Útról való

  Tarj__n_Tam__s_bent.jpg

Tarján Tamás

 

Tallózó-olvasás

 

Idén nyáron számomra az olvasás helyébe a felolvasás lépett. Kilencvenéves édesanyámat részben cserbenhagyta szeme világa, de legkedvesebb könyveiről nem akar lemondani. Megbarátkozott azzal, hogy „hallás után” olvas, a szöveghez hozzáemlékezi könyvszekrénye kincseit. Számos művet illetően rokon az ízlésünk, ha pedig nem, újdonságélményként kezelem az elém kerülő verset, prózát, imakönyvet.

            Persze azért a saját (kötelező) „célolvasásomat”, valamint a nélkülözhetetlen (mindennapi) „örömolvasást” sem hanyagoltam el teljesen. Mégsem erről szólok az alábbiakban, mert noha a mintegy százhúsz új olvasmány közül nem egyről lenne mondandóm (mint ahogy nem egyről írtam is bírálatot, elemzést), hanem az egykori tallózó folyóirat, a Látóhatár évfolyamainak szemelgető újraolvasásáról. Hason fekve lapoztam végig a füzeteket – ha csak tehetem, apámtól öröklött-ellesett módon ebben a testhelyzetben olvasok (bár árt a szemnek), hason fekve írok, ha kézzel írok, sőt keresztrejtvényt is a padlóra helyezett kockás lapon készítek.

            A Látóhatárnak az 1973. májusi számtól lehettem munkatársa. Eleinte segédszerkesztőként (sokat cukkoltak titulusommal, holott ez volt egykoron Petőfi rangja is!), majd egészen az 1990. júniusi számig a szerkesztőbizottság tagjaként. Tehát „hazabeszélek”, hiszen a legelső egy-két és legutolsó néhány szám kivételével mindvégig az utánközlő folyóirat műhelyéhez tartoztam. Elsősorban a nyolcvan–százhúsz oldal terjedelmű szépirodalmi rovat összeállítása, megszerkesztése jutott teendőmül, abból az anyagból, melyet a címünkre megküldött, még megjelenés előtti lapszám-levonatokból, illetve napi-, heti- és havilapok, periodikák terméséből a lehető legfürgébb újbóli közreadásra (ám természetesen így is két–négy vagy több hónapi csúszással) kiválasztottak a munkatársak.

            Értékelni nem kívánom, amit végeztünk. De egyik ámulatból a másikba esem: mi mindent „mertünk” közölni. S mi mindent nem. Számtalanszor tanítottam a 20. század utolsó harmada magyar irodalmának történetét az egyetemen – sajnálom, hogy bizonyos segédforrásként, kontrollanyagként viszonylag ritkán használtam fel ehhez a Látóhatár publikációit. A messze múltba tűnt nevek és kortárs klasszikussá előlépett hajdani pályakezdők együtt szerepeltek, nagy írók kardinális textusai keltek azonnali utóéletre a másodközléssel és mára megmagyarázhatatlanul kerültek gyenge munkák is a hadrendbe. De ha arányokat számítok (s elfogulatlan igyekszem lenni), kilenc ma is olvasásra érdemes mű árnyékában húzódik meg egy sikerületlen. Nem a remekművek túlsúlya kilencszeres: a vállalható, újraolvasható alkotásoké.

            Hányan emlékeznének a szerkesztőség egyik legszélesebb horizontú, legagilisabb tagjának, Hubay Miklósnak a Tisza István-filmnovellájára a Látóhatár nélkül, az utánközlés híján? Nem segíthet-e akár manapság is a Látóhatár-nyomaték, hogy Esterházy Péter Csáth Géza fantasztikus élete című, esszének jelölt szépírása nagyobb figyelmet kapjon az életműben? Kikről vettünk át s kikről nem nekrológot, ha irodalmunk, tudományos és közéletünk egy-egy nagyjától búcsúzni kellett? Hány olyan folyóirat, lap, szemle, kiadvány emlékét őrzi a Látóhatár, amely – akárcsak maga a tallózó orgánum – mára már a múlté? Az én szememmel nézve: csupa érdekesség, csupa beszédes tény, csupa újraelevenedő szöveg.

            Nem volt könnyű dolgunk sem Szabolcsi Miklós, sem Garai Gábor főszerkesztősége idején. Főleg Szabolcsi feszegette a „hivatalnál” a nemegyszer mutatkozó (újra)közlési korlátokat. A jóval óvatosabb Garait jobban jellemezte, hogy amikor váratlan halálát követően az egyik lapszámot az ő szerkesztőségi fényképeivel és feljegyzés-céduláival illusztráltuk, az egyiken ez állt tollvonásával: „Ezt így sem közölhetjük, sajnos… – Most sem”. Vajon melyik műről lehetett szó? Kivel-mivel kerülhetett párbeszédbe a főszerkesztő? Miért nem közöl(het)tük, ami máshol már napvilágot látott?

            Szerkesztőségi értekezleteink izgalmas folyamatára, szikrázó hangulatára élesen emlékszem. Még az egyes ülések többségére is. (Egyébként a szépirodalmi tömb korrektúráját elsőként édesanyám javította, kérésemre és érdeklődésből. Akkor még olyan kitűnő volt a látása, hogy alig hagyott hibát. Köszönet neki ma is.) Újraolvasva, amit a Látóhatár 1972. decemberi és 1992. 1. száma között, évente mintegy háromezer oldalon közzétett, kedvet kaptam a folyóirat történetének szubjektív összefoglalásához.

            Ezt azonban egyelőre nincs időm megírni – többek között azon olvasási restancia miatt, amelyet a Látóhatár forgatása folytán halmoztam fel.

 

Az Útról való rovat korábbi tárcái


Főoldal 

2014. október 06.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA