Ütőér

 

 B__k_Timur_k__p.jpg

 

Bék Timur

 

Az éjszaka dicsérete

 

Vannak korán kelők és későn kelők. Pont. A nyelvünk már-már azt diktálja, hogy nincs köztes kategória, nem lehet épp jókor fölkelni, s hajlok rá, hogy egyetértsek. Nyelvünk okos (persze nem szabad neki mindent elhinni), s talán azért ennyire okos, mert közös. Sokak nyelve ez, élőké és egykor élteké. Ha csak egy valakié volna, tele lenne tévedésekkel, ellentmondásokkal, sutaságokkal, mint a gondolatok; meglehet, ezért is jött létre: együtt kiküszöbölni a gondolkodás hibáit.

Finoman szólva sem voltam soha az a korán kelő típus. Mindenféle modorosságot mellőzve azt mondanám, szégyenletesen későn kelek. Ennek három egyszerű oka van:

Először is szeretek aludni. Nem értek egyet a keveset alvókkal, akik váltig állítják, hogy átaludni életünk egy harmadát hiba. Miért lenne az? Az alvás nem csak elengethetetlenül szükséges, de csodálatos is. Megnyugtatja a testet, a szívet, megemeli a növekedési hormon termelését (alvás közben növünk fel – legalábbis testileg), kitisztítja az elmét, áthelyezi az emlékeket a hosszú távú memóriába, újraszervezi a szinapszisokat, hogy másnap új kapcsolatok jöhessenek létre az idegsejtek között. Sorozatgyilkosok, lelkészek, bokszolók, csecsemők: alvás közben egyformán békések és jók. És az álmok! Tudatalattink termékei, önkéntelenül megrendezett műalkotások. A valóság sokszor bántóan abszurd, az álom természeténél fogva az, joggal irracionális. Még a rémálmokban is van valami elvitathatatlan szépség. Nem a legrosszabb harmad ez, na.

Másodszor: nemcsak szeretek aludni, de nagyon jó is vagyok benne. Mondhatni, professzionális szinten űzöm, hihetetlenül mélyen, mozdulatlanul, szünetmentesen tudom csinálni bárhol és bármikor – ezt apámtól örököltem. A takaró melege alatt, fejét egy puha párnára hajtva, magzatpózba kuporodva az ember könnyen gondolhatja, hogy ez az ideális állapot számára, amiből reggel majd kitépik, járásra, ténykedésre kényszerítik, súlyos döntések elé állítják, számonkérik, elevenen megnyúzzák… S ebből már kezd kirajzolódni a harmadik ok.

Az ébredést iszonytató, gyötrelmes dolognak tartom, s mert jobbára elkerülhetetlen, halogatom, ameddig csak lehet. Ha vannak még odakint olyanok, akik lefekvés előtt a szoba túlsó végébe teszik az ébresztőórájukat, hogy kikapcsolásához összetett izommozgás szükségeltessen, ami majd jól beindítja a vérkeringést, így csillapítva a visszaalvás iránti mérhetetlen vágyat – tudjátok meg, nem vagytok egyedül! De fölkelni muszáj, le kell vetnünk magunkról placenta-paplanunkat, mert nappal lett, hagyni kell neki, hogy széthasítsa gyönyörű álmainkat. Eljött a tevés-vevés ideje. Ahogy Csáth írja az Ópiumban:

„A ​fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az maga az élés.”

Emberrel ennyire még nem értettem egyet. Menni kell, álomittasan, ki az utcára, hallgatni, ahogy felebarátaink megerőszakolják hőn szeretett nyelvünket, na, nem a beszéd módjában (távol álljanak tőlem az efféle nyelvművelői nézetek), de tárgyában, motivációjában. Mert miért beszélnek általában? Megszelídíteni, betörni, elnyomni magányukat, azt a páratlan ajándékot, amit születésük napján kaptak. Persze ez elbeszélgetéseket sem érteni tisztán, mert ahogy kilépünk az ajtón, minden mást elnyom a forgalom zaja. Hajtanak ide-oda, s ha lassabban haladnak, mint szeretnének, eszeveszett tülköléssel adnak hangot elégedetlenségüknek, mert nem is az a fontos, hogy máshol legyenek („Mér’, ott jobb?” – szokja mondani Kárpi barátom, bár az a gyanúm, ő is idézi valahonnan.), hanem, hogy minél előbb máshol legyenek. Kurva gyorsan, azonnal, ha lehet. Menni kell. Helyekre, időpontra, s a magamfajta (azt gondolom, tíz perccel később születtem, mint kellett volna) ezekről rendszerint elkésik.

De ha eleget tettünk a nappal elvárásainak, kiálltuk gyötrelmeit, megfeleltünk próbatételein, nem marad el jutalmunk: az este. Vérben úszva alábukik a sárga arc, már a látványa lélegzetelállító, tele van derűvel, irgalommal; felkapcsolódnak a narancs-fényű utcalámpák, és szép lassan lecsillapodik a város. Kivirágzik a sötétség, éjjeli lepkék, denevérek lepik el az árnyékot ringató udvarokat. A boltozat feltárja eddig rejtegetett csillagképeit, s ennek láttán valami ősi boldogság költözik belém. Mert „minden este bál van”.

Szinte mindent, amit írtam (beleértve jelen tárcát is), éjszaka írtam. Kitűnő napszak ez az alkotásra. Az ingerszegény környezet megalapozza a nyugodalmas gondolkodást a közelmúlt eseményeiről, s a beadandók határideje is legtöbbször éjfél, tehát el lehet szöszölni a dolgozatokkal hajnalhasadtáig, addig még úgysem hiányoznak annyira. A körút és a sugárút, melyek kereszteződésében lakom, elnémulnak, csak egy-egy zajgép, kamion vagy taxi csörtet el néha, kis színt fröccsentve a függőfolyosó köré kifeszített hangvászonra. Ezt szeretem igazán, ezt az apró valóság-szeletet, ablakomat az univerzumra, a csöndet, melyben meghallom magam (vagy azt, akivel megosztom), ezt a tökéletes, sűrű, kocsonyás békét.

 


 

Párbeszéd

 

– Azon gondolkodtam – kezdte kérdését Török úr, olyan roppant kimérten, hogy egy pillanatig nem kételkedtem benne: ő ezen valóban gondolkodott –, vajon miért van az, hogy téged úgy megjegyeznek az emberek. Itt van például ez a lány, aki az előbb a Nyugiban rád köszönt…

– Akivel a múltkor egy tábortűzön osztoztunk a Laposon? – kérdeztem, mintha nem tudnám, kire gondol.

– Igen, ő. Én is ott ültem a tűznél, ugyanúgy nem beszélgettem vele, mint te, nekem most mégsem köszönt. Hogy lehet, hogy bár nem teszel különösebb erőfeszítéseket, mégis nyomot hagysz az emberekben? – kérdezte, s egy szemernyi (fülernyi?) irigység sem volt a hangjában. Tudományos fennhanggal, szenvedélyes szociálpszichológiai érdeklődéssel formált meg minden szót.

– Csak puszta megérzés, tényleg, de lehet, hogy köze van a fejemről lecsüngő nyolcvancentis tincsekhez – replikáztam. Török úr felettébb intelligens, s egészen egyedi meglátásai vannak bizonyos dolgokról, de a szarkazmust és az iróniát sokszor nem érti. Most kiszúrta.

– Nem erről van szó – felelte, miközben átvágtunk a sugárúton. – Nekem is meghatározó a kinézetem, feltűnést kelt, hogy úgy mondjam, és mégsem érzem, hogy megragadnék mások emlékezetében. – Ránéztem, mintha elfelejtettem volna, hogy néz ki, s bólintottam: jó az érv. Szálfatermetű, széles vállú, komor-bika-járású férfiember, tekintete szigorú, mégis valami gyermeki barátságosság remeg tengerkék íriszén, alkatáról egy barbár vagy viking képe jut eszembe, de mozdulatai megfontoltak, úriasak. Ez az ambivalencia van olyan megkapó és figyelemfelkeltő, mint a seggig érő raszta haj. – Szóval nem az ábrázat, talán a beszéd.

Első találkozásra – ezt mostanra beláttam – nem vagyok túl érdekes, sokszor még másodikra sem. Keveset beszélek (és akkor sem mindig), s inkább kérdezek, személyes dolgokat pedig csak sokadjára osztok meg. Érzelmeim világa köré magas, vastag falat építettem, legtöbbször még én sem látom jól, mi van mögötte, minek is árulnám aprópénzért a belépőt. Közben beértünk a lépcsőházba.

– Hozzám is idő kell, Török úr, nem hengerlem le őket elsőre, csak akkor teszek lépéseket efelé, ha borzasztóan érdekelnek – testileg vagy szellemileg. Viszont kérdezek tőlük ezt-azt, hogy kiderüljön, érdemesek-e az érdeklődésemre – mondtam nagyképűen, s egy kicsit, úgy tűnt, közelebb kerültünk a megoldáshoz.

– Lehet, hogy ezért. Én csak akkor kérdezek, ha már tudom, hogy érdekel az ember, de ahhoz meg idő kell. Amíg nem látom a sebezhető, érző lényt a burok mögött, addig nem foglalkozom velük, és sajnos nem is igazán figyelek arra, amit mondanak. Valahogy csak ekképpen nyer hitelt a szavuk.

– Tudod – reagáltam –, engem egyáltalán nem érdekel az ember. Az érdekel, hogy mit tud, mert mindegyikük tud valamit, amit én nem. Valakiből könnyebb kiszedni, valakiből nehezebb. A filozófia érdekel, a tudományos ismeretek, a művekről alkotott vélemények, nem a lény, aki ezekkel bír. Azért kérdezősködöm, hogy kiderítsem, mik ezek, ő meg tévesen személyes érdeklődésnek véli, s talán ezért ragadok meg emlékezetében. Hogy hány testvére van, milyenek a szülei, hol született és a többi felesleges információ csak az ok-okozati láncban elhelyezve válik érdekessé, csak ha magyarázzák jellemvonásait, tulajdonságait. Persze, ha már nagyjából ismerem a nézeteit, s kedvelem is azokat, magára a lényre, a lélekre is kíváncsi leszek, mert ugyebár barátkozni csak ezekkel lehet. Valószínűleg ezért esik nehezemre megjegyezni a neveket. A név teljesen érdektelen komponens, mit számít, hogy valaki Tibi vagy Dezső vagy Klára, amíg nem válik fontossá vagy érdekessé a személy, akire a név mutat?

Annyira belehevültünk a vitába, hogy észre sem vettük: hazaértünk. Sőt, arról is megfeledkeztünk, hogy nem vitatkozunk.

– Én nem tudnék így élni – válaszolta nevetve. 

– Nem tudom, melyik a jobb módszer – mondtam.

– Valószínűleg egyik sem. De milyen jó, vagyis inkább milyen szép, hogy nem vagyunk egyformák! – zárta le a beszélgetést Török úr, és borostás arcát, ahogy szokta, mosolyra rántotta a közhely.


 

Adaptálni a pipafű illatát

 

Adaptálni nehéz, körülményes munka. Sokkal nehezebb, mint saját kútfőből alkotni, mert akkor csak magunkhoz kell hűségesnek lennünk. Talán fölösleges volna ezt fejtegetnem, talán már mindent elmondtak róla nálamnál jóval okosabb, szakállasabb, bajszosabb, szemüvegesebb tudósok. Talán már mindenről elmondtunk mindent, és évezredek óta csak ismételjük magunkat (Ilyenkor mindig az ógörögökkel érvelek, hogy – azt hiszem, Démokritosz, most nem nézek utána, mert egy felső-tiszai kenutúra kellős közepén vagyok = kevés internet és sok sör áll rendelkezésemre – atomelméletet állítottak föl, miközben bottal rajzoltak a homokba, valószínűleg részegen, ugye, mert mediterrániában megbízhatatlan a víz. Most meg van Iphone meg zacskós csipsz, fejlődünk, tényleg.), de egészen biztos, hogy nem mindenki mondott el mindenről mindent, s főleg nem mindenhogyan, úgyhogy van még új a Nap alatt – művészeknek, tudósoknak egyaránt.

Szóval adaptálni nehéz (aki nem hiszi, nézze meg az Adaptáció című remek metafilmet). Ismerni kell hozzá betűről-betűre (képről képre, hangról hangra etc.) az eredeti művet, s meg kell találni a művészeti ág kérgétől, a műnem és a műfaj rostjaitól mentes leglényegét, mondhatnánk: a legmagját, s ebből alkotandó meg (nevelendő fel) az adaptáció [nem figyelmen kívül hagyva, hogy miként rendelkezik az eredeti mű a faja és neme sajátosságaival, s ezt a jelleget valahogy konvertálva az új alkotásba].

Maradva a növényi metaforánál, egészen úgy működik az adaptáció, mint az oltás: Az alany szárát V-alakban bevágjuk, az oltvány végéből pedig éket formázunk, s belehelyezzük az alanyba, majd – lehetőleg kék szigszalaggal – betekerjük az oltott részt, s nőni hagyjuk. Így a fa vagy cserje megtartja az alany bizonyos tulajdonságait (a termés mennyisége, vízháztartási jellemzők, méret), de a gyümölcs olyan fajta lesz, amilyen az oltvány. Hogyha gondatlanul oltunk, eluralkodik az alany és legyőzi az oltványt, vagy fordítva: gyökeret ereszt az oltvány és kezelhetetlen termésű, szilaj fát növeszt magából. Ha viszont ügyesek voltunk, megfelelő idő, öntözés és gondos metszés elteltével, ha ránéz valaki a növényre, felismerheti benne az alanyt és az oltványt is, mégis új élőlényt lát: terebélyes, bő termésű, fűben alvóra árnyékot terítő gyümölcsfát. S mert elegem van az unalmas, mesterkélt átvezetésekből, csak úgy szégyentelenül, hirtelen elkezdek beszélni A gyűrűk uráról.

Valamiért tizenévesen kimaradt a könyv. Láttam a filmeket – kis túlzással – ezerszer, bővítetten és simán, egyben és külön, félfüllel hallgatva és nézve nézve, de elolvasását ezévig halogattam. Még felnőtt fejjel is megkönnyezem, amikor Gondor királya s népe térdre borul a hobbitok előtt Minas Tirithben, vagy amikor Gandalf azt mondja Szürkerévben: „Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könnycsepp keserű.” Imádom a trilógiát és egyáltalán nem érdekel, hogy fekete-fehér, hogy csak jók és gonoszak vannak benne, hígvelejű és hőslelkű emberek, felsőbbrendű tündék és alantas orkok. Ahogy Göncz Árpád leszögezi a kötetek hátlapján: „A gyűrűk ura tündérmese” – get over it.

S most, hogy végre elkezdtem, és mindjárt befejezem a könyvet, nagyon örülök, hogy nem olvastam tíz évvel ezelőtt, mert közel sem tudtam volna ennyire értékelni. Rengeteg a tinédzsereket taszító tájleírás; mire a harmadik kötethez értem, már százrét hajlott a fű, az összes létező jelzővel susogtak a fák, és kardéltől kupáig mindenen megcsillant a felkelő nap fénye. Ez korábban untatott volna, most gyönyörködtet, zabálom.

Tolkien művében nemcsak történetteremtés zajlik, hanem világteremtés, s ezt részben az önmitizálás által éri el. Visszautal olyan dolgokra, amik nincsenek benne a könyvekben, de akár benne is lehetnének, továbbá előrevetíti, hogyan beszélnek majd és énekelnek meg éppen megtörtént eseményeket. Emellett teli van tűzdelve vers- és dalbetétekkel, mert olyan világban játszódik, amiben a kulturális örökség elsősorban herpeszként (szájról szájra) terjed. Eleve legendaként kezeli a könyvbéli jelent, mintha egy régi korból tekintenének vissza egy még régebbi korra, így annak ellenére, hogy tündérmesét ír, hitelessé és magával ragadóvá válik a mű. A mitizálás, a misztifikálás és a túlzás teszi valóságossá a karaktereket és a cselekményt. Hiteltelenségből fakadó hitelesség. Elképesztő!

No, de nem az alany nagyszerűségét akartam kiemelni, s nem is az oltványét, hanem rájöttem az olvasás során: A gyűrűk ura filmtrilógia egy istentelenül, szemérmetlenül jó adaptáció. Betűhűen idézi és nagy gonddal egészíti ki a párbeszédeket, pontosan meghagyja a világteremtő erővel bíró mozzanatokat, s oly módon formálja, faragja (metszi) a köztes jeleneteket, hogy a kisebb-nagyobb változtatások ellenére vásznon is ugyanúgy tudjon működni a mű, mint a lapokon. Elmondani nem tudom, mennyi munka van mindkét alkotás mögött. Ami Tolkiennél hosszas nyelvészeti, történészeti és szociológiai tervezőmunkában (közel százoldalnyira szűkített függelék igazolja, a tündék nyelvtanától Középfölde háromezer éves történelmének fontosabb eseményein át a Tuk, Trufiádok és Zsákos család nyolc generációra visszavezetett családfájáig), az Peter Jacksonnál a materiális előkészületekben (Hobbitfalva felépítése, többszáz legyártott tündefül és hobbitláb stb.) és a korszakalkotó digitális utómunkálatokban rejlik. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy A gyűrűk ura jobb adaptáció, mint amilyen jó film – ellentétben mondjuk A hobbittal, ami ennek is, annak is csapnivaló.

Hosszú oldalakon keresztül tudnék még írni erről, s nem (csak) azért nem teszem, mert attraktálnak a tuzséri kocsmaterasz nap-aszalta sörpadjai, de vég nélküli lelkesedésem és mérhetetlen csodálatom a fenti mű(vek) iránt oly keveset adnak ahhoz képest, amit a könyv nyújtani tud azoknak, akik csak a filmet látták (és viszont). S ha van ilyen szerencsés, aki egy cipőben evez velem, annak némi lápatoroki pipafüvet (ha nincs, hát valami könnyed, nedves dohányt), egy pint sört, és Howard Shore lúdbőröztető dallamait ajánlom, hogy karosszékben ülve elinduljon a parázsló égbolt alatt nyújtózkodó Árnyékhegység felé.


 

Bejárónőm: nincsen

 

Középiskolai magyartanárommal, nevezzük Rékának (már csak azért is, mert valóban így hívják), szóval Rékával gyakran ajándékozunk egymásnak könyvet. Többnyire születésnapra. A könyv jó ajándék, bárki bármit mond, a szülinap meg jó ürügy olyan kedves gesztusokra, mint az ajándékozás vagy úgy egyáltalán: a találkozás. Persze az ajándék – House szerint – azt is kifejezheti, mennyire nem ismerjük a másikat, s e tekintetben a könyv az egyik legkényesebb fajtája, ezért alaposan át kell gondolni, milyet adunk – gondolnánk, pedig dehogyis. Ha rágódni kell rajta, már rég rossz, az ajándék és a kapó egyértelmű kapcsolatban kell hogy álljanak, legalábbis az adó fejében. No, mindegy, nem bonyolódnék bele az ajándékozás illem- és módszertanába, egyébként is az a lényege, mint minden másnak, őszintén kell csinálni, szívből, ahogy mondani szokjuk.

Rékával – szerencsére – mindig remek köteteket adunk egymásnak, s többnyire el is olvassuk őket (ez ugyebár neuralgikus pontja a könyvadásnak). Tavaly kaptam tőle Varga László Edgár bejárónőm: isten című kötetét. A popkulturális utalásoktól, felemelő és megterhelő soroktól dús versek közt a zene címűben írja a szerző – bármennyire is utálja a nagy szavakat –, hogy „a költészet mégiscsak valamiféle istenkeresés”. Erről a sorról mindenképpen beszélnünk kell, már csak azért is, mert Varga zárójelben hozzáteszi, hogy „és aki ebben nem hisz, ne írjon többé verseket”.

Először nagyon nem értettem egyet ezzel a megállapítással, le is tettem a lantot (szófogadó embernek neveltek), akár ironizált a költő, akár komolyan gondolta a zárójeles intelmet. Nem keresek én semmit a költészet által, nemhogy istent. Sőt, éppen az elviselhetetlen üresség és értelmetlenség szülte frusztráció okán írok, s talán mindenféle cél nélkül. Felszabadított rabszolgák tanácstalanságával próbálok széppé formálni némi verbális matériát, nem is remélve, hogy rátalálok általa valamire. Vagy A valamire.

Aztán rájöttem, hogy talán nem is a költészetet, hanem az istent értelmezzük másképp, erre ugyanis elég nagy az esély (ahány ember, annyi isten). Eszembe jutott Morrison verse:

"Have you ever seen God?" – a mandala. A symmetrical angel.
Felt? yes. Fucking. The Sun.
Heard? Music. Voices.
Touched? an animal. your hand.
Tasted? Rare meat, corn, water,
& wine.

Kedvemre való ez az istenkép, mert különösebben nem igényel hitet. Nem enged teret félrevezető, bálványimádatot implikáló megszemélyesítéseknek, nem túlmisztifikáló, nem tulajdonít természetfeletti hatalmat a „Mindenhatónak”, egyenlővé teszi a természettel. Mondhatnánk: buddhista, de szerintem a kereszténységhez is közelebb áll, mint a buzgó keresztvetegetőké.

Ebből a definícióból kiindulva a költészet nem is annyira istenkeresés, mint istentalálás. A világ egy hatalmas fraktál, önmagában ismétlődő alakzat, minden eleme kapcsolatban áll az összes többivel. Alapvetően harmónia uralja (a harmónia nem értendő feltétlen nak, mindenki szív, az élet sokszor nyomorúságos, isten éppen annyira szeret, mint amennyire gyűlöl), nem is létezhetne anélkül – a kozmosz eredetileg rendet jelent. Úgy gondolom, valahol ott kezdődik a költészet, ahol felfedi magát a világ fraktáltermészete. Nem is valahol, pontosan ott. Lehet alkotni, élni anélkül, hogy bármi célját, értelmét feltételeznénk, de a dolgok közti összefüggések, a harmónia, az ezekből fakadó szépség felfedezése nélkül… Előbbit nem lehet, utóbbit nem érdemes.

A művészethez azonban nem elég ez az AHA-pillanat (korábban: Heuréka), kellenek hozzá a művészt fojtogató kétségek (talán ezért használja Varga László Edgár a bizonytalanságot sejtető „keresés” szót) és az azokkal dacoló bátorság. Van úgy, hogy csak kétségek vannak, olyankor a fióknak költünk, és senki nem olvashatja verssé a szerzeményt, s van úgy, hogy csak bátorság van, abból születnek a rettentő egzakt-versek, melyek sorai közül áporodott tesztoszteronszag árad, ami finoman szólva is bántja az olvasót. És szerencsére van úgy is, hogy a tehetség egyensúlyban tartja e kettőt, s megszülethetnek olyan káprázatos művek, mint a bejárónőm: isten.

 


 

Újra és újra

 

Nemrég ismét elolvastam a magyar irodalom talán legfantasztikusabb művét, Az ember tragédiáját, és megint beigazolódott, hogy megéri újraolvasni könyveket. Nem mindent, persze, vannak tipikusan egyszeri (egyszerű?) olvasmányok, ahogyan egyszernézős filmek is, de most nem ezekről lesz szó. Madách kolosszális drámai költeménye már gimnáziumban megfogott mély, filozofikus tartalmával, addig sehol nem látott igazságaival, ám a nyelvezete akkoriban nehéz volt számomra (nem középiskolásoknak való), így nyögvenyelősen haladtam vele. Ezúttal nem, ezúttal imádtam minden szót, minden olyan szerkezetet, ami a mai magyarnak magyartalannak hathat, és számomra teljesen új aspektusait tárta elém a nagy mű, igen. Rájöttem például, hogy amilyen bölcs, néhol annyira humoros. No, nem úgy, mint Karinthy átköltése, Az embrió tragédiája („Ádám: Ki vagy te cenk, no mondd meg? Éva: Márkinő. Ádám: Igazad van, nekem már kinő.”), egészen más módon, 19. századi, alsósztregovai úri humorral humoros. Hangosan felnevettem például, amikor Ádám és Éva sokadik találkozásakor Lucifer odaböki Ádámnak: „Mindenre kérlek, azt sose feledd, / Szerelmed amilyen mulattató / Kettesben, olly izetlen harmadiknak.” vagy szintén Lucifer „S mi tessék rajta?” kezdetű monológján. Ugyanakkor utóbbi részletben – és Lucifer karakterében – felfedeztem de Sade márki egyértelmű hatását is, az egész szövegben meg még több száz – számomra – új bölcseletet, poént, allúziót.

            Vannak alkotások, amiket egyszerűen nem lehet nem újranézni, -olvasni. Ilyen mű gyermekkorommajomkeny__rfa.jpg meghatározó élménye, A kis herceg. Amíg analfabéta voltam, kismilliószor meghallgattam a hangoskönyvet a szüleimmel, azt, amelyikben Grünwald Kati a Kis herceg és Halász Judit a Virág; majd 7 és 18 éves korom között szinte minden évben elolvastam a könyvet, időről időre átértelmezve allegóriáit. Így a majomkenyérfák hol egyszerű kötelességeket, hol káros pszichés problémákat, hol rákos daganatokat, hol multinacionális vállalatokat jelentettek. Élveztem, ha eszembe jutott egy új megfejtés, úgy éreztem tőle, terebélyesedik az elmém. Először megnyugodtam, amikor rájöttem – már tizenévesen – hogy a Kis herceg nem hal meg a mű végén, csak fölnő, később viszont mérhetetlenül elszomorodtam emiatt. A fölnőtté válás tényleg a bennünk élő gyermek halálát jelenti? Rám is ez vár, és nem tehetek ellene semmit? Igen, igen, nem. Sajnos.

            A Harcosok klubja (Fight Club. Fincher, 1999) volt nekem „a mozgóképek kis hercege”. Hét év alatt legalább ötször láttam, minden alkalommal egy újabb réteget fejtettem le a narratíva hagymájáról. Először annyira lekötött, sokkolt az a bizonyos mindfuck-élmény, a káoszt és anarchiát éltető eszmefuttatások és a fogyasztói társadalom bírálata, hogy alig tudtam másra koncentrálni. Másodszor már föltűnt, milyen pofátlanul leleplezi magát a film, prognosztizálja csattanóját (a Narrátor neuronhálóján szörfölő stáblistától kezdve az egy-egy képkocka erejéig felvillanó Tyler Durdenig), harmadszor már olyan apróságokat is kiszúrtam, hogy amikor Tyler és a Narrátor felszállnak a buszra, előbbi nem vesz jegyet, vagy hogy Tyler feltűnik egy TV-reklámban, amikor a Narrátor bambám fekszik a kanapén. A sokadik alkalomra felmerült bennem, hogy mi van, ha Marla is csak a képzelet szüleménye, a személyiség érzelmi szegmense, s a film ugyanúgy a felnőtté válásról szól, mint A kis herceg.

            Hasonlóan újranézésre találták ki a Viharszigetet (Shutter Island. Scorsese, 2010), amiben a színészek eljátsszák, hogy rosszul játszanak; a Találmány (Primer. Carruth, 2004) c. amatőr filmet, amit garantáltan nem ért meg a néző elsőre (én is azt mondtam, hogy „na majd én!” – hát nem);  az Időhurok (Predestination. The Spierig Brothers, 2014) című remek alkotást és általában a komplexebb időutazós filmeket. Az a zseniális ezekben, hogy kiterjesztik a mű témáját a befogadó valóságára, létrehoznak egy új metaszintet: a néző azon kapja magát, hogy előre-hátra ugrál a filmben, mint annak szereplői az időben, vagy tekergeti, megállítja, kockáról kockára lépked, ahogyan a Rejtély (Cache. Haneke, 2005) protagonistája. A legnagyobb tisztelet (és némi gyermeki harag, amiért palira vesznek) éled bennem ilyenkor az alkotók iránt.

            Sokszor annyira meghatározó volt az újranézés [a második Mementó (Memento. Nolan, 2000), a második Aljas nyolcas (Hateful Eight. Tarantino, 2015), a második Mátrix[1] (The Matrix. The Wachowski Brothers, 1999)] hogy jobban tetszett a film, mint először, s így egy időben egyáltalán nem néztem új filmeket, nem olvastam új könyveket, csak a régieket fogadtam be újra és újra, mondván, azok úgysem okoznak csalódást. Aztán kinőttem ezt is, ahogyan a tépőzáras cipőket meg a rövidujjú ingeket, s most már készen állok megismerni az ismeretlent minden gyönyörével és csalódásával együtt.



[1] Fontos: nem összetévesztendő a Mátrix 2-vel.


 

Szótlanul őszintén

 

Én olyan ember vagyok, aki majd’ minden szavát erőtlennek érzi. Gondolat-korukban még brutálisak, kemények, aztán kimondódnak, mert mindent mégsem lehet benntartani, és elvész belőlük a kraft. Még a ’brutális’ meg a ’kraft’ szavakból is. Az olyanokban, mint a ’szeretlek’ vagy a ’sajnálom’ meg végképp nem marad semmi, szétperegnek ajkaimon, vagy úgy hangoznak, mintha ironizálnék. Teljesen alkalmatlanok az általuk jelölt fogalom kifejezésére.

Az ember, ugye hozzászokik az efféle defektusaihoz, mert amit megszokunk, az nem zavar, s hát kellemetlen úgy élni, hogy saját magunkat zavarjuk. Úgyhogy megszoktam én is, hogy ilyen vagyok, és valamivel rosszabb lett a helyzet, mert már akkor tudom, hogy az a kedves (de azért határozottan, férfiasan kedves) gondolat, amit én beszédbe oltok, mennyire szerencsétlenül, őszintétlenül és röhejesen fog hangzani, amikor még csak a levegőt inhalálom. Olykor ezek a kellemetlenül gyönge szavak sóhajjá szelídülnek, mire megkérdezi a drága asztaltárs, hogy mi az? És akkor vagy elmondom ezt a két bekezdést (ez a kimenetel hihetetlenül ritka), vagy legyintek egy áh, semmit, esetleg elmondom, amit korábban mégsem, de az eddigre már abszolút komolytalan vagy egyáltalán nem vicces. Mintha csak ismételném magam.

Az írással mindez kiküszöbölhető, gondoltam én, de nagyjából annyit ront a helyzeten, mint javít. Az írott szó függetlenedik írójától, nem hordozza a hangját, az elektronikus korszakban a kézmozdulatait sem. Lehet érlelgetni sokáig, akár egy gondolatot, leírhatjuk, kitörölhetjük, átfogalmazhatjuk, és akkor van kész, amikor mi úgy gondoljuk, de sajnos nem bír a kimondott szónak azzal a remek tulajdonságával, hogy elszáll. Az írás röpképtelen. Mindig, amikor papírra vetek vagy begépelek (pötyögök) valamit, elfog az a nyomasztó érzés, hogy az örökkévalóságnak írok. Felelősséget érzek, sokkal nagyobbat, mint a beszéd esetében, még akkor is, ha sejtem, hogy csak úgy nyolcan fogják elolvasni. Félreértés ne essék, akiknek a véleményére adok, azok ritkán illetnek bántó kritikával, a többiekét meg istenigazából leszarom, ahogy minden jóérzésű ember. De akkor is őröl a tudat, hogy mi van, ha ez, amit én itt a nyelvből farigcsálok, igazából rossz. Vagy ha jó is, mi van, ha lehetne jobb? Mert szükséges valamennyi önbizalom elhinni, hogy fasza, amit alkottunk, de mérhetetlen bátorságot igényel azt állítani, hogy ennél már nem lehet jobb. És azt beismerni, hogy ennél már nem tudok jobbat? Művész legyen a talpán (írók, költők, zongoristák etc. esetében: a seggén), aki ezt kijelenti!

Visszatérve a szavakra, nem emlékszem, hogy mióta munkálkodik bennem ez az érzés. Gyermekkorban megtanuljuk, hogy bizonyos szavakat nem szabad kimondani. Ezek egytől egyig a legtermészetesebb dolgokkal kapcsolatosak: testrészekre, anyagcserére, nemiségre vonatkoznak, nem is értjük, hogy miért tabuk, de vigyázunk a szánkra, aztán meg direkt mondogatjuk őket, mert élvezzük a hatásukat, bár továbbra sem értjük, hogy miért vannak megtiltva. Végülis – káromkodások ide vagy oda – valahogy felnövünk és teljes hozzáférésünk lesz szókincsünkhöz, vagyis szinte teljes, mert ugyebár a társadalmi szerződés továbbra is tilt egyes kifejezéseket, kombinációkat. Egy részük helyett eufemizmusokat használunk, elkezdünk félni szavaktól, frazeologizmusok mögé bújunk, s végül saját tabuink lesznek. (Például a ’halál’ szótól úgy ódzkodik az ember, mint Voldemort nevétől, s helyette minden egyebet kitalált már, ami sokkal kevésbé fedi a fogalmat.) Azok a beszéddarabkák pedig, amik gyakran jönnek nyelvünkre, elhasználódnak, kiüresednek, s egy idő után már csak szótlanul érezzük magunkat őszintének. (Vagy nézzek belém, és engedjem el a királyi többest?)

Ezért is lesz mindig hatalmas szükségünk a költészetre. Meg kell írni azokat a tökéletlen verseket, hogy elhasznált szavaink megújulhassanak egymás által.


 

Az olvasó panasza

 

Sokévnyi önámítás, lelkiismeret-furdalás, és végül elkeseredés után be mertem vallani magamnak, s most már az egész világnak – de legalábbis a kedves olvasóknak –, hogy én kedvetlen olvasó vagyok. Sőt, tovább megyek: kifejezetten nem szeretek olvasni. Még mielőtt leesne az ész, és megállna az áll, engedjék meg, hogy pontosítsak! A könyvekkel semmi bajom, köztük nőttem fel, és így, nőttömben megállva is szívesen vagyok társaságukban, szagolgatom, simogatom őket, és gyönyörködve nézem, ahogy kinyílnak – úgy vagyok velük, mint különös kertész a szomszédok virágaival. Örömömet lelem első mondataikban, és egészen elképesztő, amit utolsó soraik után tapasztalok: a végesség szagának és a végtelenség illatának furcsa kevercse csiklandozza orromat [csőrömet, mondhatnám, de az már tényleg túl sok csé, és képzavar is, poénnak meg nem elég jó, még annyira sem, hogy csak sima zárójelbe rakjam (ezért a szögletes)].

Emlékszem, tizennéhány évesen, amikor befejeztem a Harry Pottert, nem tudtam mit kezdeni magammal: magányt, teltséget és ürességet éreztem egyszerre. Később hasonlót láttam a Berlin felett az ég című filmben, ahogy az utolsó előadást követően összepakol a cirkusz és a lakókocsik elhagyják a teret. A légtornász leül a homokporond közepére, fújja a szél a haját, a homokot, körülötte a rendületlenül működő világ, sétáló emberek, repülő, madarak; minden és mindenki teszi a maga dolgát, a nőben pedig valami elképesztő, ambivalens érzés kavarog. Aztán elindul, mert el kell. A képernyőn nem tűnik annak, de nekem nagyon is nehéz volt az elindulás, visszaszállni a valóságba egy – szó szerint – varázslatos világból.

Szóval szeretem elkezdeni és befejezni a történeteket, bennük lenni, máshol lenni is jó, de akkor mégis mi a bajom az olvasással, igazán kinyöghetném végre! Hát az aktus maga, hogy olvasni kell az olvasmányt, mert ez egy iszonyú kényes tevékenység. Először is megfelelő környezet kell hozzá. Nem úgy van az, hogy csak ukmukfukk nekiállok, -ülök a metrón, ahol zaj van, meg mindenféle emberek, nekem jönnek, beszélnek, beszólnak, elterelik nyájas figyelmemet. Az olvasáshoz nyugalomra van szükség: egy csöndes kocsma vagy kávézó sarokasztala, otthon a fotel, az ágy, egy hosszabb vonatút tökéletesnek tűnik a célra. De a vonat úgy döcög, az ágy olyan puha, hogy könnyen elálmosodik benne az ember, a kocsmában meg sok az ismerős. No de tegyük fel, hogy minden klappol, sikerült nyugalomra lelnem bennem és kívülem, folytathatom drága (és sohasem túl drága) könyvemet. Ha a szöveg rosszul van megírva vagy sietve lett lefordítva, az már eleve gond, nehézkessé válik a beleélés. Ilyenkor nem erőltetem magam, könnyed dühvel összecsapom a lapokat, és továbblépek – annyi remek regény van!

Azonban – és ez a szerencsétlenebb eset –, ha épp egy remek regényt sikerült kifogni, lehetetlen rendesen elolvasnom azt, mert minden érdekes kifejezés, jó meglátás, vicc és nyelvi bravúr elindít bennem egy gondolatmenetet, ami úgy ragad magával, mint a legpusztítóbb orkán. Szinte képtelenség időben észrevenni, hogy az olvasott szavak csak gyönge suttogásban hallatszanak az elmében, mert ott épp asszociációs bulit tartanak a gondolatok, körbe-körbe járnak, bömböltetik a magnót, és kihúzzák egymás alól a széket. Aztán hirtelen feltűnik, hogy nem arra figyelek, amit csinálok, és szétverem szürkeállományom indiszkrét diszkóját (az ötleteknek nem kell hazamenniük, de itt nem maradhatnak). Ekkor viszont már késő van, fogalmam sincs, mi történt a könyvben, vissza kell ugranom oda, ahol elvesztettem a fonalat – olykor pár sorral, olykor egy oldallal korábbra. Mivelhogy jó szövegről van szó, és nem akarok lemaradni semmiről, biztosra megyek, és kicsit visszább lépek a szükségesnél. Belemélyedek újra, de nem kell sok idő, megint jön egy elgondolkodtató rész, és kezdődik elölről ez a hülye koncentrációs bohóckodás, és amíg tart a könyv, frusztrált vagyok. Félek, hogy elsiklik a figyelmem valami fontos vagy szép felett.

Az elmúlt néhány évben bele-belenéztem szerkesztés alatt álló regényekbe, hallgattam sörkekszeken könyöklő prózaírók beszédit, így tudomásom van róla, hogy egy hatszáz oldalas regény is akkor van kész, amikor egy szonett: ha már egyik szavát sem lehet jobbra cserélni. Ki vagyok én, hogy csak úgy táncoltassam tekintetem a sorokon, kiragadva belőlük a lényeget, elképzelve ezt-azt abból az irdatlan világból, amit a szerző papírból épített (Papírvilág – címötlet Zalán Tibornak, nem elfelejteni!)? A biztos felületesség pusztító tudatával fogok neki minden nagyobb epikus műnek, és a bolygók ritka együttállása kell ahhoz, hogy ezen túltegyem magam.

Talán ezért ápolok intimebb kapcsolatot a lírával. A versekhez egészen másként állok, azazhogy ugyanígy: lassan, gondosan eszem meg őket, kérődzöm a hangokon, betűkön, de hát egy (valamire való) vers rövid, még az én fájdalmasan lassú tempómban is néhány perc alatt elfogyasztható, aztán emésztgetheti azt az ember (és viszont) napokig, hetekig. És megjegyezni is mennyire egyszerű őket! A hatodik olvasatra már meg is maradnak, aztán lehet idézni, mondogatni, legyen az ember kádban, ködben, gyárban, Győrben, vécén, Vácon, vagy Vácott, ha nagyon műveltnek akar tűnni.

 


Főoldal

2020. május 25.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták a Déry-díjakatHarag Anita kapta a 2020-as Margó-díjatMegnyílt a Frankfurti KönyvvásárLouise Glück amerikai költő és esszéista az idei irodalmi Nobel-díjas
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Simon Réka Zsuzsanna: GyászruhaBagi Iván verseiPoós Zoltán versei Tóth Erzsébet versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA