Beszélgetések

 

 

 

oravecz_est_3
Oravecz Imre

 

 

 

Kiss László


Életben tartani egy kultúrát, egy nyelvet

Oravecz Imrével készülő regényéről is beszélgettünk



Amikor Oravecz Imrét olvasom, legyen szó Héj című első verseskönyvéről vagy regényéről, a 2006-os Ondrok gödréről, mintha mindig az 1998-ban megjelent nagy sikerű „töredékeit" olvasnám, „egy faluregényhez", a Halászóembert. Az Oravecz-életmű talán legfontosabb témája a család múltja és környezete, az eredet, a hovatartozás kérdése, a kultúra, mely letűnt - szülőfaluja, s a település, ahol jelenleg is él: Szajla. Milyen ma ez a falu, mit örökített át a „klasszikus" paraszti kultúrából? Mennyire érzi magát otthon benne? Ugyanakkor szorosan kötődik-kötődnek az Amerikai Egyesült Államokhoz is - miért disszidál, aki ízig-vérig szajlai? Hogyan fér meg az óriás USA és az apró Szajla egy családban, egy emberben?


Szajlát még nem írtam meg, folyamatosan írom. Nem tudom megválaszolni a kérdést, legfeljebb ötletszerűen tudok erről-arról beszélni. Igen, úgy alakult az életem, hogy ismét Szajlán lakom, negyven év után. S hogy mit jelent nekem? Például jelenti azt, hogy a határba ma már nem szívesen megyek ki, s ahol gyerekkoromban sem éreztem magam jól, mert állandóan dolgozni kellett. Persze más is volt, de csak utólag jön rá az ember, hogy mi ez a más, ami ugyanakkor nagyon fontos és nagyon jó is volt benne. Ma megint nem érzem jól magam, és nem járok ki, mert szinte depresszióba esem attól, hogy - Békés megyével ellentétben - a földek parlagon hevernek, az erdő letarolva, mindenfelé dudva meg szemét. Ettől függetlenül persze sokat jelent nekem Szajla. A falu a Mátra túloldalán fekszik, amit tévesen Mátraaljának neveznek, de nem ez, hanem Mátra-lába a neve. Szajla a környéken a legjobb módúakat jelentette, a vidéket, ahol legszebb volt a búza, a legszebb lovakat tenyésztették, a legszebb tehenek legeltek, ma pedig, ahogy mondtam, parlag és pusztulás, nincs egy árva tehén a faluban, lóról nem is beszélve, és azok az emberek, akik Szajlát csinálták évszázadokon át, különösen a XVIII. század közepétől, amikor a falu újratelepült, régen a temetőben vannak, vagy úton odafelé, beleértve magamat is. Igaz, én csak gyerekkoromban csináltam. Úgy tartom, hogy paraszti családból származom, bár a szüleim már nem voltak parasztok, sőt az apai nagyapám se, viszont a dédnagyapám a legmódosabb parasztemberek egyike volt a faluban, cséplőgépe is volt, igen sok földje, a sok gyerekről nem is szólva. Közülük többen kivándoroltak az Egyesült Államokba, így a nagyapám is. Szerencsétlen véletlenek folytán a fia, az apám hazakerült onnan, és gépkocsivezető lett. Anyám szinte polgári családból származik, anyai nagyapám erdész