Bedecs László
Egy lehetséges változat
Kukorelly Endre: mind, átjavított, újabb, régiek (összegyűjtött versek)
A jövőre már 65 éves Kukorelly Endre régen megérdemelt volna egy hasonlóan reprezentatív gyűjteményes kötetet, ami a klasszikussá válás egyik első, de nagyon fontos állomása, egy esély e költészet céljainak és értékeinek újrafogalmazására, a kortárs magyar irodalomban elfoglalt helyének kijelölésére, az igen terebélyes és változatos életmű áttekintésére. Hiszen egy nagyon egyedi, néhány sorából is könnyen felismerhető költészetről beszélünk, ami indulásakor egyszerre volt a maga módján forradalmi és provokatív, és bár hatása nem közvetlen és nem könnyen kimutatható, biztonsággal jelentősnek nevezhető. Az újító szándék, a különbözés vágya, az éppen uralkodó poétikák kiüresedettségének felmutatása, a vers és általában az irodalom jelentésének és lehetőségeinek kitágítása, a költészet nyelvének radikális átformálása, a „szív” posztmodern versnyelvének megformálása, új nézőpontok, új témák, új beszédmódok keresése – ezt a hosszú listát írhatjuk az életmű egyenlegének pozitív oldalára, mert mindezt nyújtja az első soraitól máig, lényegében kilengések, kompromisszumok, zsákutcák és holtpontok nélkül.
Az életművet hajtó kreativitás már a kötet szerkezetében is megjelenik: ezer és ezer „összegyűjtött versek”-et láttunk már, és ezek szinte kivétel nélkül az első versektől az utolsókig kísértek végig minket, szépen, kronologikusan, kötetről kötetre. Néha a „zsengék” a könyv végére kerülnek, láttam már a jelenből a múlt felé tartó kötetet is, de ilyet, mint Kukorellyé, még nem. Csinált hat nagy ciklust, kiválasztott a könyv elejére száz (vagy a kvázi-mottóként szereplő Vojtina-redivivus-szal együtt százegy) verset, ez lenne a best of, aztán közli két kötetét külön, megbontatlanul, teljes egészében, közli a legújabb verseit és aztán közli a száz legjobbon kívül eső maradékot is, legalább azokat, amelyeket ma is közlésre érdemesnek tart, vagy még pontosabban azokat, amelyeket a mai ízlése szerint átírva is válallhatónak gondol. Ez az öt nagy rész tehát lefedi a teljes életművet, de azonnal súlyozza is az egyes szövegeket, irányítja az olvasói figyelmet, és ezzel értelmezi is e költészetének történetét.
De közben azt is mondja, és az „összes versek”-műfajban ez is merőben szokatlan, hogy amit kapunk, az csak egy lehetséges változat. Kukorelly azok közé a szerzők közé tartozik, akik újra és újra átírják, javítgatják a korábbi szövegeiket, akiknél soha sincs végleges verzió, kész alkotás, akik tehát nem hisznek a „mű” véglegességében, esemény-jellegében, szoborszerű statikusságában. Sorról sorra, mondatról mondatra hasonlítgathatnánk az eredeti és a mostani verziókat, sőt néhol a köztes variációkat is, és ez bizonyára sok érdekes következtetéshez vezetne a költő gondolkodásának, poétikai értékrendjének és ízlésének finom és lassú változásáról, de magukról a versekről, illetve e költészet távolabbi céljairól keveset tudnánk meg belőle. Lehet, hogy vannak a kutatókon kívül is olyanok, akik szeretnek, mondjuk, egy Kosztolányi kritikai kiadást lapozgatni, de a többség mégiscsak a versek utolsó verzióit olvassa és szereti – ezért azt hiszem, tiszteletben lehet tartani Kukorelly kimondatlan kérését is: figyeljünk csak az itt található változatokra, és felejtsük el a korábbiakat (hiszen azok nem voltak elég jók, nem voltak készen). Nem is beszélve a versek kontextusairól, hiszen jól tudjuk, hogy egy-egy szöveg jelentésére a kötetben elfoglalt helye is hatással van, de itt ez is nagyban változik, hiszen a szomszédos versek is változnak.
