Kolozsi Orsolya
A "kitanult látás" mellőzése
Podmaniczky Szilárd: Idegpályáim emlékezete

Immár tizenkettedik kötetével jelentkezett 2006 őszén Podmaniczky Szilárd. Az Idegpályáim emlékezete című novelláskötet kiadásának módja egészen új, hazánkban eddig nem alkalmazott modellt követ, a szegedi író ugyanis, némileg belefáradva a hazai könyvkiadói működésbe, saját alapítványt hozott létre, s szövegeit ennek segítségével jelenteti meg. A Nyugat-Európában már működő és bevált modell Magyarországon egyelőre csak előzmények nélküli kísérlet, mely a későbbiekben esetleg mintaadó könyvkiadási móddá nőheti ki magát. E kiadási mód egyik legfontosabb jellemzője, hogy az alapítvány által gondozott és megjelentetett kötetek nem kerülnek bolti forgalomba, hanem közvetlenül az alapítványtól rendelhetők meg (érdemes szétnézni a színvonalas és gazdag www.podmaniczky.hu weboldalon). Ezenkívül fontos és rendkívül szimpatikus eljárása, hogy köteteit igyekszik minél közelebbről megismertetni potenciális olvasóival. A Podmaniczky Művészeti Alapítvány rendkívül sok felolvasóestet, könyvbemutatót szervez a teljes magyar nyelvterületen, a kiadott könyveket nem csak az elkészülésükig követi nyomon, hanem nagy hangsúlyt fektet azok utóéletére, a befogadók és a szövegek közötti személyes viszony kialakítására.
A 2006-ban Mikes-díjjal jutalmazott szerző legújabb prózakötete tehát irodalomszociológiai szempontból vizsgálva is kitüntetett pozíciójú alkotás. Ez a különleges státusz azonban más nézőpontból is biztosnak tűnik, hiszen ez Podmaniczky eddigi pályájának legszemélyesebb kötete, melyben minden kétséget kizáróan saját gyermekkorát idézi fel. Olyan kötet, ahol a szerző/elbeszélő különbségtevés éppen ezért különösen nehéznek bizonyul. A könyv a Novellák falusi gyerekkorról alcímet viseli, tehát mind műfajilag, mind tematikusan igen határozottan definiálja önmagát. A megjelölés értelmében novellákat tartalmazó kötet két nagyobb egységre tagolódik, az első egy-egy gyermekkori élményt beszél el, a dinnyeszedéstől, a fáramászáson át, egy tehénnel való találkozás különös kalandjáig, melyek egytől egyig egy falusi kisgyerek történetei. A második rész rövidebb szövegeit egy-egy címszó (Hó, Kultúrház, Mozi, Karácsony stb.) szervezi egységbe, és az asszociativitásra támaszkodó technika segítségével hívja elő a rá vonatkozó emlékképeket, emléktöredékeket, így itt a Podmaniczky-írásokra olyannyira jellemző töredékesség, fragmentáltság lesz a meghatározó. A gyermekkor emlékei hol nagyobb, hol kisebb darabokban villannak fel, de az emlékezés természetes működésmódjának megfelelően sohasem képesek egy valaha-volt teljesség visszaadására, csupán bizonyos hangulatok, benyomások érzékeltetésére. A szegedi író egyébként is otthonosabban mozog a rövidpróza világában – bár több rövidebb regénye is napvilágot látott már -, a terjedelmesebb regényekre jellemző nagyobb lélegzetvételű narratíva megalkotása kevésbé az ő terepe, a rövid skiccek, képek, jelenetek felfestésében viszont talán jelenkori prózairodalmunk legtehetségesebb alkotója.
A gyermek-nézőpont érvényesítése sem teljesen új vonás, hiszen már az Időntúli hétméteres című regénytrilógia első két darabjában (Anyák napalmja, Vénusz a Rózsadombon) is meghatározó szerephez jutott. Fontos változás azonban, hogy míg ott ez a jellegzetes szemlélet inkább a szürrealitás és az abszurd irányába vezette a szövegeket, addig a legutóbbi kötet inkább a hagyományos felépítésű, könnyebben befogadható Podmaniczky-írások sorába illeszkedik. Az Idegpályáim emlékezete nem követel különösebben nagy befogadói erőfeszítéseket, de a humoros és poénokban gazdag írások sajátos „kétrétegűsége” nem csupán a szórakoztatás felől képződő elvárásokat elégíti ki, hanem lehetővé tesz olyan olvasatot, olvasatokat is, melyek jelentősebb elméleti kérdések mentén szerveződnek.
