Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 

 R__v__sz_Emese__Sz__ll__si_M__t__ja_.jpg

 

Révész Emese

 A táj lelke és étosza

 

Szokás az illusztrációt a fordításhoz hasonlítani, amely szavakról képekre fordítja a történeteket. A két csillag esetében többszörös átfordításról van szó, amelyben az egymásból eredő elbeszélések során mindig újabb jelentésrétegekkel és árnyalatokkal gazdagodik az eredeti szöveg. Kérdés persze, hogy beszélhetünk-e eredeti szövegről Samuel Allo meséi kapcsán, aki magát vándor mesemondónak tartja, a világot járva hallgatja meg és adja tovább a meséket. Ősi történetek ezek, amelyek évszázadok óta szájról szájra járnak. A téma kutatói hangsúlyozzák, hogy a mesemondás szóbeli, közösségi elbeszélés, amely eredeti formájában performatív, dialogikus interakció, ahol a hallgatóság a mesélő hangzó szavain keresztül, aktív módon kapcsolódnak be a történetbe.[1] Alakot és minőséget váltanak tehát, amikor a történeteket lejegyzik, és azok irodalmilag megformált szövegként élnek tovább. A Grimm-mesékhez hasonló történt Samuel Allo elbeszéléseivel is, amikor a francia utazó által gyűjtött történeteket Gombos Kata leírta. Ennek során nem csak a szóbeli mesét igazította irodalmi formába, hanem nyelvet is váltva, franciából magyarra fordította Allo elbeszéléseit. Bármilyen ízes is az élő beszéd irodalmi átirata, a transzformáció során elvész az elbeszélő személyes jelenlétének varázsa, a gesztusok, hanghordozás, mimika intenzív hatása. E „veszteségért” kárpótolnak minket Szimonidesz Hajnalka illusztrációi, amelyek a festői látvány szenzuális rétegeivel gazdagítják a befogadást. Az átiratok folyamán új minőség ölt testet: a hallgatóból olvasó lesz, az olvasóból pedig néző, aki a mesélő szülő hangján és a látott képeken keresztül kapcsolódik bele a történetekbe.

 

A_k__t_csillag.jpg

 

A két csillag a 2021-es év egyik legszebb hazai gyermekkönyve. Ahogy a szívügyekkel ez lenni szokott, ez a könyv mély elkötelezettségből jött létre, ez magyarázza, hogy kiadója, Gombos Kata láthatóan nem sajnált sem időt, sem pénzt a kötet megformálására. Olyan művészi könyvtárgy jött létre ily módon, amely minden részletében átgondolt, anyagában nemes, szellemiségében mély, ízlésében pedig kifinomult. 26x23 cm-es, négyzetes formátuma teret enged a képek festői minőségének érvényesülésére, de jól illeszkedik az olvasó kezéhez is. A borító képe a füves domboldal fölé boruló csillagos eget ábrázolja, a belső borítón pedig egy napsütéses rét látványa bontakozik ki. Mindez meg is adja az illusztrációk alaphangját, nyitányai a köteten belül kibontakozó festői tájképek sorának. Szimonidesz Hajnalka nagyívű látképei a köteten belül átgondolt, rétegzett struktúrában bontakoznak ki. Samuel Allo mindegyik meséjéhez négyféle képtípus kapcsolódik: a pauszpapíron megjelenő alakzatok, egyoldalas és kétoldalas kompozíciók, amelyeket néhány kisebb, szöveg közti illusztráció kísér. A képek fokozatosan, rétegesen kibontakozó látványa az ismeretlen tájhoz való lassú közelítés benyomását kelti a nézőben. Nézőpontja nem a mese szereplőinek szemszöge, hanem a meséket gyűjtő, vándor-utazó külső tekintete. Úgy tárulnak fel az újabb és újabb tájak, ahogy az utazás során váltakoznak tekintetünk előtt az idegen tájékok látképei.

A tájra a művészet történetében a romantika óta tekintenek úgy, mint szimbolikus, lelki tartalmak hordozójára. Ekkortól már nem csak a történések színpada, hanem önálló tartalommal és jelképi erővel bíró látvány. A tájkép illusztratív alkalmazásának is vannak klasszikus példái. Ilyen a világhírű japán illusztrátor, Mitsumasa Anno Anno’s strange Wood címmel 1977-ben megjelent kötete, amelynek oldalpárjai a hagyományos böngészőket megújítva, szöveg nélkül a táj és az erdő létképeit tárják a néző elé.[2] Szintén nemzetközileg meghatározó Anne Brouillard L’Orage című képeskönyve, amely a „silent book” korai példájaként a táj fokozatosan átváltozásával meséli el a vihar feltámadását, tombolását majd elvonulását.[3] Az idei pozsonyi BIB egyik Arany Alma díjának nyertese Anna és Varvara Kendel orosz szerzőpáros könyve, amely az orosz észak tájait és élővilágát mutatja be festői szépségű tájképekben.[4] De előképként említhetjük Satoe Tone Pipó utazása című festői szépségű képeskönyvét is, amely az idő múlását, az évszakok változását a táj átalakulásán keresztül érzékelteti. Utóbbi kötetet 2014-ben éppen a biatorbágyi Kisgombos Kiadó jelentette meg Magyarországon.[5]

Szimonidesz Hajnalka az illusztrációit eloldozza a hagyományos narratív, leíró kötöttségektől, nem a karaktereken és eseményeken, hanem a tájakon keresztül kapcsolja be az olvasót a mesébe. A hagyományostól némiképp eltérő „képolvasást” kíván ez a nézőtől. Napjaink gyermekkultúrájának képzuhataga intenzív módon bombázza a tudatot az események direkt ábrázolásával. Ehhez képest megkönnyebbülést jelent a tágas tájak szemlélete. Az események üres színterei ezek, ahol a szereplőkkel történő dolgok csupán időleges és efemer epizódjai a természetnek. Mindez új dimenzióba helyezi a szövegek értelmezését is, a szó szerinti cselekmény helyett annak általános, morális értelmezésére terelve a figyelmet. A táj ebben az értelemben olyan időtlen, meditációs tér, amely a szó szoros értelmében is teret ad a mese történéseinek átgondolására. Jellemző példája ennek az átfordításnak A két csillag nyitó meséjének két illusztrációja, ahol az első, kisebb képen az ablakból nézzük, amint a tengert nézi a kisfiú, majd a következő, két oldalas képen azt látjuk, amit ő lát: a viharos tengert.  

A kötet alapmotívuma az utazás, Allo hét meséje a világ különböző tájaira vezet. Szimonidesz festményei igazodnak ugyan Bretagne, Zimbabwe, Új-Zéland, Burkina Faso, Szíria, Mexikó vagy Libanon természeti adottságaihoz, túllépve azonban a földrajzi kuriózumok közhelyein. Tájképei mindig nagy léptékű, emelkedett látképek, amelyek közel állnak a romantika fenséges fogalmához. A két csillag meséjén az északi tenger hűvös kékje dominál, ezt követi az afrikai falu látképe a baobabfa alatt elmélkedőkkel, majd Új-Zéland termékeny legelőire visz minket, ahonnan újra visszatérünk Afrikába, Szíria síkságaira utazunk, megpihenve egy mexikói gyümölcsösben és végül megérkezve Libanon ősi hegyeire. Samuel Allo meséi időtlen történetek, ahol a szereplők archaikus mesterségeket folytató figurák: halász, vadász, vízhordó, szabó, földműves, juhász, cipész. Ennek nyomán Szimonidesz tájai is időtlen, gondolati terek, távol a civilizált vidék mindennapi látványától. Hasonlóképp archaikus az emberek viszonya a természethez, nem uralják, hanem tisztelik erejét, és csodálják szépségét. A romantikus tájfestészet nagyságai, Caspar David Friedrich vagy William Turner festményeihez hasonlóan, Szimonidesz képein az ember többnyire apró és magányos szemlélője a természet fenséges színjátékának. Az illusztrációk szereplőinek viszonya a tájhoz rendszerint meditatív, szemlélődő: elnézik a tengert, merengenek egy fa alatt vagy egy sziklaormon, vagy napi munkájukat végzik benne. A köteten mégis végighúzódik egy folyamatos aktivitás, mégpedig az utazás maga, amint a mesélő országról országra, meséről mesére járja a világot. A pausz borítók motívumai az érkezésre, az új világgal való találkozásra utaló szimbólumok, a pausz teremti meg azt a derengő homályt, aminek elhúzásával feltárul a néző (érkező utazó) előtt egy új világ.

Szimonidesz tájképei nem pusztán illusztrációk, hanem minőségi festői kompozíciók. Az egyes történetek más-más színre hangoltak: az északi tenger mély kékjét követi az afrikai szavanna narancsos-lilája, majd az új-zélandi hegyek kékes-zöldjéből megérkezünk a szír hegyvidék legelőire – és így tovább. Az akril technikáját megabiztos kezelő műveken a gazdag textúrájú, gesztusos színfelületek váltakoznak a figurák aprólékosabb rajzával. A képek nagyvonalú festőisége szabad teret ad a néző képzeletének – van hely és idő a megpihenésre, a szemlélődésre, az olvasottak átgondolására. És erőgyűjtésre egy újabb utazásra…

 

(Samuel Allo: A két csillag. Egy vándor mesemondó történetei, Szimonidesz Hajnalka festményeivel, Kisgombos Könyvek, 2021, 88 oldal, 5490 Ft)

Révész Emese portréját Szöllősi Mátyás készítette.

[1] Hermann Zoltán: Varázs/szer/tár. Varázsmesei kánonok a régiségben és a romantikában. L”Harmattan, Budapest, 2012, 17‒25; Nagy Gabriella Ágnes: Hagyományos (nép)mesemondás. In: Mesebeszéd i. m. 2017, 53‒73; Magyar (nép)mese. Lélektan – kultúra értelmezés. Tempevölgy Könyvek, Balatonfüred, 2018.

[2] Anno, Mitsumasa: Anno\\\\\\'s Strange Wood, Kuso-kobo, Japan, 1977

[3] Anne Brouillard L’Orage, Grandir edition, Paris, 1998

[4] Anna Ignatova: Na szeber. illusztráció Anna és Varvara Kendel. Detsvkoe Vermya, Szentpétervár, 2019.

[5] Satoe Tone, Pipó utazása, Kisgombos, Biatorbágy, 2014.


 Főoldal

 

 

2022. január 04.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png