volt, s ő azzal, hogy Szajlára ment férjhez, szinte visszasüllyedt a paraszti létbe. Azt a kevés földet, ami maradt, valójában ő művelte, mert apám alig tartózkodott otthon. Ez az ötvenes években volt. Meg kell mondanom, elég későn, a nyolcvanas évek elején, negyvenéves korom körül jöttem rá, mennyire fontos nekem ez a világ. És érdekes módon az Egyesült Államokban, ahová először ösztöndíjasként kerültem, aztán disszidensként, majd vendégtanárként. 1973-ban voltam először, Közép-Nyugaton, Iowa Cityben, van ott egy ma is létező íróprogram, amely még Tennessee Williamsék idejében indult, ő is tagja volt. Ott szerzett barátaimmal, egy szlovén és egy amerikai költővel elmentünk Kaliforniába autóval. Elég hosszadalmasra sikerült az út, mert egy vacak kis Saabunk volt. És ez nem bírta a magasságot, folyton lerobbant, nagyon lassan ment, állandóan javíttattuk, emlékszem, Salt Lake Cityben napokig időztünk egy ilyen javítás miatt. Így az út, amely egyébként másfél vagy egynapos lenne, három-négy napig tartott. Csak az vigasztalt bennünket, hogy az útvonal, amelyet választottunk, azonos volt azzal, amelyen Kerouac ment annak idején Nyugatra az Útonban. Palo Altóban kötöttünk ki, amely szinte elővárosa San Franciscónak, és annyit érdemes róla tudni, hogy ott található a híres Stanford egyetem. Bejártunk a városba, és a barátom egyszer az egyik könyvesboltban rámutatott egy könyvre, hogy azt föltétlenül vegyem meg. Az volt a címe, hogy A hopik könyve, persze angolul, Book of the Hopi, Frank Waters írta. Félig-meddig tudományosnak mondható munka volt, a hopi indiánokról szólt, a hopi indián kultúráról, akikről és amiről akkor még nem sok fogalmam volt. Eltettem, és amikor hazakerültem, amikor úgy döntöttem, hogy nem írok többé, és tényleg nem is írtam évekig, akkor elővettem, elolvastam, és ezzel párhuzamosan ismét elkezdtem verseket írni. Elneveztem őket hopi verseknek, holott hopi irodalomról, hopi versekről valójában nem lehet beszélni, hiszen ezeknek az indiánoknak nem volt írásbeliségük. Ősi társadalmi időszakában a hopi kultúra ilyet nem ismert, voltak rituális énekek, meg egyéb mítoszok és legendák, de irodalom nem. A lényeg az, hogy ennek a kultúrának a megismerésével fedeztem fel a saját kultúrámat, a magyar paraszti kultúrát. A hopikról ugyanis tudni kell, és ez egyébként ma is igaz, hogy mindig is földműveléssel foglalkoztak, de igen különleges helyen, Észak-Arizonában, a sivatagban, ahol bizony egy szál kukoricát megtermeszteni is nagyon nehéz, nem pedig ennek vagy másnak a terméséből megélni. Rengeteg azonosságot fedeztem fel eközött és aközött, amiben felnőttem. Így jutottam vissza igazából Szajlához, de lehet, hogy mindig megvolt bennem, csak ekkor tört fel.



Mennyiben játszott szerepet itthoni elismertsége, a Héj fogadtatása az amerikai ösztöndíjban, egyáltalán abban, hogy érdeklődése az Egyesül Államok felé fordult? Számított-e az, hogy éltek kint rokonok, hogy van nyoma az Oraveczeknek? Érdekelte-e annyira a családi múltja akkoriban, hogy akár miattuk  is felkerekedjen?


Ez egyáltalán nem játszott szerepet. Jól hangzana, hogy disszidáltam, de hát ez sem igaz, akkor erről még nem volt szó. Szerelmes voltam, a lány elhagyott, és úgy gondoltam, hogy nem tudok tovább élni Budapesten. Megkaptam a párizsi Magyar Műhely Kassák-díját, s bár engem a magyar hatóságok nem akartak delegálni, mert akkor volt szimpóziuma a lapnak, és másokat küldtek ki, megengedték, hogy turistaútlevéllel kimehessek. Ki is mentem, de kiderült, hogy ez a díj nem egészen az, aminek ígérték, így a végén Londonban kötöttem ki. Így kezdődött az én angolszász odüsszeiám, ami a mai napig nem ért véget. Ott kaptam Iowa Cityből ezt a meghívást. Persze mindig tudatában voltam, hogy van valami közöm a kontinenshez, de az elsősorban Kanadát jelentette, mert a nagyszüleim ott éltek utoljára, és apám is ott nőtt föl. Családi viszály folytán azonban szétmentek, mire nagyanyám hazahozta apámat, 1936-ban. De sose gondoltam arra, hogy nekem az Egyesült Államokba kellene mennem, mert a nagyszüleim ott laktak, először Ohio államban, Toledo városában, és apámnak több testvére is ott született. Annál is kevésbé, mert magyar-német szakot végeztem, és teljesen a német kultúra emlőin csüggtem. Mondhatnám, véletlen volt a találkozásom közelebbről az Egyesült Államokkal. Más kérdés, hogy ez a dolog vélhetően tudatosította bennem, hogy nekem ehhez az országhoz közöm van. Ha másért nem, hát azért, mert nagyapám is része volt a sokmilliós vendégmunkás tömegnek. Igazából ugyanis így kellene hívni a kivándorlókat, akik József Attila szerint kitántorogtak, ami kicsit szerencsétlen megnevezés, kitántorogni ugyanis nagyon nehéz volt, rengeteg pénz kellett hozzá, és a szolgabírók se adtak mindenkinek útlevelet. A nagyszüleim ezt nyilván csak úgy tudták elérni, hogy volt a családjuk, amelyik támogatta őket, vagy legalábbis valahonnan összeszedték rá a pénzt, ezt nem tudom máig sem. Elég az hozzá, hogy így kerültem én ki az Egyesült Államokba először, és attól kezdve fokozatosan tudatosodott bennem, hogy közöm van hozzá. Aztán következett egy valóságos disszidálás, amelyből visszafutamodtam, majd a nyolcvanas években vendégtanári meghívást kaptam a Kaliforniai Egyetemre, és tovább mélyült a dolog. Akkor egyébként már megírtam A hopik könyvét, ettől fogva kerültem igazán komoly kapcsolatba az angol nyelvvel. Magammal vittem a kisfiamat is, Márkot, aki ott iskolába járt, és az ő kedvéért csak angolul beszéltünk, és ma is csak angolul beszélünk egymás közt. Hosszú-hosszú történet ez, de a nagyszüleimen és a hopikon keresztül van köze Szajlához is.



Érdekes nyelvi szituációkat idézhet elő a fiával folytatott társalgás. Ez nem változik, sosem fognak magyarul beszélgetni? Nem is érzik a kényszert rá?


Furcsa dolog ez. Én szorgalmaztam akkor, hogy az iskolai beilleszkedését segítsem, amikor meg visszatértünk, arra gondoltam, jobb, ha megmarad, legalább életben tartja a nyelvet. És aztán annyira megmaradt, hogy vagy neki nem volt bátorsága, vagy nekem, társalgást kezdeményezni magyarul is. Szóval a mai napig így van. Aztán hogyan járult ehhez hozzá, hogy ő közben elvégezte az amerikanisztikát az ELTE-n, nem tudom. Szerepet játszott és játszik ez abban is, hogy később orvosi egyetemre ment Kínába, és kínaiul is jól megtanult. Az idegen nyelven folytatott kommunikáció persze sok nehézséget is okoz, kivált, hogy most már ritkán találkozunk, nekem pedig szinte alig van alkalmam valakivel angolul beszélni, úgyhogy mindig meg kell néznem a szótárban, ha valami bajom van, és az ő orvosi segítségét akarom igénybe venni, utána kell járnom például, a vesének ez és ez a része micsoda, vagy hogy mondják a csontritkulást angolul. De egyéb dolgok kapcsán is, mint amilyen egy per, mondjuk, hogy hívják például a keresetet. Nem könnyű. Lehet, hogy a halálos ágyamon egyszer csak megszólalok magyarul, és akkor így beszélünk. Egyébként a fiam a Semmelweis Egyetemen tanít is, mint orvostanár.



Ön fordít még?


Nem, már nem. Publikálás céljából nem.



Végleg felhagyott vele?


