Beszélgetések

 

Potozky_Elek.jpg 
Potozky László és Elek Tibor

 

Elek Tibor

 

„… Itt már csak én beszélek”

 

Beszélgetés Potozky Lászlóval

 

Két novellásköteted (Áradás, 2011; Nappá lett lámpafény, 2013) sokunk számára bizonyította, hogy az erdélyi magyar irodalomban egy újabb tehetséges prózaíró jelentkezett, de a 2015-ben megjelent Éles című regény azok körében is ismertté tette a nevedet, akik korábban nem hallottak rólad. Többször beszéltél már a pályakezdésedről, abban Fekete Vince és a Székelyföld folyóirat szerepéről. Életrajzodból tudható, hogy már egyetemistaként újságíróskodtál a Szabadság című kolozsvári napilap külső munkatársaként. Engem most az érdekelne, hogyan, minek hatására érett meg benned a szépírás szándéka?

Érettségi után a kolozsvári egyetem pszichológia szakára felvételiztem, de azt egy év után otthagytam, nem vette be a gyomrom, hogy folyton olyan elméleteket kellett magolni, amiknél már az elején szólt a tanár, hogy ezek invalidok, vagyis mára meghaladottak, de azért tudni kell őket. Hogy miért? Mert ez a tanterv, nem számít, hogy soha nem fogjuk használni. Ezután kerültem apám tanácsára az újságírásra, és a tanév kezdete után három héttel már a Szabadságnak dolgoztam, egy filmfesztiválról írtam tudósítást, az volt életem legelső publikált szövege. Tényleg lelkes voltam egy darabig, élveztem a lapba írni. Egész addig nem olvastam szépirodalmat, még a háziolvasmányokat is igyekeztem megúszni, de most eldöntöttem, itt az ideje, hogy átrágjam magam pár regényen, hadd gyarapodjon a szókincsem. Ekkoriban olvastam Émile Zolától a Patkányfogót, és teljesen padlót fogtam tőle. Azt hiszem, emiatt kezdett pislákolni bennem a gondolat, hogy inkább prózát szeretnék írni, fikciót, hisz megtörtént rendezvényekről különböző sablonok mentén tudósításokat összedobni egy idő után untatott. Azelőtt eszembe se jutott, hogy foglalkozhatnék szépírással, először tudósítóként kerültem a Bretter György Irodalmi Körre, ahol láttam a kolozsvári írókat, ezt a bohémnak és bensőségesnek tűnő társaságot: külső szemmel nézve volt az egésznek valami melegsége, amire mindig is vágytam. Elképzeltem, ha én is írnék, biztosan bekerülhetnék egy ilyen körbe. Akkoriban már sokat olvastam, aztán egyszer  úgy éreztem, a papírra is kéne tenni valamit. Összekínlódtam egy novellát, ami később megjelent a marosvásárhelyi Látóban, de nem volt valami erős, pláne így utólag. Vida Gábor mégis közölte, mert áldott jó ember, és talán látott bennem potenciált. Ugyanígy volt a Helikonnál is, ott Szilágyi István kezébe adtam az első szövegeimet, aki azzal továbbította őket Mózes Attilának, a prózarovat szerkesztőjének, hogy közölje az egyiket. Vele csak később ismerkedtem meg személyesen, amikor már publikáltam a Helikonban, nagy élmény volt, főként mert eléggé morcos ember, de engem valamiért kitüntetett a kedvességével és a barátságával.

 

Mennyire értesz egyet azzal, ha azt mondom, hogy az első két köteted inkább még az útkeresés, a kísérletezés, a hangpróbák világa, mindenféle értelemben?

Én az elején csak annyit tudtam, hogy prózát akarok írni. Regényt, az volt mindig az álmom, csakhogy féltem a műfajban rejlő nehézségektől és buktatóktól. Az első kötetből, az Áradásból 5-6 novellát viszont ma is felvállalnék. A kritikákból is éreztem, hogy mindenki tekintetbe vette, hogy csak huszonhárom éves voltam, és a koromhoz képest írták, hogy figyelemre méltó a kötet. Ma már úgy látom, leginkább arra volt jó ez a könyv, hogy Morcsányi Géza kezébe kerüljön, és így magvetős szerző lehessek. A Nappá lett lámpafénynél már felkészültebb voltam, abból a könyvből már jóval többet fölvállalnék. A középső ciklust sem tartom rossznak, csak így utólag vakvágánynak tűnik...

