Útról való

  Tarj__n_Tam__s_bent.jpg

Tarján Tamás

 

Tallózó-olvasás

 

Idén nyáron számomra az olvasás helyébe a felolvasás lépett. Kilencvenéves édesanyámat részben cserbenhagyta szeme világa, de legkedvesebb könyveiről nem akar lemondani. Megbarátkozott azzal, hogy „hallás után” olvas, a szöveghez hozzáemlékezi könyvszekrénye kincseit. Számos művet illetően rokon az ízlésünk, ha pedig nem, újdonságélményként kezelem az elém kerülő verset, prózát, imakönyvet.

            Persze azért a saját (kötelező) „célolvasásomat”, valamint a nélkülözhetetlen (mindennapi) „örömolvasást” sem hanyagoltam el teljesen. Mégsem erről szólok az alábbiakban, mert noha a mintegy százhúsz új olvasmány közül nem egyről lenne mondandóm (mint ahogy nem egyről írtam is bírálatot, elemzést), hanem az egykori tallózó folyóirat, a Látóhatár évfolyamainak szemelgető újraolvasásáról. Hason fekve lapoztam végig a füzeteket – ha csak tehetem, apámtól öröklött-ellesett módon ebben a testhelyzetben olvasok (bár árt a szemnek), hason fekve írok, ha kézzel írok, sőt keresztrejtvényt is a padlóra helyezett kockás lapon készítek.

            A Látóhatárnak az 1973. májusi számtól lehettem munkatársa. Eleinte segédszerkesztőként (sokat cukkoltak titulusommal, holott ez volt egykoron Petőfi rangja is!), majd egészen az 1990. júniusi számig a szerkesztőbizottság tagjaként. Tehát „hazabeszélek”, hiszen a legelső egy-két és legutolsó néhány szám kivételével mindvégig az utánközlő folyóirat műhelyéhez tartoztam. Elsősorban a nyolcvan–százhúsz oldal terjedelmű szépirodalmi rovat összeállítása, megszerkesztése jutott teendőmül, abból az anyagból, melyet a címünkre megküldött, még megjelenés előtti lapszám-levonatokból, illetve napi-, heti- és havilapok, periodikák terméséből a lehető legfürgébb újbóli közreadásra (ám természetesen így is két–négy vagy több hónapi csúszással) kiválasztottak a munkatársak.

            Értékelni nem kívánom, amit végeztünk. De egyik ámulatból a másikba esem: mi mindent „mertünk” közölni. S mi mindent nem. Számtalanszor tanítottam a 20. század utolsó harmada magyar irodalmának történetét az egyetemen – sajnálom, hogy bizonyos segédforrásként, kontrollanyagként viszonylag ritkán használtam fel ehhez a Látóhatár publikációit. A messze múltba tűnt nevek és kortárs klasszikussá előlépett hajdani pályakezdők együtt szerepeltek, nagy írók kardinális textusai keltek azonnali utóéletre a másodközléssel és mára megmagyarázhatatlanul kerültek gyenge munkák is a hadrendbe. De ha arányokat számítok (s elfogulatlan igyekszem lenni), kilenc ma is olvasásra érdemes mű árnyékában húzódik meg egy sikerületlen. Nem a remekművek túlsúlya kilencszeres: a vállalható, újraolvasható alkotásoké.

            Hányan emlékeznének a szerkesztőség egyik legszélesebb horizontú, legagilisabb tagjának, Hubay Miklósnak a Tisza István-filmnovellájára a Látóhatár nélkül, az utánközlés híján? Nem segíthet-e akár manapság is a Látóhatár-nyomaték, hogy Esterházy Péter Csáth Géza fantasztikus élete című, esszének jelölt szépírása nagyobb figyelmet kapjon az életműben? Kikről vettünk át s kikről nem nekrológot, ha irodalmunk, tudományos és közéletünk egy-egy nagyjától búcsúzni kellett? Hány olyan folyóirat, lap, szemle, kiadvány emlékét őrzi a Látóhatár, amely – akárcsak maga a tallózó orgánum – mára már a múlté? Az én szememmel nézve: csupa érdekesség, csupa beszédes tény, csupa újraelevenedő szöveg.

            Nem volt könnyű dolgunk sem Szabolcsi Miklós, sem Garai Gábor főszerkesztősége idején. Főleg Szabolcsi feszegette a „hivatalnál” a nemegyszer mutatkozó (újra)közlési korlátokat. A jóval óvatosabb Garait jobban jellemezte, hogy amikor váratlan halálát követően az egyik lapszámot az ő szerkesztőségi fényképeivel és feljegyzés-céduláival illusztráltuk, az egyiken ez állt tollvonásával: „Ezt így sem közölhetjük, sajnos… – Most sem”. Vajon melyik műről lehetett szó? Kivel-mivel kerülhetett párbeszédbe a főszerkesztő? Miért nem közöl(het)tük, ami máshol már napvilágot látott?

            Szerkesztőségi értekezleteink izgalmas folyamatára, szikrázó hangulatára élesen emlékszem. Még az egyes ülések többségére is. (Egyébként a szépirodalmi tömb korrektúráját elsőként édesanyám javította, kérésemre és érdeklődésből. Akkor még olyan kitűnő volt a látása, hogy alig hagyott hibát. Köszönet neki ma is.) Újraolvasva, amit a Látóhatár 1972. decemberi és 1992. 1. száma között, évente mintegy háromezer oldalon közzétett, kedvet kaptam a folyóirat történetének szubjektív összefoglalásához.

            Ezt azonban egyelőre nincs időm megírni – többek között azon olvasási restancia miatt, amelyet a Látóhatár forgatása folytán halmoztam fel.

 

Az Útról való rovat korábbi tárcái


Főoldal 

2014. október 06.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Szerényi Tamás: A vízpartonTakács Adél: Szivattyú
Öltözködő és költözködő lombjainkBandi plébános, a református lelkész
Bali Anikó verseinéz – Istók Anna Závada Péter-paródiájaAcsai Roland verseiBenyó Tamás versei
Fehér Béla: Meghívás karóba húzásraSzíverősítők és egyéb ösztrogének – Rimóczi László Kiss Judit Ágnes-paródiájaKiss László: A titokMert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png