Remélem.

 

oravecz12
Oravecz Imre és Kiss László


Rengeteg ír az Egyesült Államokról. Már A hopik könyve előtt, az Egy földterület növénytakarójának változása című kötetében is vannak „amerikás" versek. Ezekben a könyvekben az amerikai élmény megfogalmazása a fikció része. Kedves John címmel közreadott írói leveleiben viszont nem föltétlenül, publicisztikájában meg nyilvánvalóan nem. Sokszor visszatér bennük a vadonban kószálás, a csavargás, az állandó úton-lét. Számtalan izgalmas pillanatot örökít meg, a coyote üvöltését, a hold éjjeli fényét, amint beszivárog a sátorba. Valahol például azt írta, hogy veszélyes helyzet alakulhat ki, ha az ember a nősténymedve és bocsa közé kerül. Miért keresték a kalandot, a veszélyt, miért jó a szabadban aludni, a vadonban található nemzeti parkokat, vadregényes pusztákat, sivatagokat fölkeresni? Amellett rendre a Dél-Nyugatról ír, nem kerül szóba a Kelet, és a Közép is alig. Nincs New York, se Georgia, se Washington.


Amerikában a föld nagy része magánkézben van, viszont hatalmas erdőségek vannak az állam birtokában. Kalifornia jelentős része ilyen erdőség. Amikor először mentem kirándulni a kisfiammal Santa Barbarából, a helyi erdészettől térképet kértem és információt. Onnan vettem ezt, hogy nem tanácsos az anyamedve és a bocsa közé kerülni, azon egyszerű oknál fogva, hogy az anya ilyenkor a kölykét védve megtámadhatja az embert. Dél-Kalifornia egyébként félsivatag, a veszélyes helyek azonban az igazi sivatagok. Ilyenek vannak persze Dél-Kaliforniában is, a Mojave, vagy lejjebb, a parti hegyláncok és a Colorado folyó között a Colorado-sivatag, ahol tíz hónapig nem esik az eső, és ötven-hatvan fok meleg is tud lenni, az alacsony részeken meg egyáltalán nincs se fagy, se tél. Vagy pedig Arizona, a Sonora-sivatag, de akár Nevada is, nyáron. A sivatag iránti érdeklődés természetszerűen adódott, egyrészt mert ezek a vidékek voltak közel. Másrészt nem szeretem a nagyvárost, nem érzem jól magam benne. New York szerintem a legkevésbé Amerika, még Los Angeles se teljesen, bár az már inkább. A vidéki Amerika az igazi Amerika számomra - természetesen az Egyesült  Államokról beszélek, amikor Amerikát mondok. A vidéki Amerikát szeretem, ahol farmok vannak, meg kisvárosok és tanyák, szétszórtan. Vagy ahol semmi, senki nincs. A dél-nyugati sivatagokban heteket lehet eltölteni anélkül, hogy az ember bárkivel is összefutna. Szinte történelem előtti helyzetbe juthat az ember, aminek persze külön varázst ad, hogy kihívás van, komoly veszélyek fenyegetik az embert, de nem elsősorban a csörgőkígyók, mérges gyíkok vagy a skorpiók részéről. Az igazán komoly veszélyt a levegő alacsony páratartalma jelenti. Aki ezt sose tapasztalta, nem érti meg a figyelmeztetést, hogy ha szomjas az ember, ha nem, negyedóránként igyon meg egy deci vizet. Dehidrálódhat anélkül, hogy észrevenné, s perceken belül meghalhat. A sivatag szépsége persze nem ez, hanem a táj. Nem Szahara-típusú sivatagról van szó: hatalmas kőhegyekre, völgyekre, elképesztő színekre és növényzetre kell gondolni. Mert növényzet is van, amely zöldellni és virágozni csak télen szokott, amikor esik valamennyi eső. És hát az állatvilág. És nem csak hüllők vannak. Van puma, vadjuh, coyote is, és sokféle apró rágcsáló. A sivatag lenyűgözött bennünket, és ha tehettük, ha a kisfiamnak szünete volt, és én is ráértem, mindjárt becsomagoltunk, és mentünk. Egy hétre, két hétre, háromra. Egészen Texasig bejártuk ezeket az államokat, sőt azóta ez már többször is megtörtént. Afrikában is voltam közben de a Szahara nem fogható ehhez. Nagyon szerettem és szeretem, hiányzik.



