Hajóhíd

 Reke_Balazs.jpg

 

Reke Balázs

Híd

 

A három kölyök libasorban tekert az úton. Elhajtottak a barnára mázolt büfé mellett, majd lazán bedőltek a kanyarban, ahogy a motorosoktól látták, aztán felemelkedtek a nyeregből, jól nekiveselkedtek, és pár percben belül fenn voltak az emelkedő tetején. Ott letértek balra, s a lejtőn engedték, hogy megugorjon velük a bicikli. Erőlködés nélkül begurultak a strandra.

Az óriási fák árnyékában egymásra dobták a bicikliket, ráhajították a pólójukat, és rohantak a vízhez. A Bodrog szélvize langyos volt és zavaros. Sokan fürödtek benne, és a gyerekek alaposan felkavarták az iszapot. A három fiú gyorsan belegázolt a folyóba, lebuktak, majd odébb feljöttek, és tempóztak előre, a mélyebb rész felé.

Szemben a vár valósággal remegett a forróságban, a túlparton, a fák árnyékában egy öreg ült a csónakban. Odakötötte a ladikot egy vízbe vert karóhoz, majd felhasított egy ujjnyi küszt, horogra tűzte, és a sodrásba vetette a szereléket, pontosan egy bedőlt fa mellé. Az öregek tudták, hogy a csuka jól eszik ezen a szakaszon napközben is. Süllőre nem volt esély, ahhoz túl meleg volt.

A fiúk beúsztak a folyó közepére, felfeküdtek a vízre, és hagyták, hogy az áramlat kicsit lentebb sodorja őket, aztán visszaúsztak. Ezzel elszórakoztak még egy ideig. Egy órával később kimásztak a vízből. Kiültek a partra.

Egykorúak voltak, egy iskolába jártak, mind a hárman szeptemberben lépnek majd fel az ötödik osztályba. Az egyikük magas volt, szőke és szikár, az arca durván csontos, szeme szürke, a másik átlagos alkatú, mint minden tízéves forma kölyök, napszítta szőke hajú, már-már fehér üstökű, szeplős. A harmadik kisebb növésű volt, kicsit vaskosabb a másik kettőnél, de még nem kövér, barna hajú, barna szemű, s a másik kettő mellett csak harmadikosnak látszott.

Néha hátrapillantottak a büfék felé. Sorok álltak. Jégrémet vettek a gyerekek, az apukák gyorsan benyaltak egy sört a bodega árnyékában. A három fiúnál egy vas se volt, de a napsütést élvezték, elterültek a fűben, hagyták, hogy a vízcseppek elpárologjanak róluk.

Egy hasonszőrű fiú futott oda hozzájuk. Mezítláb volt, és kapkodta lábát a forró homokon. Lihegett, amikor megállt, s amikor azok hárman felnéztek, elkezdte mondani:

– Most – köhintett egyet –, most csinálják! – nyögte ki, és ujjával hátrafelé bökött.

Erre mindhárman felugrottak, és követték a fiút, aki elindult futva arra, amerről jött. A beton égette csupasz talpukat, így még gyorsabban szaladtak. Felértek az emelkedő tetejére, balra fordultak.

A híd közepénél két fiú álldogált. Rövidnadrágban voltak, bőrük napégette, hunyorogtak, amikor a közeledő csapat felé fordultak. Ikertestvérek voltak, mindketten magas növésű, lakli kölykök, nagy fülekkel. Összetalálkoztak. A négy fiú lihegett, és a térdükre meg a híd korlátjára támaszkodtak, hogy kifújják magukat. A legkisebb fiú belecsimpaszkodott a forró korlátba, és lenézett a kavargó folyóra. Az örvények tölcséreit tisztán ki lehetett venni, ahogy lepattannak a híd lábáról. Néha elúszott egy-egy ág meg egy vadkacsa alattuk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezte a legkisebb fiú.

– Mi van, beijedtél, Kistót? – kérdezte az egyik ikerfiú, és nagyot bokszolt a kicsi vállába.

A másik iker felnevetett, majd a levegőbe köpött. A szél terelgette a nyálcsóvát, amíg az a vízbe nem csattant.

– Ennyi – mondta az iker. – Nem is vagyunk magasan. Nincs igazam? – kérdezte a többiekre nézve.

– Mi benne vagyunk – mondta az egyik szőke fiú.

– Akkor mi kezdünk – mondták kórusban az ikrek, majd cinkosan egymásra vigyorogtak.

Körülnéztek. Nem jött autó a híd felé egyik oldalról sem. Gyorsan felmásztak a korlátra, átléptek, és sarokkal megtámaszkodtak a betonon, karjukkal a korlátvasba csimpaszkodva. Lenéztek még egyszer. A folyó ugyanúgy kavargott alattuk. Összenéztek, elrugaszkodtak. Nagy csobbanással értek vízbe, a becsapódás helyén fehér habos vízkör nyílt, amit azonnal arrébb is sodort az áramlás. A négy fiú szájtátva nézte őket a hídról. Az ikrek hamarosan feljöttek a mélyből, és nevetve intettek a magasba a többieknek.

A következő két fiú is kiállt a hídkávára. Kicsit hezitáltak, de amikor a lentiektől már elég biztatást kaptak, nekiveselkedtek. Ugrottak. Ők is feljöttek a mélyből. Már négyen taposták a vizet, és integettek a másik kettőnek, hogy jöjjenek.

Kistót habozott. Még egyszer lenézett.

– Gyere – mondta neki a fiú. – Most mi jövünk. Csak nem akarsz visszamenni? – kérdezte, amikor látta, hogy Kistót nem mozdul.

– Nem biztos, hogy leugrok – mondta Kistót.

– Ne már, Lacika! Ne bénázz! Semmi az egész, látod, a többiek már lent vannak. Én biztos megyek. Nem akarom, hogy életem végéig cinkeljenek ezzel.

Kistót még egyszer lenézett a mélybe. A többi fiú nevetett, és integettek neki, hogy másszon már át. A másik fiú már a korlát túloldalán tartotta magát. A kanyarban autó jelent meg. Kistót vett egy mély levegőt, és átmászott. Megijedni se volt ideje, mert a másik fiú megragadta a karját, és már zuhantak is lefelé.

A becsapódás csípte egy kicsit a fiú talpát, és az egész olyan volt, mintha körülfogná valami, ami nem is víz, hanem egy sötét kendő, amibe a feje búbjáig beburkolják. Kapálózott, érezte, ahogy végigfut rajta egy hideg áramlat, lábához hozzáért valami. Kezeivel nyúlt felfelé, s hirtelen, csukott szemhéjai mögött oszlott a sötétség. Arcát ismét nap érte.

A többiek nevettek, amikor kinyitotta a szemét. Erős sodrásban voltak, így amikor kiszórakozták magukat Kistóton, felfeküdtek a vízre, és hagyták, hogy a folyó levigye őket a strandig. Ott kikecmeregtek a vízből, és elterültek a parti fűben.

A nap lentebb kúszott az égen, már nem tűzött annyira. Az egyik ikerfiú felkelt, a zsebéből elővett egy marék aprót, és a büféhez ment. Két jégkrémmel jött vissza, egyet a testvérének adott. Kibontották, és mohón tömték magukba.

– Mi megyünk még egy kört, ha ezt megettük – mondta az egyik iker. – Akartok jönni? – nézett vigyorogva a fiúkra.

Azok megvonták a vállukat. A kicsit még mindig reszkető Kistót nem szólt semmit.

 

Már alkonyodott, amikor özvegy Kistót Sándorné, lánykori nevén Horváth Krisztina, a dűlőből felkanyarodott az országútra. Férfivázas biciklijét kissé nehezen lehetett kormányozni, mivel az asszony a középső, egyenes vázrúdra rákötötte a kapáját, úgy vitte haza. A nő izzadt volt és poros, a bőre bronzosra sült a napon. Lassan tekert, élvezte, ahogy a menetszél átfúj rajta. Hét körül ért be Kispatakra, és látta, hogy az emberek a házak előtt vannak. Egy asszony állt az ő házuk előtt is. Megtekerte a pedált, és hamar otthon volt. A házuk előtt álldogáló nő arca falfehér volt, keze reszketett.

– Mi történt? – kérdezte az asszonytól Kistót Sándorné.

– Egy fiú – nyögte ki az asszony, de elcsuklott a hangja. – Egy fiú… azt mondják, belefúlt a Bodrogba.

– Micsoda? – kapott az ajkához Kistót Sándorné. – De ki az?

– Nem tudunk semmit – mondta sírva az asszony. – Csak a hír ért el ide. Állítólag beugrottak a hídról és az egyik nem jött fel. Keresik most is.

Kistót Sándorné a kerítésnek támasztotta a biciklijét, beszaladt a portára, nyitotta az ajtót. A fia nem volt otthon. Remegés futott végig rajta. Odakint szürkült, és a fiú nincs meg. Úgy érezte, hogy összeszorul a torka, s fuldoklás tört rá. Nem is zárt be semmit, kirohant a kapun, felugrott a biciklire, és a folyó felé tekert.

A strandon nagy volt a csődület, de a rendőrök kordont húztak a parttól néhány méterre, hogy ne lehessen közel menni a vízhez. Néhány gyerek is ott volt még. Kistót Sándorné megismerte fia egyik osztálytársát. Odament hozzá, megragadta a karjait.

– Hol van Lacika? – ripakodott rá a fiúra.

A gyerek ijedten nézett az asszonyra. Szemei üvegesek lettek.

– Nem láttam órák óta – mondta.

– Leugrott a hídról? – kérdezte az asszony.

– Nem tudom – hazudta a fiú, kiszabadította magát az asszony szorításából, és elszaladt.

Az asszony kapott utána, de a kisgyerek gyorsan eltűnt a tömegben. Kistót Sándorné ekkor látta meg a fáknál letámasztott bicikliket. Az egyik a fiáé volt.

Sötétedéskor a rendőrök mindenkit hazaparancsoltak, és aznapra feladták a keresést.

 

Az első csillagok már kibújtak az égre, mikor a strandtól pár száz méterre egy régi ladik orra fúródott a part fövenyébe. A csónak alján bokáig érő víz himbálózott. Két fiú ugrott ki belőle a partra. Az egyik magas és szikár, a másik alacsonyabb és testesebb. A csónak kötelét egy fa törzséhez erősítették, majd futva indultak el a strand felé.

– Tuti agyonvágnak otthon – mondta lihegve a magasabbik fiú. – Rég haza kellett volna érnem.

Kistót Lacika mögötte futott mezítláb. Nem láttak semmit, Kistót egyszer bele is lépett egy partra vetett, száraz sulyomba, de nem mert megállni, nehogy még több időt veszítsenek. A fáknál keresték biciklijeiket, de nem volt ott egyik sem.

– Már csak ez kellett, ellopták a cangákat! – kiáltott fel Kistót Lacika. – Minek vittük el azt a rohadt ladikot? – kérdezte a fejét vakargatva.

– Most már mindegy. Gyerünk haza gyalog. Majd lesz valahogy.

Fél órával később Kistót Lacika a házuk közelébe ért. A kocsibejárón egy rendőrautó állt, és két egyenruhás beszélgetett az anyjával, aki hevesen magyarázott nekik. A fiú elbújt egy utcai bodzabokor mögé. Ennyi volt, lebuktak, hogy elvitték a csónakot, érte jöttek – gondolta.

A bokorban várt, amíg a rendőrök elköszöntek és elmentek, és az anyja is bement a házba. Ekkor előbújt, és elindult a ház felé. Lopózva ment, nehogy a szomszéd asszonyok kiszúrják, mert azok biztosan ráhívják a rendőröket. A kapunál felnyúlt, kiakasztotta a riglit.

A konyhából fény szűrődött ki, az ajtó üvegén keresztül látta az anyját az asztalnál. Arcát tenyereibe temetve ült, háta rázkódott. Lacika halkan lenyomta a kilincset, besurrant az ajtón. Csupasz lábaival átcsoszogott a hideg kövön, és megállt a konyha ajtajában.

Az anyja felnézett. Arca hirtelen megváltozott. Felkelt, odasietett a fiúhoz. Magához ölelte, szorosan tartotta, aztán hirtelen levette a fiúról a kezeit, és arcon ütötte. Lacika az ütés helyéhez kapott. Sírni akart, de anyja arcát látva visszatartotta. A nő megrázta a fejét, és még egyszer megölelte a fiút, most még szorosabban, mint előtte.

– Ne haragudj – nyöszörögte a fiú. – Nem akartuk ellopni a csónakot, csak a sodrás levitt minket messzire, és nehezen tudtunk visszajönni.

– Majd reggel megbeszéljük, hol kujtorogtál – súgta az asszony. – Eridj, mosakodj meg! Tiszta maszat vagy! – mondta, és meglódította a fiút a fürdőszoba felé.

A fiú beszaladt a fürdőbe, gyorsan lecsutakolta magát, aztán kinézett, hogy mi a helyzet a konyhában. Anyja az asztalra borulva aludt. Elindult a konyha felé, de aztán meggondolta magát, és a szobába ment, bebújt az ágyba, magára húzta a takarót. Az iszapszag még a bőrén volt, és nem tudott nyugodni, folyton a csónak ringatózását érezte, mintha billegett volna alatta az ágy is. Aztán eszébe jutott a beugrás a hídról, az ikrek vigyori képe. Egy ideig még gondolkozott ezeken, de a szoba sötétségéből kibúvó formák hamarosan óriásokká nyúltak, falon nyújtózó kezekké, és a fiú velük tartott, és csak akkor jött vissza onnan, amikor a redőny rácsain bevertek a napsugarak.  

 

Reke Balázs Szolnokon született 1989-ben. Most Szegeden él.


 

 Főoldal

 

2022. július 17.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png