Megkérdeztük

 

 20230829_Bene_Zoltan_Referencia2.jpg
Bene Zoltán 
(A felvételt Őzse Péter készítette.)

 

Megkérdeztük Bene Zoltánt

 

Legutóbbi könyved, az Igazak ebben az évben jelent meg a Kortárs Kiadónál. A regény cselekménye a XIX., a XX. és a XXI. század elején zajlik, sőt az előzmények az 1700-as években gyökereznek. A Bárka videóinterjújában már beszéltél arról, hogy miért kihívás számodra a krízishelyzetek ábrázolása. Érdekes ugyanakkor az is, hogy az egyes fejezeteket női nevek szerint alakítod – időrendben: Anna, Klára, Júlia. Mi indokolta ezt a tagolást, s mennyire fontos esetükben a név, szimbolizál valamit, túlmutat önmagán, árnyalhatja a történéseket?

Amennyiben valaki arra számít, hogy a női nevek valamiféle női nézőpont megjelenését jelzik, akkor csalódnia kell. Az Igazak elbeszélője, aki saját történetének én-elbeszélője, két őse történeteinek pedig részint narrátora, részint rekonstruálója (és sok esetben re nélküli konstruálója) férfi, a perspektívája férfi perspektíva. Ám rá és két ősére is igaz, amit Bólya Péter ír Krúdy Gyulára hivatkozva: „csak a nőkért érdemes élni”. A nők, ha nem is minden esetben és szálon alakítói, de mindenképpen mozgatói a történeteknek – valahogy úgy, ahogyan a való életben. Annak a magyarázata, hogy mégsem jelenik meg a női nézőpont, rendkívül egyszerű: nem hiszem, hogy hitelesen tudtam volna a női látószöget beemelni. Olvasói tapasztalataim szerint ez egyetlen férfi írónak sem sikerült eddig. Akadnak, akiknek majdnem, de tökéletesen senkinek sem.

 

Igazak.jpgAz Igaz családnév különleges, pláne, hogy a regény kiindulópontja a talált kézirat sok helyről ismerős motívuma. Hogyan gondoltad tovább ezt a toposzt? Ami a családnevet illeti, lehet köze a valóság–fikció problémaköréhez, vagy más okból választottad ezt a nevet?

Az irodalom szinte kizárólag toposzokból áll, a talált kézirat toposza pedig számomra szimpatikus és izgalmas toposz, amelyet Cervantestől Ottlikig, Kirkegaard-tól Ecóig vagy éppen Jókaitól Borgesig számosan alkalmaztak. Az Igazak XIX. századi szála egy ilyen talált kézirat, én azonban semmiképpen sem akartam megírni ezt a talált kéziratot, ehelyett újraírattam azt a XXI. századi Igazzal, Gergővel. Sőt nem is újraírattam, inkább annak fölhasználásával írattam vele egy történetet – és itt máris a valóság–fikció problémaköréhez érkeztünk. Nem mellesleg az egész szépirodalom egyébről sem szól, mint erről, de ebben az esetben ez egy meglehetősen konkrét problémafelvetés. Azt gondolom, az emlékezetünk sem működik másként: emlékeink túlnyomó többségét (re)konstruáljuk, ám a re előtag szerepe az esetek nagy részében erősen korlátozott. Ez nem szándékolt torzítás, inkább akaratlan működés. Ilyenek vagyunk. Igaz Gergő, aki kétszáz évvel korábban élt őse, Igaz Gergely talált kéziratából kiindulva elmesél egy történetet, szembesül ezzel a kérdéssel, ahogyan íróként én nap mint nap szembesülök ugyanezzel. És igen, ez az egyik oka annak, hogy az Igaz vezetéknévre esett a választásom, amikor nevet adtam a szereplőimnek. És ez az egyik oka annak is, hogy nem akartam megírni a talált kéziratot, hanem az alapján írattam egy sztorit Igaz Gergővel. A másik ok ugyanaz, amit a nő perspektíva kapcsán is említettem: a hitelesség. Ha az ember 2020 körül ír meg egy 1818-as kéziratot, szinte biztosan vét szarvashibákat. Alkothat, persze, saját 1818-as nyelvet, rengeteg megoldást választhat, én viszont attól féltem, egyik sem lesz igazán hiteles, ezért döntöttem a kétszáz éves, talált kézirat alapján konstruált jelenkori szöveg mellett.

 

A regény helyszíne Szeged, közelebbről a Rókus városrész, noha természetesen a város más helyei is fölbukkannak a kötet lapjain. Szegeden élsz, kötődsz a városhoz, sokat írtál és beszéltél róla, a helyszínválasztás magától értődőnek tűnik. Hogyan került fókuszba ezen belül épp Rókus?

A régi Rókust az egykori Budapest hajdanvolt Angyalföldjéhez vagy Ferencvárosához lehetne hasonlítani. A Cholnokyak, kivált Viktor Ferencvárosához. Rókus hajdan (s még nem is olyan régen, 40-50 évvel ezelőtt is) Szeged munkásnegyede volt, falusias környezet a gyárkémények árnyékéban. Macskaköves utcák, poros-saras árkok, nyomós kutak, gyerekbandák, bögrecsárdák. Mára ebből csak néhány árulkodó, itt felejtett nyom maradt… Én magam is Rókuson gyerekeskedtem – ám amikor ezt így kijelentem, nem mondok egészen igazat, mert nem Rókuson, hanem Újrókuson, amely voltaképpen egy panelnegyed, míg a régi Rókus, mint említettem, egészen más világ. A regény XIX. századi szálának idején, 1818-ban ráadásul igen fiatal városrész, amely úgy száz évvel korábban kezdett benépesülni, majd az egykori pestiskápolnából épült rókusi templom mellé 1805-ben plébániát emeltek, s ezzel tagozódott be végleg a városba. Alsóváros, Fölsőváros és a Palánk után a harmadik sajátos fertálya ez Szegednek, ahogy később, a XX. századi szálban megjelenő Móraváros egy újabb színfolt. Igaz Gergely, a XIX. századi főhős élettörténete is megkívánta Rókust. Egyszerűen nem élhetett máshol. Hogy miért, az reményeim szerint kiderül a könyvből.

 

Az Igazak terjedelmes regény, átfogó történelmi tabló, sok-sok mellékszállal, anekdotával, számos különös karakterrel. Azt éreztem, valamit összegezni is akarsz vele. Mennyire merített ki az írása, milyen irányba tervezel mozdulni ezután? Vagy már dolgozol is valamin?

Nagyon kimerített. Nagyon nehezen bírtam befejezni. A magánéletemben is nagy változások következtek be a regény írása idején, annak az utolsó időszakában, bár attól függetlenül. (Vagy a fene tudja. Állítólag minden mindennel összefügg.) 2019 és 2022 között voltam a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, a támogatást ennek a regénynek a megírására nyertem, de csak 2023 elején tudtam befejezni. Szerencsére addigra már mintegy 30 részlet jelent meg folyóiratokban, nem okozott gondot az elszámolás az ösztöndíjjal, de megkínlódtam a végén, az biztos. Összegzés… Azt hiszem, mindig van bennem egy összegző szándék, vagy majdnem mindig, szinte minden könyvemnél. Talán itt erősebben, meglehet. Végtére is 2023-ban lettem ötvenéves, ilyenkor már lehet összegezni… És igen, dolgozom egy kisregényen, amely lazán még kapcsolódik is az Igazakhoz, annak XX. századi szálához. De csak lazán. És még nagyon az elején tartok…

 

Az utóbbi időben több középiskolában jártál, sokat beszélgettél diákokkal. Szóba kerül ilyenkor a pályád, érdekli őket az írás, az „íróság”, vagy kötött tematika mentén zajlanak az órák?

Nagyon ritkán beszélek olyankor magamról, ha mégis, azt is óra után, s csak akkor, ha erről (vagyis rólam) kérdeznek a diákok. Jellemzően az alkotó olvasásról szóló rendhagyó órámat szokták kérni, néha a Madách-órát, Szegeden pedig a helyi irodalomról szólót is olykor. Az „olvasós” óra abból indul ki, hogy az olvasás fogalma legalább két szintet foglal magába. Egyfelől egy információszerzési technológia, melynek során a magunk előtt látott betűkből – legyen szó akár újságcikkről, e-mailről vagy egy közösségi médiában közétett bejegyzésről – információt szűrünk le. Ezzel a képességgel minden olvasni tudó ember rendelkezik. Az olvasás magasabb szintjén viszont az olvasásszociológusok által mélyolvasásnak nevezett folyamat áll, amelyet én inkább teremtő-alkotó olvasásként szoktam emlegetni, mivel ugyanaz, illetve nagyon hasonló alkotó-teremtő aktus zajlik közben, mint amit egy író végez: szétszedi a valóságot a darabjaira, és egy új valóságot rak össze belőle; az olvasó hasonlóképpen jár el: a saját memóriájában, környezetében és emlékeiben lévő valóságelemek felhasználásával fölépít egy új világot. A rendhagyó órán a lehető legkisebb, ám fontos lépést igyekszem megtenni: az óra első felében az olvasásról beszélgetünk, a különféle szintjeiről, a képzelőerőről, s hogy az mennyire fontos például korunk egyik kulcsfogalma, a kreativitás vonatkozásában. A gyerekek, tapasztalataim szerint, nyitottak, érdeklődők, megszólíthatók, félelmetesen jó meglátásokkal és sokszor megrendítő gondolatokkal állnak elő. Sokan ráeszmélnek, hogy a fantáziájuk fejlettsége mennyi mindenre kihat az életükben. Bár van egy lesújtó általános tendencia az olvasás terén, én mégis bizakodó vagyok. A gyerekeknek egyre nehezebb a dolguk, egyre több az inger, egyre több egérút kínálkozik, amin kényelmesebben és könnyebben tudnak információhoz és élményhez jutni, ezért nekünk és az oktatásnak a felelőssége és feladata, hogy meggyőzzük őket, ne mindig a kisebb ellenállás felé mozduljanak. Erre törekszem, akárhányszor csak belépek egy osztályterembe.

 

Kéredezett: Kiss László


 Főoldal

2023. december 12.
Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Gergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősorKovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png