Egy kicsit visszakanyarodva a történelem előtti Szajlához, gyermekkorában mennyire érdekelte a falu múltja, a Szajlát övező környék, a siroki vár, Eger közelsége? Jelentett-e ez valamiféle romantikát, vagy minden ilyen képzelgést és kalandozást felülírt a mindennapos munka?


Hogy mit jelentett gyerekkoromban? Ezeket nem jelenthette, egy parasztgyerek nem úgy viszonyul a környezetéhez és a kultúrájához, mint egy polgári származású. Nem készítik föl erre. Nem szereti azt, ami körülveszi, ami meg jó, az nem tudatosul benne. Leginkább utálja, mert dolgozni kell. Egész kisgyerekként már napszámba jártam. Utólag jön rá az ember, milyen jó volt, s hogy egyáltalán mi volt ez a jó. Kulcsár Szabó Zoltán írt rólam egy monográfiát néhány éve, amivel nem dicsekedni szeretnék, csak azért említem, mert vannak benne fényképek, és borzasztó nehéz volt volt összeszedni a gyerekkoromból fényképeket. Van, akinek a monográfiáját nézve azt lehet hinni, hogy a család arra készül, a gyerekről könyvet írnak majd, fényképezték állandóan, jobbról, balról, elölről, hátulról. Nálunk ilyesmi nem volt. Volt ugyan fényképezőgépünk, apám hozta Kanadából legénykorában, egy doboz alakú Kodak. De nem készültünk arra, hogy belőlem író lesz, vagy hogy bárki kíváncsi lesz ránk. Nem így éltünk.  Alapvetően nem így viszonyultunk a világhoz. Azt hiszem, egyszer voltam gyerekkoromban Egerben, valami sáros utcára emlékszem. Olvastuk és szerettük az Egri csillagokat, de az mintha nem abban az Egerben játszódott volna. Volt azért a környezetünkben, amiről tudtunk, és borzongva gondoltunk rá: a recski kényszermunkatábor. Fölmentünk a falu fölött a hegyre éjjel, és láttuk, hogy mint egy karácsonyfa, ki van világítva. Mondták, hogy ott vannak a rabok. De hogy mért vannak ott, azt már nem mesélte senki. Láttam őket közelről is. Egyszer lent, jóval a tábor alatt, a recski völgyben, a Tarna partján utat építettek, és emlékszem, valaki mondta nekünk, hogy vigyünk magunkkal a napszámba cigarettát, és dobjuk fel nekik a teherautóra, amellyel viszik őket. Meg is tettük, amíg az őrök közbe nem léptek. Sok helyen olvastam, hogy micsoda kultúrája és művészete van a népnek, hogy tudnak mesélni, és milyen meséket alkotnak. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy anyámat kifejezetten idegesítette, hogy én olvasok, nem hogy meséket mesélt volna nekem. Sőt amikor a kisfiamnak felolvastam valami mesekönyvből, kérte, hogy ne olvassak ilyen valótlanságokat, és ez már a hetvenes években történt. Meg van ez szépítve, nem beszélve a ruhákról, sose hordtunk olyat, amilyeneket a múzeumokban látni. Semmi nem volt tudatos, minden utólag vált és válik értékessé. De aztán nyilvánvaló lett számomra, hogy valami elveszett, és hogy ez a romlás nagyon régen kezdődött, amire a téeszesítés tette fel a koronát, s ezzel megszűnt a magyar paraszti kultúra is. Kínos kimondani, de ez a hanyatlás voltaképpen a jobbágyság megszüntetésével vette kezdetét. Amikor azok, akik földet kaptak, földhöz jutottak, arra kényszerültek, hogy versenybe szálljanak. A kapitalizmussal kezdődött.



Élesen közbekérdez Ondrok gödre című regénye, amely azzal végződik, hogy a nagygazda fia, István, kivándorol az Egyesült Államokba. Ennek kapcsán a jobbágyfelszabadítás szimbolikus gesztus, vagy „csupán" a történelmi események megkerülhetetlen része?


Inkább az utóbbi. Én ezzel külön nem foglalkozom a regényben, csak mint tényt közlöm. A jobbágyfelszabadítás idején sem volt mindenki, például, zsellér. Voltak telkes jobbágyok, ami bizonyos mennyiségű föld birtoklását jelentette, ők voltak a módosabb, tehetősebb parasztemberek. Tény, szembe kellett néznem azzal, honnan ered ez az örökség. Viszont az is igaz, hogy a jobbágyfelszabadítás lehetővé tette, hogy az emberek, akiknek szerencséjük volt, vagy törték magukat, nagyobb vagyonra tegyenek szert, és aztán ráeszméljenek arra, hogy a nagybirtokkal versenyezni kell. De azzal nem lehetett versenyezni. Legalábbis nem mindenben.



Anélkül, hogy azonosítanám a regény egyik fontos szereplőjét az ön felmenőjével: dédnagyapja, aki itthon maradt, hogyan folytatta a gazdálkodást? Sikerült fenntartania a jómódot?


Hogyne, ahogy mondtam, még cséplőgépe is volt. Aztán a különféle gazdasági válságok tépázták meg. És a sok gyerek, amivel szétaprózódhat a parasztember birtoka. Akkoriban általános volt a kilenc-tíz gyerek, de előfordult, hogy több is született, tizenhat-tizenhét. Ez elől az aprózódás, szétesés elől is mentek el a gyerekek Amerikába, nemcsak a szegények gyerekei, hanem a tehetősekéi is. Nem tudták volna létrehozni a saját gazdaságukat abból, amit majd esetleg örökölnek. Meg hát ki várja azt ki? Lehet, hogy vénember lesz, mire örököl. Úgyhogy a nagyapám, vagyis a regénybeli István ilyen okok miatt megy el, és közben az apjával sincs igazán jó viszonyban. Azt tervezi, hogy pénzt keres kint, s majd hazajönnek, és gazdálkodni fog. Voltaképpen erről szól az első könyv, az Ondrok gödre, az óhazáról. A másik, a készülőfélben lévő Kaliforniai fürj pedig az újhazáról, ami nem indul új hazának, csak vendégmunkásságnak, mint a többi sok-sok millió kivándorolt esetében. Annyit még hozzá kell tennem, hogy ez a sok-sok millió Magyarországról zömmel nem magyar nemzetiségűt jelentett. Ezt is szeretjük elkenni. Sokkal több volt a román, meg a szlovák, meg a horvát, meg a ruszin.

 

oravecz16


Egymásra találtak a kinti magyarok? Milyen körülmények között éltek, milyen környezetben találták magukat, és hogyan alakították az életüket?


Kulturális értelemben zárványokat alkottak, de a munkahelyen senkit sem érdekelt, ki milyen nemzetiségű. Minden nációnak volt persze valami híre. A magyaroké elég rossz volt. Jól tudtak dolgozni, de sokat ittak. Ami érthető, hiszen a legtöbb férfi egyedül volt ott évekig, kuporgatott, vagy ha családdal volt, el kellett tartsa, és ne felejtsük el, hogy egy parasztember milyen stresszhelyzetbe került kint. Megszokta, hogy egész évben a szabad ég alatt dolgozik, itt pedig ipari munkás lett, bányában kellett dolgoznia, vagy pedig egy kohó mellett, nem tudott angolul, még a feliratokat se tudta elolvasni. Sok baleset származott abból, hogy nem tudták, mi van kiírva. Egyáltalán nem akartak kint maradni, ezért angolul se nagyon tanultak meg, mert minek, pár éven belül hazatérnek. Amiből aztán sok-sok év lett, vagy soha-haza-nem-térés. Vagy például a magyarok, ha berúgtak, sokszor nyilvánosan vizeltek az utcán. Az angolszászok ezt nem tolerálták. Nem tudtak igazából mit kezdeni velük. Az amerikai átlagmunkás akkor már olyan házban élt, amelyben több hálószoba volt. A magyarok zöme pedig úgy nevezett burdokban. A burd szállófajta volt. Úgy keletkezett, hogy ha valaki honfitárs megszedte magát annyira, hogy vett egy házat, kiadta a szobákat, s egy-egy szobában három-négy ember is lakott. Volt ágyra járás változat is, amellett megfelelő fizetség fejében ellátást, kosztot is kaptak. S persze nagy ivászatok folytak. Szóval az amerikaiak úgy voltak a magyarokkal és általában a kelet-európaiakkal, hogy azok valami civilizálatlan, barbár népcsoport. Egyszer olvastam egy akkori professzortól egy tanulmányban, hogy a magyarok megkerülték a Földet, és idejöttek, hogy a barbárságot terjesszék, és leigázzák őket. Nagyon nehéz helyzetbe került az, aki elment dolgozni az Egyesült Államokba. A munka is kemény volt, viszont egy dolog mellette szólt: öt-hatszorosa volt a fizetés az itthoninak. Aztán rendkívül olcsó volt az élelem, úgyhogy aki igazán törte magát, az tényleg össze tudott szedni valamennyit, és hazajöhetett vele. Sokan az ott szerzett tapasztalatok birtokában jöttek rá, hogy Magyarországon nem csak szegények voltak, de a társadalmi berendezkedés is olyan, hogy lenézik őket, vannak urak, meg vannak parasztok, s amikor elmennek egy hivatalba, akkor minden módon megalázzák őket, minden módon nehezítik a dolgukat. Sokak meghatározó élménye volt az Egyesült Államokban, hogy a hatóságok emberként bánnak velük, nem úgy, mint otthon. Azért sem jöttek vissza sokan, mert gyerekeik születtek kint, és a gyerekek már nem akartak magyarok lenni. Egy gyerek, ma is így van, olyan akar lenni, mint a többi gyerek. A többi gyerek pedig angolul beszélt, és ráadásul még csúfolta is őt, ha másképp öltözött, ha más nyelven fejezte ki magát. Vagy pedig, ami szintén gyakori volt, meghalt ott egy családtagjuk, egy gyerekük, és nem akarták otthagyni a sírját. És aztán jött a betetőzés, a háború, ami után már nem lehetett visszajönni abba az országba, ahonnan elmentek. Az az ország megszűnt. Sokaknak Romániába kellett volna visszajönniük, vagy Szlovákiába, vagy Horvátországba. De persze egyéni sorsként kell megítélni minden sorsot. Előfordult, hogy a gyerek annyira nem tanult meg magyarul, hogy amikor az Egyesült Államok hadseregének katonája lett, mert behívták, angolul írt haza a szüleinek, a szülei átvitték a levelet a magyar szomszédoknak, akik tudtak angolul, hogy azok lefordítsák nekik. Akkor megírták a válaszlevelet magyarul, ugyanazzal a szomszéddal lefordíttatták angolra, és azután küldték el a fiúnak.



Hogyan kapcsolódik ehhez a világhoz készülő regénye, a Kaliforniai fürj?


A történet két helyszínen játszódik az Egyesült Államokban. Az egyik a családom szempontjából valóságos helyszín, Toledo, Ohio államban, ahol valóban ott éltek a nagyszüleim a huszadik század első évtizedében, és ahol a Mamuee folyótól keletre, tehát szinte a városon kívül voltaképp volt egy magyar város. Lakott benne szlovák és más nemzetiség is, de csak nagyon kis számban. Szinte teljes magyar élet zajlott, tizenvalahány-ezren voltak csúcsidőben, ma is megvan a magyar templom. Nagyon kellemetlen hely volt, amolyan szegénynegyed, a „síneken túl", ahogy Amerikában mondják, ahol a legrosszabbak a feltételek, a nagyvárosok peremén. Kis Birminghamnek is hívták, tele volt kohókkal, gyárakkal, büdös volt, s nagyon füstös a levegője. Itt játszódik az újhazai rész első fele vagy első harmada. Nem egészen közismert, hogy akkoriban is voltak már gazdasági válságok, nem csak az a bizonyos nagy, az 1929-ben kezdődő: 1907-ben is volt egy, és előfordult, hogy nem volt munka. Az én István nevű hősöm ide érkezik családostul, itt dolgozik egy öntödében, de mivel romlanak a viszonyok, továbbállnak. Kaliforniába mennek, ahol olajmunkás lesz. Kaliforniában többféle olajláz volt, a második legnagyobb a 19. század végén tört ki, és jócskán átnyúlt a 20-ba. amikor a Santa Clara folyó völgyében is olajat találtak, Santa Paula város környékén, ahol a Union Oil nevű cég  vette „kezelésbe" a térséget, amely cég azután az akkori világ egyik nagy olajvállalata lett. Odamegy tehát a család, és ott lesz olajmunkás István. 1907-ben járunk. Elég közel vannak a fúrótornyok a városhoz, haza lehet menni, de természetesen nem mindennap. Hetente viszik őket haza, hétvégén, és kéthetente van fizetés. Amikor nappalos az ember, éjszaka alszik, ott kint, egy kalyibában, amikor éjszakás, akkor meg nappal. István nem keres annyit, mint Toledóban, de tovább tudnak gyűjteni, és takarékosan bár, de jól élnek. További gyerekek születnek, akiket kihoztak, azok közül egy meghal, egy pedig felnő. Múlnak az évek. Összejön a pénz, amiért kijöttek, de a hazamenésből a végén semmi nem lesz. Meghal még egy gyerek, a többi gyerek pedig már nem akar Magyarországra menni, magyar lenni, és a szülők is beilleszkedtek annyira, hogy megijednek attól, ami otthon az első világháború, Trinanon után várna rájuk, és maradnak.



Ami a prózáját illeti, tudható, hogy közölt színibírálatokat, de nem klasszikus kritikákat, hanem színinovellákat. Ugyanakkor feltűnő, hogy a Kedves John leveleit, az Egy hegy megy publicisztikáit leszámítva nem ír kisformában. Érdekli a novella, tervez elbeszélést írni, vagy ez kimarad az Oravecz-életműből?


Lehet, hogy kimarad, ugyanis sose terveztem kisprózát, sőt, semmilyen prózát sem. Persze sokszor foglalkoztatott, gondoltam rá, hogy ezt vagy azt meg kéne írni ilyen formában, de úgy éreztem, alkalmatlan vagyok rá. Vagy ha nem is alkalmatlan, komolyabb ambícióim nincsenek, nem voltak. Értekező prózát is elég későn kezdtem el írni. Nem tervezek ilyet, örülök, ha a regényt be tudom fejezni.

 

 

 

Megjelent a 2012/1-es Bárkában.


Oravecz Imre regényrészlete a Kaliforniai fürjből ugyanebben a lapszámban.

 


 

2012. február 24.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Szerényi Tamás: A vízpartonTakács Adél: Szivattyú
Öltözködő és költözködő lombjainkBandi plébános, a református lelkész
Bali Anikó verseinéz – Istók Anna Závada Péter-paródiájaAcsai Roland verseiBenyó Tamás versei
Fehér Béla: Meghívás karóba húzásraSzíverősítők és egyéb ösztrogének – Rimóczi László Kiss Judit Ágnes-paródiájaKiss László: A titokMert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png