Farkas Wellmann Éva
Könnyelmű évadidézés
Békéscsabai Jókai Színház, 2016/2017
Megfeszített tempó, műfajkavalkád, a legváltozatosabb színházi élmények… A 2016/2017-es évad a Békéscsabai Jókai Színházban, talán a bemutatók nagy száma miatt, sokkal hosszabbnak tűnt a valóságos tíz hónapnál – szinte hihetetlen is, hogy egy társulat ennyi és ennyiféle produkciót érvényesen létre tud hozni ilyen szűk időkeretben. Értékelni meg, akár felkért zsűritagként, csak a szó legelvontabb értelmében lehetséges (ha egyáltalán). Hiszen egy vidéki színház, amely programként vállalta a közérthetőség és a minőségi szórakoztatás igényét, egészen biztosan nem egyetlen ízlésnek akar megfelelni, s ebből következőleg sokszínű repertoárt nyújt, a nézői elvárások minél szélesebb rétegű megszólításával. Az „értékítélet” így csakis valami egészen szubjektívre: az általában vett hitelesség-élményre és a meghatározó benyomásokra támaszkodhat. Sarkítva néha, csak néhány szempontot kiemelve – vagy összképet nézve. És leginkább talán: élvezve a látottakat, s kicsit odafigyelve a szünetben elcsípett megjegyzésekre, egyéb visszajelzésekre.
Az évad erős felütéssel indult, Örkény István drámájával, a Macskajátékkal. Az előadásnak komoly színházi és filmes előzményekkel kellett szembenéznie, s megalkotnia a saját kereteit, világát. Ebben a Macskajátékban a szöveg és a játék dominanciáját érezni; a rendező, Juhász Róza nem fáraszt eredetieskedő kényszermegoldásokkal. Engedi érvényesülni Örkényt, és teret ad Felkai Eszternek, hogy értelmezze Orbánné figuráját. Olyan karaktert láthatunk, aki merészen szembeszáll a sztereotípiákkal (miközben néhányat meg is erősít), és alapvető emberi kérdéseket feszeget látszólagos könnyedséggel és utánozhatatlan eleganciával.
Felkai Eszter, Mészáros Mihály és Kovács Edit
Macska-egér játék ez, a mélyen rólunk szóló fajtából, amely úgy kezeli a váratlan fordulatokat, hogy egyetlen pillanatig sem válik olcsóvá vagy szenzációhajhásszá. Felkai Eszter színpadi jelenléte rendkívül erős, még a többi – egyébként remek – alakítást is meghatározza atmoszférájával. Mészáros Mihály (Csermlényi Viktor), Fodor Zsóka (Giza), Kovács Edit (Paula), Tarsoly Krisztina (Egérke) és az azóta sajnálatos módon elhunyt Csíky Ibolya (Csermlényiné Bruckner Adelaida) játéka mégis tovább tudta árnyalni ezt a légkört: egységes, működő történetté formálva a drámát. A kései éveikben egymás felé, majd onnan Isten tudja, merre sodródó antihősök sorsa az élet folytathatóságának, a megöregedés lehetőségeinek kérdéseit fogalmazza újra. A válaszok pedig döntően az élet felé terelnek ebben az előadásban, Felkai Eszter huszonéves nőket megszégyenítő energiájának köszönhetően.
A két felszabadult vígjátékot, a Balkán Kobrát és a Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk! című darabot jó érzékkel vette fel műsorrendjébe a teátrum – a legtöbb véleménykutatás és a közvetlen visszajelzések alapján is az ilyen típusú előadások aratják a leghangosabb közönségsikert. A két produkció között azért komoly mélységbeli különbség merül fel. A Csak semmi szexet… egy jórészt helyzetkomikumra épülő, könnyed szórakozást ígérő és megvalósító előadás, a Balkán Kobra viszont ennél jóval többet vállal.
Az előtérben: Köböl Lilla, Tege Antal, Komáromi Anett
A Balkán Kobra Ivan Kušant és Tasnádi Istvánt jelöli szerzőkként, és koprodukció a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal. A Balkán sztereotípiái mind felsorakoznak: szertelen, kaotikus életfelfogás, szabados, laza, vidám viselkedés, hangoskodás, nem mindig kinyomozható bűnügyek, korrupció, Kusturica és Bregović, zene és mulatás minden mennyiségben. Ez a darab nem mondja azt, hogy mindez nem igaz: talán épp azzal gondolkodtat el saját előítéleteinken, hogy túlkarikírozza ezeket az elemeket. A sztori viszonylag egyszerű, bár a fő cselekményvonal több izgalmas mellékszálat is rejt. A gazdag és visszafogott műveltségű vállalkozó, Juraj Ardonjak (Csomós Lajos) útjában van bővérű hitvesének (Komáromi Anett), aki eldönti, hogy megszabadul tőle. Már csak az a kérdés, hogy ki végezze a piszkos munkát. Gyilkosjelöltté válik a feleség szeretője: a tanult, ám pipogya Borisz Mozsbolt (Czitor Attila), húgának, Tonkának a két udvarlója: Miroszláv Frankics (Gulyás Attila) és Adam Zsazsics rendőrtizedes (Szabó Lajos), valamint a Joszip Zeljics nevű paraszt, akit a bemutatón maga a rendező, Katkó Ferenc alakított, rendkívül árnyalt és hiteles játékkal. A maga során mindegyik szereplő maga köré csoportosítja szinte az összes többit, és ezzel újabb lehetőségek teremnek a cselekmény, a konfliktusok és a humor számára is. (Tonka – Köböl Lilla – például Ankica szolgálója, de egyben Borisz testvére, két fiatalember áhított szerelme és Ardonjak ágyasa is.) Mindezekhez csatlakozik egy rettegett hírű bérgyilkos is: Kobra – Tege Antal zseniális megformálásában. Ebben a világban talán az a legszenzációsabb, hogy minden olyan, mintha. Az anyagi fedezet megvolna a stílusos, elegáns élethez, de mégis minden eleme csupán utánzat, a külföldi, gazdag társadalmi réteg majmolása. A helyi kivitelezés így lesz aztán giccses, elnagyolt, olyan, amilyen. Szinte mindegy is, hogy végül sikerül-e elbánni a dúsgazdag férjjel, s ha igen, akkor kinek, a darab lényege a momentumokban húzódik. Azokban a pillanatokban, amelyek közben felhőtlenül kacagunk a néha trágárságig menő felszabadultságon, de mindvégig tudjuk, hogy szomorú tények képezik a hátteret.
A Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk világa ennél jóval egyszerűbb. Az Anthony Marriott–Alistair Foot jegyezte komédiát Merő Béla rendezte, a főbb szerepekben Czitor Attilát, Komlóssy Katát, Nagy Erikát és Csomós Lajost láthatjuk. A nemzetközi sikerelőzmények is mutatják: a könnyed téma, a nem túlbonyolított viszonyok és a pajzán utalások elegendőek ahhoz, hogy egy történet működni tudjon, persze, ehhez azért kellett az is, hogy a rendező és munkatársai, nem utolsósorban a színészek, alaposan megtervezzék és pontosan működtessék is a darab belső dinamikáját.
Mintegy ellensúlyozásul, három monodráma-bemutató is született az évadban a Jókai Színházban: a Sonkamenüett, illetve Az őrült naplója. Mindegyik esetében azonban adódott egy objektív kellemetlenség: a premier után nehezen vagy alig volt megtekinthető az előadás. (Az őrült naplójáról például egy előreláthatatlan körülmény miatt le is maradtam.) Reménykedjünk, hogy éppen ezért viszont a darabok műsoron maradnak, és a következő évad(ok)ban hallhatunk még róluk.
A Sonkamenüett a 2016-os naptári év utolsó bemutatója volt, ráadásul ősbemutató. Műfajmegjelölése szerint rokokó musical-operett öt felvonásban, rendezője az aradi teátrum vezetője, Tapasztó Ernő. A mű eredeti címe Stratégia két sonkára, szerzője Raymond Cousse francia színész-rendező-író, de a készülő darab ennek egy kissé leporolt, továbbgondolt változata, amely elsősorban Nótáros Lajosnak, de Fekete Rékának és Tapasztó Ernőnek is köszönhető. A darab egyik problémafelvetése, hogy vajon miről is van szó: az emberek disznók vagy a disznók emberek? Tege Antal, a darab főszereplője, még a próbafolyamat elején nyilatkozta a Magyar Időknek: „Társadalmi problémákat, konvenciókat feszeget a darab a disznó szemszögéből – ráadásul gondolom, hogy furcsa is lesz a nézőnek, amint ott állok rokokó ruhában, miközben patáim vannak, orrkarikám (…)” Rendkívüli, többrétegű színészi teljesítmény ez a másfél órás produkció, továbbgondolásra késztető mondatokkal, melyek még napokkal később is vissza-visszaköszönnek.
Tege Antal
A negyvenkettedik széken ülő nő igazi mai történet, Tallér Edina tollából, Gerner Csaba rendezésében. Tarsoly Krisztina azonban, aki az egyedülálló, ezer problémával küzdő nőt alakítja, valami sokkal általánosabbat is az arcunkba tart. A magány arcait és következményeit hozza közel, egy olyan világban, ahol mindenki bedobozolható, és számon kérhető rajta a korának, helyzetének megfelelő imázs. Óvatosan, mintha próbálna menekülni ebből, de az elszántság kevés benne, beéri a monotóniával, állandósággal. Még nem tudatosítja, hogy ő is saját megrögzöttségeinek rabja, és benne is számtalan előítélet működik. Sok elemében tűnhet ismerősnek.
Mrożek tragikomédiája hozta a műfaj összetettségének minden előnyét: a Tangó minden elemében egy jól egyensúlyozott, kidolgozott alkotásként jelent meg a deszkákon. Már a színtér kialakítása is beszédes: a rendező, Csiszár Imre találóan egy vívópásthoz hasonlította. A felület egyik oldalát egy hatalmas ravatal uralja, és természetesen nem marad szerep nélkül a jelenléte. A nézőnek határozottan az az érzése, hogy minden hangulati-tematikai mélypont ellenére is, a színészek minden pillanatát élvezik az előadásnak. A Kossuth-díjas Szakács György jelmezei már önmagukban is derültséget keltenek, ugyanakkor a megidézett kor szorongató emlékét. Fehér Tímea anya- és Bartus Gyula apafigurája kimondottan bájos naivitással egészíti ki egymást, és az Edeket játszó Katkó Ferenc szerepépítkezése, kibontakozása félelmetes tetőzése a történéseknek. Gulyás Attila Artúrja pedig mindehhez leginkább porondmesterként viszonyul, aki mesterien és látszólag határozottan irányítja az eseményeket. A Tangó az évad egyik üdítő magasságát jelentette a komplex színházi élmények kedvelőinek.
Bartus Gyula, Fehér Tímea, Mészáros Mihály, Gulyás Attila
Az Eperjes Károly rendezte Ármány és szerelem-bemutató kapcsán arra voltam kíváncsi, hogy milyen mértékben lesz 18. századi, milyen mértékben 21. századi a történet – és főképpen: nézőként el fogom-e tudni hinni a darabot úgy, ahogyan kínálják számomra? Ha röviden kellett volna válaszolnom erre a kérdésre az előadás után, azt mondtam volna: igen is, nem is. A látvány szintjén – jelmezek, díszletek tekintetében egyértelmű a 18. századra való utalás. Nem tolakodó részletességről van szó, hanem a „pont elég”-érzésről, továbbá néhány nagyon frappáns leleményről. Hogy csak egyet emeljek ki, a kancellár dolgozójából egy kisebb budoár (vagy kéjlak) nyílik, díszes képkeret-álcával, amelyen ki-be lehet húzogatni a mélypiros függönyt. Nagyon beszédes elem, hiszen a főúr tulajdonképpeni élete ott zajlik, a színfalak mögött, minden tulajdonképpeni esemény csak zavaróan megszakítja a gátlástalan hancúrozását. Szinte mellékes foglalatosságként innen irányítja Von Walter az udvar sorsát, az egyes szereplők magánéletét. Bartus Gyula, a karaktert megformáló, Jászai Mari-díjas művész talán a legösszetettebb játékot prezentálja – igazi kaméleonként, szinte folyamatos bravúrsorozattal változtatva személyiségét. Az ő fia a tulajdonképpeni főhős, Ferdinand őrnagy (Tóth János Gergely egyetemi hallgató értelmezésében), aki a klasszikus történet szerint beleszeret egy közönséges polgárlányba, Miller Lujzába (akit Papp Barbara színihallgató alakít), s ezzel a korabeli „rendet” végzetesen felborítja. Egyfelől, mivel a lány kezére apja titkára, Wurm (Krupp Bence egyetemi hallgató) is igényt tart, másfelől, mert a fiúval éppen Lady Milford, a herceg kegyencnője becsületét szeretnék megmentetni. A Lady egyébként valódi meglepetés ebben az előadásban: Komáromi Anett az eredeti, látszólag egysíkú nőtípus helyett egy intelligens, érző, lélektanilag árnyaltan felépített karaktert nyújt.
A néző azonban leghosszabb ideig a fő cselekményszálra koncentrál; Lujza és Ferdinand szerelmi viszonyának alakulása a tét. Az őrnagyot alakító Tóth János Gergely rendkívüli felkészültsége ellenére sem tud teljesen meggyőzni a Schiller-alak mai hitelességéről. A folyamatosan ugyanazon a magas hőfokon (és hangerővel) izzó szenvedély mellett nem érzékeltem fikarcnyi humort vagy aktualizálást, esetében inkább azt mondhatnánk, hogy kevesebbel jóval többet mutathatott volna. Papp Barbara játék-izzása nem ennyire egyenletes, a történésekre mindannyiszor más és más árnyalatú reakcióval válaszol, s a történet elejétől végéig jól követhető ívet ír le a személyiségének változása. Összességében elmondható, hogy az előadás azon részei hitelesek és igazán üzenetet hordozóak, amelyekben inkább a valódi érzelmek, hús-vér gesztusok dominálnak, és nem a romantikával kapcsolatos sztereotípiákat próbálják megjeleníteni.
Májusban az új színházi élményt Molnár Ferenc klasszikus darabjának, Az üvegcipőnek a premierje jelentette. A „józsefvárosi Hamupipőke”-történetet sokan várták már a városban, és nem is kellett csalódniuk: Tege Antal rendezésében egy huszadik századelőt megelevenítő, de alapvetően az emberi kapcsolatokra koncentráló, egységes darabot láthattak. Sipos Lajos műbútorasztalos Bartus Gyula értelmezésében látványos emberi zarándokutat jár be: merev, megkeseredett, alávetett szerepéből lassan tudatos, saját döntésekre képes, érezni merő személyiséggé válik. A kulcs természetesen a kis cselédlány, Irma, akit Földesi Ágnes alakít, következetesen képviselve azt a bolondos, butuska, de mégis imádnivalóan életteli perspektívát, amely felszabadító hatással van rá. A Molnár Ferenc személyes élettörténetét ismerők számára önkéntelenül is felidéződik a párhuzam: Irma az ifjú Darvasi Lilire emlékeztet, és Nagy Erika Adél-asszonyában is ott rejtőzik valahol Fedák Sári egyénisége.
Nagy Erika, Bartus Gyula és Földesi Ágnes
Három új, fiataloknak szánt bemutatót is láthattunk az évadban. Még szeptemberben egy Grimm-mese került színpadra, A széttáncolt cipellők. A darab rendezője a zittaui Gerhart Hauptmann Színház igazgató-rendezője, Szalma Dorotty – aki Kerstin Slawek színpadi változata alapján dolgozott. Vadász Gábor főszereplésével a kedves mesedarab fogyasztható és hihető módon jelenik meg a kicsik számára – örömüknek felszabadult módon hangot is adnak.
Jó hagyománya van a táncos produkcióknak is ezen a vidéken – 2014-ben például Ládafia címmel mutattak be táncos mesejátékot a Balassi Táncegyüttessel közösen. Márciusban szintén velük összefogva, ifj. Mlinár Pál koreográfiájával játszották az Állat(i)mese című darabot, mely tulajdonképp egy ízig-vérig emberi történet, sok humorral és tanulsággal.
Decemberben, karácsony közeledtével családi musicalt mutattak be, melyet a Nádasdy Kálmán-díjas Szomor György rendezett. A Budapesti Operettszínház művésze szinte hazajár Békéscsabára, többen éppen a személye miatt váltanak jegyet az előadásra. A Diótörő és Egérkirály Hoffmann meséje nyomán, de – mint ígérték – „attól jelentősen eltávolodva született”, és hangulatos, igazi ünnepváró élménnyé tudott lenni, sok szép zenével. Varázslat és álmok, melyek valóra válhatnak – egy előadás erejéig talán a felnőttek is hinni tudtak a csodában.
A színház hivatásának tekinti, hogy valamilyen módon az iskolai tananyaghoz is kapcsolódjék, hogy a diákoknak új látószöget nyújtson a kötelező olvasmányokhoz. Ebben az évadban Arany János Bolond Istókját dolgozta át Zalán Tibor, és áprilisban mutatták be a Jászai Mari-díjas Árkosi Árpád rendezésében. Zalán Tibor nehéz helyzetben lehetett egy gyakorlatilag színpadképtelen történet dramatizálásával, és ezt szimpatikus humorral el is ismerte egy, a Bárkaonline Ütőér rovatába írt tárcájában: „a Bolond Istókban semmiről sincs szó – Aranyon kívül. A szavak zseniális Aranyán, az arany-szavak zseniális költőjén – kívül.” Így nem csoda, hogy végül ennek az előadásnak a legnagyobb érdeme a szó lett, a nyelv, Katkó Ferenc (a narrátor) hősies előadásában.
Az előző évadból Moliére-től A fösvény is bekerült a színházba, ezt az elmúlt évad során a vidék iskoláiban játszották nagy sikerrel, Seregi Zoltán rendezése pedig, a Móricz-klasszikus Légy jó mindhalálig, melyet tavaly főként a diákok láttak, most az idősebb generációk tapsainak is örvendhetett.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.