A száz kiemelt vers is vitára hív: mi az, ami kimaradt, mi az, ami kimaradhatott volna a „legjobbak” közül? De azt kell mondanom, Kukorelly nagyon jól szelektált, látszik, hogy tisztában van az életmű súlypontjaival, ismeri e versek erényeit és határait, jó érzékkel válogatta ki a tízből tízes és kilences verseket. Közben lassan kiemelkedik az életmű 5-6 meghatározó szövege, az antológia-darabok csokra. Ide sorolható a Haza felé, a Hallgat szépen ül, a Leírások, a Kicsit majd kevesebbet járkálok, a Napos terület (ez, mondjuk, kimaradt a top 100-ból) és az Élet és nem ezeket ismételgetik sorozat egy-két darabja, de az imént említett Vojtina-redivivus is, hiszen az nem kevesebb, mint ars poetica és egyben nagyszabású óda az Arany János-i költői hagyományhoz. Ez pedig azért egészen máshogyan szól, mint a neoavantgárd és azon belül az Erdély Miklós művészete iránti lelkesedés, aminek olyan sok formáját hallottuk Kukorelly Endrétől az elmúlt évtizedekben. Ebben a néhány versben ott van minden, ami ebben a költészetben szerethető, és alighanem az is, ami sokak számára zavaró, sőt idegesítő. Ott van az önmagát korrigáló, pontosítgató, javítgató beszélő, az egész életműre jellemző modor, a lazaság, a könnyedség, de a szív szomorúsága is, a vagány férfi és a játékától megfosztott kisfiú panasza is, de ott van a legnagyobb elődöktől elkapott mondatokkal operáló, azoknak új, élő, mai helyet kereső költő aprólékos munkája is. És ott van az írás és a vers öröme, a babrálás a nyelvvel és a szavak jelentéseivel, hogy aztán megszülessen egy máshol nem létező, hibákkal és töredékekkel teli, a tökéletességet illúziónak tartó, mégis harmonikus versnyelv, mely a szürke hétköznapok legalább ötven árnyalatát rajzolja elénk.
Az egész életmű mélyén ott érzem a költészet szerepére és lehetőségeire vonatkozó kérdést, azt a kérdést, hogy hogyan lehet jelen a vers ezekben a szürke, ráadásul véges számú hétköznapokban, hogyan segíthet megfogalmazni a mindennapos problémákat, vagy kicsit poétikusabban fogalmazva: hogyan segíthet élni? Mint már említettem is, a nyolcvanas évek elején kibontakozó életmű kifejezetten az akkor uralkodó, Juhász Ferenc vagy Nagy László vagy akár Pilinszky János és az ő követőik nevéhez köthető poétikák ellenében határozta meg önmagát, holott akkor már régóta jelen volt például Tandori Dezső is, aki szintén a magyar költészet fordulatán munkálkodott. Kukorelly felismerte, hogy – bocsánat – lehet más a poétika, és alighanem azt vette észre, hogy a versnek kölcsönzött ünnepi jelleg és szavalmány-státusz, a költők váteszi, küldetéses öntudata inkább elidegeníti vagy legalábbis eltávolítja a szövegeket, holott ő azóta is épp a vers közeliségét, normalitását, természetességét igyekszik hangsúlyozni. Ezért próbálja a költészet nyelvét, témáit és magát a költőfigurát is a hétköznapisághoz közelíteni, párbeszédhelyzetbe hozni. A kérdésre az az egyértelmű válasza, hogy az élet és a költészet elválaszthatatlanul összetartozik, merthogy valóban költőien lakozunk, körülöttünk mindenben ott van a szépséges vagy a fájdalmas vagy az örömteli, az életünk minőségét és értékét pedig épp az határozza meg, mennyit veszünk ezekből észre. Épp ezért fontos gesztus, hogy a Samunadrág című gyerekvers-kötet darabjai is hiánytalanul bekerültek az „összes” közé: a gyerekként átélt esztétikai élmények meghatározzák a későbbi érdeklődésünket és ízlésünket, ráadásul ebben az életműben a gyerekversek retorikai megoldásai maguktól értetődően térnek vissza a komolyabb versekben is, és fordítva: a gyerekversek humorát és közvetlenségét adó elemek a korábbi kötetekben szintén megtalálhatóak.
Hadd hívjam fel a figyelmet arra is, milyen remek címadó Kukorelly Endre. Szeretjük elmondani, mennyire fontos a cím egy-egy műnél vagy kötetnél, tudjuk azt is, hogy az alkotók bizony megküzdenek a címmel és a címért, mégis ritkán emeljük ki az igazán jól sikerült ötleteket. Azt láttuk már, hogy Kukorelly mennyire tudatosan, kis matematikai játékokat is bevonva szerkeszti a köteteit, de mindez a címadásban is jelen van: egy-, két-, három- és négyszótagos szavak vannak a kötet címében, ami eleve jó ötlet, de az még jobb, és igazán a szerzőre jellemző csavar, hogy ezek a szavak nem ebben a sorrendben követik egymást, hanem össze vannak egy kicsit keverve. A magyar könyvek címének legalább a fele a „valamilyen valami” vagy a „valaminek a valamije” struktúrában helyezhető el, jó látni, hogy van, aki megpróbál ettől a rutintól távolra kerülni, és ezt a, még egyszer mondom, igen-igen fontos feladatot is kreatívan és újszerűen oldja meg – és nem is csak a kötetcím szintjén, hanem a ciklusok és, természetesen, az egyes versek szintjén is.
Ez a több mint négyszáz oldalas verseskötet rádöbbent minket annak a közhelyszerűen használt tételnek az igazságára, hogy igazán nem az a fontos, miről beszél a vers, hanem az, hogy hogyan. A könyvben a költői beszédmód egészen új formájának megszületését és megszilárdulását követhetjük nyomon. Ezekben a szövegekben a bizonytalanság az egyik legfontosabb szereplő: bizonytalan önmagában a beszélő, sokszor az alany nem találja az állítmányt, egy mondat a maga befejezését, és ha meg is találja, az is csak ideiglenes, lebegő, másként-is-lehetne vég. A szóba kerülő események esetlegesnek tűnnek, de az is esetleges, miért éppen ez vagy az kerül szóba – viszont a vers nyelve ezt az esetlegességet is képes leképezni. Mindig minden csak egy lehetséges változat, mintha az élet maga is az egyforma eséllyel bekövetkező történések közötti választások sora lenne, mintha több egyenrangú, egyformán lehetséges sorsunk lenne, és csak egy-egy kockadobás komolyságú döntés után válna ezek közül valamelyik a nyerővé. A beszélő esetlen, körülményes, botladozik, de nem csak a nyelvvel, hanem az itt mindig kisbetűs élettel is birkózik, ott is ugyanolyan bizonytalanul indul erre vagy arra, mint a beszédben. De közben ez az ügyetlenkedő figura az ügyetlen mondataiba cselesen belesző ismert vagy nehezen felismerhető irodalmi idézeteket, sőt néha filozófiai utalásokat is. Dilettánst játszik, de néhol megrázza magát – vagy talán épp ezekért a pillanatokért folyik az egész játék.
Vagyis épp az lenne a legfontosabb kérdés, mire is fut ki a játék. A legkiválóbb kritikusok írták már le a Kukorelly-féle költői technika lényegét, ennek nyelvi-poétikai hatását és jelentését, de azzal némileg adósak vagyunk, hogy megfejtsük, mit is mondd mindezzel ez a költészet boldogságról, szomorúságról, szerelemről, hazáról, családról és csalódásokról. Érezzük ugyan, és művek különösen is felhívták az életműnek erre a vetületére is a figyelmet („A szívekről van szó. A szívről, amíg csak élünk.” A Memória-part kezdőmondatai ezek), hogy itt komoly „mondanivaló” rejlik, hogy ez a költészet sokat tud arról, hogyan kéne élni, mit kéne fontosnak tekinteni, mit kéne megőrizni, mire érdemes emlékezni, de ezekről a kérdésekről mégis ritkán beszélünk. Pedig a szerző nem csak az iménti idézetben, hanem például az Ezer és három alcímében, vagy a Mennyit hibázok... kötet nyitóversében is jelzi, hogy őt a szív érdekli, annak a fájdalmai, körvonalai és titkai – de ezt kevesen hiszik el neki. Pedig az előttünk lévő kötetet végigolvasva rátalálhatunk erre a vonalra, és ezzel érthetőbbé válik a dadogás és a bizonytalanság. A szív rejtelmeiről már csak költészettörténeti okokból is nehéz beszélni, de ezt a problémát oldaná meg a megtalált és részletekig kidolgozott beszédmód: máshogy nem, de így, ezen a nyelven ki lehet mondani ezt a kínosan szentimentális szót: „szív”. Nagyobb baj, hogy belengi a témát valami szemérem, diszkréció, amivel nehéz szembemenni, de jelen van a valódi bizonytalanság is: nem tudjuk, mi és miért fáj, nem tudjuk, hogyan gyógyítható ez a fájdalom.
Ez a költészet ezekről a kérdésekről beszél a legtöbbet – és meglepően hangzik, de Kukorelly Endre egy kifejezetten szemérmes költő. Mondhatnánk, hogy nála „minden ügy nőügy”, de nem lenne igazunk. Habár az például az egyik alapkérdése, lehetséges-e egyetlen nő mellett megtalálni és megőrizni a szerelmet, van-e egyáltalán másféle boldogság, mint amit a család adhat, és amelyik versben a szülők alakja is feltűnik, ott ez a kérdés a szülők házasságára is vonatkozik. Valahogy ebben a versvilágban mindenki boldogtalan, minden út meghasonláshoz vezet, így aztán mindegy is, milyen döntéseket hozunk, mert persze az élet csak megtörténik velünk, nemigen irányíthatjuk. Csoda, ha ezzel a tudással minden vers beszélője bizonytalanul, akadozva, töredékesen beszél? Csoda, ha nem a pátoszra, hanem épp annak eltüntetésére törekszik? A csodát ne itt, hanem máshol, de azért a köteten belül keressük.
Libri Kiadó, Budapest, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.
