok most íratták alá vele a nyilatkozatot, hogy ha le kell állítani a gépet, felhasználhatják-e egyes szerveit.

Minek állok elő ezzel a történettel? Legalább kerekítsek valami megható befejezést neki? Világnézeti észosztó létemre magyarázzam meg, miért éppen őt érte és miért éppen most ez az alkati adottságként valószínűleg régóta testébe kódolt csapás? Jósok nem vagyunk, se szentek, csak egy közösség. Imádkozunk, részt vettünk sokan az e szándékra felajánlott misén, összebeszéltünk, igyekszünk segíteni, számlára utalni, mert a kinti kórházi és szállásköltségek egekig rúgnak, előbb-utóbb a transzfert is meg kell oldani. Közben mindegyre körülleng a kómában fekvő asszony jelenléte, hiszen annyi éven át volt társunk, annyi eseményben vett részt elnyűhetetlen szívóssággal, kaján jókedvvel. Ma meghozták az Iparművészeti Egyetem (MOME) kiadványait, mert rövid beszédet kell mondanom a diplomaosztón a kreativitásról. Felütöm a bemutatkozó könyvet, a fotón, ahol kinyílik, éppen ez a barátnénk látható, nyitott szemmel, visszafogott arckifejezéssel, mellette egyik nagylánya. Az egyházközségből valakinek a fia ugyanis ott végzett, és bennünket, itteni családokat fényképezett diplomamunkájaként. Kivágom a képet, a MOME talán megbocsát, itt áll az asztalon. Ma döntik el az olasz orvosok, leállítják-e a gépeket. Összekapaszkodtunk egyszer, és Hajni továbbra is itt lebeg velünk, egyelőre kibontatlan ejtőernyővel, a semmi felett, a minden felett.

 

PITYPANG



 

CSIGANYOMOK, MINDIGBÜDÖS NÉNI

avagy a lassú dolgok dicsérete


Csupa lassú dolgokat kellene csinálni. Nézni a lombok átrendeződését, hogyan bókolnak a zölddel zsúfolt ágak, mint tarajos sárkányfejek, hogyan telepszenek a levelek fonákjára orvul az árnyak, hogyan sivít át közöttük a nap lézerfénye. Kerti műanyagmedence tapadós kocsonyájába fagyva lesni az égen felhők futását, apró gomolyokra szétfoszlását, felszívódását, azt, ahogyan újabb felhőtorlaszok szekereznek be méltóságteljesen a képbe. Rovarnyi repülőgép lassan rajzolódó csiganyomát követni, amíg nyom nélkül be nem szipkázza az üresség. Bámulni, ahogyan gyűri, gyötri, szűri saját lehetetlen anyagát a víz, ahogy horpadt bádogot utánoz, ahogy pengeéles kést utánoz, ahogy üveglencsét vagy tükröt utánozva villódzik, fókuszál, ahogy áttetszik vagy kavarog vagy felhabzik vagy örvénylik, római szökőkút medencéjében, balatoni móló tövében, kút vödrében vagy kacsaúsztatóban. Nézni, ahogy cseppenként megtelik a kerti csap alá állított sajtár. Ahogy a szél mindig éppen csak arrébb lebbenti a nyárfapihét. Ahogy a föld beissza az esőcseppeket. Ahogy a nap felszárítja a betonon az esőcseppeket: fekete, sötétszürke, világosszürke, piszkosfehér, láthatatlan. Ahogy a madár órájára pillant, abbahagyja a tollászkodást, és elröppen egy szakmai megbeszélésre. Ahogy a lüktető torkú gyík eldönti, nem várja tovább, hogy felforrjon a vére a napon, ideje hűsölni. Ahogyan minden létező moccanatlan lesi önnön idejének beteljesedését, az átbillenési pontot, az átizzás pillanatát, a teljesség vagy a teljes üresség elérkeztét.

Ahogyan a törött szemüvegű, mindigbüdös néni bámul befelé a húgyszagú, romos öreg ház olajzöld nagykapujának résén, tekintetét ernyőzve, nem lankadó türelemmel hívogatva azt a valamit az odabenti homályból: cíc, cíc, cíc. Cérnavékony a hangja, ráadásul még suttog is, reszket, nehogy rajtakapja valaki. Mindig fél, hogy rajtakapják, nem tudja konkrétan, hogy min is, fogalma sincs, mit szabad, mit nem, csak hogy mindig ráordítanak, hol ezért, hol azért, mindig ő húzza a rövidebbet. Két pasas beköltözött a házába, elszedik a kajáját, agyonverik a cicáit, lenyúlják a nyugdíját, a szociális tésztáját, bömbölve káromkodnak, valami nőkkel dulakodnak a budiban. Ő csak éldegélni szeretne lassacskán, hullott zöldséget kunyerálni a piacon, hulladék bálás ruhát kunyerálni a piacon, azt fűti el a kályhában, szép kék a lángja. Kitartóan mereszti most szemét a maszatos, törött szemüvegen át, erőltetem a szememet, bámulok a sompolygó, kapualjnyi homályba, jöjjön már az a cicus, tenyérbe illő, valószínűtlen puhaság, embertől nem telik ilyen, gyere-gyere, mikor jössz már, csak meghúzódhassak itt addig, amíg előcsalom, mert elő fogom, türelmes vagyok, végtelenül türelmes, csak hátulról rajtam ne üssön az ismeretlen.

 

OREGASSZONY

 


 

NOMÁD LÉLEK

Avagy csokit fél kézzel teveháton


Feltámad bennem a nomád lélek, nagy pakknyi könyveket szíjazok tevém hátára, és a bozontos púpok hullámzani kezdenek velem a végtelenbe, a láthatár dombjainak bozontos púpjai felé. Ritmusra ringatózik velem a kis fehér Suzuki, könyvterhe zötykölődik a csomagtartóban. A világ összes muzsikája áramlik a fülembe kígyózó drótokon, a világ összes recsegő rádióállomásának, a világ összes hangoskönyvének szózenéjét hallgatom.

Időnként megérkezem, embernyüzsgés, gyermekarcok vagy felnőtt arcok, portékámat dicsérem, az irodalom a legszebb, az irodalom a legjobb, párja nincsen, asszonyom, tapintsa meg ezt a szövetet, kisöcsi, gyere, próbáld fel ezt a verset, komolyan, mintha rád öntötték volna! Nézzék ezt a nagyszerű illusztrációt, micsoda minta! Valóságos sorskönyv minden betűszőnyeg, egy élet van beledomborítva, fájdalmak és szerelmek, levágott lábak és levágott disznók, elvetélt magzatok és öngyilkos indulatok. Mániák, amelyek életeket zabálnak fel. Plakátragasztó fiú, aki életeket tapaszt újra eggyé. Keserű paraszti sors, akár Bánk Bán korában, ez a barázdált képű, tagbaszakadt figura legszívesebben vasvillával menne neki az összes plázalakónak. Szinte tapintható társadalmi feszültségek, ugyanakkor színes, apró játékok, fülönfüggők habnál könnyebb fémcsipkéből, kösöntyűk, melltűk, kámeák, csupa kacagtató, életteli apróság, féldrágakövek, fajansz, tűzzománc. Fantáziadús mobiltelefon-fedlapok, szemüvegtokok és hegedűtokok. Ukrán csapok színacélból, egészen barátságos áron. Pitypangpihe finomságú fátylak vagy szivárványszín esernyők, amelyekkel beállhat akár a zuhany alá is. Minden színben, minden szinten szinte minden, csak tessék, csak tessék! Vegye meg gyermekének, unokájának, az irodalom tovább tart, mint az élet, az irodalom a túlélők vircsaftja, beleírjuk a holtakat, a holnap halászlébe kerülő élő halakat és bontott csirkéket, a nagyáruházban kapható, akciós mirelit fiatal kacsaszívet is.

Tevém hátának magasából szemlélődöm, városok, homlokzatok, parasztporták és lakályos szecesszió, gyom felverte tanyák és a modernisták kikockázott rémálmai, Zalaegerszeg, Mosonmagyaróvár, Gyula, Székesfehérvár, Érd, Sárbogárd, Békés, Mezőberény. Könyvtáros-arcok jönnek elém, ők a családom, anyáim, apáim, testvéreim, kalauzolnak, erre tessék, kávéval, vízzel kínálnak, pogácsával és fornettivel. Telefonon keresztül irányítanak, izgatottan várják érkezésemet, benavigálnak a parkolóhelyre, lenyergelik hátasjószágomat, segítenek vinni a könyvpakkokat, feljegyzik forgalmi engedélyem számát, lepecsételik számlámat, előkészítik a terepet, az asztalkát, a fotelt, amelybe nem ülök le, mert állva szeretek előadni, a párnákat a gyerekeknek, a széksorokat a felnőtteknek. Összehoznak a sajtóval, készülnek fotók, kattannak a diktafonok, forog a kamera, hasznos a szöveg, hasznos a kép, most, tessék, mi szél hozta önt erre, hogyan fogadják a gyerekek, a felnőttek, az óvódások, a katonák, a nyugdíjasok, hogy valaki irodalommal zaklatja őket szappanoperák és animációs filmek és reklámok helyett. Ó, kérem, hiszen felhasználok én mindent, reklámot, animációs filmet, szappanoperát, itt senki se marad hoppon, minden beleolvad a nagy szövegáradásba, minden kérdésre van válasz, ha pedig mégse lenne, elegánsan táncolunk ki előle, torreádori kecsességgel vagy egy cirkuszi bohóc esendőségével, mikor mi veszi ki magát jobban.

Egy padon ebédelek kolbászt sóskiflivel, erős paprikával, marhaság, az erős paprika nem praktikus, sűrűbben kell vécére menni tőle, mellettem a tevém kikötve, jókora halmot potyogtatott már, nem örülnek majd a köztisztaságiak, angolosan lelépek. Benzinkúton eszem védőgázas csomagolásban árult krokodilhúst, az autó volánjánál ülve nyúlósodó csokoládét, a teve hátán hullámozva iszom gyömbért, kólát, ásványvizet, kútvizet, alkoholmentes sört, megtanultam fél kézzel letekerni és a palackhoz szorítani a kupakot, fő a tiszta fej, úton járónak nem szabad elveszítenie éberségét, mindig a hátunk mögé kerülhet egy zsebmetsző, leszoríthat egy száznyolcvannal száguldó elmebeteg, egy vadevezős módjára előző, imbolygó nagy kamion. Árnyas belső udvaron ebédelek menüt egy kedves könyvtárvezetővel, hagymás rostélyost diszkózenei aláfestés mellett egy másik könyvtár igazgatójával, a téma a könyv, a család, az, hogy építkezünk, az idő, amelyet nehéz beosztani, a munka, amelyet elvégeztünk, amely ránk vár, a politika, amely mindenbe beüti az orrát, a támogatás, amely egyre gyérebben csordogál, még jó, hogy adódnak EU-s pénzek. Tetovált karú, vasalt inges, illedelmes fiú hozza az italokat, albínó pincérlány hozza az italokat, szemöldöke mintha nem is lenne, mintha csak pár csipetnyi kókuszreszelék lenne, iszunk az albínó pincérlányok szépségére.

Bárkám időnként bebólint az otthoni kikötőbe, kutyánk szalad elém, ahogy táskával vállamon, könyvesdobozokkal egyensúlyozva, kiürült-de-még-valamire-jó-lesz petpalackokkal megrakodva befelé egyensúlyozok. Hoztam ezt-azt, ölelést, csokoládét, maradék sósmogyorót, gyerekrajzokat, szíves üdvözleteket a világ négy tájáról, erszény aranyat, amelyért az utazók ezerévek óta nem haboznak életüket is kockára tenni. Befalazzuk majd ezt is jövendő házunkba, asszonyom elregéli az építkezéssel kapcsolatos fejleményeket, a hivatal packázik, morfondírozik, kivár és rejtélyesen mosolyog, egy papírt kell aláíratni a szomszédokkal, még egyszer ki kell hívni a földmérőt, az a bácsi, aki a lépcsőt betonozná, flexszel levágta a hüvelykujját. Fiam az érettségi tételeket nyüvi hol több, hol kevesebb meggyőződéssel, lányaimnak elege van a Szigeti veszedelemből, szeretnének táborba menni, a tábor jónak ígérkezik, és nem is olyan drága, csak ha mindenki megy, és mindenki menni akar. A lányok elveszítik a mobiltelefonjukat, le kell tiltatni, az pénzbe kerül, új kártyát kell kérni, az is pénzbe kerül, eleve a mobil is pénzbe került. Valaki telefonál, hogy megtalálta másik lányom diákigazolványát egy távolsági busz ülésén, megköszönöm és érte megyek, viszek Merci csokoládét, az is azt jelenti, hogy köszönöm.

Váltás alsót pakolok, barcelonás pólót pakolok, sortot pakolok, törülközőt, hajszárítót, tusfürdőt, gumipapucsot nem felejtek, indulok kosarazni, indulok focizni, indulok tollasozni, hogy meg ne bolondítson az egész napos teveháton ücsörgés, a lenyelt kilométerek csömöre. Férfiasan gyötörjük, lökdössük és rugdossuk egymást, lecsapjuk a labdát, és eltaláljuk a másikat, csurog rólunk az izzadság, tombol a férfihiszti, hogy gól volt, de nem volt gól, kétszer indultál, és nem volt benn a szervazónában, csak lepattant, de visszapattant, nem kettővel vezettek, csak eggyel vagy eggyel se, direkt rosszul számoljátok, nem akartok kikapni, beijedtetek.

Az éjszaka bárkája mélyén ketten összebújva, mint egy lagúnán Velencében, együtt jártunk Velencében valaha, hullámzik a sötétség, bőrünkre redőny szitál utcalámpafényt. Pörgünk a kitáguló térben, utcák jönnek, könyvek és könyvtárak, passzok, amelyeket el kell érni, csekkek, amelyeket be kell fizetni, arcok, amelyekről el kell tüntetni a bizalmatlanságot, benzinkutak, ahol tankolni kell, és a láthatáron a bozontos tevepúpok szüntelenül áramló karavánja.

 

TEVEKOLA



 

SZEMET SZEMLÉLŐ SZEM

avagy ihlik-e a tudomány?


A művészet nagyon szívesen veszi szemügyre magát az embert, aki vérmes komolysággal szemléli a természetet, és ráadásul meglehetősen groteszk látványt nyújt a nagyító által hatalmasra növelt, küklopszi szemével. A művész éppúgy szemügyre veszi a szemlélő szemet, amint egyébiránt az orvostudomány megfigyeléseinek célpontja is éppen a megfigyelő maga. Az ember tehát úgy hajol ilyenkor saját maga fölé, mintha tükörbe pillantana, úgy veszi szemügyre felnyitott testét, mintha önagát operálná. Hiszen saját bajunk orvosságát próbálgatjuk a többieken, és a magunkon kikísérletezett technikák segítségével próbálunk segíteni másokon. Ez a tükör-hatás is fellelhető a művészetben - nem csak Flaubert jelentheti ki, hogy „Bovaryné én vagyok", e tekintetben együtt érez vele a regény minden egyes olvasója. Bovaryné mi vagyunk, aminthogy Raszkolnyikov, Huckleberry Finn vagy Sándor Mátyás is egyébként. Valamirevaló író azonosul hősével, és így tesz a valamirevaló olvasó is. Miközben képes a hőst leválasztva magáról annak kudarcaiból és sikereiből tovább építeni önnön személyiségét.

Pusztán előírásszerű módszerek ismételgetésével, szisztematikus gyűjtögetéssel a tudomány is megfeneklik időnként, ha nem jön olykor segítségére kreatív, mindent felborító elméletével egy-egy olyan kivételes egyéniség, akit inkább a tudomány művészének, semmint türelmes robotosának tekinthetünk. Ilyenkor borul a rendszer, és (mint azt legalábbis Kuhn óta tudjuk) paradigmaváltás következik, amely szétgyűrűzve rengeteg változást idéz elő a mindennapi tudományos gyakorlatban. A művészetnek is megvannak a maga paradigmaváltói, akik természetesen az aprómunkából is kiveszik a részüket. Újítás nélkül nem sokra jutunk bevált technikáinkkal, de ha nincs meg technikai tudásunk, képtelenek leszünk megvalósítani új eszményeinket. Kreatív Írásra járó diákjaimnak mondogatom, hogy hiába tehetséges valaki a százméteres síkfutáshoz, nem sokra viszi, ha edzésmunka és hatalmas izomkötegek nélkül, egyszál-girnyón kell kiállnia a kétméteres, kigyúrt benga óriások mellé, a rajtvonalra. Vagyis művésznek nyilván éppúgy születni kell, mint tudósnak, ám mindeközben a szakmai rutin elsajátítása is csak ajánlható.

Szakmám, az irodalom, meglehetősen mulatságos helyzetben van manapság, hiszen ez az egyetlen művészeti ág, amelynek hazánkban (a Pázmány kivételével, ahol magam is tanítok) nincs igazán kialakult felsőfokú oktatása. Írni végül is mindenki megtanul az iskolában, nem? Ilyen elven persze a Képzőművészeti Egyetemet is be lehetne zárni, hiszen rajzolni tud már minden iskolás. A művészeteket éppúgy oktatni kell a tudásszintek és emberi élethelyzetek összes lépcsőfokán, mint a tudományt. És amint sosem elég a tudományos ovikból, a fakultációkból, az Öveges- vagy Attenborough-műsorokból, az ismeretterjesztő könyvekből és amatőr csillagászklubokból, ugyanúgy fontos lenne a művészeti foglalkozások, köztük a szófaragás legkülönfélébb változatainak még hatékonyabb elterjesztése a börtöntől a nyugdíjasotthonig, a kisiskolától az egyetemeken át a kórházakig. Az ember méltósága abban is áll, hogy eszközei legyenek önmaga, embertársai és a világ pontos megfigyelésére - korántsem titkosszolgálati eszközökre gondolok persze...

Vagyis embert a nagyító mindkét oldalára - fedezzük fel bátran a világ legkülönfélébb tudományos és művészi összefüggéseit! Minden profi lehet lelkes amatőr valamely más területen, és hogy egy aranymondást idézzek: Noé bárkáját amatőrök tervezték, a Titanicot viszont profik!

 

EGSZEM



 

PÖCCRE INDULÓ MŰVÉSZET?

mutáns pókok, kitömött baglyok


Egy nagyon profi és népszerű énekes-dalszövegíró nyilatkozta egy ízben, hogy számára elfogadhatatlan az az álláspont, miszerint a művészi ihlet „pöccre induló", működtethető folyamat lenne. Valóban eredetit alkotni pusztán rutinból, állította, merő képtelenség. Akár egyet is érthetünk vele, hiszen az igazán nagy hatású művekben mindig van valami megmagyarázhatatlan többlet: mitől lett ikonná Mona Lisa mosolya, mikor a művészi varázs alól magunkat hideg fejjel kivonva, a kulturális mítosz hagymarétegeit lefejtve azt kell látnunk, csak egy mérsékelten szép és mérsékelten szívélyes női arcot látunk? Miért éppen ez a festmény emelkedett így ki a mesteri reneszánsz portrék sorából? A sok-sok érintőleges magyarázat között igazán lényegit nem nagyon találunk, kivéve, hogy amint megfeledkezünk tudományos tárgyilagosságunkról, egyszeriben bűvkörébe von ez a rendkívüli arc, és már zuhanunk is a műélvezet szédült gyönyörűségébe.

Ha példánknál maradunk, elmondható, hogy technikai megvalósítás tekintetében Mona Lisa mosolya rendkívül gondos és hosszú alkotási folyamat végeredménye, rajzvázlatok, többszöri alapozás, hetek-hónapok munkája előzte meg elkészültét. Vajon Leonardo ugyanolyan fokú ihlet hevében izzott mindvégig, remegő kézzel kotorászva a megfelelő ecset után, ahogy a felajzott szerelmes babrál a különböző ruhadarabokkal? Elég nehéz elképzelni. Nyilvánvaló, hogy sem az Isteni színjáték énekeit, sem a Bűn és bűnhődés sok száz oldalát nem lehetett csak és kizárólag az izzó írás-szenvedély perceiben létrehozni, hanem igenis folyamatosan és türelmesen ki kellett küzdeni a lázasan megálmodott struktúrát, sok-sok mesteremberi pepecseléssel legyőzni az anyag ellenállását. Vagyis a kreativitás többletének felvillanása csak abban az esetben válik érvényes művészi megnyilvánulássá, ha sikerül szolgálatába állítani valamiféle kitartóan működtethető tudást. Mondhatni a művésznek valami tudományosan megfoghatóra és megbízhatóra (anatómiára, színtanra, festékfajták kémiai ismeretére) van szüksége, hogy mégoly merész álmát is megvalósítsa.

A művészet és a tudomány alaptörekvése ugyanúgy az élet, a világ megismerése, megmutatása, preparálása, modellezése, még ha módszereik különbözőek is. Ugyanakkor rengeteg a határterület, hiszen Dürer nyulakról készített tanulmányrajz-sorozata akár egy természettudományos könyvben is helyet kaphatna, mégis múzeumfalon lóg. Étienne Pressager francia festőbarátom viszont a rendszertani ábrák precizitását imitálva készít tudományos szempontból „apokrif" preparátumokat: pengeéles rajzain összeveti például egy barackmag és egy halgerinc, egy dió és egy lehunyt szem meglepően hasonlatos alakzatait, és új összefüggéseket hoz létre.

A tudomány kitömi a baglyot, a művészet lefesti és csendéletbe illeszti a kitömött baglyot. A művész lefesti a történelmi személyiséget, a történész monográfiája címlapjára teszi és forrásmunkául használja a festményt, az azon ábrázolt arcot orvosi, pszichológiai szemszögből, a ruházatot és hátteret divattörténeti és kortörténeti nézőpontból elemzi. A tudomány nagyító alá veszi a dongót, leírja faját, alfaját, korát, nemét, párzási és porzási szokásait. Rimszkij-Korszakov fenyegető, végtelenített zenei formává alakítja a dongó zümmögését. A tudomány a nagyítót arra használja, hogy látását pontosítsa, az elbújt részleteket napvilágra hozza. A művészet ugyanezzel a nagyítóval váratlan hatásokra törekszik: H. G. Wells egyik regénye lapjain valami növekvést serkentő szérum segítségével hatalmasra növelte a rovarokat, és összeugrasztotta őket normál méretű emberi szereplőivel. Az ebből fakadó termékeny konfliktusokat aztán nem habozott kiaknázni, apokaliptikus csatába szólítva hőseit gigászi szúnyogok és piócák hada ellen. Mára az eljárás kommersz filmközhellyé vált, csak az a kérdés, hova helyezzük ama bizonyos nagyítót, és óriáskígyókkal, dinoszauruszokkal, mutáns pókokkal vagy éppen vécébe kiöntött, csatornában növekedett krokodilokkal árasztjuk-e el a várost, civilizációnk menedékét. Még Faludy Gyurka mesélte, hogy egy ízben idős barátjával beszélgettek, míg az öregúr unokája a szomszéd szobában bámult egy hasonlóan épületes filmremeket. Mikor megkérdezték, hogy a kiszámítható marhaság helyett miért nem fog inkább egy jó könyvet, a kissrác szemét a képernyőről le se véve felelte: „Nem kell lapozni!".

 

POK



 

A KÖLTŐ, MINT BAROMARC

avagy az alibi néha kevés

 

Előjött belőlem az állat, és ezen nehezen teszem túl magam. Nem mintha létezése felől valaha is túlzott illúziókat tápláltam volna, hiszen nap mint nap szembesülök prédára éhes acsargásával. Vacsorára éhes vicsorával, mondanám, ha volna kedvem ezen tréfálkozni. Persze kínjában éppen miért is ne tréfálkoznék ezen. Ér annyit, mint nyafogni vagy nekikeseredni.

Egyszóval úgy kezdődött, hogy előző éjszaka valami szemkifolyós munka-állapotban össze-vissza pakolásztam a számítógépen, és bizonyos dossziékat sikerült megtalálhatatlan helyre elrekkentenem. Azt hittem, idejében lestoppoltam a félresikerült akciót, de utólag kiderült, elkéstem egy csöppet. Csak épp annyit, amennyitől másnap borult a bili.

Még pontosabban úgy kezdődött, hogy ezek után nem láttam neki kinyomtatni a másnapi múzeumi gyerekprogramhoz szükséges verseket, gondoltam, ó, majd reggel, lesz még idő bőven. Pedig amúgy mindig abból kell kiindulni, hogy most éppen még van egy kis idő, de ki tudja, hátha holnap már nem lesz...

Másnap reggel tűrhetően korán keltem, és ettől elbíztam magam. Nyújtózkodtam, cihelődtem, reggeliztem. Kicsit bonyolította a dolgot, hogy feleségem valami kutyás fesztiválra szándékozott menni, meg volt beszélve, hogy a vonaton találkoznak unokaöccsével. Fölényesen reagáltam, semmi gond, ura vagyok a helyzetnek, vigyék az autót, nekem jó a busz is.

Aztán jött a katasztrófafilm. Pizsamásan leültem a gép elé, hogy kivitelezzem az öt percesnek szánt nyomtatási akciót. Konstatálnom kellett, hogy a szükséges fájlok, igen, éppen azok, és nem mások, eltűntek. Bip. Pánikszerűen keresni kezdtem. Bip bip. A gép kidobott valami ősrégi biztonsági mentéseket, amelyekben elmúlt két évi munkámnak híre-hamva sem volt. Bip, bip, bip. Feleségem jelezte, hogy akkor ők vinnék a kocsit. Mondtam, azt csinálnak, amit akarnak, kutattam tovább. Bip, bip, bip, bip. Ekkor az órára nézve láttam, hogy a busz tíz perc múlva indul, Johanna lányomat, aki velem jönne, még nem is ébresztettem, és különben sem látom az alagút végét. Bip, bip, bip, bip, bip. Felébresztettem a lányomat, és nem válaszoltam feleségemnek, aki felajánlotta, hogy mehetek én kocsival, ha előtte kiviszem őket a pályaudvarra. Az agyam sistergett, ököllel vertem az asztalt, és mocskosul szitkozódtam. Bibi-bíííp. Aztán felrémlett a fény az alagút végén, rájöttem, hova tűntek az elveszettnek hitt adatok. Tudtam, tíz perc kérdése, és minden rendbe jön. Necces, de megoldom. Ekkor úszott be tudatomba az autó motorhangja. Bíííííííííp. Az ablakhoz rohantam, és láttam, amint Juli komótosan irányba fordul a Suzukival. Az állat rögtön támadott. Verni kezdtem az üveget és artikulálatlanul kétszer is utánuk üvöltöttem, hogy: HÉÉÉÉ! Utólagos elmondás szerint zengett belé az utca, feleségem a motorzajon keresztül is meghallotta. Aztán feltéptem a bejárati ajtót, és ugyanilyen állatias, félig zokogó hangon azt hörögtem: MIÉRT CSINÁLOD EZT VELEM! Tényleg, mint egy rossz argentin szappanopera. Majd visszaszaladtam a géphez, gondolván, ennyi impulzus bőven elegendő. Döbbent asszonyom hamarosan meg is jelent a lakásban, tudakolva, miért nem hívtam mobilon vagy közöltem vele szóban, emberi hangon ugyanezeket. Azért, mert nem voltam magamnál, feleltem. Meg mert még tíz perc kellett volna mindössze. Meg mert azt hittem, megértette, nekem kell a kocsi.

Végül, mondhatni, csak sínre kerültek a dolgok, feleségem a vonaton, a gyerekmajális műsorvezetése-felolvasása lerendezve jó hangulatban. Csak a szomszédasszonyom rémült arckifejezése kísértett végig, ahogy fürdőköpenyben lépett ki teraszára ellenőrizni, mi zajlik ezen az amúgy úri környéken. Szóval lehullott a lepel! Pedig múltkor a rádióban beolvasták, ő meg csodálkozott, hogy mik vannak, a szomszéd verset ír, még ilyet! És persze nagycsalád, templomba járás, trallala, de most eljött az igazság pillanata! Még hogy versek! Közönséges állat az ilyen!

Közben azon is szégyenkezem, hogy nem az zavar, mekkora állat voltam valójában, hanem hogy mit szólnak hozzá mások, a szomszédok, az utca, akárki. Pedig nem is különösebben izgat a véleményük. Este bocsánatot kérek Julitól. Érzem, hogy ez nem megy ilyen könnyen, persze, megbocsát, de amíg az állat emléke elpárolog közülünk, az napokba telik. Én is úgy nyírom a füvet (a szomszédasszony gyanakvó szeme láttára), mint aki már nem az a békésnek tűnő szomszéd, mint aki ott cipeli King-Kongot a nyakában, mint akinek a fején trónol a varasbéka mindörökre. Barom lettem, kár szépítgetni.

Keresgélem az okokat: kimerültség? Negyvenes férfi megketyózik? Vagy önbeteljesítő jóslat? Nemrég ugyanis hosszú elbeszélést írtam egy őrült szobrászról, aki mindent feléget maga körül, családot, szakmát, életet. Vagy már azt is azért írtam, mert jól fejlett baromarcom előtérbe türemkedett? Ahogy öregszem, előjön belőlem nagyapám rabiátus természete? A jópofa, jó kedélyű ötletember gondosan felépített imidzse mögül kiront az istenátka, aki vagyok? Cipelem a bizonytalan súlyú-összetételű batyut napok hosszat, tűröm (vagy csak beképzelem magamnak) a szomszédság gyanakvását, próbálom oszlatni a családon belüli árnyakat.

Aztán egy nap hazajövök kosarazásból, és Juli azzal fogad, bökjem ki, merre is jártam voltaképpen! Láttak ugyanis Budakeszi felé robogni, a fehér Suzuki Wagon R+ rendszáma IPV volt, mint a miénk, és én ültem a volánnál. Hiába, a magas növésűek kizökkenthetetlen fölényével már Gryllus Dani barátom is azt ajánlotta, az én termetemmel találjak ki valami hihetőbbet ennél a sportnál. Mit csináljak, ezt szeretem. Igaz, az alibi kifogástalan, van öt tanúm, de ez is csak annak a másik Lackfi Jánosnak a malmára hajtja a vizet, aki ki tudja, merre robogott a Suzukimmal. Jobb esetben szimpla házasságszédelgő, de sajnos nem kizárható, hogy rablógyilkos vagy pedofil. Ki tudja, épp most merre kóricál.

 

BAROM



 

CIPŐT AZ ARABTÓL, ARABOT AZ IRODALOMBÓL

avagy az élet, mint parasztkolbász


Hol kezdődik az irodalom? Hát mindig az utca túloldalán. Vagy a buszon, a szemközti ülésen. Mindig így tanítom "kreatív írós" diákjaimnak, akiket a szépírás fortélyaira oktatunk. Az irodalom ott kezdődik, ahol a másik ember külön világa. Ránézek a szatyros nyugdíjas bácsira, találgatom, mit rejt a szatyra. Parasztkolbászt? Most vette, nagyon szereti. Vagy viszi a nénikének, akivel ötven éve házasok, és a néni nagyon szereti. A bácsit. A kolbászt. Vagy együtt szeretik enni. Leülnek egymással szemben, nyelik a hamisítatlan, finom parasztkolbászt, nyelik egymást a tekintetükkel. Mintha egymást habzsolnák. Talán már csak így tudnak szeretkezni. Kolbászon keresztül. Talán a múltjukat is falják vele. Talán vidékről jöttek, ahol ősztől mindennek jó kis füstszaga van, mint ennek a kolbásznak. És most nyelik a panelban a régi ízeket. Talán a néni meg is halt már, és a bácsi magára maradt. Egyedül eszi a parasztkolbászt, és falatozza vele a nénit, a múltat, a gyerekeket, akik kirepülnek, a macskát, amelyik elkóborolt, bár fél havi nyugdíjba került azt ivartalanítása, csak azért szánta rá magát az öreg, mert sajnálta, amiért rendszeresen véresre karmolja a többi kandúr. És nem is nagyon akarózott kiheréltetnie, mindig az járt a fejében, mi lenne fordított esetben, ha a macskák kerülnének uralomra. Nem mintha olyan sokat kezdene a férfiú-mivoltával az utóbbi években, de valahogy kötődik hozzá, tudja fene! Hát ennyi minden van abban a szatyorban. Akkor is, ha nincs benne semmi, csak egy szakadt munkásoverall meg egy Népsport. Az irodalom ugyanis voltaképpen nem a szemközti ülésen kezdődik, hanem a fejünkben. Pontosabban a szemközti ülés is itt van, benne a fejünkben. Ugye, bonyolult, mi? Pedig egyszerű. Ülés a fejben, fejünk a szatyorban, szatyor a fejben, fej az ülésben. A világ egymásba kavarodva, és a kavarodás okozója a fejünk. Vagy az irodalom. Az irodalomban gondolkodó fejünk. Mindenre rögtön úgy nézünk, mintha továbbmesélésre várna. Képzeld, kincsem, láttam egy pasast a buszon... Ki tudja aztán ellenőrizni az így induló sztorikat?


Múltkor, gödöllői estem előtt gyorsan kiszaladtam még a kocsimhoz, benne felejtettem ugyanis a GPS-t, és nem akartam, hogy feltörjék miatta szegény kis Suzukit. Ahogy átkelek az úttesten, a szemközti oldalon lapos panelépület, homlokzatán lóbetűkkel, sötétkék alapon, villogó csillagokkal a felirat: EURÓPA ÜZLETHÁZ. A kirakatban cipők, az ajtó előtt egy arab kereskedő szobrozik karba tett kérdéssel. Pardon, egy európai kereskedő. Brüsszelben is láttam már, hogy az arab boltos másképp fogja fel küldetését, mint az európai. Akkor is, ha már európai arab. Nem csak ül benn az üzletben, körmét reszeli, és várja a beeső vevőket. Az ő terepe az utca, az eleven forgalom, melynek résztvevője és megfigyelője. Benne van a vérkeringésben. Mikor a brüsszeli Magyar Házban lakva későn értem haza jazzklubból, és nem vittem kulcsot (mobilunk akkor még nem volt), felmásztam szépen a rácson, és az emeleti vécéablakon keresztül jutottam be az épületbe. Másnap a fiatal, sarki arab boltos mesélte, hogy majdnem rám hívta a rendőrséget, mert ott beszélgettek éppen a barátaival, és látta, ahogy mászom, csak aztán felismerte arcomat az utcalámpa fényénél. Vagyis ő volt a huszonnégy órás biztonsági szolgálat is a környéken, ez hozzátartozott a státuszához.


No, a gödöllői európai cipőkereskedő most széles üzleti mosollyal fordul felém, hiszen bár nem a boltba igyekszem ilyen sietve, érzése szerint beleesem még az esélyes zónába. Ekkor azonban, mint jó üzletember, végigfuttatja rajtam tekintetét, mely természetesen a lábbelimen állapodik meg. Mosolya kissé fagyosra vált, ugyanis cipőm vadonatúj, látszik rajta, pár napja vettem. Szeme még egyszer végigpásztáz rajtam, ezúttal alulról felfelé, és most már egészen közömbösen fordul el rólam. Látja ugyanis, hogy az a fajta pasas vagyok, aki ezt a cipőjét se több, se kevesebb, mint tíz perc alatt választotta ki a Deichmannban, és hordani is fogom, amíg le nem szakad a lábamról. Ebbe a pasasba, aki én vagyok, teljesen felesleges mosolyt invesztálni, európai barátságot invesztálni, egy ilyen pasas szigorúan cipőipari szempontból nézve egyenesen katasztrofális. Lám, ahol a cipőboltos nézőpontja kezdődik, ott véget ér az irodalom. Ott egy egészen más világ nyílik meg, amelyben minden csak cipő-szempontból érdekes. Ahol viszont új világ és új nézőpont kezdődik, ott megint elkezdődik az irodalom.  Vagyis ahol az irodalom véget ér, ott megint elkezdődik az irodalom.

 

ARAB

 


 

 

TÜDŐVEL EMLÉKEZŐ BÁLNA

avagy fűre lépni muszáj

 

 

A Könyvfesztiválon totál betegen, arcüreggyulladással vonszoltam végig magam, mostanában rám jár a rúd, de megérte, sokan jöttek dedikáltatni, köszönet az olvasó népnek! Az irodalmi szívélyesség jegyében csak medvepuszikat tudtam osztogatni - mókás, félszeg odabújósdi. Igazán nem akartam volna terjeszteni ezt a rettenet zsámbéki vírustörzset, a fertőzeti kilátástól kellően el is rettent mindenki. Egyedül nagyszerű íróbarátom, Máté Angi reagált hetykén. A hölgy valami egészen különleges, saját nyelven alkot, második kötetére a negyedik díjat kapja, most meg azt kiáltotta, mit neki zsámbéki vírus, egy erős erdélyi nő nem fél semmitől! No, ehhez van vagy negyvenöt kiló ruhástul, a lelke hatalmas súlyát nem számolva persze...

Mondják, a fesztiválok afféle könyvtemetők, és ha nem vigyáz az ember, el is hatalmasodik rajta a könyvcsömör. Hát megbolondultam én, erdőbe fát hordani, tengerbe vizet? Hiszen kötettel rukkolt elő ez is, az is, milyen jól ír emez, kevésbé jól amaz, de többen ismerik. No meg itt vannak a külföldiek, az egész Európai Unió, mint díszvendég, ki-ki könyvek hátán tutajoz végig a könyvközökön. Az úszó városban hatalmas nejlonszatyrokkal málháznak a megszállottak, kezük sas módjára köröz a könyvkupacok fölött, aztán lecsap, jaj, csak az enyémet vigye, ne a szomszédét, szurkolhatunk!

Messziről kiszúrjuk az éppen friss termékünket böngésző kedves ismeretlent, lessük az arcát. No, most homlokot ráncol! Vajon a feneketlen mélységeken eltöprengve vagy mert merőben érthetetlen zagyvaságra bukkant? Most meg elpittyeszti a száját. Hősöm netalán rosszul viselkedett? Vagy csak én írtam meg rosszul? Ni, felnevet! Ugye, milyen vicces gyerek tudok én lenni? Vagy csak egészen nevetséges, hogy az ilyesmit irodalomnak meri csúfolni valaki? Felveszi a könyvet, latolgatja, jóféle házi áru ez, kejcsóklom, van vagy harminc deka, tiszta színhús, ilyet másutt nem kap! Megfordítja, megnézi az árát, elfintorodik, még hogy ez drága, egyem a zúzáját, asszonyom! Világválság van, kérem, és Csukás Pista megmondta, semmit nem érdemes venni ilyenkor, minden veszít az értékéből, se részvény, se valuta, csak a könyv meg a CD, az marad meg! Hiába a néma retorika, a reménybeli vevő mégis visszatette. Reméljük, a horgot azért bekapta, ott motoszkál benne még napokig, hetekig, ej, mi lesz ennek vagy annak a történetnek a vége, aztán a párja (vagy az édesanyja, vagy a lánya) meglepi Karácsonyra (vagy neve napjára, vagy születésnapjára) éppen ezzel a kötettel, ő pedig ámulva csapja össze a kezét, ó, kitalálták titkos kívánságát is! Legyen így, jó? Ugye, így lesz?

Ha aztán az ember legyűri a a hatalmas gyárüzem látványa keltette szorongást, elfogja valami mámor, valami buta-hatalmas testvériség-érzet, legszívesebben nyilvánosan elüvöltené magát, mint Akela: OÚÚÚ, EGY VÉRBŐL VAGYUNK! Meghallgatok egy beszélgetést Jean Portante luxemburgi íróval. Én vagyok a ludas benne, hogy Mrs Haroy, avagy a bálna emlékezete című nagyszerű, finoman szőtt identitásregénye „lefordult" magyarra, felbíztattam a sorozatszerkesztőt, és most izgalommal várom, hátha ennyi hendikep (kis néphez tartozás, ötszáz oldalas mű) ellenére is beleszerelmesednek jó páran. Jean gyönyörűen mondja, hogy a bálna tüdeje voltaképpen a szárazföldi lét emlékezete, annak maradványa, hogy valamikor valahonnan máshonnan jöttünk, mint ahol élünk. Nosztalgia ez, meg aztán belsőbb anyanyelv, ősi vágyakozás, sokszor nem is tudjuk, mi felé.

Másik kedves meglepetés, hogy német nyelven író, szintén luxemburgi barátom, Nico Helminger egy drámája is kijött magyarul, ráadásul szép magyar nyelven (aggódtam kicsit az ismeretlen fordítónév láttán, hát kellemesen csalódtam). Ő az időegyenesen ide-oda ugráló jelenetsor kapcsán elmondja, egyazon történet két arca foglalkoztatta, az, ahogy egy leszázalékolt, besült életű házaspár mindkét tagja más- és másképpen kérődzi vissza ugyanazokat az eseményeket, komédiákat és tragédiákat, és addig őrlik bizonytalanságaikat, kudarcaikat, míg a totális csődből valami váratlan energia születik, és elhatározzák, hogy álmukat valóra váltva sörkertet nyitnak Szlovákiában, hiszen az most az új Eldorádó. A végkicsengés felemásan optimista, hiszen ez a terv nem tűnik túlzottan körültekintőnek és atombiztosnak, jóllehet két luxemburgi rokkantnyugdíjból talán még futja is rá bőségesen...

A harmadik útravalót nagy kedvencem, Andrus Kivirahk észt szerző hagyja rám, vele ugyan személyesen nem találkozom össze, de kapok egy kicsi füzetet, melyben interjú olvasható vele. Azt nyilatkozza, az irodalomban fűre lépni időnként kifejezetten ajánlatos, mert ha egy könyvben minden szabvány szerint történik, mindenki jól nevelt és szabálykövető, az egyszerűen maga az unalom. Nemrégiben, a Mechantronikai Szakközépiskola háromszáz kamaszdiákja előtt alkalmaztam nagyon hasonló képet, ugyanis valami ökológiai kampány nyomán húsz darab különböző anyagú tábla ékesítette a suli előtti gyepet „FŰRE LÉPNI TILOS!" felirattal. Megjegyeztem, hogy nem volt könnyű a sok táblát kikerülgetve kiérni a pázsitról a járdára. Megértették, hogy az irodalom néha ott is közlekedik, ahol amúgy nem feltétlen ajánlott.

A Fesztiválon szembejövő ismerős Irodalom (amilyen vicces figura), váltig kérdezgette, miért éppen három rosttoll lóg ki a zakózsebemből. Kitaláltam, hogy azért, amiért a rendőr mindig két poharat, egy üreset és egy vízzel telit rak az éjjeliszekrényére elalvás előtt. Hiszen amikor felébred, hun szomjas, hun meg nem! Én pedig, ugye, hun dedikálok, hun meg nem, ezért van nálam mindig kifogyott és ki nem fogyott toll is.

- És a harmadik? - vonta össze szemöldökét az Irodalom Őfelsége.

- No, a harmadik, az talány - kacsintottam hamiskásan. - Vagy egy teli toll, arra az esetre, ha kifogyna a teli, és még mindig dedikálnom kellene. Vagy egy üres arra az esetre, ha többet kellene nemdedikálnom, mint amennyi egy szál üres tollból futja.

Az Irodalom értette a furmányt, de azt még mindig nem, hogy miért nem jó nekem erre az esetre a kiürült teli toll is. Hiszen akkor már az is épp elég üres. Szólni persze nem mert, nehogy az süljön ki belőle, hogy csőbe avagy tollba húztam. Én pedig csak azért sem árultam el, hogy voltaképpen neki van igaza.

 

DEDIKAL-1
Fotó: Pion István

 


 

 

DOBÓCSILLAG A HOMLOKOMBA

avagy szigor néni, tupír, naptej


Gabriel García Márquez írta, hogy ami fontos az életében, az kilenc éves kora előtt megtörtént vele, minden regénye ezeknek az éveknek a tapasztalatából táplálkozik. Picasso pedig azt nyilatkozta, hogy tizenkét évesen úgy rajzolt, mint Leonardo, hetven évesen viszont úgy szeretne, mint egy kisgyerek. Mindebből az következik, hogy a gyermekkor táján rettentő fontos benyomások érik az embert, még ha ezt akkor nem is sejti. Tudatomba időnként olyan élességgel hasít egy-egy akkori jelenet, mintha dobócsillag állna bele a homlokomba. Az akkori anekdoták (hogy a Nagy Enzim „azt csinálta" egy nőstény kutyával, majd ledobta a szakadékba, vagy hogy valaki összetörte a piszoárt) őslegendaként maródtak belém. A gyerekkor alapmítoszai elkísérnek és velünk maradnak. Máig el tudom sorolni az általános iskolai osztályfénykép alapján a neveket, pedig nem valami elitiskolába jártam: Máriaremete akkoriban külvárosa volt Budapestnek, és nem második Rózsadombja, mint manapság.

A tanár-figurák a mai napig félisten-szobrokként álldogálnak belső világom hátterében. Ott volt alsó tagozatos tanárnénink, Szigor néni, aki az ultrahanghoz hasonlóan irritáló, mindent betöltő visításaival ért el halálosan zsibbasztó hatást. Ott volt aztán Töri bá: aki rossz fát tett a tűzre, annak ki kellett menni a terem elejére, „bedőlni", azaz megfogni a saját bokáját, és ekkor a harminconéves, jó erőben lévő fiatalember erőteljesen farba rúgta az illetőt. Ott volt a magyartanárnő, Tupír, aki mintha egy rokokó filmből szökött volna páncélozott melltartóival, maszkszerű, lisztesrózsaszín sminkjével, ráncos arcbőrével, feketelepke szempilláival és bölcsességnek szánt, kásás butaságaival. A napközi fölött az agresszív Erzsók uralkodott, akinek „cs"-közeli „t"-betűi most is fülembe csengenek. A másik „napejos" tanerő a szétfolyó idomú, zsíros hajú Büzike volt, aki alkohollal elegy ápolatlanság-szagban úszott, és az sem érdekelte, ha a fején táncolunk. Ott volt azonban a mindig rikítóra kifestett, délies szépségű, olajbarna bőrű Carmen tanárnő, aki énekre és zongorára tanított - gondosan vasalt, rakott szoknyája minden lebbenésére mintha perzselő szellő legyintett volna meg. Másik énektanárom és énekkar-vezetőm, Klári néni finom, elegáns kedvességével, gyönyörűen ráncos alma-arcával bűvölt el.

Most, így, kívülről végignézve akár fura alakok panoptikumának is tűnhet ez a tanári kar, és még nem is teljes a paletta... Mai fejemmel végiggondolva bizony nem sok értelmes pedagógiai koncepcióval találkoztam a késő-szocialista rezsim eme furcsa purgatóriumában. Leginkább azt tanultuk meg, miként lehet kijátszani a hitelesnek nem tűnő tekintélyt, összeröhögni a tanárhátak mögött, pusmogva őrizni magánvéleményünket, és külön bejáratú menedékeket létrehozni a Georgi Dimitrov Általános Iskola vécéjében vagy a Nagyrét bokrai közt, ahova sétálni vagy tornázni vittek, esetleg a terem végében, ahol én rendszerint olvastam. A padok alatt mohikánok kúsztak, a tábla mögötti rejtekajtón szökött fegyencek közlekedtek, az udvar fái mögött kockás szoknyás skót felkelők bújtak, a csatorna aknájában pedig lázadó vendée-i parasztok ütöttek tanyát... Gyermekkorom tehát csak felerészt zajlott a suli falai között, gyakorta az órák során is Dickens, Cooper, Walter Scott, Verne vagy Hugo regényeiben mozogtam inkább! Az irodalom lövészárkába húzódva éltem túl a valóságot.

 

BRICK

 


 

 

ÉLETEM A HALÁL UTÁN
avagy ha meg ha


Mint ismeretes, a történettudományban tilalom alá esik a „ha"-val kezdődő mondatok használata, miközben persze családi magántörténelmünk (főként itt, Közép-Európában) mondhatni csupa „ha" meg „ha". Nagyapám a második világháborúban vallásos meggyőződésből, a „Ne ölj!" parancsát halálosan komolyan véve még roham esetén is az égre lőtt, nem fogta emberre gépfegyverét, mégis sértetlenül vészelte át a világégést. Hazatérve azt látta, hogy felesége, apósa, anyósa, mi több, még a családtagnak számító felvidéki cselédlány is sárga csillaggal a hajtókáján járkál, azon naiv megfontolásból kifolyólag, hogy „ha már elvisznek valakit, maradjanak együtt mindannyian". Ki tudja, ki éli túl egyáltalán a szolidáris kis társaságból, ha hazatért nagyapám le nem veteti a gyilkos jelzést, be nem parancsol mindenkit a házba, és nyakába nem veszi a várost élelem és egyebek után a maga biztonságosnak számító, kunosan vágott szemű fizimiskájával.
Ha 1956-ban tizennégy éves apámat nem rántja be egy kapualjba merő véletlenségből arra járó matematika-tanára, akkor én most nem írom ezeket. Vízért küldték a kútra, ám éppen akkor értek oda a Budapest ellen vonuló inváziós szovjet tankok, úgyhogy a kezéből kiesett vödör géppuskasorozattól lyuggatva táncolt a földön. Ha később a tatami helyett nem választja az egyetemet, vagy ha akkori edzői nem látnak kiáltó ellentétet értelmiségi pálya és sportkarrier között, könnyen lehet, hogy abban az évben is megnyeri súlycsoportjában az országos bajnokságot, és ott ült volna 1966-ban a magyar cselgáncsválogatottat Prágába repítő gépen, amely lezuhant, a fedélzeten tartózkodó nyolcvankét ember pedig kivétel nélkül szörnyet halt. Mindez öt évvel születésem előtt esett meg. Ha feleségem nagyapjának a lábfejére egy hadgyakorlat alkalmával, még az első világháború idején, rá nem tolják az ágyú kerekét, mehetett volna a Don-kanyarba századával együtt, amelyből hírmondó sem tért vissza. Így ellenben csonttöréssel tábori kórházban fekve vészelte át a kritikus időszakot, én pedig nyolcvan évre rá találkozhattam hetven unokája egyikével, aki aztán öt gyermeket szült nekem: mind ama bizonyos ágyúkeréknek köszönhetik létüket.
Személyes életutamat illetően is hasonló a helyzet, mondhatni egyfajta permanens hosszabbításban élek. Mikor nemrégiben elköltöztünk kis házunkból, abban a reményben, hogy újat építhetünk magunknak, a régi helyünkre beköltöző szimpatikus fiatal pár elbontotta az egyik általunk felrakatott közfalat. Másnap telefonált a friss tulaj, és közölte, egészen kézzelfogható bizonyítékot szeretne átadni arra vonatkozólag, hogy a Teremtőnek még alighanem tervei vannak velem. Egy elektromos kábeldarabot nyújtott át: a műanyag burkolat kellős közepében egy tipli állt keresztben: bizony, én fúrtam azt be oda korábban. Furcsa módon egészen tisztán emlékszem arra az estére, amikor a magam barkácsolta beépített szekrényt a falhoz rögzítettem, és a mellékelt ábra szerint nem vettem észre a túloldalon a kapcsolóig lefutó vezetéket. Az az este lett volna az utolsó az életemben. Realista magyarázat igazából nincs, hiszen a fúrógépen keresztül ott helyben halálos áramütést kellett volna kapnom. A vezeték ominózus, tíz centis darabját a keresztbeálló tiplivel egyetemben bekereteztem, és eltettem a lassan háromévnyi haladék dokumentációjaként.
Ehhez a néhány történethez hasonlókat, azt hiszem, mindannyian mesélhetnénk a sorsszerű véletlenről. A magam részéről túléltem két „szakmai szempontból" neuralgikus életkort, nem estem el huszonhat évesen Segesvárnál, sem a vonat alá harminckét évesen, várhatnám hát költői mondhatni nyugdíjaztatásomat, már ha létezne ilyen. A nyáron egy huszonkét éves erdélyi költőnőt sodort el valami vadevezős a zebrán, a város kellős közepén: az egyetemista lány biciklijét tolva fürdeni igyekezett éppen. Ugyancsak a közelmúltban fulladt a megvadult habokba egy remekül úszó, harmincöt éves, elsőkötetes magyar költő Ecuador partjainál. Bármelyikük lehettem volna annyi erővel, ahogy éppen nem voltam.

 

HALAL



 

TINIVÁMPÍRSZTÁROK PICASSO-MÁRTÁSBAN

avagy esztétikum kontra szeretet?


Reménybeli, majd kezdő szülőként határozott esztétikai elvek mentén mozogtam: krúdys nyakkendő-mellény, láncon lógatott zsebóra, esténként gyümölcstea kígyózó vércsíkjai áttetsző üvegteáskannában, séták hangulatos kapuboltok vagy bauhaus-formatervezett téglalap-házak között, pompásan megírt könyvek, francia újhullámos filmek, gótikus táblaképek a Nemzeti Galériában, Picasso-kiállítás Párizsban, afrikai törzsi művészet Brüsszel Gyarmati Múzeumában, meg persze a legjobb zenék bakeliten Bachtól, Beethoventől Coltrane-ig, némi illő alternatív beütéssel („a rakenról egy állat, veszélyesebb nálad").

Sose gondoltam volna, merre sodornak az évek, töprengek el, miközben nyolcéves, legkisebb lányom ágyát bevetve elrendezem a takarót, egy színműanyagból szövött, roppant meleg, polar-csodát, amelyen hatalmas és bánatos (hatalmas bánattól csillagos seprőspillás-szemű), roppant élethű lófej látható. A kislány meg volt veszekedve érte, mi pedig beadtuk a derekunkat, soha nagyobb tragédia ne essék a családban. Egyszeriben végigfutnak fejemben a (mérsékelt számban, de mégiscsak) lakásunkba toppant és pottyant Barbie-babák, rózsaszín retikülök, vonagló Lédigagákkal teli Bravo-újságok, a lányszoba falain most is díszlő, utcára is kilátszó (véreres szemű, igézően sápadt és dögösen borostás) tini-vámpír-sztárfiúkák, a CD-lejátszóból bömbölő (gitár-szörtyögtetéssel rocknak álcázott) giccses Metallica-számok, földön kitekeredve heverésző, flitteres bóvlitrikók (deviszont rája van írva, hogy áj láv Nyújorker!)...

Összehajtogatom a trikót, és gondolatban végigszánkázom a már ezerszer bejárt elmélkedés utját. Volna, ugye, az embernek holmi esztétikai érzéke, mi szép és mi bóvli, mit célszerű gyerek (és egyáltalán: emberlény) szemén-fülén beengedni az agytekervények rendszerébe, és mit felesleges. Nem holmi elitizmus ez, hiszen tudjuk mi pontosan, hogy a legjobb filmek és legizgalmasabb focimeccsek előtt-után-szünetében úgyis megbombáznak egy hamisítatlan bélbolyhos reklámmal a mágikus bifidus esensis (halleluja!) gyönyöreiről, és a színes buborékocskákról, amelyek olyan festőien és felszabadultan gyöngyöznek a feszülő manökenhaskó belsejében, mintha a pukizásnál nagyobb és közáhítatnak örvendőbb élmény nem is lenne a földtekén. „Reklámok erdején vezet az ember útja", ahogy ma mondaná Baudelaire, lépten-nyomon belefutunk plazákba, celebekbe, toptenekbe, negédes dizájnba, tocsogós zenékbe. Mindez hozzánk tartozik, korunk hordaléka, lényünkbe épül, pórusainkon át húsunkba ivódik, mint a belélegzett benzingőz meg az ételekkel együtt benyelt állagjavító.

ÁMDE: amikor mi választunk, nem jobb lenne tiltó listára helyezni a felesleges szennyet, áthúzatni a folyóvizet lakásunk Augiász-istállóján, és kipucolni a trágyát, amelyet a Fogy. Társ. and Cie bikái termelnek szakadatlan, mintha ők is bifidus esensist kosztolnának? Létezik a kérdésre egy pedagógiai célzatú nemleges válasz: nem, mert ha radikálisan tiltok valamit, ezzel felértékelem, és megvonom a kölöktől azt a tapasztalatot, hogy bizony, a legdivisebb cucc keltette boldogság illékony, a tárgy pedig ócska lesz holnapra, netán a rá áldozott zsebpénzt is elkezdi sajnálni az ember. Adódik azonban egy (szintén nemleges) érzelmi válasz is: mi fontosabb vajon, az, hogy lakásunk minden csücske a mi ízlésünket tükrözze, vagy hogy gyermekeink kikísérletezhessék saját útjukat? Szeretem-e őket jobban annál, amennyire saját szellemi integritásomhoz ragaszkodom, hajlandó vagyok lemondani erről-arról (jó dolgokról is!) értük?

Hohó! Szóval az erélytelen atya nemcsak belemegy, hogy utódai szellemi moslékon nyammogjanak, de még meg is ideologizálja lagymatagságát a szeretet szent nevében! Nos, ennél furmányosabb ez a szeretet-dolog, hiszen ezekkel az engedményekkel csapdába is csaljuk a gyerekeket. Véleményünket nem rejtjük véka alá, így pontosan tudják, hogy csakis rájuk való tekintettel mentünk bele egyes kompromisszumokba, igazságérzetük tehát azt diktálja, hogy előbb-utóbb viszonozzák a gesztust. Fiam szobájából hosszas kereskedelmi rádiós periódus után Chopin összes keringője szűrődik ki. Kamasz-lázadó rocker-lányom két AC/DC-lemez között szendén ül a billentyűk előtt, és önszorgalomból menüetteket gyakorolgat. Könyvek tűnnek fel azoknak a kezében, akik gutaütést kaptak a legapróbb iskolai kötelező olvasmánytól, s a betű szagát is megutálták tőlük. A Barbie-arzenál ismerősökhöz vándorol, hadd örüljenek szerencsétlen porontyok (lenéző szájbiggyesztés). Lady Gaga egyik napról a másikra ócska ribanccá változik, lányunk lelkesen elemzi a tátott szájjal figyelő kicsiknek egy videoklip olcsó, tudatmanipuláló trükkjeit: az iskolában hallott róla lebilincselő előadást.

És persze ezekkel a búvópatakszerű visszaigazolásokkal korántsem ér véget a szeretet körmönfont oda-vissza játéka. Hiszen nem csak ők tanulják meg tisztelni, mérlegelni a mi ízlésünket (hej, de nehezen kivárható folyamat...), hanem mi is próbáljuk elfogadni, hogy bizonyos, számunkra nagyon fontos dolgok az ő szemükben feleslegesnek tűnnek. Esetleg kiszerettek a leleményes Magyar Népmesékből. Esetleg nem kenyerük a hangulatos barokk zene. Esetleg unják egynémely művészfilm vontatott ritmusát. Esetleg mi jövünk rá, hogy Shakira rekedtes hangja roppant izgalmas. Esetleg elismerjük, hogy a méreg-árban mért Converse-tornacipők közt vannak nagyon jópofán dizájnosak. Esetleg kiderül, hogy egy merésznek tartott szemfesték vagy ruhadarab remekül áll valamelyik lányzónak.

Szóval tanulgatjuk tanulgatni egymást. Míg a világ világ, s még három nap.

 

VAMPIRBUGYI



 

FOSÓGÉP ÉS EMBERHAMBURGER

avagy hol a művészet kezdete és vége?


Mit is tekintünk ma műnek, mit tekintünk művészetnek? Az az érzésem, néha aránytalanul sokat, máskor talán túl keveset várunk el korunk alkotóitól. Hasra esünk a nyafogva hümmögő sznobtól, aki tiritarkára pacsmagolja vásznait vagy ürülékével mázolja össze a padlót. Esetleg önnön ereit megcsapolva készít véres hurkát, mint egy luxemburgi akcióművész. Mi győz meg ilyenkor arról, hogy az illető fellegjáró nagy prófétája a mának? Elsősorban renomé és pedigré. Hiszen Párizsban végzett, New Yorkban állított ki, vállon veregette őt Picasso dédunokájának menye, a tetejébe pedig a walesi herceg nyaralójának piszoárját is az ő alkotása díszíti. Vagyis az ügyes művészi érdekérvényesítés, lobbyerő és marketingtevékenység veszi át a szót, és zeng harsány hozsannát. Efféle zenebona könnyen elnyomja akár jelentős művek néma kiáltozását is.

Magyarországon is járt Wim Delvoy belga képzőművész Cloaca névre hallgató installációja, amely egész kiállítótermet elfoglaló, krómozott és roppant célszerű gépsor voltaképpen. A művet táplálni is kell - minden városban egy első osztályú étteremből hordják neki a menüt, amelyet a bemeneti tálcára helyeznek. Ekkor jön az akció, a masinák ugyanis leképezik az emberi emésztés teljes folyamatát, ugyanazokat az enzimeket, perisztaltikát, miegyebet alkalmazva feldolgozzák a táplálékot, és a végeredmény is ugyanaz, mint az élő szervezet esetében, nos, mit szépítgessük: egyszerű szar. Mármint nem az alkotás, hanem ami kijön belőle. Hogy a látogató csekély térítés ellenében vihet-e magával egy kis vákuumfóliázott mintát a művészi anyagból, arról nem szól a fáma, de ennyi „mörcsendájzing" igazán beleférne. Szó, mi szó, efféle „tojógépek" vagyunk mindannyian, szöget üthet a fejünkbe, vajon mennyivel teszünk többet tegnap, ma, holnap táplálkozás-ürítés-alvás drámai hármas egységénél. Hol kezdődik az ember és hol ér véget a lény? Fontos kérdés ez, de azt azért nem állítom, hogy e gondolatsor elindításához nem elég az egyszeri ötlet. Jogos a kérdés, kell-e, értelmes-e hatalmas pénzek felhasználásával a világ körül keringetni ezt a szellemes projektet.

Nem jutna eszünkbe ellenben művésznek tekinteni azt az öregasszonyt, aki szenvedélyes szemétgyűjtőként nem dobott ki semmit, összehordta házába mindazt, amit az utcán talált, még a kukákat is feltúrta újra hasznosítható dolgok után kutatva. Hogy mit tartott használhatónak? Szinte mindent, fémet, papírt, műanyagot, szerves és szervetlen hulladékot. A lakhelyét körbelengő bűztől utóbb tajtékoztak már a szomszédok, a hölgy halála után pedig konténerszámra kellett elszállítani a szobákat ember-magasan megtöltő szemét-egyveleget. Tegyük a szívünkre a kezünket: mindannyian efféle gyűjtögetők vagyunk, erre egy alaposabb rendcsináláskor jöhetünk rá. Vagyis a néni esete éppoly sokat mondóan beszél emberi esetlenségünkről és esendőségünkről, mint az ünnepelt alkotó spéci szerkentyűi.

Nem kevésbé töprengésre késztető annak az amerikai férfiúnak az esete, aki kényszeres tevékenységként évtizedekig minden áldott este zacskóba gyűjtötte székletét, majd feldátumozva hatalmas hűtőládákban lefagyasztotta az aznapi adagot. Elképzelhető az örökösök megindultsága az alagsori tároló részleg felderítése után. Könny szökhetett a szemükbe, amikor apuka 1982 március 3-ai leletében megpillantottak valami jellegzetes és utánozhatatlan táplálkozási mintát - hiába, no, senki se mondhatja, hogy az öreg ne hagyott volna nyomot maga után a világban. Hiánytalan életmű, az biztos. Kész szerencse, hogy nem ütött be egy hosszabb áramszünet... Rágondolni is rossz, mennyi aprólékos munka olvadt volna egybe a kényszerű állagváltozás miatt. A szagorgiáról nem is beszélve.

André Breton állította, a valódi szürrealista tett az lenne, ha valaki revolverrel kezében kirontana az utcára, és találomra belelőne a tömegbe. Ő maga ehhez képest óvatos duhaj volt, rögtön leállította hipnotikus és kábítószeres tudatmódosító szeánszait, amikor a nekihevült vendégek elkezdték késsel kergetni egymást a kertben, egyik művész-kollégát pedig nyakkendőjénél fogva akasztották volna éppen fel az előszobafogasra. A szürrealizmus pápája elégedetten dörzsölte volna a kezét, ha tudomására jut annak a mániákusnak az ügye, akit a nyolcvanas években tartóztattak le, ugyancsak az Államokban. A pasas véletlenszerűen szemelte ki és ütötte le áldozatait az utcán, majd hazavonszolva és kivéreztetve őket, akkurátusan feldolgozta az összes tetemet, és elkészítette őket hamburger-húspogácsának. Lám-lám, a fogyasztói társadalom kerekded hús-szobrai! Mint minden valamirevaló mediális alkotó, videó-dokumentációt is készített az egyes esetekről. A kazetták ott álltak a polcon szép rendben, ez a rendőrségnek is kapóra jött, nem kellett hosszasan babrálni a bizonyítási eljárással. Vajon mit üzent a művész a törvény kereteit is jócskán átlépő akcióival? Hogy az ember csak hamburgerhús? Vagy hogy a hamburgerhús is ember? És mi milyen következtetésre juthatunk? Hogy minden művész pszichopata? Netán minden pszichopata művész? Esetleg hogy mindössze média-kihangosítás és némi elméleti alapozás kérdése, kit melyik rubrikába sorol a nyilvánosság?

 

MUVESZ

 


 

 

SZERELEM MAMUSZBAN ÉS MEZÍTLÁB
avagy kit keresünk a másik arcában


Vérbeli kukkolóként előszeretettel nézegetem internetes ismerőseim, vagy akár ismeretlen szerelmespárok fényképeit. Más ez, mint az együttbulizós, puszipajtizós partifotók világa, ahol valamiféle erősebb mámor sodrában rendelődnek egymás mellé fiúk és lányok, bármilyen intim viszonyba is keveredjenek esetleg. Két olyan ember körül, akik tartósan felvállalják egymást, képződik valamiféle burok, létrejön egyfajta mágnesesség. Akármilyen ócska minőségű képen pózolnak a tengerparton, egy kocsmában, a Sagrada Familia vagy éppen a Dunakanyar előtt, a kép aurafotóként képes visszaadni valamit ebből a kisugárzásból. Egy plusz egy egyszeriben több lesz, mint kettő. Vagy úgy több, hogy kevesebb... Mondjuk újra eggyé olvadnak, már ha hajlunk az androgün-elméletekre... „És e csomó folyton visszakívánja helyét" - magyarázza Janus Pannonius frivolan puzzle-elméletét, mely szerint a konkáv nőiből vétetett konvex férfiúi szerv egyszerűen az őt megillető „vájatba" törekszik. Ugyanakkor nem az erotikára gondolok, amikor holmi erőtér jelenlétét vélem felfedezni ezeken a privát fotókon. Benne foglaltatik persze az is, de csakis mint az együvé tartozás egyik erős köteléke.
Viselkedéskutatók érdekes dolgokra jöttek rá a párkapcsolatokkal kapcsolatban. Közhely, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a fecsegő ember gyakorta hallgataggal, rendmániás a káoszkedvelővel, merev műszaki a laza bölcsésszel, szürke egyéniség a tiritarkával keveredik együvé. Logikus, hiszen milyen izgalmas is felfedezni egy ismeretlen kontinenst, amelyben nem működnek az otthoni megszokások! Később persze, mikor a kapcsolatban kezdjük otthon érezni magunkat, szeretnénk kinyújtóztatni lábujjainkat, akár egy kényelmes mamuszban, és éppen ezek a másféleségek válhatnak bosszantó tüskékké... Az igazi kaland ezeken az akadályokon átkelni, a túlparton ugyanis a szerelemnek mindig magasabb foka vár. Csak hát túl sokan, túl sokszor vérzünk el útközben, olykor újra kezdeni sem marad erőnk.
Meghökkentőbb az a morfológiai tanulmány, mely szerint az esetek döntő százalékában ki-ki a sajátjához nagyon hasonló arcberendezésű kedvest választ magának. Vagyis miközben társunkban a másfélét keressük, önmagunkat is szeretnénk fellelni benne. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat" - magyarázza Attilánk ezt a tükröződést, felokosítván minket, hogy a másik tükrében találjuk meg azt, ami igazán sajátunk.
Nemrég a Teremtés Könyvét újraolvasva ütött szöget a fejembe egy már unásig ismert, váratlanul mégis új fényben felderengő részlet. Isten látta, ugye, hogy nem jó az embernek egyedül lennie, ezért álmot bocsátott rá, és bordacsontját kivéve megalkotta az asszonyt. Alighanem innen ered, hogy a nő titkát szenvedélyesen szeretnénk minél inkább széjjelboncolni, meglesni. Azaz próbálunk minden erőnkkel ébren maradni, míg társunk létrejön. Nagyapáink a villamosmegállóban vadászták a szerelvényre fellépő hölgyek kivillanó bokáját, a mi nemzedékünk az internet kulcslyukán keresztül próbálja kilesni a mindig tovaillanó rejtelmet. Ott tévedünk, hogy ez a titok nem csupán az asszony sajátja, hanem közös osztályrészünk. Hiszen Ádám, nem lévén megteremtve, saját keletkezésének titkát sem láthatta, nem csak párjáét. Talán ez az emberszem nem látta keletkezés vonja varázskörbe a fényképmegosztó portálokra páros portrékat felpakolászó szerelmeseket. Vagy csak én öregszem.

 

PAROCSKA



 

A MALAC NEVE SZÁRNYATI GÉZA

avagy chili a biliben

 

A vers olyan különös bizgettyű, igen gyakorta az is benne foglaltatik, ami éppen hogy nincsen benne. Már a gyerekkorunkban iskolai ünnepségekre betanult mozgalmi dalok is megajándékoztak olykor egy-egy szószörnyecskével. Feleségemnek úttörő kispajtás korában fogalma sem volt, mi az, hogy „kajka", de azért énekelte bőszen: „millió kajka zengi vígan, hogy éljen a köztársaság". Én pedig azon töprengtem, miféle szemen szedett munkásmozgalmi szakkifejezés lehet az „időnti dalbama". Homályosan valami baráti afrikai ország járt az eszemben (a tábortűznél is felcsendült időnként az „Óhájó", ennyi erővel miért is ne...), amelynek területére rendszeresen kiönt a Dalbama áradása, esetleg dalbamacsordák özönlik el a falvakat, netántán dalbama-járvány tizedeli az ott lakókat. Hogy mindennek mi köze az úttörők és mókusok vidám és gondtalan két rokonnépéhez, arról halvány segédfogalmam sem volt.

Weöres Csiribirijét máig tanítják (és még jó, ha tanítják!) óvódás-kisiskolás gyerekeknek, holott a legtöbb ott szereplő szó lassan köszönőviszonyban sem áll a diákok által ismert valósággal. Hol is találkoznának zabszalmával, bojtorjánnal, lajtorjával, katlannal és persze nem utolsósorban kappannal? Mikor a legkülönbözőbb országrészekben járva felteszem a kérdést, mi az a kappan, gyakran annyira futja csak, hogy „madár" vagy „virág" vagy valami ilyesmi. Aki persze tudja, az diadallal üvölti be, hiszen enyém a felelősség, amiért színt kell vallania egy ilyen kényes kérdésben: „herélt kakaaaas". A legszellemesebb definíciót egy esztergomi gimnazista adta: „olyan kakas, amelyiknek megoldották a problémáját". De hogy mi szükség volt a kakasok „problémamegoldására", az végképp kevéssé köztudott. Nem holmi parasztvilágbeli szadizmus ez, hanem tény (volt gyerekkorunkban két kakasunk, láttam), hogy a kakas tényleg kakaskodó állat, afféle miniatűr Terminátor. A kutyák a marakodással területük védelmére, illetve a falkán belüli rangsor felállítására törekszenek, két igazán kemény kakas ellenben soha, semmilyen körülményben nem áll le a bunyóval. Minden áldott nap újra nekiindul, hogy elemi részecskéire kapja szét vetélytársát, folytatja, ha már kocsányon lóg a szeme, leszakadt a taraja és felhasadt a begye, akkor is. Mindenesetre aki két kakast tart otthon, annak felesleges horrorfilmet néznie, élőben élvezheti napra nap. Hát ezért herélték ki a kakast a régiek, kiscsirkék előállítására ugyanis egy is megteszi, ráadásul a kappan jobban hízván (lásd még „kappanháj"), a tepsiben is finomabbnak bizonyult. Hát ilyenféle magyarázatokat kell fűzni a szöveghez manapság, és maga a rejtélyes, kuruzsló-duruzsló „csiribiri" varázsige sem egyszerű ügy. Némelyek a „csillivillivel" azonosítják, egy pécsi kissrác pedig, aki kezét felcsapva rögtön jelentkezett, hogy ő bizony ismeri ezt a szót, a következő meghatározást adta: „hát chili meg bili". Amiben komoly élettani bölcsesség rejlik, hiszen ha az ember chilit eszik, rögtön mehet a bilire. Igaz, ezt WS anno nem tudhatta, hiszen akkoriban nem lehetett chili-paprikát kapni a boltokban. Most már viszont ez a játékos összetétel is benne foglaltatik a refrénben.

Sok gyerek aztán határozottan meg van győződve, hogy Weöres Bóbitájában szerepel egy malac, mégpedig Szárnyati Géza nevű, hiszen mi mást jelentene a valóban kicsit suta „szárnyat igéz a malacnak". Feleségem mesélte, hogy neki amúgy is csak felnőtt fejjel esett le, honnan szedhette „Sanyika" a vers-tippet. Juli egy ismerős falusi néni háza táján látta, amint a kismalacok egyikének pihés hátán tényleg megakadtak a pitypang (lásd még: kutyatej, gyermekláncfű) libegő, szél sodorta bóbitái, ezek a mini ejtőernyős kommandósok, és valódi szárny-pihetollakként rezegtek a levegőben. Jómagam kisebb koromban arról voltam meg győződve, hogy ugyanebben a dalocskában a „termeiben sok a vendég, / törpe király fia, lánya" két sora igazából úgy hangzik: „törpe királyfi a lánya". Vagyis ugye lányt vártak, de Lajoska lett belőle, mindegy most már, így is szeretjük. Ma ezt nevezzük „transz-szexualitásnak", nemde? Furcsálltam cseppet a dolgot, de hát egyrészt ez költészet, nem kell mindent érteni benne, másrészt meg ugyan ki vizsgálta valaha, milyen neműek voltaképpen a mesebeli tündérek meghívását elfogadó mesebeli törpék... Nagyon büszke voltam hát nemrégiben, amikor a Weöres-versre „Józsika, Józsika csápol" kezdettel írott változatom Norvégiában élő barátunk kisfiának kedvencévé lépett elő. Mégpedig azért, mert benne foglaltatik norvégül a „bicikli" neve. Bár a magyarországi norvég kisebbség jelentősnek mondható, meglehetősen tanácstalan voltam e tárgyban, mígnem megtudtam, hogy a kerékpár neve arrafelé „szükkel" (bi-cikli - bü-szükkel, logikus, nem?). Szövegem két utolsó sora így cseng: „zöld egerek, lila macskák, / tömve szöszükkel a párna". Bizony, „szö-szükkel"... Engem valósággal elbűvöl egy norvég biciklikkel tömött párna képzete: alváshoz nem nagyon kényelmes, fantáziánk előtt azonban szinte végtelen távlatokat nyit meg.


GEZAMALAC

 


 

POFÁTLAN KLASSZIKUSOK

avagy a költőnek nincs igaza

 

Úgy érzem, rengeteget veszítünk, amikor irodalomoktatásunk során idealizáljuk a „költő" figuráját, és úgy teszünk, mintha neki aztán (mint Besenyő Pista bácsinak) mindig igaza volna, a fontos művekben elmondottak pedig csakis érvényes, tisztességes magatartásformát közvetítenének. Holott ez egyszerűen képtelenség ! Számos alkotó sokféle megfogalmazásában annyira eltérő lelkiállapotokról számol be, miképp is lehetne mindegyik józan és közvetlenül hasznavehető minta?

Teljesen igaza van a Janus Pannonius hencegését („Szellemem egyre dicsőbb, általa híres e föld.") olvasó diáknak, amikor azt mondja: hú, hát ez egy beképzelt állat! Ha például a legjobb tanuló feláll, és azt mondja: én vagyok itt a leginteligensebb, lábam előtt hever a gimi, akkor a tanár megrója, mondván, több szerénységet. Ugyanez miért nem tehető világossá a derék Janus esetében? Azért, mert kanonizálódott? Na és? A tahóság attól még tahóság. Persze a lateiner költő joggal látta parlagnak az írástudatlan Pannóniát a kifinomult és cinikus itáliai művészi körök esztétikai vitái és tobzódásai után, volt összehasonlítási alapja. Mindemellett sokkal szimpatikusabb a Dunántúli mandulafácska sikítva féltő aggodalma - jaj, Uramisten, meghülyültem én, szerencsétlen mandulafa, nyakamon a tél, erre kivirágzom. Ott is arról beszél, hogy a magyar ugar „lehúz, altat, befed", mint Moszkvát a hóesés, Pompejit a hamu, de mindezt látványos képi párhuzammal bújtatja szemérmesen, és fájdalmáról beszél, nem pedig „arcoskodik".

Petőfi Szeptember végén-je minden légies szépségével és szerelmes melankóliájával éppilyen tarthatatlan emberi álláspontot képvisel. Megzsarolja a kedvest, hogy ha az a költő halála után bárkihez hozzá merészel menni, hát a halott zombiként visszamászik a sírból, és majd jó alaposan... elviszi magával a gyászfátylat! Ez a síron túli fenyegetés egyenesen gusztustalan: egyszerűen nincs az a szerelem, az az eszmény, amelynek nevében bárki efféle értelmetlen hűséget joggal követelhetne. Mindez a hepciáskodás persze nagyon is emberi és jellemző túlzás: a tomboló szerelem elmezavaros állapotában még ennél képtelenebbeket is kívánunk párunktól. Akkor is szeretnél, ha öreg lennék és ráncos? És ha álló nap veszekednék veled? És ha leprás lennék? És ha én lennék az anyám? Játék is, affektáltan évődő túlzás is ez, és melyikünk ne vágná rá ebben az állapotban: hát persze, hogy tűzbe-vízbe ugranék érted egy szó nélkül, te drága... Ej, be kár, hogy tűz csak a kandallóban, víz csak a mosdótálban található!

Éppilyen vérlázító, amikor a Nagyon fáj József Attilája autók elgázolta kutyák hörgésével, kifolyó szemű kisfiúkkal és elvetélő asszonyokkal igyekszik kierőszakolni olyasvalaki szerelmét, akinek ő egy cseppet sem kell. Zsarolás ez, nagyszabású és teljességgel jogosulatlan - bizony, a szöveg erőteljesen kimeríti a zaklatás fogalmát. Márpedig szerelmet nem lehet vagy (mondjuk így) nem szép dolog kizsarolni, sem a másik fél szabad akaratát megerőszakolni. József Attila gyerekes hisztit csap ki, az irodalomtörténet pedig kezdő szülőként viselkedik: jól van, csillagom, amiért ilyen szépen cirkuszolsz, jutalomból kapsz egy posztumusz fagyit, sőt, kivételesen ötgombócosat! Mentség persze ettől még van: a szerelem tényleg egzaltált, tényleg vehemens és önző, Attila tényleg kétségbeesett, mindenre elszánt, szeretetéhes. Ez azonban nem hozhat felmentést, csak a megértés szándékát.

Fogjuk már végre fel: a kamaszok jól fejlett igazságérzetükkel megsejtik, hogy itt valami nem klappol. Amiért őket leszidják, bunkónak és egoistának titulálják, az egy versben égig magasztalt csoda. Éppen ezért tekint annyi tananyagot „hülyeségnek" a jobb sorsra érdemes ifjúság. Érzi, hogy át akarják verni, de nem elég rafkós, hogy leleplezze a stiklit. Jobban járnánk, ha nem bálványként imádtatnánk, hanem esendőségükben próbálnánk megszerettetni lírikusainkat - lám-lám, ők is csak emberek, hiúak, esendőek, bénák, pofátlanok, mint mi mindannyian.

 

POZSONY

 


 

PERVERZ A VOLÁNNÁL

avagy hogyan lettem zombi


Robogok előadást tartani kortárs gyerekirodalom és közoktatás viszonyáról, késésben vagyok, vadul kavarog a fejemben mindenféle elmondandó. Kicsi, koszos, fehér Suzukink anyósülésén könyvekkel telitömött táskám, azon egy papírlap, amelyre menet közben szófoszlányokat jegyzetelek. Agyam dzsungeléből kikukkantva észre veszem, hogy a szomszédos Páty utolsó buszmegállójában egy kis hölgy áll, stoppol. Megnézem magamnak, mert veszélyes arcokat nem szívesen szállítok. Látszatra ártalmatlan, decensen öltözött, harminc-negyvenes hölgy piros sapkában, hová mész, te kis Piroska, csak nem a nagyihoz?

Lefékezek, hol itt a racionális döntés? Tényleg, miért is egy késésben lévő előadónak kellene megmentenie a cserkészbecsületet? Nem pofátlanság arra utazni, hogy az előadás is összeszedetten sikerüljön, és a tetejébe még derék emberré is avanzsáljak? Nem állati nagy hülyeség egy macerás stoppossal tetézni a késést? Mindegy, a kocka el van vetve, megállok, és gondterhelten pakolászni kezdem a holmimat, hogy az ártalmatlan küllemű utasnak helyet csináljak. Aggodalmasan megkérdezi, hova megyek. Mondom, Pestre, a Ferenciek terére. A Moszkva térre elvinném? Hát hogyne. Félfenékkel már benn ül a kocsiban, ám egyszeriben hátrahőköl:

- Nem, inkább mégsem.

Nem értem a dolgot, de mindegy, ingerülten becsapom az ajtót, akkor maradjon csak. Továbbgördülve félig bosszankodom, félig röhögök magamban. Ez az ijedős kismajom, ez a begyulladt hicshájker perverznek nézett! Gondolataimból kizökkentve nyilván zaklatottnak tűntem, tekintetem sem lehetett a legtisztább. Vagy a kocsiban szóló Bartók Rádió teszi? A bestiális nácik és az elmebeteg sorozatgyilkosok némelyike, mint tudjuk, szenvedélyes komolyzene-rajongó. Esetleg a bénázó mozdulatot, amellyel a papírjaimat tornáztam előre-hátra, úgy értelmezte, mintha máris át akarnám karolni? Sosem fogom megtudni az okát.

Egy pillantás a visszapillantó-tükörbe: így néz ki egy erőszaktevő baromállat? Miért is aláz meg egy pasast, ha perverznek nézik? Nyilván nem azért, mert sose támadnak fertelmes gondolatai. Ebben a minősítésben inkább az a bántó, hogy az adott hölgynemű lény feltételezi, olyan szexuális nyomoronc vagyok, aki csak erőszakkal képes nőt keríteni magának. Vagyis az ágaskodó macsót sebzi meg bennem. Veszett már több is Mohácsnál, de azért csak elcsócsálódik az ember ezen a marhaságon. Ráadásul az illető talán nem is volt gyakorlott potyautazó, nagyon is megértem azt a pánikot, amely rohamszerűen rátörhetett, amikor rájött, hogy épp most bízza rá magát egy teljességgel kiszámíthatatlannak tűnő alakra.

Egyszer Piliscsabáról vittem Tinnyéig egy szakiskolás lányzót. Rémes arrafelé a buszközlekedés, a kiscsaj meg csacsogva elmesélte, hogy ha jön a tavasz, sokkal könnyebb sofőrt fogni az út mentén, elég, ha felvesz egy merészebb topot, máris versengve állnak meg érte az ürgék. Nem tudtam eldönteni, ennyire naiv és vigyázatlan, nem számol a fuvar esetleges körülményeivel, vagy csak úgymond vagány lenne, és a pár kilométeres fuvardíjba beleférőnek gondol egy kis plusz etyepetyét - ez azért eléggé durva.

Tudod mit, harmincas-negyvenes, pátyi kis Piroska, alighanem igazad volt, hogy ösztönösen óvakodtál a zilált írófélétől, aki vagyok! Simán kiszürcsölhettem volna az agyvelődet, elrablom a lelkedet, amint azt a bennszülöttek gondolták az arcukat rögzítő fotográfusról. Mondasz magadról pár apróságot útközben, én pedig észrevétlenül már le is skicceltelek, és tudtodon kívül saját világom rabjává tettelek. Persze azzal, hogy menekültél, csak még inkább kiszolgáltattad magad végzetednek, itt maradsz fogva, ennek a történetkének betűrácsai közé börtönözve mindörökre.

 

ZOMBI_copy

 



FOCI-KATEDRÁLIS

avagy görög istenek sportszárral

 

Minden focimeccs katedrális. A stadionok mind hóbortosabb építészeti formavilága rá is játszik a hasonlóságra, de most mégsem erre gondolok, hanem a felívelések, fejesek, kapuskirúgások alkotta, levegőből kifaragott, láthatatlan boltozatrendszerre. Átadások átlói, passz-hálók csipkéje, mellre vételek, térden, sarokkal pörgetett labdák forgásgörbéi alakítják ezt a cizellált térszerkezetet. Minden mellékkápolnának megvan a maga szentje (a játékosok kultikus tisztelete is belejátszik a dologba), és hétvégente ezrek hozsannája harsog a fényárban úszó főhajóban. A celebránsok (az egyforma ünnepi öltözetet viselő kétszer tizenegy) maroknyi csapata látványosan különválik a nép hatalmas tömegeitől. Homérosz még azt gondolta, a hexameter rímtelenül is elég cifra, de hát azóta a technológia fejlődött, a nyári futball-világbajnokság eposzából sikerült is begyűjtenem az egyik kommentátor alkotta rímes hexametersort: „Rúgja előre, de nincs ott ember, bár Dani Alves küzd becsülettel”.

Magán-mitológiámban se szeri, se száma a mágikus focipillanatoknak, amelyeket gyerekkorom óta dédelgetek. René Higuita, a bajszos-pulihajú kolumbiai kapus, amint kihomorítva, hátracsapott sarokkal messzire kivágja a feje fölül hálóba zúduló löketet. Kapafogú Ronaldinho, aki válogatottbeli kölyökhód és elsőfű nyeretlen létére vagy harminc méterről csavar egy szabadrúgást a dörzsölt Seaman feje felett a kapu túlsó sarkába. Roberto Carlos szokott dinamitsebességével csaknem kiszalad a pályáról, ám az alapvonalról még becsűri derékszögben, a labda pedig minden geometriát meghazudtolóan kikerüli a kapufát, és hipp-hopp a hálóban táncol. Maradona, aki önmagának passzol, felvágja a lasztit az égbe, és már ott is van alatta, sarkaz és dekáz, majmot csinál az egész (akkor még világszínvonalú) magyar válogatottból. Zidane balettosan átbiciklizik a védők között, akik sokadjára is bekajálják nevezetes forgolódós cselét. Van Nistelrooy, az égimeszelő, akinek lófejét mintha kétfelől összenyomta volna egy liftajtó, és aki estében, a kapunak háttal a bal füléről a jobb vállára csorgatja, majd térdhajlattal teljesen valószínűtlenül átpörgeti a bőrt a gólvonalon. No meg persze Messi, akiről az összes védő tudja, hogy ballábas, és hogy a jobb szélről cselezi befelé magát, ő pedig, pontosan ahogy várják, aprókat alányesegetve becselezi magát a jobb szélről, az összes guvadó szemű védőt egy boglyába tereli, kivárja, amíg a boglyán egy labdányi lyuk képződik, és azon a nyíláson ballal beküldi a nyílegyenes vagy kívánalom szerint ívelt lövést.

Amióta Barcelonából hozatott, eredeti Messi-mezben focizom, természetesen varázsütésre nekem is sokkal jobban megy a játék. Az óriások óriási megoldásainál jobban csak az ég bele az ember tudatába, amit saját maga művelt, mintegy rácáfolva edzetlenségére, amatőr voltára. Talán a foci maga alkotta mindezen csodákat, éppen rajtam keresztül. Pálya széléről égbe fejelt labda, amint a nyújtózó kapus háta mögött zuhan a ficakba. Sarokra csavarodó, elemi erővel eltalált kapáslövés két védő közül. Egy az egyben, szlalomozva „etetem” a kapust, majd a szétnyíló két láb közt bevágom a kötényt. Egy kétméteres medve bodicsekjei közül villámgyorsan kiszabadulva pakolom meg az üresen maradt kiskaput. Persze, a mérleg másik serpenyőjében ott a sok selejtes megoldás, felesleges csel, pontatlan beadás, sehova tartó passz, önzősködés, a szétrúgott bokák meg a kapusként bekapott potyák. Valahogy mégis az átlényegülés villanásai tartanak ki az emlékezetben. A foci misztikum és kész, ott állunk szobortalapzatán bebalzsamozva, örök görög istenek…


FOCC

 


 

 

OPERA, SOK SZAPPANNAL

Avagy az amcsi dúvad ahol tud, segít

 

Kisebb gyermekeim sorozatfüggők lettek. A dolog szerencsére szülői szemmel ártalmatlan és támogatható. Nem valamiféle rétestészta-történeten csüggnek ugyanis, hanem egy olyan amerikai műsorszérián, amelynek egyes részei nyilvánvalóan és már-már rituálisan egy kaptafára készülnek, de fő vonzereje nem is a változatosságban rejlik. Adott egy nagypofájú műsorvezető, aki állandóan hadonászik és üvöltözik, mint egy elszabadult, féleszű rögbi-játékos, mindenkit ölelget, taszigál, terelget és ordibálva bíztat cselekvésre. Minden egyes adásban kiválasztásra kerül egy különösen mostoha viszonyok között élő, általában sokgyermekes család – hemzsegő termeszhangyák, beszakadó falak, széteső tetőszerkezetek, elromlott fűtés, minden, ami szem-szájnak ingere. A legutóbbi főszereplőgárda egy háromgyermekes házaspár volt, akik a feleség két öccsét is örökbe fogadták és felnevelték, mert az ő szüleiket teljesen elsodorta a pia és a drog, képtelenek voltak ellátni természet adta feladataikat. Egyszóval nem csak hogy rászorulókról van szó, hanem olyanokról, akik önhibájukon kívül mély vízbe kerültek, de emberfeletti erővel küzdenek a megmaradásért is, esetleg áldozatos munkát vállalva segítik környezetüket. A műsor készítői az adott családot nyaralni küldik valamely általuk vágyott helyre, távollétük egy hete alatt porig rombolják rozzant házukat, majd építészek, lakberendezők, építési vállalkozók és több száz önkéntes segítségével álomvillát húznak fel nekik. Jótékonysági gyűjtéssel még pénzt is összeszednek a gyerekek taníttatására, a vadiúj lakóhely karbantartására, ilyesmikre. Aztán nagy csinnadrattával hazahozzák a családtagokat, akik sikítozva, szipogva, csurgó könnyekkel veszik birtokba a csodapalotát.

Jó, jó, az egész nagyon olyan, ahogy Móricka elképzeli. Mindenki jószívű, mindenki csordultig telve van hálával és szeretettel, és az egymást segítő „melegszívű, dolgos, derék” civil közösségekről szőtt amerikai álom délibábja is jócskán megjelenik a háttérben. A műsor kicsit beetetésként is szolgál, patakokban folyik a showbiznisz, némely család Disneylandbe kirándul, mások valami wellness-csodába vagy Hollywoodba, és persze a kedvenc sztárénekes is eljön bizalmas húrokat pengetni az új kéróba. Máskor meg népszerű pankrátorok, autóversenyzők, színészek és más hasonszőrű celebek mutatják meg, hogy az USÁ-ban nem potyára osztják a hírnevet, itt bizony minden hírességnek tizennyolc karátos színarany a szíve. A sok-sok ölelkező, segítőkész, fogvillogtató, jól táplált amcsiról nem is jut eszünkbe a kóla-puska-sült krumpli agresszív, zsíros szentháromsága. Úgy látszik, Pangloss mesternek van igaza, ez mégis a létező világok legjobbika színes, széles vásznon, ha a Nagy Vízen innen nem is, de azon túl mindenképpen. Persze minden édeskés promó, országimázs és családpropaganda mellett van valami nyersen-bután, de őszintén és lendületesen amerikai az egészben. Miért vinnék Shakespeare-előadásra az egyszerű, de jó szándékú, balsors tépte családot, mikor ők Disneylandbe vágynak? Miért pötyögetnénk nekik Chopint, ha zenei ízlésük Hana Montanánál kezdődik és ér véget. Túlontúl fáradt, ironikus európaiként is tudomásul kell venni, ez nem kultúrvircsaft, hanem afféle pedagogikus energialöket: igenis van értelme felállni, újrakezdeni, segíteni, egyéb nemes dolgokat cselekedni, a szeretet leleményére hagyatkozni, akkor is, ha külsőségek tekintetében mindez elég kétes ízléssel lett megálmodva.

Megértem gyermekeinket, akik ezzel spannolják magukat, míg el nem készül várva várt házunk. Hadd lássák, létező jelenség, hogy emberek lakhelye felépül, igaz, nem a szomszédban. A sorozat nekik megunhatatlan, mert erősen szeretnék hinni, hogy vannak földhöz ragadt, köznapi csodák, jó akaratú emberek és konstruktív tévéműsorok. Nekik legyen igazuk!

 


 

 

IBOLYA, SEGÍTS!

Avagy egy tüdőgyulladás díszletei

 

 

- Na, most se fogod megtudni, mi az, hogy kórház! - ámult el feleségem, amikor benyitottunk négyesben (én, ő, a frissen diagnosztizált tüdőgyulladásom és a Korányi kórház nővérkéje) leendő egy heti szálláshelyemre, a 11-es kórterembe. A „terem" megnevezés nyilván a sztenderdet követi, máskülönben csakis csúfolódásnak vehetjük. Gardróbnyi szobáról van szó, egyetlen ággyal, mosdósarokkal, az egyik fal helyén hatalmas ablak egy tetősíkra, pofás saroktoronnyal, háttérben a budai hegyek. Nem tudom, protekciómnak köszönhető, vagy annak, hogy az osztályon csupa komoly, rákos, asztmás, tartós tüdőbeteget kezelnek, és nem kellene, hogy felülfertőzzem őket, mindenesetre úri dolgom lesz itt. Magánlakosztály.

Azt a tömegnyomort és szociális mélyfúrást, amit egy kórház jelent manapság, alighanem tényleg megúsztam. A vécé a folyosó másik végében van, úgyhogy a többi betegnek alkalma nyílik rendszeresen és alaposan szemügyre vételezni engem, rohadt mázlistát. Az átlagéletkornál jó húszassal fiatalabban, a többséghez képest kispályás nyavalyámmal szálka lehetek a szemükben. Igyekszem idomulni, beolvadni, gumipapucsos lépteimet például már az első naptól erőszakkal lelassítom, illetlenség lenne végigtrappolni itt, ezen a kettényíló Vörös-tengeren. Meglehetősen fogyatékos erőnlétem hálával fogadja ezt a tempócsökkentést, amúgy is részben ámokfutó életstílusom tehet róla, hogy itt kötöttem ki. Egy-két nap után már magam is lemondó megvetéssel tekintek a ruganyos léptű, pofátlanul normális mozgású civil látogatókra, akiknek fogalmuk sincs a való világról, sose láttak körbehugyozott, vérhányásos vécét, sárga köpetekkel ékes piszoárt vagy ürülékkel összekent zuhanyzótálcát.

Idegenként libegek át azonban a tévében szappanoperát bámuló, csíkos köpenyes páciensek között is, ferde szemmel méregetnek. Egyikük napi többszöri sétája során egy gumikesztyű fúvogatásával erősíti tüdőkapacitását. Időről időre komikus tenyér növekszik a szája elé, mintha fügét mutatna a világnak. Teknősbéka-arckifejezése ellenben nem sok vidámságot tükröz. Egyszer udvariasan megkérdezte, benézhet-e hozzám, ám a szemle közben arckifejezése kifürkészhetetlen maradt, csak annyit kérdezett, talán ironikusan, nem unatkozom-e. Nem unatkoztam, szólt a jó kis komolyzeném, végre nekiugorhattam a dél-amerikai Ulyssesnek, Cortázar Sántaiskolájának, no meg felfaltam elevenen egy nagyszerű Vargas Llosát.

Igyekeztem kialakítani magánszertartásaim szerkezetét, beillesztve a többszöri felkeléssel járó zokni- és pulóverhúzást (európai ember zokniban étkezik!), a napi izzadás és ágyban hengergés után katartikus érzés hozó napi fürdés rítusát, az előírt inhalálások és fiziológiai légzőgyakorlatok rendszerét, a gyógyszerbevételnek, az írásnak, az imádságnak, az olvasásnak, az ablakon keresztüli szemlélődésnek periodikusságát. Kell valami, ami pótolja napjaim mókuskerekét, családomat, a közeget, ahol mindig történik valami, sőt, általában több dolog történik egyszerre. Muszáj példát vennem a hóról, amely már pelyhei alakjának végtelen változatosságával is mintája a minimalista maximalizmusnak. Ittlétem alatt ötször ötféleképpen eredt el: mint mikor a morzsákkal teli terítőt kirázzák, mint mikor egy csupatüll menyasszony riszálja magát, mintha albínó légyraj felhőzne egy dög felett, vagy mintha egy mániákus öregember pamacsonként tépdelné a szakállát, és dobálná ki az ablakon.

Egy picike, nagyon ráncos néni, decens és kifogástalan sminkkel, hibátlan vörösre festett hajjal felismert engem a folyosón. Nagy biztonsággal mondta, hogy ugye, találkoztunk már a Tölgyfában, nem is egyszer (a Tölgyfa utcai tüdőgondozót értette ezalatt), ugye én voltam az az oly kedvesen mosolygó fiatalember. Ki kellett ábrándítsam, túlontúl egészséges vagyok én ehhez, kórházban három-négyéveskori sérvműtétemmel voltam utoljára. A köhögősök világszövetségével ugyanakkor több éves, mélyről jövő együttérzés köt össze, éjszakánként a folyosón végighaladva bőséges hangmintát gyűjthetek be. A be nem induló traktormotor duhogásától a váladékban fuldokló ventilátor klaffogásáig, a tűzijáték-robbanásokig széles a paletta. Éjszakánként minden kórterem egy-egy normandiai partraszállás, tajtékosan morajlik a hurutos éjszaka, és ki-ki a felszínen hánykolódó matracát maga előtt tolva, annak fedezékében meghúzódva tempózik az ellenséges túlpart felé, ahonnan pengő, vijjogó lövedékek tucatjai záporoznak.

Örök szégyenem marad az az éjfél utáni óra, amikor a vécéről visszajövet egy idős beteg erőtlen nyöszörgésére lettem figyelmes. Kihalt volt XIV. számú tüdőosztály, a nővérek ajtórésében sötétség, pár virrasztó gömblámpatest között csoszogtam, mikor megcsapta fülemet a hang:

– Ibolya, segíts! Ibolya, nem hallod! Rosszul vagyok!

Álmodik az öreg vagy nagyon is ébren van? Roham ez vagy szorongás. Szokásos műsor vagy rendkívüli állapot? Ki lehet Ibolya? Feleség, lány, unoka, szerető, ápolónő? Mindenki más mélyen alszik, és az egész világegyetemben csak én hallom azt a kiáltást? Elkezdjek kutakodni, randalírozni saját szakállamra, mikor azt sem tudom, honnan jön a hang? Törődjek a magam dolgával, törődjek másokkal? Részvétlen vagyok vagy csak józan? Visszaindultam szobámba, nem kezdtem nyomozni, nem nyújtottam segítő kezet, de egy ideig még visszhangzott bennem a kiáltozás. Máig visszhangzik bennem. Vegyek vissza a pátoszból vagy tényleg a máskor oly absztrakt Emberiség kiáltott? Én pedig elutasítottam, csak mert kényelmetlenséggel járt volna, és esetleg potyára erőlködöm. Hát amikor majd én kiáltozom hiába ahhoz a bizonyos Ibolyához?

 

KANALKEP

 

 


 

 

BENNEM VAN A KUTYAVÉR

avagy a lépre csalt ripacs

 


Le se tagadhatnám, mekkora fenenagy ripacs lakik bennem, aki ismer, tudja úgyis. Egyetemi diákjaim színe előtt a tényálladék érzékletessé tétele érdekében hajlamos vagyok operista pózba vágni magamat, és belebőgni a terem csendjébe az O, sole miót vagy éppen szenvedélyesen elvonyítani, hogy „olvaszd fel jééégszíívemet", netán a giccs túlpartját is érintve trash-metal-hörgésbe csapni át: „megööltem anyámaaat, rohadnak fogaiii, véres genny csorog a sebébőőől". Ha úgy adja a helyzet, reprodukálom a siratóasszonyok jajgató-kántáló, végtelenített népi litániáit, intonálok zsoltárt vagy gregorián dallamot, aztán bedobok egy óvódás viccet, előadom a Terminátort vagy a Jedi-harcost, Pista bácsit a pincesorról, lazacsávót a gördeszka mellől (külön műgondot fordítok szleng-gyűjteményemre), vagy éppen az alanyi szerelmes selypegő zöngeményeit: „Ugye, szeretsz engem, Gizi? Ez az érzés olyan izgi!" Tudok azért fennkölten Shakespeare-t idézni, de Kálnoky paródiájából is, folyékonyan: „fenség, a franc föld künyső parlatán elhalt a hadvasak zadorlata", vannak raktáron bedobható nyelvtörőim, mint a színész ismerősöket is próbára tevő „csúcs sztreccs stucc-cucc", és mindezt a kétes értékű választékot olykor vonagló swingmozgásokkal, pár kezdetleges, Michael Jackson-féle moonwalk-lépéssel vagy éppen egy toppantós néptáncfigurával fűszerezem.

Minderre persze mondhatom, hogy művészi fricska, figyelemfelkeltő hatáselem, akár Haydnnál az üstdob-szimfónia szunyókálókat ébresztő, hirtelen dübörgései vagy a mecénás-zsaroló Búcsúszimfónia pimasz, kottán-túli koreográfiája. Mint elemző elmének, mégis meg kell állapítanom, hogy itt igazából egy hallgatólagosan elfogadott magatartásmintától viselkedem „elfelé". Az egyetemi oktató normális esetben makogó, szemüveget igazgató, korpát hullató, aggályos és persze enciklopédikus tudású férfiú, akit hidegen hagy a túlságosan színes, felszínes, hemzsegő élet. Közhely ez persze, mindnyájunk fejében meglévő panel, ám valljuk be őszintén, a közoktatásban nehéz lett volna nem összefutnunk jó néhány hús-vér megtestesülésével. Ettől tartok tehát betegesen: hogy az évek nyomása alatt beleszürkülök a díszletbe? Hogy nem leszek eléggé érdekes? Hogy leírnak, hogy csúfondárosan összesúgnak a hátam mögött? És ha éppen összebuherált argó-szótárammal és izgágaságommal válok röhejessé, mint a magukat fiatalnak maszkírozó, napbarnított, vakító műfogsorú, selyem nyaksálas, agg bájgúnárok?

Mindenesetre diákjaim szépen behúztak a csőbe néhány éve, amikor a rádió élő adásában beszélgettünk többjükkel rendhagyó műfordító-szemináriumomról. Mikor már csak fél perc volt hátra az adásból, a riporter zárókérdésére egyöntetűen közölték kívánságukat (alighanem összebeszéltek): adjam elő nyilvánosan is a Szikora Robi nyafogó, orrhangú énekstílusában előttük gyakran idézett, klasszikus pár sort. Kérethettem volna magam, de az még bénább lett volna, és mentek a másodpercek is. Saját nevelésem ütött vissza, önnön csapdámba esve mit volt mit tenni, bejelentettem: szeretettel küldöm Robinak, ha éppen hallgat minket, és rázendítettem: „cca, cca, ccaó, Marína, a nővéred úgyisz jobb nő nálad".

 

 

AHAJ

 


 

 

KAMÉLEON HÁZIPAPUCSBAN

avagy a valóság színezete

 


Rettentő egy kaméleon vagyok. Hiperművelt és kissé modoros levelezőtársakkal barokkos cikornyák kíséretében értekezem. Általános iskolás közönség előtt jönnek a dedós reflexek, röhögcsélés, kaki-pisi, szerelmesek-mek-mek-mek. Autószerelőnél próbálom tőlem telhetően lazára, műszakira venni az életet, pikk-pakk, megszerelem, ideteszem, odateszem, karburátor, vezérműszíj, nem probléma, főnök úr. Egyetemi diákjaim körében tanulgatom a laza dumákat, vágom a témát, tolom a cuccot, aztán utánakeresek a kúlabb és kóserebb maibb dolgoknak, belekóstolok hiphopba és elektróba, szondázgatom kicsit a retró-trendeket. Kortársaimmal az öltözőben nagyhangú csajozós dumák, nem is igazi pasi, aki le nem csapja a feldobott labdákat, no meg elméleti foci, figyelj, ha beadod jobbról, akkor lejössz a rövid sarokra, de már mész is hátra védekezni, nyilván rámozdulnak a kontrákra, ha nem passzolsz és nem nézel fel, az egészből semmi se lesz, vili? Megrázóan őszinte, lelkizős típusú kollégával fellépve már csak rivalitásból is kibújik belőlem az érzékeny ember, feltárom vérző mellkasomat összes látványos pszicho-komplexusaival, szeretetvággyal, apahiánnyal egyetemben. Rockerekkel haverkodva egymás nyakába borulás, piaszagú és cigiszagú testvériség, patetikus és önkiröhögtető dumák, állati májer a csávó, horzsolja a riffeket, de a ródokkal számalmasan girnyón bánik, meg bebújik az ember ágyába éjjel kettőkor valami kiscsajjal, azt ott liheg a nyakadba.

Végül a kaméleon hazatér, utoljára még eljátssza a közvetlen és dinamikus apukát, a problémák éleit többnyire viccel ütögeti el, de azért meghallgatja és tutujgatja a sírókat és együtt örül az örvendezőkkel, kicsit meghal és feltámad a gyerkőceivel és feleségével. Aztán jön mondjuk egy nyugalmasabb hétvége. Kaméleon a légüres térben, hófehér fal előtt. Iszonyúan hasonulna, túráztatná a bőrét, de nincs markáns igazodási felület. Szélcsend… Ideje saját magává változni. Na de azt hogy kell? Honnan tudná egy kaméleon? Egyszerűen megtölteni az együttléteket értelemmel és érzelemmel, kreativitással és jó hangulattal. Lehet, hogy nem is kell mást csinálni, csak odamenni valakihez, együtt üldögélni, kérdezgetni, megnyílni előtte, akár közösen hallgatni, nézni a reggeli, délutáni, esti fényeket. Semmi handabanda, semmi kirobbanó aktivitás. Ez a kaméleonnak valahogy kevés. Ez őt feszélyezi. Szeretne valami bugyirózsaszínt mályvalila pöttyökkel. Vagy habos aranyozást málló stukkófelülettel. Vagy villódzó plázatarkát. Vagy olajos-rozsdás overallkéket. Kaméleon a légüres térben, összezavarodva. Próbálja utánozni önnön égi mását, elég gyengén alakít.

 

KAMELEON

 


 

SZÁLLA ZILLA TÁR

avagy én, mint röpke lepke


Kaptunk egy jónak ígérkező közösségszervező társasjátékot, melynek egyik kártyáján a következő kérdés szerepelt: Melyik illatot szereted? Sose gondoltam különösebben illatcentrikusnak magamat (ami nem jelenti, hogy ne mosdanék rendesen, ohó, résen vagyok ám!), de a válasszal rögtön kész voltam, mint afféle notórius kakukkfű-függő. Az ujjbegyen elmorzsolt friss kakukkfű aromájánál felkavaróbbat, örvénylőbbet aligha tudnék elképzelni. Aztán hirtelen mintha egy jégtömb kezdene olvadni, rögtön felsorakozott a bódító fahéj is, amely téli teák és mézeskalácsok igézetével kecsegtet. Ha már fahéj, akkor persze szegfűszeg, ez a tűszúrás-szerűen hegyes, majdnem csípősen intenzív összetevő, amely a sültekhez vagy nagy kedvencemhez, a giroszhoz is különösen pikáns mellékzöngét csempész. Boldogult dohányos-korszakomban még édesített szipkájú, indiai szegfűszeg-cigit is szipákoltam keleties nagyképűséggel. Aztán ma reggel a közös családi biodezodor-raktár egy véletlenszerű darabja keveredett a kezembe, és mondhatni orrba bokszolt a sárgadinnye nektáros frissessége. Való igaz, Champagne-ban élveztem először ezt a harsány, szürcsölhető gyümölcsöt, nem mint szólóhangszert, hanem mint füstölt-sós, pármai-szerű sonka duó-párját. A szag nem jár egyedül, rögtön levendula-robbanás tölti be tudatomat, látom Johanna lányom zöld tekintetét a Fontenay-i apátság hatalmas, kék sündisznónyi levendulabokra előtt, ahogy fotóba zárt párlatként megmaradt. Hát a bazsalikombokor, amelyet egy Loire-völgyi irodalmi fesztiválról hoztam, és aztán családostul végighurcoltuk egész Franciaországon, amit úgy hálált meg, hogy időnként néma násztánc gyanánt kábító illóolajokat fecskendezett a Toyota mikrobusz levegőjébe, gyakorlatilag szeszélyes, de organikus klímaberendezésként szolgálva. Nem szólva a tömény mentáról, amely miután sok-sok liter tealével fürdetett belülről, végül ajándékba kapott Echt Kölnisch-Wasser tusfürdő formájában bizsergette bőrömet is. S ha már tömény, akkor (lám-lám, szakmai ártalom), essék szó a köményről is, amelynek sóskiflin tapadó, foghegyen elpercenő magvait gyerekkoromtól rajongtam, mára viszont addig jutottam, hogy se levest, se sültet, se salátát nem tudok készíteni nélküle, még utazásaimra is mindig viszek egy tasakkal. Zuhog a lavina, vagyis „szálla zilla tár", mint az iskolai kórustag koromban lelkesen és hamisan zengett nyári nótában, amelyben nem mellesleg „röpke lepke száll virágra". És még nem szóltam borsról, szamócáról, tengeri szélről, fenyőerdőről - megannyi szaglóhámba harapó vad, nyers, felszabadító érzéklet. Cigarettán koptatott, és az elmúlt tizenhárom dohánymentes évben teljesen helyre nem állt szaglóérzékem, ha jobban belegondolok, mégis elég rendesen az orromnál fogva vezet engem.

 

 

 

 


 

AGRESSZÍV GYÖKÖK VILÁGURALMA

avagy a zuzmó legyen velünk

 

Évi egy-kétszer kegyetlenül lekaszál valami köhögős-taknyos vírus, most is ágyhoz vert, nappal alszom, éjjel alszom, időnként felkelek, étellel-itallal meg gyógyszerrel tömöm magam, aztán vissza a barlangba. Jól mondja a Példabeszédek Könyve, por és hamu az ember, szélfútta pelyva, egy semmiség romba dönti egy pillanat alatt. Létezik egy olyan tudományos feltevés, melynek értelmében az újabb evolúciós harc győztesei végül a vírusok, bacilusok és baktériumok lesznek, elárasztva és uralmuk alá hajtva az ember kizsigerelte világot, mely nekik még mindig bőven megfelelő élőhely. Ezek a lénykék talán csak zúgnak keresztül a mindenségen egyenletes sebességgel, fel se tűnik nekik, hogy más lények hívatlan vendégei, inkább csak alkalmas meg alkalmatlan élőhelyet ismernek, akár a kövér és még kövérebb legelők igézetében vándorló nomádok.

Na, és ki oltalmazza az én mezítlen és gyámoltalan porhüvelyemet a kíméletlen invázió ellen, mit gondoltok? Úgysem találnátok ki: az izlandi zuzmó! Gyógyító levét kis tasakokból kell a szájamba facsarni, a mellékelt leírásban pedig az áll, hogy a készítmény megvéd az „agresszív szabad gyökök ellen". Nagy, mohos északi kő esett le a szívemről, mert én már magam előtt láttam az agresszív és ráadásul sajnálatosan szabad gyökök seregét, amint sokasodva és szaporodva megszállják először testünket, aztán az egész Földgolyót. Valahol a jövőben ott ül az agresszív gyök hálósipkában, pipázva a kandalló előtt, és ódon könyvekből fejcsóválva szemezgeti szerencsétlen körülmények közt kihalt fajunk történetének egyes epizódjait. Néha kifinomult szakértelemmel ízlelgetve szürcsöl az asztalon álló, preapokaliptikus nedűből, amely valahogy megúszta a világégést.

 

 

ZUZMO



 

PARADICSOMOS KATICA

avagy a természet, mint dizájner


Kedvemre van a természet szürrealizmusa. Hajlamos vagyok némi művészi hiúságot felfedezni benne, pedig alighanem csupán arról van szó, hogy az élet minden keze ügyébe eső formával kísérletezik. Kiapadhatatlan türelmű kombinatorikai agy, amely nem fárad bele a sokmillió kockadobásba, mindegyiknek feljegyzi az eredményét, és tovább végzi valószínűség-számításait, egészen a végtelenségig... Kitalálta például, hogy kísérletet tesz vad állatfajok városba telepítésével, és részleges sikereket is felmutathat. Szakértők szerint a budai hegyek vaddisznói időnként egész a Duna-hidakig merészkednek, csak nem szabad rájuk ijeszteni, mert úszni nem tudnak, a folyóban rögtön végük. Az erdélyi városok kukáit medvék dézsmálják, és melléktevékenység gyanánt olykor holtra vagy félholtra paskolnak egy-egy útjukba kerülő lakost is. A pesti bérházak zegzugos tetőrendszereiben az ornitológusok által folyamatosan megfigyelt ragadozómadár-populáció tenyészik. Anglia legleleményesebb madarának pedig azt a gyorsétterem-parkolóra szakosodott varjút választották, amely a szeméttárolókba helyezett kukazsákot csőrével mind feljebb ráncigálva, a kötegeket lábával lefogva tulajdonképpen egyfajta étellifttel húzatta fel magához a kidobott maradékokat - nagyon bölcsen, hisz ha beleugrik a tárolóba, szárnyát nem tudja kiterjeszteni, és végzetes csapdába esik. Jó, mondhatni ezek az alkalmazkodóképesség csodái, az élőhelyéről kiszorult természet inváziós törekvései, de a Lánchídon nőtt paradicsomtő, mely minimális mennyiségű, szélhordta szerves szemétben verhetett gyökeret, és zöldes termést is hozott, illetve az Etna vulkánt egy időben hihetetlen mennyiségben ellepő katicabogarak érzésem szerint túllépnek egy bizonyos határt. Ezek bizony a természet művészi fantáziájának szertelen, szökevény ötletei!


KATICA2

 

LANCHID

 


 

AZ EMBERISÉG TERMÉSZETE

avagy Ádvent az urológián

 

Hadd kezdjem egy az emberiség természetének megismerését hathatósan elősegítő, kicsi urológiai történettel. A nyájas olvasóban nyilván felébred az egyébiránt jogos kíváncsiság, mit keres író úr az urológián, ahová nem elsősorban irodalmi mintavétel, hanem inkább más természetű mintaadás céljából fárad el az emberfia. Az ebbéli kíváncsiságot sajnos kielégítetlenül hagyom… Dehogy szégyenlősségből, hanem mert az irodalomnak roppant jót tesz néminemű homály és titokzatosság! Alighanem ez lesz az egyetlen alkalom az évben, hogy az urológiáról szót ejtek, amiből levonható az a következtetés, hogy mégiscsak lehet némi takargatnivalóm, ám épp ennyi erővel az is, hogy urológiai kiruccanásom (beruccanásom) nem hivatalos villámlátogatás csupán. A találgatást önökre bízom, annál is inkább, mert anekdotánk szempontjából merőben közömbös, mely kórház mely osztályán következett be az alábbi eset. Így persze duplán bosszantó, hogy akkor minek állok elő az egész húgyúti hóbelevanccal, ám azért remélem, a kedves olvasó készséggel elismeri, hogy eléggé csalafintán behúztam a csőbe (kémcsőbe) – hamis várakozásokat ébresztettem, majd lógva hagytam az ügyet a levegőben. Jó, jó, belefogok históriámba, mielőtt még bárki elunná a vége-hossza nincs felvezetést.

A pácienseknek fenntartott váróban egy kisasztalkán fenyőgally-koszorú csinos masnikkal, annak rendje-módja szerint némi karácsonyi flitterrel behintve. Mellette nejlontasakba csúsztatott, türelmetlen kézzel rótt felirat: Kedves Betegeink! Ez itt egy Önöknek készített kedvesség volna az ádventi időszakban, de sajnos a gyertyákat ellopták. BOLDOG KARÁCSONYT! A tettes vagy irtó sóher vagy irtó nyomorult, esetleg mindkettő egyszerre. Ha így, ha úgy, ez az egész aligha lehetne szánalmasabb. Egy decens, kisminkelt idős hölgy a felirat olvastán odasúgja urának: Én az ilyennek levágnám a kezét! Azzal nyitja is a retiküljét, előkap egy méretes húsvágó bárdot, és energikusan az elkövető nyomába ered. A ványadt alak menekülni próbál, az öregasszony azonban fürgén cikázik, a bárd lecsap itt is, ott is, székek, szekrények hasadnak szilánkokra, a várakozó páciensek fedezékbe vetődnek, egyikük egy Bors magazint tart maga elé védekezésképpen, mintha a tömény ostobaság védelmet nyújthatna bármi ellen is. A tolvaj kétségbeesetten igyekszik menteni a bőrét. Ajtó csapódik, le-lesújtva, menekülve, szlalomozva és mind kisebbre zsugorodva eltűnnek a gomolygó konyhaszaggal teli, havas kórházkertben, akár két, egymást üldöző rajzfilmfigura.

 

2010. december 29.
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Ternyila Pál: 21Farkas Arnold Levente: latin betűkBíró József verseiSzijj Ferenc versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA