Olvasónapló

 

 

 

 

ninieggyetorve


 

 

 

Szabó Tibor Benjámin


Kettétörve

 

 

Bár Nagy Ildikó Noémi prózagyűjteménye nem több kilencven oldalnál, a ragasztókötéssel szerelt, vékonyka könyvtárgy valójában így is két kötetet rejt magában. Két félkész kötetet, hogy pontos legyek. Az egyik (torzóban is) pompás anyag, izgalmas világ, bevonja olvasóját a művek terébe, a másik közepesnél alig jobb.

Mondom érthetőbben, lassabban. Az Eggyétörve huszonöt kisprózát (tényleg rövid, két-háromflekkes szövegeket) fűz össze. Egyes szám első személyben üzemelő tárcanovellák, minielbeszélések sorakoznak egymás mögött, a Nagy Ildikó Noémi nevű (!) fiatal nő emlékszik vissza kamasz- és serdülőéveire, illetve (a prózák jelen idejében) ugyanez a nő megmutatja, kibontja, részletezi felnőtt énjének viszonyát a gyerekkor kulisszáihoz, az életformához, amiben felnőtt, a közösséghez, amely szocializálta őt. Ez így még nem evidens módon egy vibrálóan eredeti koncepció - csakhogy. A narrátor Amerikában született, bevándorló (magyar) család gyermekeként nőtt fel az Egyesült Államokban, amerikás magyar, aki ráadásul felnőttkorának küszöbén visszaköltözött az anyaországba, Budapestre, és már csak látogatóba megy haza(?) New Englandbe. A szerző kiváló érzékkel rajzolja egymásra a két kultúrát. A pedáns, tiszta kertvárosi amerikaiságra (a hétköznapi életet irányító szabályok szögletességével, korlátoltságával) rá a budapesti rögvalóságot, ahol bugyborékoló hangot ad a lefolyó, cigány zenészek nyekergetik hangszereiket az ablak alatt, és jönnek be a lakásba azok a rohadék szúnyogok. Onnan nézve (és Nagy Ildikó Noémi nézi onnan, mutatja is) Magyarországban, az itteni életben van valami rendezetlen, tisztátalan, burványló, valami Ázsia, miközben a szerző láthatóan otthonosabbnak, szabadabbnak éli meg a kelet-európai életmódot. Egész finoman, az árnyalatokra érzékenyen jeleníti meg saját kettős (egymásba játszó) identitását, a narrátor a szülőföldjén inkább magyar (oda kell figyelnie, hogy ne ugyanazzal az evőeszközzel szedjen a különböző ételekből - nem jön gyomorból, ösztönből az amcsi pedantéria), Pesten meg nagyon is amerikai (a magyar trehányság számára nem természetes biotóp). És Nagy Ildikó Noémi nem esszéizál, nem filozofál, nem okoskodik - hanem történeteket mesél. Erős atmoszférájú, nagyon szerethető történeteket a barátnőiről, a fiúiról, a tinédzserkori szorongásokról, a jólétről, a korlátokról, az amerikai szokásokról, amik őt is irányították (például bevett hétvégi program a családok számára, hogy kiülnek valami dombtetőre, és messzelátóval nézik a hulló őszi faleveleket). Családtörténetet követ (a szülők válásáig és tovább), roppant izgalmas high school musical-t ír saját gimis évei köré (szerelemmel, megalázó helyzetekkel, a státuszukat permanensen reprezentáló amerikaiakkal), és izgalmas karaktereket húz elő gyermekéveiből (például Jules-t, aki istállóban született, és nagyon komolyan Jézus reinkarnációjának gondolja magát, még akkor is, amikor már bogárirtó szakmunkásként dolgozik egy pálmaligetben). Lüktető, érdekes világ, amelyben (a vázszerkezetében, nem tolakodóan, de tisztán látható élekkel) ott látható a váltott hazák, választott otthonok generálta bonyolult identitáskrízis: a narrátor bevándorló (Magyarországról '56 után elmenekült) szülei már amerikaiak; az Amerikában született lányuk pedig szintén már - nem az.

Így megy ez (nagyjából) a kötet feléig. Amikor is a az amerikai vonal valahogy kihal a szövegekből, marad Pest, egy körfolyosós bérház, hétköznapi élet a jelenben, Magyarországon, apróságok, magánügyek, és az olvasó azzal kénytelen szembesülni, hogy a továbbra is E/1-ben (és ugyanazon a hangon) beszélő én biztos, hogy nem lehet azonos a kötet elején a múltjára reflektáló (a szövegekben saját nevén szereplő) Nagy Ildikó Noémivel (mások a családi körülmények, más a személyes élettörténet). A visszaemlékezős művek láttató nyelve, teret nyitó minimalizmusa itt inkább tanult manírnak mutatja magát, a könyv első felében jó arányérzékkel adagolt, visszafogottságukban is magabiztos konnotációk ezekben a művekben sokszor átcsúsznak affektálásba, a szövegek szerkezete leegyszerűsödik (eltűnnek a pazar motivikus ismétlődések, az a kijátszottság, ahogyan például a könyv első, Epic című írása visszaforog saját kezdő képére, de úgy ám, hogy a közben elmeséltek ezer színnel gazdagítják annak a kezdőnek a jelentésvilágát), és mintha az izgalmas figurák, frappáns sztorik is elfogynának. Marad a rakkolós, profin vezetett nőpróza, témák, életképek, szokásos.

A jelöletlen, megmagyarázatlan (semmilyen világos koncepcióval alá nem támasztott) narrátorváltás lehetne izgalmas rezonátor, posztmodern rejtvény, van ilyen, elgondolható - de itt valahogy csak gondatlanságként, következetlenségként olvasódik. Mondom, két különálló kötet ez, egybefűzve, összemadzagozva. Az elsőt szerettem, könnyen nyílt, és amire rányílt, az érdekelt, vitt magával - a másodikat kötelességízűnek, csináltnak éreztem. És nem világos, hogy mit akart Nagy Ildikó Noémi a kötettel. Miért mosta bele magát a prózáiba (névvel, címmel, telefonszámmal) először, és miért törölte a későbbiekből? Mi lett az apukával a Sziklás-hegységben (aki az anyuka elől menekült el, emut tenyészteni, jó kép)? Miért ennyire kétféle a gyűjtemény? Ha már kétféle, miért nem keresett legalább más hangot a második rész prózáihoz (két különböző ember miért beszél, gondolkodik ugyanúgy)? A címben valami önkritika projektálódik? Vagy létezik egy kód, egy mögöttes relációrendszer, amit én nem találtam meg, de ami felől olvasva mégis gömbölyű lenne a szövegcsokor? Ha van ilyen, miért nem írta oda a szerző (előszóban, utószóban, egy kulcsnovellában, valahogy)?

A szerzői intenció tehát nem tiszta. Ahogyan könnyen megfejthető viszont a kiadói szándék: bevezetni a Nagy Ildikó Noémit a könyvpiacra, előkészíteni a nagy kötetnek (vélhetően egy regénynek) a befogadói terepet. És ez rendben is van így, teljesen, az Eggyétörve meg marad az, ami: kötelező első könyv, kicsit fésületlenül, kicsit magyaros trehányan összeállítva, de hordozva belül néhány (pontosan fél könyvnyi) kiváló, emlékezetes szöveget, és annyi szabadságot, szabadságélményt, amennyiről az óceánon túl még csak nem is álmodhatnak. Vagy ki tudja.

 

 

 

Nagy Ildikó Noémi: Eggyétörve. Palatinus. Bp. 2010.

 


 


2010. június 25.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png