 

Kiderült számodra, hogy az abszurd, a mágikus realizmus felé hajló világ mégsem a tiéd?

Sok dél-amerikai írót olvastam egy időben, és nagyon beleszerettem ebbe a Cortázar-, Márquez-vonalba. A címadó novella is úgy lett, hogy egy Cortázar-szöveget olvasva néhány oldal után kitaláltam, hogy hogyan kellene folytatódnia, végződnie, de nem úgy lett, ezért megírtam a magamét. Ennek a szürreális, abszurd iránynak viszont, azt hiszem, vége számomra. Egy idő után kifolyt belőlem, már nem érint meg annyira, egyszerűen elmúlt.

 

Nagyon fiatal vagy még mindig, nyilvánvaló, hogy változnak a mestereid, újabb és újabb hatások érnek. Az első kötetnél a már említett erdélyiektől Hemingwayen, Tar Sándoron át Bodor Ádámig láthatók ezek, aztán jöttek a latin-amerikaiak. Most hol tartasz? Bartis Attilát sejtem, rajta kívül kik vannak rád a legnagyobb hatással?

Bartis nekem nagyon régóta ott van a mesterek között, talán még az Áradás előtt olvastam a Nyugalomot, ami teljesen lenyűgözött. De valószínűleg anélkül is a mocskos, igazi dolgok megírása felé haladtam volna, engem a szépség annyira nem foglalkoztat, hacsak nem a rútság esztétikájáról van szó. Amikor írtam az Élest, Hajnóczyt olvastam, és szerettem nagyon. És még korábban Kerouactól az Útont. Enélkül nemigen  tudtam volna az úgynevezett szabad részeket megírni az Élesben, vagyis azokat, amikor nem a fiú meg a lány kapcsolatán van a fókusz, hanem a bulikon, a zuhanáson, a generációs látleleten. Kerouacnál láttam, hogy nem muszáj folyton valami nagy dolog megírására törekedni, ő a semmiről megtölt háromszáz oldalt, de az nagyon jól meg van írva. Vegytiszta látleletet, mást nem is akar nyújtani, csak hangulatok és flessek tömkelegét, amiken keresztül egy egész életszemlélet épül fel a szemünk előtt. Ennek a kettőnek a fúzióját akartam az Élesben valahogy megírni: elkorcsosult szerelmi történet és korkép.

 

Az mennyire tanult, másoktól ellesett, és mennyire saját, mondhatni ösztönös törekvés részedről, hogy írásaidat szinte kezdettől nehéz térben és időben lokalizálni? Az első novelláskötetben talán érezhető még a romániai, erdélyi régió mint helyszín. De a második kötetben már mintha valamiféle általános érvényűségre törekednél, mintha nem akarnád, hogy az olvasó konkrét tér-időbe helyezhesse a történeteidet.

Valóban úgy gondolom, hogy megkönnyíti a dolgomat, ha nem lövöm be pontosan a helyszínt és az időt, mert akkor úgy rakosgatom a díszleteket, ahogy akarom. Ha valaki egy bevallottan Budapesten játszódó regényt ír, akkor az nem fordulhat elő, hogy a Szív utca nem a Lövölde térre fut ki, akkor nem lehet össze-vissza pakolgatni a helyszíneket. Nekem ez fontos szempont volt, és hát élvezem is megalkotni a saját díszleteimet. Ugyanakkor nem szerettem volna, ha beskatulyáznak erdélyi írónak. Ha erőltetem, hogy Kolozsváron vagy a Székelyföldön játszódik egy történet, akkor nem könnyű kitörni ebből a keretből, és ez nekem nem volna kényelmes. Amúgy is inkább a kevésbé regionális irodalom felől közelítek: ha mondhat valaki olyat, hogy írói habitusában kozmopolita, akkor én annak tartom magam. Nemcsak Erdélyben nem akarom lokalizálni a történeteimet, de máshol sem. Az Élessel is inkább közép-kelet-európai regényt akartam írni.

 

Hangsúlyosan?

