Beszélgetések

 

 8._Kontra_Ferenc.jpg
Kontra Ferenc

 

Luzsicza István

 

„Minden könyvem ugyanazzal

a lélekkel írtam”

 Beszélgetés Kontra Ferenccel A fiú címe kötete és Prima Primissima díja kapcsán

 

 

Beke_Ott___Kontra_Ferenc_A_fi_netek_.jpgA címadó és egyben indító írást, valamint a könyv első ciklusában szereplő három novellát nagyapád történeteként azonosítottad egy korábbi interjúban. Miért pont A fiú lett egyben a kötetcím is, mit szimbolizál, miként vonul végig ez a fiú a köteten és a huszadik század magyarlakta délvidéki tájain?

Mivel magas kort értek meg, én még a nagyszüleim szüleit is ismertem, az ő emlékeik is beépültek a kötetembe. Ezért tűnik úgy, mintha történelmi távlatokat nyitnék, holott csak beleszőttem az ő életüket is a cselekménybe. A címe kézenfekvő volt, hiszen a családban egy fiú születése mindig kiemelt eseménynek számított, mindegyikhez sokszor felemlegetett események társultak. Az is a tradíció része, hogy én lettem sorrendben az ötödik Kontra Ferenc a családban. Több nemzedékből tevődik össze tehát a fiú személyisége, ettől válik kissé kortalanná is, ahogyan a mágikus realizmus szerzőinél, ahol észre sem vesszük az idő múlását, mert relativizálódik: egyes szereplők nagyon sokáig élnek, miközben nem öregszenek. Ennek a lehetőségét toltam el én addig a pontig, amíg csak lehetséges volt. Úgy építettem fel, mintha nem változna a fiú személye, mintha mindig kiskamasz maradna, a kötet feléig ez jórészt így is van, miközben már csúsztunk több mint fél évszázadot. A határok közben szintén csúsztak, ez a terület a huszadik század során hosszabb-rövidebb ideig öt különböző országhoz tartozott. A könyv helyszíne, amelyről a legtöbb szó van, a szülőföldem, a Drávaszög 1991 óta Horvátország része.  

 

Családtörténetet írtál, nyilatkoztad egy helyen. Mennyire tényirodalom s mennyire életrajzi elemekkel operáló fiktív mű ez az ifjonti éveket, katonaságot, későbbi életpálya-epizódokat egyaránt felvillantó könyv – mennyire látod másnak, és mennyire hasonlónak személyes és családi szálaidat felhasználó korábbi alkotásaid tükrében?

Ha belegondolok, legalább annyira tényirodalom, mint A kastély kutyái, ugyanannyira életrajzi elemekkel operáló fiktív mű, mint Az álom hídja, ifjonti éveket felelevenítő, mint a Gimnazisták és a Wien a sínen túl, a katonaságot is legalább olyan katartikus létkérdésekkel idézi fel, mint a Farkasok órája. Az is igaz, hogy A fiú sok helyen olyan szálakat vesz fel és visz tovább, amely ezekben a regényekben már fellelhető, tehát a helyszínek és szereplők onnan már ismerősek.

 

A második ciklusban, a hatvanas évek utolsó nyarain játszódó három novellán érhető tetten leginkább a személyesség. A fiatalságra visszatekintő „biológiai nosztalgia” szól ezekből az írásokból, vagy – mint a térségből induló több írónk esetén – itt is kihallhatunk valamilyen ősparadicsomi állapotot a békebeli Jugoszlávia ábrázolásából? Gondolva itt többek között a valóságosan megélt sokszínűségre, amely párhuzamot is feltételez az általad korábban már gyakran megidézett Osztrák–Magyar Monarchia ugyancsak soknemzetiségű birodalmával.

Ez igaz. Olyan volt nekem mindezt leírni, mint egy jutalomjáték. Felszabadultan írtam, néha még mosolyogtam is közben. Annyiszor elmeséltem, hogy eszembe jutott, miért ne írnám le, a mondatok régóta készen voltak a fejemben. Ennyi idő távlatából jó volt visszagondolni arra, hogy nekem boldog gyermekkorom volt. Lehet erre „ősparadicsomi” állapotként is tekinteni, ahogyan bárki így emlékezhet vissza gyermekkorának nyaraira. Számos emlékezetes ifjúkori történetet olvastam másoktól is, bárhol éltek. Nekem hamarjában Thomas Wolfe, André Gide, Günter Grass, Szerb Antal, Mario Vargas Llosa jut az eszembe. Jugoszláviában születtem, amit életrajzi ténynek tekintek, és óvakodom ezt túlminősíteni. A soknemzetiségű ország számomra a katonaságnál mutatkozott meg teljes színpalettájával. A téli olimpia idején voltam Szarajevóban katona. Néhány sportesemény helyszínén közreműködtünk, mint „hóhányók”. Éremszerző finálékat is láthattunk. A legjobb barátom egyik muzulmán katonatársam volt, tíz évvel később Szarajevó ostrománál vesztette életét. Kétségtelen, hogy írásaimban a törés- és határképzetek, a traumatapasztalat is innen eredeztethető.

Amire komolyabban felnézek, az az Osztrák–Magyar Monarchia. Megszűnése után minden csak lefelé ment, és ez a tendencia máig sem mutatott felfelé vezető utakat. Ennek jelképe a vörösmarti családi házunk, amelyet 1905-ben épített az ükapám. Borosgazda volt, a nappaliban zongora állt, vasúton szállította a hordókat Bécsbe, ezért élete végéig ezt tekintette „a fővárosnak”, ahova rendszeresen ellátogatott. Amikor német nyelven megjelent regényemet, a Wiener Kerlét a Stephansdom előtt a kezemben tartottam, rá gondoltam, hogy biztosan járt itt. Sokkal előbb, és volt a családomnak némi „transzkulturális” háttere is. Nagyanyám német iskolába járt, a városi rangú Vörösmart felerészben német volt, mindenki ismerte mindkét nyelvet. A nagyanyám legjobb barátnője, egykori padtársa, Berger Otti volt, aki akkor is hazajárt, amikor már Walter Gropius mellett a Bauhaus textiltervezője volt. Nem véletlen ez a vonzódás, hiszen a szüleinek rőfösüzletük volt a főutcán. Később Berger Otti a saját textiljeit árusította berlini mintaboltjában. Tehát már a gyerekkoromban felfogtam, hogyan élt a családom, művészek fordultak meg ebben a stukkókkal díszített, selyemtéglával kirakott, ötszobás szecessziós polgári házban. Ablakai hosszú sorban egy patakra néztek, amely esőzésekkor a hegyről lezúdulva úgy hömpölygött, hogy elérte a ház alját. Aztán visszahúzódott magasra falazott medrének aljára.

 

Nyilván nem újszerű kérdés, de épp újra fel-felvett témáid, helyszíneid, motívumaid kapcsán nálad is felmerülhet, mint sok pályatársadnál: az az író vagy, aki folyamatosan ugyanazt a könyvet írja?

A fiú a huszonnegyedik könyvem. Bizonyos értelemben ugyanazt a történetet írom, ahogyan a legtöbb író. Valójában azonban nem ismétlődik semmi, csak folytatódik. Ami közös nevező, az az önéletrajzi jelleg. Még akkor is, ha első regényem, a Drávaszögi keresztek anyai nagyszüleim életét örökíti meg. Ambíciójában több is annál: egy babonás, ismét kicsit mágikus és rejtélyes világot vizionál, amelybe belefér a bűntörténet lélektani világa is. Vannak azonban letérők erről a családi útról: a művészettörténeti érdeklődés. Benvento Cellini művészete különösen megragadott, róla és tőle mindent elolvastam, azért mentem Firenzébe, hogy lássam is a helyszínt, ahol Perszeusz című kisregényem játszódik.

Hasonló indíttatású Rudolf koronaherceg története, akiről novellákat és egy hosszabb esszét is írtam A Habsburg James Dean címmel. Szinte családi történetté vált, annyiszor elmesélték, mi történt vele, és azt is, milyen elképzelései voltak a Monarchia jövőjéről. Ennek akartam a végére járni, ahogyan előttem számos szerző tette, többek között Bart István, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Cholnoky László. A Drávaszögban a Kopácsi-réten ma is áll az a vadászkastély, ahol Rudolf a költöző madarakat tanulmányozta, tanulmányokat írt róluk, egyik be is került Alfred Brehm nagyszabású művébe, Az állatok világába. Brehm, mint tudjuk, számos társszerzővel dolgozott, és Rudolffal tett egy körutazást is ezen a vidéken. Erről írta nagyon színesen, érdekesen útinaplóját Rudolf 1878-ban Tizenöt nap a Dunán címmel, később ő nyilváníttatta ezt a lápos vidéket természetvédelmi területté még a Monarchia idején. Utóbb Tito felújíttatta a kastélyt, és itt vadászott vele együtt Kádár János is. Rudolfról a legtöbb embernek csak Mayerling jut az eszébe, főleg életének utolsó éjszakája, nyilván mindenki ennek a titkát szeretné megfejteni. Látni akartam én is Mayerlinget, hiszen tucatnyi könyvet olvastam róla, főleg visszaemlékezéseket. A helyszín nagy hatással volt rám, csodálatos táj, és megvannak az eredeti rózsafajták is, olyasmiket fedeztem fel, amit egyetlen könyv sem írt le, többek között azt a helyet, a környezetét, azt, hogy Rudolf pontosan mit látott – és mit nem –, amikor kinézett a reggelizőpavilon ablakán. Ezek bűnügyi történetbe illő, cseppet sem lényegtelen kérdések, hozzátartoznak a legendához. Nemesítettek a helybeli gazdák egy almafajtát az emlékére, amit róla neveztek el. Ősszel kapható ma is a bécsi piacokon, még mindig kultusza van ennek is, tanúsíthatom, nagyon különleges alma.

Végül még egy „kitérő”, ami a könyveimet illeti: megírtam egy vaskos kötetben Horvátország magyar irodalmának történetét, amit azért tartok lényegesnek, mert koncepciójában is előzmények nélküli, számos iskolában ma is tankönyvként használják.          

 

Ha A fiúhoz visszatérünk, a zárlat szövegei már szürreálisabb, látomásosabb, metafizikusabb lelki és pszichés vidékekre kalauzolnak, sötétebb kontúrokkal, példaként most csak a Hat vendég horrorisztikus pávaáldozatát emelném ki – pesszimistának érezhetjük a befejezést, a jövőképet?

Tegyük még hozzá előzményét, a Határfolyót is, hiszen innen tér haza a nő, aki a Hat vendég főhőse, és kiderül, hogy ugyanazok követik el a gaztettet, vagyis újra és újra megismétlődik a horror, az erőszak, a gonoszság, még látszólag idilli körülmények között is. Nincs nevük, az áldozatnak sem és az elkövetőknek sem. Ez is jellemző, mert mindig is így volt. Ez adhat pesszimista végkicsengést. Örülök, ha ez így átjön: valóban metafizikusnak és szürreálisnak szántam a könyv végére ezeket a történeteket.

 

Az alcím Elszánt történetekről beszél. Sokféle értelmezési lehetőség merül fel írásaidat olvasva, az egyik az: miféle akaratra és elhatározásra volt szükség egy jugoszláviai magyar fiúnál, hogy középiskolától kezdődően a tanulmányait ideát, ugyan saját anyanyelvi közegében, de a mégis idegen anyaországban folytassa? Az itt is, ott is idegenség tudatos vállalásához is kapcsolódhat az elszánás, amely már örökbefogadott nagyapád idegenségérzetével kezdődik?

Kézenfekvő ilyen következtetésre jutni, hiszen a pécsi gimnáziumi és a szegedi egyetemi évekről is szerepel egy-egy novella kötetben. Idővel ösztönössé vált, hogy megírjam azt, ami történt. Amikor pályám elején elkezdtem publikálni, az adta a hitelességet, a próza fedezetét számomra, hogy igazat kell mondanom, mert különben nem hiszik el. Ilyen egyszerű oka volt az önéletrajziságnak. Ehhez elszántság kellett. Számítani lehetett az érintettek visszajelzésére, sőt indulataira is. A háborús években a barátaim jobban féltetettek az írásaim miatt, mint amennyire én magam féltem. Kisebb dolgokért is megtorlás járt. Az idegenség nem zavar, mert az fokozatosan az identitásommá vált.

 

Volt-e benned összegző szándék ezzel a könyvvel? A Prima Primissima díjat a megjelenés után kaptad meg, amihez mi is szívből gratulálunk, s bár a díjazók nyilván jobban tudják, de benned felmerült-e, hogy az életműnek szóló elismerést véletlen egybeesésként ítélték-e épp A fiú kiadása után neked, vagy többről van szó?

Tavaly a könyvhétre jelent meg, amit több bemutató is követett. Azután számos kritika és interjú következett a médiában. Ha összegző szándék nem is, de az felvetődött bennem, hogy ez a könyv külalakra is, a belső világát tekintve is olyan, hogy ezzel akár zárni lehetne egy életművet. Külön elismerésre nem gondoltam. Minden könyvem ugyanazzal a lélekkel írtam. De aztán mégis úgy alakult, hogy éppen ez a könyv keltette fel az érdeklődést. A laudációban is szerepelt, hogy a díj az életműnek szól, de azért A fiú című könyvemet külön kiemelték.

 

Egy ilyen díj és egy ilyen könyv után óhatatlanul felmerül: hogyan tovább? Sablonosan úgy is kérdezhetném, mit készülsz írni, de úgy is: érzel-e olyat, amire esetleg kötelez a Prima Primissima mivoltod?

Ez nem olyan díj, mint a korábbiak, hogy csak odamentem és átvettem. Ezt végig is kellett csinálni, és az esemény is nagyon emlékezetes marad, mert sokan követték, hogyan alakul, hónapokon át. Közben sok visszajelzést is kaptam, sok biztatást, mintha egy igazi arénában lennék. Az volt a kérdés, nyersz vagy nem, akár akarod, akár nem. Mintha Oscar-díj lenne, és kihúzták a nevemet. Megtisztelő volt tíz kategória kiváló művészeivel a Müpa színpadán állni. Akkor ért csak el a tudatomig, hogy világhírű építész, filmrendező, zenész, sportoló, csillagász társaságában lettem Prima Primissima. Az irodalom nem szokott egy sorban állni ilyen sokrétű társadalmi beágyazottságban. Azóta érzékeltem, hogy ez már nemcsak rám tartozik, hanem kötelez. A díj szobra, az égre törő nyilas most is itt van előttem, a tehetség szimbóluma, ez kötelez, a mindenkori tehetség megbecsülése. Számomra nem sablonos kérdés, mert az író habitusa áll talán a legtávolabb egy ilyen széles körű nyilvánosságtól. A prózaírás hosszú éjszakák magányos araszolása, ami egy egészen másmilyen típusú szerep. Olyan egyszerűnek tűnik, mégis fel kell dolgozni. Az író is ott áll a többiek között. Panaszkodni szoktak, hogy nem kerül reflektorfénybe, és amikor oda kerül, vállalnia kell ezt a szerepet ebben a forgatókönyvben.

Első kötetem pontosan negyven éve Eszéken jelent meg Jelenések címmel, azokat a verseimet tartalmazta, amelyek elsősorban az Új Írásban jelentek meg. Sokat jelentett nekem pályakezdőként, hogy Weöres Sándor, Károlyi Amy, Szentkuthy Miklós, Vas István, Huszárik Zoltán, Kántor Péter, Temesi Ferenc társaságában publikáltam. Az 1980-as évek eleje óta folyamatosan naplójegyzeteket készítek, félretettem, és egyre csak gyűlik az anyag, nem közöltem belőle semmit, az eleje még kézírás és gépirat. Most már azt gondolom, elő kellene vennem, hogy válogassak belőle, mi az, ami ma is érdekes. Közben írtam néhány új novellát is. Most ez a két irány inspirál.

 

Megjelent a Bárka 2024/2-es számában. 


Főoldal

2024. május 07.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png