De visszatérve a gyermek-nézőponthoz, milyen hozadékai vannak ennek? És biztosak lehetünk-e abban, hogy itt valóban egy gyerek beszél? Ez utóbbi kérdésre a válasz természetesen az, hogy nem. Az író nem is kísérli meg a gyermekhang imitációját, hanem világossá teszi, hogy a gyermekkori emlékeket felidéző tudat egy felnőtté. Az elbeszélő igyekszik rekonstruálni a régi történeteket, és az egykori nézőpontot is felidézi, de ezeken nyomot hagy a felnőtt reflexiója is, ezért valamiképpen, olykor nehezen szétválasztható módon egymásba játszik a két szemlélet. Az elbeszélői hang nem, de a gondolkodásmód a gyermekét utánozza, így olyan dolgokra csodálkozik és kérdez rá, melyek felnőttként már említésre sem méltatunk. Podmaniczky felteszi a gyermek szemüvegét és azon keresztül igyekszik láttatni a világot. A kötet kis hősét lenyűgözi a forgótárcsás mosógép, nem érti miért nem nő ki a galamb, ha elássuk a földbe és nem egészen biztos abban, hogy az állatok valójában nem állatbőrbe bújt emberek. A novellák a hétköznapi történetek fonákját mutatják be, így voltaképpen nem az események maguk az érdekesek, hanem azok a magyarázatok, melyeket ezekhez egy kisgyerek társít. Banális történeteink így válhatnak irreális, félelmetes vagy kacagtató elbeszélésekké egy olyan látásmódon keresztül, mely még nincs szabályozva, szűkítve a társadalmi szocializáció által. A kisgyermek azonban nem csak az őt körülvevő tárgyi világot figyeli ezzel a szemlélettel, hanem a nyelvre is ezzel a „romlatlansággal” csodálkozik rá. A nyelvvel való játék, az állandósult szókapcsolatok, kifejezések kifordítása, új kontextusba helyezése a többi Podmaniczky-kötethez hasonlóan ebben a könyvben is kiemelt szerepet kap. Ezek a megoldások legtöbbször viccesek, ugyanakkor a nyelv működésmódjának furcsaságaira, jellegzetességeire is felhívják a figyelmet. Jó példa erre a következő bekezdés: „A nővéred sem tudja, mikor jön apád, kérdeztem. Nem, mondta. A nővéred marhára hasonlít, mondtam. Figyelj, ha ezt megmondom neki, nem jössz holnap dolgozni. Mit mondasz meg? Hogy marhára hasonlít. Marhára hasonlít rád, úgy értem.”
A nyelvhez való különös viszonnyal szoros összefüggésben áll a cím, mely amellett, hogy az emlékezés-tematikára és az érzékelés ösztönösségére is utal, egyben kapcsolatot létesít két, időben igen távoli szerzővel: Kazinczy Ferenccel és Tandori Dezsővel. Bár e két név és életmű szinte sehogyan sem hozható közös nevezőre, az bizonyos, hogy a nyelv megújítására tett radikális kísérleteikben mégiscsak fellelhető valamiféle hasonlóság. Így aztán nem véletlen, hogy a nyelvi leleményekben gazdag, a nyelv kérdéséről nem csak elméleti síkon gondolkodó, hanem a gyakorlatban is rendkívül sokat kísérletező szerző címadási gesztusával őket jelöli meg előképként.
A sokféle kérdést felvető, rendkívül szórakoztató kötet felfrissíti olvasóját azáltal, hogy kimozdítja megszokott pozíciójából és egy olyan nézőpontot kínál fel neki, ahonnan már nagyon régen nézte az eseményeket. Olyan látószöget kölcsönöz befogadójának, melyből már meglévő tapasztalatai nélkül tekinthet a világra: a gyermekkor szemléletét. Ahogyan az elbeszélő fogalmaz a könyv utolsó lapján: „Kisgyermekként mindent addig élveztem, amíg nem hánytam tőle. Most már persze olyan vagyok, amilyennek innen, a kitanult látáson keresztül látom magam. Akkor nem volt kitanult látás. Csak beleveszés a habzsolásba, a fantáziám szabadon járt ismeretlen útjain. Hiányzik. Azt hiszem, hiányzik, ha hagyom.”

Megjelent: Bárka 2007/2

Kapcsolódó:

A keresés megszállottja (beszélgetés Podmaniczky Szilárddal)

Podmaniczky Szilárd verse

Bárka 2007/2

Főlap