Ha van valamiféle identitásom, akkor elsősorban közép-kelet-európai vagyok, aztán magyar. Napjainkra amúgy is túlságosan sok negatív konnotáció tapad az olyan fogalmakhoz, mint például a nemzet, az országhatár vagy a vallás, rengeteg szörnyűséget meg hülyeséget elkövettek és elkövetnek ezeknek a nevében. És itt meg is állok az önazonosság keresésében, mert a regionalitás, a szűkebb földrajzi-történelmi behatároltság nekem nem fontos. Erdély számomra nem identitásképző tényező, sokkal inkább elengedhetetlen tapasztalatok és életérzések gyűjteménye, amiktől nem válnék meg semmiért sem. Én tényleg otthonosan tudom érezni magam a posztkommunista Európa bármelyik vidékén, nem idegen, nem különös nekem Újvidék vagy Prága külvárosa. Amikor Brünnön utaztam keresztül, arra gondoltam, hogy ez épp olyan, mint Kolozsvár, azok az utcák néztek vissza rám, ahol évekig éltem. Ha ennyire egyetemesnek érzem ezt az egészet, akkor miért kellene lokalizálnom a történeteimet? Viszont nem gondolom, hogy ez örökérvényű lenne, egyszer talán valami mégis meg fogja kívánni a lokalizálást, nem tudhatom előre. De sem a személyes identitásom, sem az írói habitusom nem kívánja a beskatulyázást.

 

Ezek szerint az az erdélyiség-problematika, ami a korábbi évtizedekben annyi íróelődödet foglalkoztatta, téged soha nem érdekelt különösebben? Az erdélyiséggel mint poétikával, az erdélyi író fogalmával való számvetés számodra nem is volt kérdés? Vagy ha igen, akkor ezzel a döntéssel igyekeztél túllépni rajta?

Nem állítom, hogy a pályám elején nem foglalkoztatott a problematika, rengeteg remek szöveget olvastam ebből a miliőből, sőt írtam is néhány sajátot ezzel kapcsolatosan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem meghatározó élmény Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye vagy Székely Jánostól a Caligula helytartója, esetleg Kányádi Fekete-pirosa. De ez nem az én pályám, újat nem tudok, és nem is akarnék hozzátenni. Egyszerűen csak író szeretnék lenni, nincs szükségem különféle matricákra. Persze ha valaki más utat választ, arra sem nézek ferde szemmel, mindenki menjen a saját meglátásai után, az a legegészségesebb.

 

A novelláskötetek hangpróbái után az Éles alapján úgy tűnik, megtaláltad egy időre legalábbis a témát, a nyelvet, saját szándékaidat, és elég határozott kontúrokat húzva sikerült is ezeket megvalósítani. De ezek nem függetlenek a korábbiaktól. Például a társadalmi, szociális érzékenység, a periférián élők iránti érdeklődés, a pusztulás, a haláltematika, a kilátástalanság-élmény az előző két kötetben is jelen volt. A regényben mindezek összesűrűsödnek, és egy egységes regényvilág képében jelennek meg. De még mielőtt a regényről beszélnénk, rákérdezek a Sztrodzsegon című drámádra, ugyanis mindez akár arra is érvényesíthető. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elvégezted a drámaíró mesterit, a diplomamunkádat be is mutatták, az írott változatát éppen mi közöltük a Bárka 2014/6. számában. Milyen alkotói tapasztalatokat szereztél mindeközben, a drámaírás, a színház világával jobban megismerkedve, és látsz-e ebbe az irányba vezető további utakat?

Egyszer talán még szeretnék drámát írni, a belátható jövőn belül viszont nincsenek ilyen terveim. Egyelőre csak annyit tudok, hogy sokkal jobban fekszik nekem a próza, otthonosabb terep. A drámaírás eléggé nyögvenyelősen ment, és ha nincs a tanárom, Horváth Péter, akkor valószínűleg sosem készül el a Sztrodzsegon. Rengeteget segített, és amit a színházról tudok, azt javarészt tőle tanultam. Ennek ellenére, ha sikerül egy igazán erős ötletre bukkannom, ami tényleg nem hagy nyugodni, akkor nekilátok, remélhetőleg nem lesz túl sok gondom a megírással. Csak hát nem hever minden utcasarkon egy nekem klappoló drámatéma, sem fejlődésre vagy romlásra váró karakterek…

 

Azért is gondolom, hogy az Élesben megtaláltad, vagy jobban megtaláltad azt, amit korábban is kerestél, fogalmazzunk most így, a magad hangját, mert szemben a korábbi novellák többségével, most a saját korodról, a saját generációd világáról, a húszas éveikben járó egyetemistákról írsz. Mennyire volt ez fontos számodra, hogy a személyes élményeidről közvetlenebbül írjál, mennyire volt ez tudatos írói törekvés?

Nem volt ez azért annyira tudatosan, előre kitalálva, hogy most akkor magamból írok egy mai történetet. Abban biztos voltam, hogy regényt szeretnék írni mindenképpen, ezt mindig is akartam, csak korábban tapasztalatlannak éreztem magam hozzá. Több oldalról indult el az Éles megírása. Egyik legfontosabb az volt, amikor a saját egyetemi tapasztalataimra gondolva azt éreztem, hogy ha ezeket meg tudom bolondítani egy kicsit, képes leszek őket fikcionalizálni, akkor abból még valami jó is kijöhet. Helyenként sokat agyaltam azon, hogy a valóságot írjam meg, vagy kicsit azért másképp, és mindig arra jutottam, hogy írom úgy, ahogy jön, nem módosítok mesterségesen, ha fikciót kíván a történet, fikciót kap, ha pedig a valóság kell neki, akkor azt. Sok minden a könyvből tényleg megtörtént velem. Eredetileg azzal a nyelvezettel kezdtem a szöveget, ami a második kötetem nyitónovellájára vagy az utolsó ciklusára jellemző. A regény felénél szólalt meg az a hang, amiről végre azt éreztem, hogy itt már csak én beszélek, nem szól be balról Bodor Ádám és jobbról Mario Vargas Llosa. Ez volt a szerkesztés egyik nehézsége, hogy a szöveg első felét igazítani kellett ehhez a nyelvezethez.

A rendkívül lendületes, pörgő, sokszor kimondottan éles, de az adott világgal adekvát nyelv megtalálása mennyire volt feladat számodra? Folytattál-e valamilyen előtanulmányokat például az énelbeszélő pszichologizálásainak megírásához, vagy mennyire törekedtél tudatosan a szleng beépítésére?

Ez nem volt különösebben nehéz feladat, ugyanis én tulajdonképpen így beszélek a mindennapokban, ebben a ritmusban, ezekkel a szavakkal. Mégis, milyen furcsa, hogy két kötet kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem irodalmian akarok írni, hanem úgy, ahogyan beszélek. Az irodalmiasnak tűnhető kifejezéseket, amik véletlenül bekerültek az első változatba, már irtottam, minden egyes szót átvizsgáltam. Például az azonbant mindenhol kicseréltem viszontra, mert a beszélt nyelvben azt használom. Amely sincs, helyette ami van. Igen, ilyen apróságokra is ráfixálódtam. Inkább az volt kihívás, hogy olykor szeretek kicsit líraibban fogalmazni, tehát úgy kellett nem irodalmi nyelvet előállítanom, hogy a szöveg ne veszítsen szépprózai mivoltából.

Több korábbi írásodban is foglalkoztál a prostituáltak miliőjével. Az első kötet utolsó írása, az emlékezetes Aluljáró világa is mintha tovább élne egy kicsit a regényben. Az Éles énelbeszélőjének a szerelme egy olyan egyetemista lány, aki az otthoni, szülői támogatást úgy egészíti ki, hogy időnként áruba bocsátja a testét. Miért foglalkoztat ez a világ ennyire?

Tényleg vannak ilyen egyetemista lányok, én Kolozsváron hallottam először róluk, de Pesten találkoztam is ilyennel, a Thököly úton szoktak járkálni, engem is ott szólítottak le. Ők teljesen mások, mint a hivatásos utcalányok, akik bárki elé letérdelnek, csak fizessen. Az egyetemista lányok nem mennek el akárkivel, általában szimpátia alapján döntenek, nem lehet csak úgy leszólítani őket. Mondhatni exkluzívnak számítanak, ezért is magasabbak a tarifáik. Ez nem munka nekik, inkább jövedelem-kiegészítés, nem állnak minden este a sarkon, csak havonta párszor szólítanak le potenciális klienseket. Egyszer egy felvidéki tanárral utaztam Rozsnyó felé, ő mesélte, hogy Pozsonyban is vannak ilyen csajok, akik így tartják fenn magukat. Kivesznek ketten-hárman egy elegáns, belvárosi lakást, és oda hordják fel a kuncsaftokat, akik általában stabilok, egy lánynak nincs is több háromnál-négynél. Hogy miért érdekel ez a miliő? Talán mert mindig foglalkoztatott a kiszolgáltatottság, a végérvényes önelvesztés, és a nők számára nem nagyon tudok ennél sarkalatosabb és élesebb helyzetet elképzelni.

Sokan nemzedéki regényként, vagy legalábbis egy nemzedék életérzését, életformáját bemutató könyvként olvassák az Élest. Úgy tudom, ez neked sincs ellenedre, miközben föltehető a kérdés, hogy ha ez volt a szándékod, akkor miért egy ilyen szélsőséges és mélyre süllyedő karaktert választottál hősödül? Mert – noha pszichológus-hallgatóként intellektus, aki képes reflektálni a világra és önmagára – kocsmáról kocsmára jár, és szinte csak a szex, az alkohol vezérli, ráadásul még betegesen túlérzékeny, személyiségzavaros, talán borderline szindrómás is, sőt még aljas bűncselekményeket is elkövet a szerelmével karöltve. Az ő történetében, sorsában valóban ott lehet ennek az úgynevezett Y-generációnak az esszenciája?

Szerintem nem föltétlenül az ő cselekedeteiben és szűkebb sorsában kell keresni az Y-generációra jellemző általános igazságokat, hanem abban, amit megtapasztal maga körül, meg amilyen érzelmeket kivált belőle a világ. Az Y-generáció nagyon rétegzett, oda tartozom én is, és sokan, akikkel tudok azonosulni, de részei olyan emberek is, akiknek ki nem esik a kezéből az iPhone meg a szelfibot, akiknek igazából semmi problémájuk az élettel, mert az szépen ki van nekik tapétázva, sok mindent készen kaptak, saját lakás, jó lehetőségek, utazás. Én ennek a generációnak arról a részéről akartam írni, akik tényleg valahol a periférián élnek, akiket nem mutogatnak az RTL Klubon vagy az állami médiában, hogy milyen jól néznek ki, milyen egészek és milyen boldogok. Az igazi, valóságos személyiségek foglalkoztatnak, nem a posztermosolyok, a papírmasé-figurák. És igen, létezik olyan fiatal is, mint az én elbeszélőm. Az igaz, hogy benne több minden össze van sűrűsödve, mint egy átlagos emberben, de ő nem akármilyen figura, komplex és többrétű személyiségzavarokkal meg problémákkal küzd. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy az Y-generációban mindenki személyiségzavaros lenne, viszont aggasztó, hogy az ismerőseim közül sokan egymásnak adják a kilincset a pszichológusnál. Valami civilizációs betegségünk mindenképpen van, valamennyire tényleg el vagyunk szúrva, ahogy nemrég olvastam egy 444-es cikkben, mindenféle szemetet összehordott itt a szél. Tehát nem a regényhősöm testesíti meg az Y-generációt, hanem inkább az, ami egy ennyire érzékeny és éles perspektívájú karakter szűrőjén átjön a külvilágból, és leülepedik benne. Ez a fiú olyan, mint a lakmusz, egyfajta indikátora annak, hogyan dühöng ez a nemzedék.

A novellásköteteidben különböző elbeszélői szituációkkal, beszédmódokkal is eljátszottál, mintha kísérleteztél volna. Itt nincsenek különösebb narrációs játékok, nincs több perspektívából való ábrázolás, következetesen egyetlen nézőpont és beszédmód érvényesül végig. Mennyire volt ez számodra evidens kezdettől, nem próbáltad-e ki, hogy esetleg más nézőpontokból is megmutasd a történéseket?

Ezen nem kellett sokat gondolkodnom, evidens volt, hogy ezt a regényt így kell végigírnom, mert hiteltelenné vált volna, főként a végén, ha például a lány nézőpontját is megjelenítettem volna. Tudatosan figyeltem arra, hogy kizárólag azok az információk legyenek az olvasó birtokában, amelyeket a főhős tud, no meg helyenként a világra és önmagára vonatkozó reflexiói. Ezt végig egyes szám első személyben kellett elmondani, nem láttam értelmét kunderázni a különböző nézőpontokkal.


Az eddigi olvasói, szakmai vélemények mennyire igazolják vissza a saját alkotói szándékaidat, törekvéseidet?

Én egy beteges szerelmi történetet akartam megírni és egy generációs látleletet nyújtani, ezért nagyon örülök annak, hogy több helyen generációs regényként emlegetik az Élest. Noha úgy gondolom, hogy ez csak évek, évtizedek múlva derülhet ki egy műről, úgy látszik, az Éles már most megkapta ezt a minősítést, legalábbis egyelőre. Az írónak az a nagy hátránya például a színháziakkal vagy a zenészekkel szemben, hogy nincs azonnali visszajelzés. Szerencsére ma már vannak olyan oldalak az interneten, mint például a moly.hu, ahol az olvasók saját kis kritikákat, recenziókat osztanak meg, és itt leginkább az én korosztályom hallatja a véleményét. Általában tetszik nekik a könyv, jókat írnak róla. Örültem, hogy ráismertek bizonyos hangulatokra, hogy volt, akinek annyira katartikus élményt okozott egy-egy rész, hogy elsírta magát. De persze akadt olyan is, aki azt írta, hogy egy fejezet után a sarokba vágta ezt az ocsmány, mocskos, gennyes könyvet. Nekem viszont ez is imponált, hisz a kezdetektől tudtam, hogy a nagyon konzervatív ízlésű embereknek ez a könyv nem fog bejönni. Adtam a nagyszüleimnek is belőle, de szóltam nekik, hogy csak óvatosan, mértékkel fogyasszák, mire azt válaszolták, hogy én csak ne figyelmeztetgessem őket, tudják jól, milyen a szám, ne aggódjak, már semmin se fognak meglepődni.

 

Egy-két éve úgy döntöttél, hogy áttelepülsz Magyarországra, Budapestre. Beszélnél-e ennek a döntésnek a hátteréről, a motivációidról? Néhány hónapig az egyik lábad még hátra maradt, mert a Várad című folyóirat irodalmi szerkesztője voltál, mára viszont már ennek is vége. Hogy érzi magát egy csíkszeredai, kolozsvári fiú, egy íróként Erdélyben ismertté vált alkotó Budapesten, mi a különbség a magyarországi és az erdélyi irodalmi közeg között?

Nem az elmúlt egy-két évben döntöttem úgy, hogy kiköltözöm Pestre, az elhatározás jóval régebben megérett bennem, talán már valamikor az Áradás megjelenése előtt. Egy ideig nagyon lokálpatrióta voltam, azt terveztem, ha vége az egyetemnek Kolozsváron, hazaköltözöm Csíkszeredába, de ahogy egyre többet láttam a világból, és megértettem bizonyos dolgokat, elkezdett pislákolni előttem, hogy nekem Budapesten van a helyem. Attól kezdve nagyon elvágyódtam. Valahányszor kijöttem Pestre, és néhány nap után vissza kellett vonatoznom Erdélybe, úgy éreztem magam, mintha otthonról mennék el, csak a hiány súlyát vittem magammal. Tudtam, csak idő kérdése, hogy itt kössek ki, aztán amint befejeztem Marosvásárhelyen a drámaírást, léptem. Nem volt gondom itt a beilleszkedéssel, van néhány jó ismerősöm, cimborám, akikkel ritkábban-gyakrabban találkozom, meg az irodalom Pesten amúgy is elég sok eseményt nyújt, különböző fellépések, összeröffenések stb. Itt jobban pezseg az élet, senki se állíthatja az ellenkezőjét. A habitusom jobban passzol ide, Erdélyben egy kicsit csikorgott minden. Úgy érzem, erdélyiként Budapestről jobban szét lehet nézni minden irányba, könnyebben fúr utat a tekintet a falakba.

 

Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.


 Főoldal

2016. március 17.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA