Chován István

A múlt szövedékében

Szilasi László: Szentek hárfája

Az elmúlt évek hazai irodalomkritikai gyakorlatában fogalmazódott meg az a gondolat, hogy a prózai művek a kaland elbeszélése helyett gyakran az elbeszélés kalandjává formálódnak. Fontosabbá válik a művek felépítése, és annak a tudatosítása az olvasóban, hogy megszerkesztett szöveget tart a kezében. Szilasi László új regénye, a Szentek hárfája mintha e két irányvonalat egyaránt követné. Izgalmas, rejtélyes esemény áll a mű középpontjában: egy 1924-ben, karácsony estéjén elkövetett bűntény, egy módos parasztgazda meggyilkolása a haragosi Nagytemplomban. Legalább ilyen izgalmas azonban az is, ahogyan a befogadó az eseményekről értesül és egyre több információ birtokába jut. A regény fő kérdése ugyanis az, hogy megismerhető-e a teljes igazság, és hiánytalanul elmesélhetőek-e a megtörtént események.

A Szentek hárfája különböző nézőpontú elbeszélések egymásutánja. Az első és utolsó fejezetben Makovicza Bálint pedellus kortárs szemtanúként számol be a történésekről. A másodikban két különös alak, Dalmand és Palandor 1928-as nyomozásairól, e kutatások tragikus végéről és eredménytelenségéről értesül az olvasó. Tevékenységükről a feljegyzéseket Ladik István készíti 1954 és 1956 között, aki maga is rejtélyes alak: kém, politikai kalandor, aki a nevét is megváltoztatja. Az ő tevékenységéről egy névtelen elbeszélő számol be a következő fejezetben. Ez a szövegrész titkosszolgálati jelentés formájában íródott, áthúzásokkal, amelyek azonban olvashatóak maradtak és tovább árnyalják Ladik jellemét. 1989-ben Kanetti Norbert jövendőbeli tanársegéd (akinek életkora megegyezik az empirikus szerzőjével, Szilasi Lászlóval) gyermekkori pajtásával, Omaszta Bandikával, az egykori áldozat leszármazottjával igyekszik összegyűjteni az addigi információkat, de az ő törekvésüket sem koronázza siker: nem tudják megszerezni Makovicza állítólagos feljegyzéseit. Az utolsó szövegrész vélhetően ezt a kéziratot tartalmazza.

Minden fejezet árnyalja az előző főszereplőjét, hiszen más nézőpontjából ismerjük meg őt. Az olvasó információkkal gazdagodik, amelyek azonban nem állnak össze kerek egésszé. A gyilkosság egyértelmű indítéka sem válik világossá. Nem derül ki, hogy zsarolási ügy vagy szerelmi háromszög játszott-e benne döntő szerepet. Makovicza Bálint elbeszélői kommentárja az egész regényre vonatkoztatható: „Már egyáltalán nem vagyok bizonyos, Uram. Sohase is voltam. El se kellett volna kezdenem. De elkezdtem, be is fejezem, s most végre meg is akarom érteni." Minden elbeszélő-nyomozót ennek a megértésnek és a hozzá kapcsolódó számadásnak a vágya ösztönöz, ahogyan Kanetti megfogalmazza: „Ha nem írod meg, kénytelen vagy emlékezni rá. Ha megírod, elfelejted. Következtetés: vagy egyáltalán ne írd meg, vagy ha mégis megírod, ügyelj rá, hogy megmaradjon. Ezt most mindenestre megírom. És ügyelni fogok rá, hogy megmaradjon." Kutatásaikkal azonban végül mindannyian sikertelenek maradnak.

A Szentek hárfája gazdag irodalmi hagyományhoz kapcsolódik. Wilkie Collins, aki Dickens kortársa és regényeivel a klasszikus detektívtörténetek egyik előfutára, szintén több szereplő nézőpontján, elbeszélésén keresztül láttatja az eseményeket, akik így nem értesülhetnek mindenről, nem érthetnek meg mindent. Ugyanezt a narrációs technikát alkalmazza Faulkner is.  Az elmúlt időszak magyar irodalmában is akadtak hasonló törekvések. Az Emlékiratok könyve vagy a Jadviga párnája szövegét is a különböző elbeszélői szólamok, megírt feljegyzések építik fel. Az eltérő, természetszerűleg korlátozott nézőpontokból megfogalmazott részek gazdagítják, árnyalják egymást valamennyi esetben. Szilasi regényének különös feszültségét az egyes történetmondók eltérő műveltsége, világszemlélete, életkora és ebből következően eltérő stílusa biztosítja. A személyesebb elbeszélői hang mellett áll a kéziratszerű fejezet, sokszínűvé téve a regény nyelvezetét.

A megidézett időszakok, a különböző idősíkok az egész huszadik századi magyar történelmet átfogják: a két világháború közötti világot, az 1956-os forradalom eseményeit (ezeknek az eseményeknek a későbbi megítélését jól példázza Ladik István ellentmondásos, kiismerhetetlen figurája), az 1989-es rendszerváltás korát. Az elbeszélők azonban alkalmanként még korábbi évszázadokba is visszanyúlnak. Szó esik a társadalmi változásokról, Omaszta módos gazdává történő felemelkedéséről, a különböző felekezetek viszonyáról Haragoson és térségében, templomaik építéséről, a szlovák kisebbség sorsának alakulásáról. Fontos az együttélés tapasztalata a regényben: nemzetiségek és vallási közösségek között egyaránt. A megformált haragosi mikrovilág szolgál az események hátteréül, folyamatosan formálódik a történelem évtizedei során. A haragosi gimnáziumban keresgélő Kanetti is szembesül az elmúlt idők tapasztalatával: „Az idő azonban felborította ezt a pedáns tervezetet, a gyarapodó táblák elhelyezése újra meg újra beleírt az eredeti rendbe, egymásra rétegződtek a korszakok." A különböző idősíkok a regény világában elválaszthatatlanok egymástól, eseményeik szervesen összekapcsolódnak.

Különleges helyet foglal el a mű szerkezetében az 1989-ben játszódó fejezet. Huszonöt esztendős főhőse itáliai körutazásról tér haza Haragosra, élményekkel gazdagon. Kanetti Norbert története a nevelődés-regény műfaji hagyományával rokon. A történetmondó meg is említi Szerb Antal regényét, az Utas és holdvilágot. Igyekszik megtalálni helyét a világban, egy generáció életérzéséről ad számot. Szinte dokumentumszerű pontossággal említi azokat a dalokat, amelyeket barátjával hallgat. Az NDK-s villanyrezsótól a Jugóból csempészett lejátszóig plasztikusan ábrázolja a rendszerváltás hangulatát. A szöveget gyakorta átjárja a visszatekintés nosztalgikus érzése: „Életünket, ezt a jelenvalót, gondoltam, az szervezi, ahogyan most, innen, ebből a pillanatból, visszaemlékezünk arra az ígéretre, akik valaha voltunk. A visszaemlékezés arra, hogy milyen jövőt vetítettünk akkor magunk elé." Kanetti felidézi gimnazista korának „különös világát" is, az akkori ígéreteket, „ami, meglehet, maga volt a fiatalság".  Amikor pedig Omasztával lezuhannak a templom tornyáról, ahol - immár az elbeszélés jelen idejében - Makovicza feljegyzéseit keresik, személyes sorsának és közösségi tapasztalatának a képei villannak fel filmszerűen peregve előtte.  A Szentek hárfája a személyiség öntudatra ébredésének regénye is. Kanetti zuhanás utáni lebénulása az álmokkal való végleges leszámolást jelenti számára.

A Szentek hárfája cím egy, a műben szereplő, a szlovákok által használt evangélikus énekeskönyv címére utal. Ez a gyűjtemény Tranovsky György lelkész saját művei mellett fordításokat is tartalmaz. Anyaga az újabb kiadásokban az évek során egyre bővült, csakúgy, mint ahogyan a vele azonos című regény is újabb szövegekkel, újabb élettörténetekkel egészül ki és a végén újra Makovicza elbeszéléséhez tér vissza. A zárlat azonban csupán formai. A végső jelenet látomásában mintha a Grynaeus diák művében korábban leírt Haragos környéki hiedelemvilág elevenedne meg. A történet nem fejeződik be, a regény mintha önmaga kezdetéhez térne vissza, újraolvasásra ösztönözve.

„Csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a múlt szövőszéke" - fogalmaz József Attila Eszmélet című versében. Szilasi László regényének egyik elbeszélője szerint a múlt „egy visszahozhatatlanul bonyolult konstelláció, reprodukálhatatlanul összetett szövedék"" A Szentek hárfája alakjai ebben az olykor fölfeslő, mégis áthatolhatatlan szövedékben próbálnak eligazodni a maguk korlátozott lehetőségeivel.

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

Az árpádharagosi vízió (Darvasi Ferenc helyszíni tudósítása Elek Tibor és Szilasi László beszélgetéséről)

Elek Tibor beszélgetése Szilasi Lászlóval