Kritikák

 

 halalos_szotovek.jpg

 

Nagygéci Kovács József

 

„Én a verstől menekülök”

– avagy miért nem sikerülhet ez mégsem


Falusi Márton: Halálos szótövek kertje

 

Prózafordulattól lírafordulatig, utóbbin belül új komolyságtól új komolytalanságon át az ókomolyságig elemezhető és rendszerezhető mindaz, ami az utóbbi években, évtizedekben költészeti termésként az olvasó elé került. Akik még olvasunk verseket – egy friss, de nem ezért megbízhatatlan felmérés szerint ha kicsivel is, nőtt a számunk –, és hagyjuk magunkat a szavaktól elbódulni, nem rezdülünk holmi fordulatokra. És nem figyelmezünk konstruált (értsd: néha egészen erőltetett) kategóriákra sem. A szertelenség, a vers saját folyásának medert szabó munkája úgy is megspórolhatatlan, a vers akkor lesz igaz (nem feltétlenül jó, vagy megjegyezhető stb., de igaz), ha magának teremt befogadói teret. És az sem baj, ha megosztó, sőt. „Sas a költő s hol nem járt senki sem / ő arra indul” – írta Petőfi, és igaz ez az eszközök használatára éppúgy, mint a versbeszélő nézőpontjára, a távlatokra, amiket egy-egy költemény kínál. Sajátos, de semmiképp sem meglepő, hogy a kortárs líra számos elismert alkotója a fenti tétel individuálisnak tűnő alappozícióját felvéve látszólag az egyén (értsd sok esetben: kizárólag önmaga) szabadságát teremti meg, mikor önmagába zárulva, önmagára reflektálva, saját, belső univerzumát a tágabb világra kiterjesztve énekel, dalol, nevez meg. Ám ez sokszor tényleg csak a látszat. A vers hangja, ha semminek nem ütközik neki, ha nincs az énen kívül mi megénekelhető volna, ha nem indul el (térben, időben), és nem jár be legalább egy minimális utat az individuumtól eloldva, üresen kongó hasztalan edény lesz (példák, nevek az íróasztalfiókomban). Ezzel szemben aki képes hitelesen szólni korosztályáról, történelmi koráról, a társadalomról, aminek része, és úgy vall önmagáról, hogy kellő távlatokat képezve nem kevesebbet, mint a hitelességet veszi célba, nos, az mindenképp elnyeri azt. Falusi Márton legújabb kötete, a benne szereplő versek nagy többsége ez utóbbira példa.

A Halálos szótövek kertje ugyanis egy kietlenné tárgyiasult világ elemeit megmutató panaszlíra, az én sokszor tehetetlen vergődésének drámai leírása. És persze komoly szerelmes-könyv. Utóbbi témához sem az elragadtatás szenvedélye, sem a megtagadás hűvössége nem társítható kizárólagosan, Falusi szerelmes versei egyediek, és eközben bárki számára ismerősek lehetnek.

Őróla szólnak, hiszen ő oldja vershangba, rímbe, sorokba, képekbe a majdnem megfogalmazhatatlant, de ahogy fentebb szó esett róla, egyetemesség az igény. A használt szavak mint eszközök is díszítetlenek, még bármi lehet belőlük, tövek, általánosak, bárhol, bármikor érvényesek. A kötet címadó verspárjában ez áll rövid definícióként: „vonzalmam tehermentes, szagtalan, / a Szólítás magasztal ragtalan, / ha sajnál is, nehogy az életére föltegyen”.  Falusi nem visszavonja a személyességet, át sem adja, miközben őszinte, tiszta. Helyenként a naturalitásig egyenesen mesél történetet, mutat meg részleteket. A narrátor elsősorban önmagára reflektál, minuciózus precizitással. Ám mintha ez nem illene versbe, nem véletlen, hogy egy helyütt így fakad ki: „én a verstől menekülök”.

Közéleti közelítésekből is építkeznek a versek. A generációs csalódottság itt egybemosódik a saját életközepi(?) válsággal, egyként rezignáltan szól mindkettőről. „Nyolcvankilenctől felnövekedő szentimentális nemzedékemmel a jogállami logika naiv szófejtőin alábukfenceztünk. / Megbuktunk, hogy világos legyek.” – önironikus, az önfelmentésnek még a látszatát sem megengedő vallomás, ami magyarázat a szavakkal óvatosan bánni akaró, de aztán ezt az óvatoskodást a kifejezendők miatt elhanyagoló attitűdnek. Akárhogy is menekül, végül csak ugyanoda tér vissza, a szótövekhez. A múlt század dalnokainak megfogalmazása egyként érvényes Falusi költészetére, akár a Szörényi–Bródy szerzőpáros alapvető felfedezését nézzük („a szó veszélyes fegyver”), akár a nyolcvanas évekbeli Menyhárt Jenő-sort arról, hogy „a szavak néha semmit nem jelentenek”. A legpontosabb azonban a Cseh Tamásnak írt Bereményi-szöveg: „a szó üres edény és körbesétálsz a peremén”. Falusi versei leltározott leírások, minimális összegzéssel, egyenleggel. Ezért is történhet, hogy „várjuk a katarzist, ám nem jön el.” (Október, utolsó áldozathozatal).

Ráadásul Falusinál nemcsak a katarzisra, hanem magára a versre is várni kell, „mint törölhető csatlakozásra” (Papillon), talán azért, mert a kötetben is bőven adagoltan adatolt mindennapi történések között nem könnyen képződik meg az, ami éteri. Ez lehetne ugyan hibája is a kötetnek, felróhatnám olvasóként, hogy túlságosan földközeli, mi több földszagú (és vérszagú meg ruhaszagú és halál-szagú), miközben ez egyik erénye. A verseszményhez, ami régen nincs, de ha lenne, a Halálos szótövek kertjéből azok a részek lennének illusztrációk, ahol a széttartó és rendezetlen életjelenségek (szerelem, házasság, válás, halál, elengedés, munka, történelmi előzmények, jövőbeli tervek és így tovább) egy rövidebb, vagy hosszabb ciklus kedvéért valamiféle alakzatba rendeződnek. A verstől nem kell elmenekülni, tudja ezt jól Falusi, mert épp a vers az, ami – évezredek, de legalábbis, mondjuk, a Zsoltárok könyve óta – élni segít. Tudja ezt jól a szerző, egyértelmű, hogy a megírás aktusában a versbe oldás misztériuma, ha földhöz ragadtnak tűnik is, ugyanúgy megvalósul, mint évezredek óta bármikor. Ezért is nem sikerülhet „a verstől menekülni”.

Nehéz olvasmány a Halálos szótövek kertje, mert ez a fajta alanyi költészet semmilyen formában nem törekszik, nem törekedhet a fent már említett egyetemességre. Ráadásul a kötetben felsorakozó költői eszköztár bár gazdag, sokszor kiszámítható. Sok esetben a szövegek ritmusa akadozik, rím-technikailag is akadhat kifogás ( a „szinbádi-szikrázik”, vagy a „gerincemen-mint cement” komolyan tud fájni a fülnek), mégis ezekkel a fogyatékokkal együtt is meggyőző teljesítmény a kötet. Falusi lírája a bensőségességet nem adja könnyen, de a versek magunktól távolra eltartva is hatással bírnak. A kiemelkedően szép versekért pedig, külön is említve az (egyébként sajnos a címadásban feleslegesen elmodoroskodott) EDITáfium című nagymama-siratót, olvasói köszönet jár.

A Halálos szótövek kertje nehezen kategorizálható, a szerző eddigi köteteihez, megszólalásaihoz értékben felnövő, de azokhoz képest újat is hozó kötet. Nagy olvasói szerencse, hogy szerzőjének nem sikerült elmenekülnie tartósan a verstől, attól, amiben az érzékenység és az eleven láttatási módszerek jó helyen találkoznak és kötődnek össze. Szép és jó versek születtek, mert hiteles versek születtek. És ez ma nemhogy nem kevés, hanem nagyjából a minden.

 

Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2017.

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


 Főoldal

2019. március 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Turai Laura verseiNógrádi Gábor verseiPéter Erika: PalettákZentai Adél versei
Prózák
Csabai László: HármanPapírváros-szilánkokOravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás haza
Kritikák
Az árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondataitZsánertetoválások kontinense - Horváth Benji: A dicsőséges Európa Szimfónia regényre
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA