Hanti Krisztina

Móricz-maraton

Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást és Pozsgai Zsolt egyfelvonásosai Nyíregyházán

2009-ben ünnepeltük Móricz Zsigmond születésének 130. évfordulóját, ennek apropóján a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház merész vállalkozásba kezdett. Tasnádi Csaba, a teátrum igazgatója felkért három kortárs drámaírót: Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást és Pozsgai Zsoltot, hogy írjanak az évforduló tiszteletére újdonsült műveket. Az egyes „kanonizálatlan" írói emlékekből így született meg három új egyfelvonásos és egyben egy rendkívül sokrétű, lényeges gondolatokat ébresztő, impozáns előadás.

A leghagyományosabb Móricz-képpel Tasnádi István él. Annuska című darabja egy generációról generációra öröklődő paraszti hagyományt mesél el. Azt a szokást, hogy a könnyebb megélhetés reményében férjhez adják a szinte még gyermekkorban lévő lányokat, így a címszereplő Annuskát is. A történet maga Móricz azonos című, 1915-ös novellájára épül. Az író által kiemelendő lényeg az új műben még fajsúlyosabbá válik, mivel nemcsak Móricz többi novellája szolgáltat alapanyagot a modern Annuskához, hanem Lorca műveinek világképe, motívumai is. Esősorban a Vérnász című drámára gondolhatunk, ahol szintén alapszituáció a kényszerházasság, a női szerep kiszolgáltatottságának a középpontba állítása, és ugyanúgy megjelennek különféle szimbolikus alakok, mint a Hold, a Halál a Koldusasszony képében. Sikeres egyensúlyát láthatjuk így a móriczi szociografikus ábrázolásnak és a Lorca-nál jellemző fullasztó élethelyzetnek, az abból való kitörési kísérletnek (megtudjuk, hogy Annuska iskolába járt, ami szokatlan egy kovács lányától: „Mi az istennek egy kovács lányának négy polgári?!"), a sorsszerűség, az élet körforgásának megjelenítése, pedig egészen sajátos hangulatot ad a drámának. Jelenetek ismétlődnek ugyanis: Annuska ugyanazokat a szavakat mondja a lányának, amit neki az anyja mondott (aztán a kislány az asztal alatt a babájának is), anyaként ő is férjhez kényszeríti a 15 éves lányát, hasonlóan, mint őt a szülei.

Széles Zita, Tóth Károly (Tasnádi István: Annuska)

Színészileg a legnehezebb feladata a címszereplőt játszó Széles Zitának van. Több generáció képviselőjét kell megjelenítenie közel egy óra leforgása alatt, a szülei terhére lévő suta kamasztól az öregedő asszonyig. Tulajdonképpen rá épül az előadás, a szerző is eredendően neki szánta mondatait. (Csak egy érdekes adat: a nyíregyházi Vérnászban néhány éve éppen Széles Zita játszotta a Menyasszonyt!) Hatalmas kihívás ez egy színésznőnek, de egyértelműen jó döntés volt bízni benne, nagyszerű alakítást nyújt. Hargitai Iván helyes arányokat megtaláló, ívelő rendezése igazodik ahhoz a körforgáshoz, amit a történet megkövetel. Az orvos szerepét kifinomultan játszó Petneházy Attila határvonalat alkotó kijelentéséig: „Lehet. Lehet." (ti. az esküvő) a fiatalkori Annuska történetét elmesélő jelenetetek a valósághű színészi ábrázolást követelik meg. A paraszti világ valóságáét. Ehhez illeszkedik kiválóan a család: Antal Olga, Tóth Károly kettőse és tulajdonképpen az addig megjelenő színészek mindegyike. Antal Olga anyai személyisége kettős, óvná is a lányát a korai házasságtól, hiszen annyira gyerek még, közben a konvencióknak megfelelően alá kell rendelnie magát a férje akaratának. Tóth Károly apafigurája nem más, mint a keménykezű kovács magánéleti megfelelője. A menyasszony felöltöztetése - a két falusi asszonyság Gosztola Adél és Molnár Mariann az érzelmi vibrálás és a szélsőségesen össze nem illő gondolatok pontos kifejezői - majd a menyasszonytánc átvezet a balladák világba, nem véletlenül kapcsolódik a jelenethez sematikus alakokat felvonultató tánckoreográfia (Ladányi Andrea, Vámosi Máté). Központi szerep jut a lány nézőpontjából közvetített gondolatoknak, hogyan látja a környezetében élőket, kinek miért lehet hálás az esküvőért stb. A házasság gondolatától halálra rémült lány már gyermekeit egyedül nevelő anyaként jelenik meg a következő képben, és kiderül, hogy egy jó szava sem volt az urához az esküvőn. A sógorasszony szerepében Pregitzer Fruzsina nyújt emlékezetes alakítást, új férjet akar szerezni az elkergetett helyett, aki „hat hónap óta egy krajcárt se küld". Annuska érzelmi kitörése így: „Miből tartom el a gyerekeit?" a sorsismétlődés irányába vezeti a történetet. Azt igazolva mindezzel, hogy a népi életmód hagyományai nagyon régre nyúló mechanizmusokra épülnek.

Sokak által ismert, ha nem az egyik legismertebb Móricz novella a Tragédia; Kis János története, aki belehal az evésbe a földesúr lakodalmán. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy később Móricz újból elővette ezt az írását, egy hollywoodi siker reményében átdolgozta filmnovellának Egyszer jóllakni címmel. Leginkább az osztályellentéteket akarta kikihangsúlyozni benne, azzal, hogy belesző egy szerelmi szálat az eredeti történetbe, a gróf ugyanis elszereti Kiss János feleségét. Forgách András (komédia műfajú) Tragédia című művében megvan mindkét novella. Az a kiindulópont a darabban, hogy hollywoodi feldolgozás készül a Tragédiából. Valójában az írás folyamatát kísérhetjük végig. Azt látjuk, hogy Móricz a dolgozószobájában ülve írói figurákat gyárt magának. Miközben valós személyek is megjelennek a színen, a képzeletbeli sík átvezet minket a hollywoodi történetbe. A színház tehát arról szól, hogy színházat játszanak. Mindez számos alkotáslélektani kérdést vet fel, hiszen nemcsak a két változat lesz a fontos a Forgách-szöveg tekintetében, hanem az is, hogy több réteg szövődik egymásba, az írónak pedig rendkívül sok szereplőt, külön életet élő szövegrészt kell hatásosan mozgatnia. A szereplők ide-oda ugrálnak a novella ideje és a valóság között, a nézőnek meg nagyon kell figyelnie, hogy mindig tudja, melyik szereplő éppen kit alakít, honnan jön be és mi okból. Mindeközben Móricz rendezőként instruálja novellája szereplőit. (A megértést segíti a kitűnő látvány, amiért Tihanyi Ildikót illeti köszönet.)

Horváth László Attila (Forgách András: Tragédia)

Az érzékeltetés nemcsak íróilag nehéz, a rendezőnek Koltai M. Gábornak is nagyon résen kell lennie. Figyelni az arányokra, hogy miként lehet látványosan és érthetően megjeleníteni egy képzeletben élő régen halott szereplőt, hogy egy figura egyáltalán valóságos vagy csak az író képzeli. Az alkotóknak sikerült sokrétű, de mégis könnyen átélhető, szórakoztató előadást létrehozni. Brillíroznak a szereplők, szemmel láthatóan élvezik a kettős játékot az idősíkok kavalkádjában: a Kis János feleségét próbáló Simonyi Mária szerepében Szalma Noémi, az újságíró, de az amerikai történetben már grófot játszó Puskás Tivadar és a szintén kettős szerepet vivő Gyuris Tibor a tőlük elvárható módon, könnyedén megoldják ezt a színészi feladatot. Avass Attila is magáénak érzi Kis János szerepét, színészi eszközei leginkább az éhség fokozatainak megjelenítésére korlátozódnak.

Lelkileg különösen megindító jelenetei a darabnak a szerelmi háromszöget láttató jelenetek. Móricz maga mellé képzeli a halott Jankát és a jelenbeli feleségét Máriát. Életrajzi adat, hogy minden nőben Jankát ábrázolja. És íme, Forgáchnál a Móricz szerelmei után ismét téma lesz a művészi válságában a boldogságot két női véglet között kereső, két női pólus között őrlődő író. A viszonyok ugyanolyan izgalmasak. Az író fájdalmára Máriából nem lehet jó múzsát csinálni, ezért feltétlenül szükséges az öngyilkosságba menekült Janka megidézése. Csak vele lehet olyan apróságokon vitatkozni, mint például: hol legyen a szobai pálma helye. Érzelmes dialógusok bontakoznak ki a három szereplő megjelenítésében. Horváth László Attila Móricza kiforrott, ügyesen váltogatja a pozitív és negatív érzelmeket. Horváth Réka is emlékezetes alakítást nyújt ebben a hármasban, az író bajszának levétele utáni csókjelenet például kimondottan jól kitalált, s központi elemévé válik az előadásnak:

„JANKA: Ne a nagy bajuszával akarjon férfinak látszani!

MÓRICZ: Most már ideforrt az arcomra. Ezt most már lángvágóval sem lehet eltávolítani. Ha levágják a bajuszomat, többé nem vagyok Móricz Zsigmond."

Remekül illeszkedik mindkét színész ahhoz a rendezői koncepcióhoz, amely a 90-es évekig rögzült Móricz Zsiga-kép lerombolásának lehetőségeit valósítja meg. Ezt erősíti a főszereplők (író és hőse) hollywoodi díszletelemmé, filmes kellékké történő minősítése az előadás végén.

A Naplópók egy abszolút fiktív történet, pontosabban, ahogy az alcím is mondja, játék az irodalommal. Ady, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi és Móricz a Négyesy-szeminárium kezdésére várakoznak, közben a naplójukat írják.

Érdekes kérdést vett föl a darab szövegvilága: valójában Pozsgai Zsolt kinek is szánta a darabot? Ezeket a magánbeszédeket, - amik főleg az életrajzra: nevekre, adatokra vonatkoznak - csak előzetes tudás alapján lehet igazán érteni, ezért azt gondolom, a fiatal generáció mindenképpen előnyben van. Úgy tűnik, mintha az „értő" befogadók körét is inkább a középiskolás korosztály alkotná, hiszen nekik vannak friss élményeik az adott költő életrajzáról, személyiségjegyeiről, ők vannak jobban képben, hogy kinek milyen nevű múzsája volt, hogy Ady hol és kitől kapott szifiliszt stb. S talán a megjelenítés is nekik tetszhet jobban. Ezekhez a mondatokhoz ugyanis Bodolay Géza olyan kifejezési módot talált, amit a szerző nem is gondolt volna hozzá. A rendező abszurd vázat teremt az előadásnak, amely hatásosan egészíti ki a fiktív jegyeket és igazolja a köztudatban élő sztereotip írói alakok érvényét. Így kerül Babits a szobabiciklire és lesz belőle Illyés Ákos alkotáshű értelmezésében távolságtartó és kelletlen figura, Tóth Árpád egyszerűen csak tüdőbeteg, Fellinger Domonkos így igazodik az írói képhez és a többiek játékához,Pásztor Pál Juhász Gyula szerepében is megfelelően hozza az öngyilkosságot vágyó költőt,Tóth Zoltán László Kosztolányija szintén irracionális anyagból van összegyúrva, ezért lesz egy fennhéjázó, pökhendi alak, aki még a szájára sem venné soha Ady nevét. Jól jön ki a kettejük közötti feszültség a két színész által. A személyiségjegyeken kívül felnagyítódnak az ismert költői viszonyok is a darabban: Kosztolányi-Ady, Babits-Ady, Babits-Kosztolányi. Az ilyesfajta abszurd játék azt is megengedi a szerzőnek, hogy teljesen szabadjára engedje a fantáziáját, ezzel hatalmas teret biztosít a vendégszövegek számára is. Pozsgai Zsolt él is a lehetőséggel. Azoknak az idézeteknek a legpontosabb beemelésével gazdagítja a textus, amelyek kijelölik az adott költő által követett értékrendet. A legizgalmasabb megvalósulása ennek, amikor a darab végén elhangzik Ady egyik legszebb szerelemes verse, Az én menyasszonyom. Azt várná a néző, hogy az előadásban kulcs szerepet játszó Elefánt Olga, a titokzatos szereplő, az örök nő, minden költő múzsájának megtestesítője, hol Ilona, hol Anna, hol Janka stb. - Jenei Judit játssza érzékletesen mindőjüket - kerül a vers mozgásterébe, de a befejezés, mégis másképp alakul. Mivel Ady és Móricz olvassák, szavalják egymásnak, új értelmezést kap, az ismert záró sor -„Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek." - is kettejük híres barátságának kezdetévé idomul.

Balogh Gábor, Illyés Ákos (Pozsgai Zsolt: Naplopók) (a fotókat Nagy Erzsébet és Karádi Zsolt készítette)

Balogh Gábor (Ady) és Nagyidai Gergő (Móricz) a zárlatban remekül érzik szerepük fontosságát és értékeit, egészen odáig pedig az abszurd „köntös" helyénvalóságának igazolóivá lesznek. A drámaíró részéről, valószínűleg valamiféle elkötelezettséget is jelent kettejük életműve mellett. Azzal, hogy a befejezést rábízza egy szépirodalmi szövegre Pozsgai, a várakozás ténye új értelmet nyer, asszociatív keretet ad a történetnek. Ezek a fiatalok nem pusztán az egyetemi szeminárium kezdését várják, hanem a még kiforratlan alkotásaikkal várnak az irodalmi létezésbe való bebocsátásra.

Mindhárom alkotás megszabadítva a korábbi (a 90-es évekig élő) kizárólagos értelmezésétől, mai szemmel nézve hozza közénk Móricz világát. Már csak ezért is, fontos előadás születetett a nyíregyházi színpadon.

Megjelent a Bárka 2010/1-es számában