Fajó János
„Aha-aha, jön már a fúróval.”
Emlékezés Mokos Józsefre, a zseniális polihisztorra
Igen szerencsésnek mondhatom magam, mert kezdettől fogva sikerült kifogni szakmám legjobb tanárait, mint ahogy a XX. század legnagyobb művészeivel is munkakapcsolatba kerülhettem. Az első tanárom, aki szakmailag, szemléletileg megalapozott és pályámra tett, az Józsi bácsi, Mokos József volt.
1950 őszén Gaburek Károly műbútorasztalos mester vezetett be a békéscsabai képzőművész körbe, ami a Munkácsy Mihály Múzeum alagsorában működött. Akkor még Mazán László volt a vezető, és csak néhány hónap múlva vette át ezt a tisztséget Mokos József, amikor éppen átköltöztünk Kiss Ernő és Fürt Sándor utca sarkán lévő rekvirált egyszobás, télikertes polgári lakásába. Józsi bácsi szerette volna tudni, hogy ki kicsoda, ezért mindannyiunkkal egy próbarajzot csináltatott. Michelangelo Dávidjának fülét kellett egy az egyben szénnel megrajzolnunk, egy 30-40 cm-es gipszöntvény alapján. Ez nekem elég jól sikerült, és ezzel a próbarajzzal bekerülhettem a körbe. Józsi bácsi eligazítást tartott, aminek az volt a lényege, hogy „nincs az a marha, akit én meg ne tudnék tanítani rajzolni, csak egy egész birkanyáj türelme kell hozzá a részéről”. Nekem volt. A kör a múzeumtól kapta a szebbnél szebb gipszöntvényeit, a Milói Vénusztól a Laokoon csoportig minden volt. Először gipszet kellett rajzolnunk szénnel, majd ceruzával, ami azért volt egyszerűbb, mert a gipsz test nem mozog és matt fehér. Előbb szembeültünk a látvánnyal, aztán oldalt, majd háttal. Ez egy remek memóriagyakorlat volt, hogy rögzítsük a formákat az agyunkban. A végén pedig egy vödör vízzel és egy pein-szürke vízfestékkel emlékezetből kellett akvarelleznünk. Ez igen nagy biztonságot és önbizalmat adott. A gipsz fejeken átrágtuk magunkat, aztán jött a természet utáni rajz, az élő fej és a figura. Az utolsó félórában pedig egy gyors kroki következett. A következő etap az olajfestés volt; fej, figura, tájkép.
Józsi bácsi, többek között Aba-Novák Vilmossal, Rudnay Gyula növendéke volt. Rudnay megérezte a karrieristát Aba-Novákban, így, amikor mi valami rosszat csináltunk, a már szállóigévé vált mondattal fegyelmezett minket: „Hagyd abba, Novák!” Közöttünk is volt hasonló mentalitású növendék, akinek mondogatta, hogy nem mind ezüst, ami fénylik. Olyan tanár volt, aki ha elakadtunk, meg tudta mutatni, hogy hogyan tovább, kézzel, lábbal, könyökkel, kis baltával belemászott a munkáinkba.
Alkonyatkor jártunk ki tájképet festeni, mert, mint mondotta, akkor „a táj hagyja magát lefesteni, megszelídül. A nap szétveri a formákat”.
1956-ban, amikor a főiskolára felvételiztem, már komplett akadémista voltam. Ugyanolyan képzésben részesültem, mintha Münchenben a Piloty-féle, vagy Párizsba a Julien Akadémiára jártam volna. Óriási dolog volt, hogy a világvége Békéscsabán volt egy ilyen zseniális pedagógus, aki rendszeresen, minden évben 5–6 növendéket jutatott fel különböző egyetemekre, főiskolákra. Mindenkiről tudta, hogy ki hova való, az építésztől a pedagógus növendékig. Nála tanult kortársam, Magyar Péter építész, aki mára már az Egyesült Államokban elismert szakember, vagy Bohus Zoltán, Mengyán András, Harmati András, Gyarmati Lajos, Ezüst György, Uhrin Tibor, Balázs Irén is.
A zongorától a német nyelven át az ábrázoló geometriáig mindent tanított, és mindenben saját módszerei voltak. Például, ha valaki megundorodott a festéstől, akkor „Kiskomám, most jön a lavór-módszer” – mondotta. „Hányd ki magad és folytasd tovább!” Az óra végén én mindig ott maradtam vele elpakolni, és a Kört bezárni, azután hazáig kísértem. Ő a biciklijét tolta, miközben magyarázott, és 10–15 lépésenként megálltunk. A háromszáz méteres út eltartott úgy fél óráig. Akkor már a Balassi Bálint Művelődési Központban voltunk, a Luther és az Irányi utca sarkán. Ide költözött a Nyíri-féle tánciskola és a Városi Néptánc Együttes.
Bennünket, fiatalokat kiskomámnak szólított, az idősebbeket, pedig urazta és hölgyezte. A kör összetétele 14-től 80 évig terjedt. Különböző foglalkozású emberek jártak hozzá a műbútorasztalostól a fogtechnikusig. Nemcsak Békéscsabáról, hanem a fél megyéből voltak köri tagok. Janecskó Pál fogtechnikus, Vágréti János, Gaburek Károly és Ligeti bácsi asztalosok, Sárga Tóni és Panni pedig grafikus és montírozó, míg Petrovszki Pál honvédségi dekorációs volt. Vágréti János asztalosmester a szövetkezetben a munkásoknak képzőművészeti előadást tartott Remrandt Vinci-ről. Ezt Józsi bácsi meghallotta, és rögtön hívta Kerekes Györgyöt, aki a körnek művészettörténet órákat tartott. Hetente 3x3 órát jártunk a képző körbe, ahová mindannyian nagy örömmel mentünk, mert nagyszerű légköre volt. Amikor már minden jól ment, mindenki elindult a munkával, Józsi bácsi az egyik gimnáziumi tanárral kezdett el sakkozni. Halálosan komolyan vették a partikat, például ha Józsi bácsi sakkot kapott, akkor felhökkent: „Aha-aha, jön már a fúróval”.
Nehéz korban született, az Auróra Kör elnöke volt a két a világháború között, igazi kisvárosi értelmiségi, aki halálosan komolyan vette hivatását – a tudás volt a bűne Vizsnicai tanácselnöknél, mint ahogy Féja Gézának is, aki a megyei könyvtárban dolgozott. Mindegyik értelmiségi ellenség mellé egy-egy pártembert állítottak a rend kedvéért, így kapta meg Józsi bácsi Párzsa Jánost , aki a városi tanács előadója, a kör védőszentje volt, mellékesen amatőr szobrász,vagy Féja Géza Lipták Pált, festő- és mázolósegédet, később Kossuth-díjas könyvtárost, akit sikerült neki egy szőke bombázóval lekenyereznie. Tulajdonképpen mindketten jól jártak, mert hagyták őket dolgozni.
Szeretet, tisztelet, igazi értékrend uralkodott a körben. Fiatalok és öregek egyaránt tisztelték egymást és tudták, kinek milyen képességei vannak és aszerint bántak egymással. Párzsa János például egy országos Petőfi pályázaton vett részt, az akkori elvárások szerint a szovjet-szocialista realizmus szellemében készült „Szlávnij Geroj” mellszoborral. Józsi bácsi odament hozzá, a vállára tette a kezét, és csak annyit mondott: „az apja volt mészáros”. Párzsát mindig Perzsának szólította, aki végül Békéscsaba rendőrkapitánya lett.
Józsi bácsi örökké képezte magát. Kiss Ernő utcai lakásába az evangélikus templomnál lévő ártézi kútból kis kocsival vitte a vizet, miközben olvasott. Mindenről volt véleménye a világban, és ezt meg is osztotta velünk: „Tudod, kiskomám – mondogatta –, a kályhát a szoba közepére kell állítani, és végig kell vezetni a füstcsövet, míg a hideg el nem megy a szobából, mint Piet Mondrian”. Vagy „a fákat rövidre kell vágni, hogy ne csak a közepe égjen” mert így gazdaságos.
Szerette a csinos lányokat, gitár helyett a magánlakásán zongorázott nekik, így udvarolt, és ebben felesége, Lujzi néni ottléte sem zavarta.
A városban való jelenléte óriási dolog volt, nagyon sokat köszönhetünk neki. Ha ő nem lett volna, mindannyian ott maradunk, ahol születtünk.
Tizenöt év alatt, amíg az Iparművészeti Egyetemen tanítottam, összesen két gyerek jött Békés megyéből. Békéscsaba e téren lesüllyedt a legsötétebb szellemi sivatag szintjére. (Nem jó, ha egy nemzet a tehetségeit nem országosan, hanem csak pénztárca szerint választja ki.)
Józsi bácsi óriási űrt hagyott maga után.
Sallai Lajos
Mokos József kiállítása a Magyar Festészet Napján
Azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a mai Mokos József-emlékkiállítást én nyissam meg. Örömmel teszek eleget ennek a felkérésnek, mert jómagam is tanítványa voltam, és tagja lehetek annak az illusztris társaságnak, akik az ő keze alatt, szakmai tudása, szellemisége hatását viselve nevelkedtek és váltak emberré.
Most óhatatlanul eszembe jut az 1992-es emlékkiállítás, amely Józsi bácsi születésének centenáriuma alkalmából került megrendezésre a Munkácsy Mihály Múzeumban, Mokos József és tanítványai címmel. Vagyis mesterünk alkotásai mellett és az Ő árnyékában mi is helyet kaptunk egy-egy munkánkkal. Huszonhatan szerepeltünk – ennyi tanítványt sikerült összeverbuválni a rendezőknek Banner Zoltán irányításával, szervezésével. Rendhagyó volt ez a kiállítás azért is, mert szinte valamennyien mikrofon elé álltunk és felidéztünk vele kapcsolatosan egy-egy történetet, vidám anekdotát. Rendkívül felemelő, felejthetetlen érzés és emlék marad ez az esemény mindnyájunk számára.
Az igazi egyéniség értéket képvisel, nyomot hagy maga után. Akik személyesen ismertük Józsi bácsit, tudjuk, hogy Ő igazi egyéniség volt. Ezért kötelességünk, hogy az utókor, a fiatalabb generáció is megismerje Őt általunk, a mi közvetítésünkkel. Ez a mai emlékkiállítás is hivatott erre.
Néhány fontosabb életrajzi adattal szeretném bemutatni Mesterünket:
– 1892-ben született Békéscsabán. A budapesti Képzőművészeti Főiskola elvégzése után /ismertebb mesterei: Szinyei Merse Pál, Csók István, Lyka Károly/ mozgalmas művészi tevékenységet folytat évtizedeken keresztül. Művésztelepek aktív résztvevője, dolgozik Bodvarákó, Zsenye, Miskolc, Nagybánya, Olaszország és Ausztria művésztelepein.
– Az 1920-as évektől egyik vezető egyénisége a Békéscsabán működő Auróra Körnek, amely a mai Munkácsy Mihály Múzeumban működött.
– 1955-től a Békéscsabai Képzőművészeti Kör vezető mestere. Rajzpedagógiai tevékenysége során több mint nyolcvan növendéke került különböző művészeti egyetemre, főiskolára, vagy tanárképző főiskolára, de közöttünk vannak építészmérnökök, dekoratőrök és kirakatrendezők is.
Milyen ember is volt Ő valójában?
Mokos József markáns egyéniség volt, nem csak megjelenésre, hanem stílusra, értékrendre is. Következetes, szigorú, tárgyilagos, emberszerető. Rendkívül művelt, sokoldalú ember. Autodidakta módon megtanult például zongorázni, gyorsírni, beszélt németül, remekül sakkozott, saját bevallása szerint fiatal korában még bokszolt is, de ha kellett, tanítványainak ábrázoló geometriát, algebrát is tanított, és ami nagyon fontos, megtanított bennünket gondolkodni.
Igazi lokálpatrióta volt. Békéscsaba kultúrájáért, vagy a városkép kialakításáért sokszor felemelte szavát, ha kellett, a város vezetőivel szemben is. Gyűlölte a hatalommal felruházott tehetségtelenséget, az öntelt hivatalnokokat, a szakmai dilettantizmust. Idős kora ellenére is szálfaegyenes volt a testtartása. Gerinces ember volt.
Az általa vezetett szakkör tagjai különböző korosztályt és foglalkozást képviseltek – a kisdiáktól a szobafestőn át a rendőrig. A foglalkozásokat fiatalos lendülettel vezette, tele humorral, változatossággal. Mindig tárgyilagos és szigorú volt. A dicsérettel sem fukarkodott, minden tanítványához volt egy-egy jó szava. A rajzterem falát pedig a növendékek legjobb munkái díszítették. Egyéni tanítási módszereihez egyéni eszközöket is használt, illetve használtatott, mint például a kerékpárküllőt a távolság, irány és arány méréséhez, ellenőrzéséhez, vagy a rajzi munkák hibáinak felismeréséhez a tükör használatát. A tükörkép ugyanis könyörtelenül leleplezi a hibákat. A vizuális memória gyakorlását pedig úgy végeztette, hogy az ábrázolásra kijelölt modellt rövid ideig megfigyelhettük, majd attól körülbelül 90 fokkal elfordulva kellett rögzítenünk a látottakat.
Nem egyszer előfordult, hogy a sikeres felvételi vizsga érdekében otthonában plusz órákat adott, külön foglalkozott a növendékével. Ezt minden ellenszolgáltatás nélkül tette. Ma, amikor minden a pénzről szól, az Ő tőkéje a tudása és embersége volt. Ez az, ami pénzzel nem fejezhető ki.
Különleges érzékkel, szinte tévedhetetlenül meg tudta állapítani, kiben milyen fokú tehetség lakozik, és annak alapján irányította, terelgette, képezte tanítványait. Bizonyíték erre, hogy a kirakatrendezőtől az egyetemi tanárig mindenki igazolta mestere reális megítélését. Ezt a ma már országos és európai hírű művésznövendékek neve is fémjelzi.
Tanítványaiért mindenre képes volt. Ha valakinek az iskolában valamilyen tantárgyból kicsit rosszul állt a szénája, és ez kockáztatta a továbbtanulás lehetőségét, Józsi bácsi felkereste a szaktanárt, de ha kellett, az intézmény igazgatóját is, és kiállt a növendékéért. Ezek a konzultációk legtöbbször sikerrel jártak. Ennek fejében viszont szigorúan bevasalta az illetőn a hiányosságok pótlását. A városban mindenhol nagy tekintélye volt szakmailag, emberileg egyaránt. Egy alkalommal Fajó János, egyik legkedvesebb tanítványa így nyilatkozott: „Pedagógus zseni volt, szobrot érdemelne Békéscsabán.” Sokan egyetértünk vele.
Nagyon szeretett anekdotázni, élvezte, hogy bennünk hálás közönségre talált. Néhányan a kamaszkor csibészségével többször is elmeséltettük vele ugyanazt a sztorit, és vele együtt önfeledten újra nevettünk, kizárva részünkről miden tiszteletlen megnyilvánulást. Sokszor ajánlott figyelmünkbe egy-egy hangversenyt, mozi- vagy színházi előadást, amelyen aztán velünk együtt természetesen ő is jelen volt.
Szeretetre méltó volt a szórakozottsága is. Megjelenésekor elmaradhatatlan volt a kerékpár aktatáskával. Hűvösebb időben a jellegzetes sál és sapka, később a sétabot. Ezeket a relikviákat időnként egy-egy hosszabb ügyintézése, sétája során elhagyta. Mivel sokan ismerték és szerették, ezeket a személyes tárgyakat a becsületes megtalálók szinte minden esetben visszaszolgáltatták.
Művészi tevékenysége a tanítványaival szembeni önzetlensége miatt teljességgel nem bontakozhatott ki. Nem tisztem munkásságát értékelni a mai emlékkiállítás kapcsán sem, de aki valamilyen szinten és mélységben ismeri Mokos József alkotótevékenységét, tudja, hogy a nagybányai iskola jeles képviselője és követője volt. Mesterei is benne látták az egyik legtehetségesebb tájképfestőt. Ennek kapcsán merül fel a kérdés: érdemes volt-e feláldoznia a festői hivatást a tanítványokért. A kérdés kérdés marad. Mi, tanítványok, mindenképpen nyertünk vele. Az Ő pedagógiai sikerei, eredményei pedig egyedülállóak az országban.
A mai emlékkiállítás létrejöttének kezdeményezője Sándor Ferenc volt, akinek köszönjük lelkes és önzetlen hozzáállását. Köszönet a Mokos-képek tulajdonosainak, hogy rendelkezésünkre bocsátották ezeket az alkotásokat. És köszönet Mészáros Zsuzsának és segítőinek, hogy ezt a remek kiállítást megrendezték.
Egy emlékezetes történettel szeretném zárni mondandómat. Nem sokkal halála előtt egy békési kiállításon Józsi bácsi és Fischer Ernő, a szegedi Tanárképző Főiskola akkori tanszékvezető tanára között a következő párbeszéd zajlott le: „Mondd, Józsi bácsi, hány éves is vagy te tulajdonképpen?”A frappáns válasz pedig így hangzott: „Hatvannak néznek a barátaim, hetvennek érzem magam, nyolcvan vagyok, kilencvennek néznek az ellenségeim, és száz szeretnék lenni”. Sajnos nem teljesült a vágya. 1972-ben, 80 évesen, rövid, súlyos betegség után megdöbbenéssel értesültünk halálhíréről. De szellemisége itt van velünk, és örökké élni fog.
Köszönjük, Józsi Bácsi!
