Ütőér

 

ÜTŐÉR

 

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 zalan_478.jpg

Zalán Tibor

 

Mégiscsak a jambus

 

Pál úr kedvetlenül dobta az asztalra az átlapozott divatos folyóiratot. Még ha dobta volna! De vetette. Az irodalom halott, mondta fennhangon, bár rajta kívül senki sem tartózkodott a szobában, és meggyőződés nélkül, mert senkinek sem kellett bizonyítania állítása igazát. Ezek csak marakodnak a nem létező koncon, tette hozzá, és lehunyta a szemét, a helyett, hogy írnának. Az persze egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ha történetesen ő benne lenne a lapban, vagy netán írnának benne valamelyik könyvéről, ugyanez lenne-e a véleménye, de ezt nyomban el is vetette, mert ami nincs, azon nincs is mit gondolkodni. Elszunnyadni kéne, gondolta, mert az is a cselekvés valamilyen formája, és Pál úrra ekkoriban olyan idők jártak, hogy az aktív cselekvésnek még a látszatát is igyekezett elkerülni.

Ez az elszunnyadás bizonyára meg is történik, ha nem csörren meg a telefon. De a telefon hangosan és agresszíven felugatott az asztalon. Vonalason hív, riadt fel szendergéséből az író, nyilván valamelyik öreg pályatársam keres. Kereshette volna persze Pál urat valamilyen nő is, de őt a nők már nemigen keresték. Ahogy ő sem igen kereste a nőket. Csöngjél még, gondolta, és cinikus mosollyal a telefon felé nyúlt, de nem vette fel. A készülék elhallgatott. Pál úr visszavonta a kéznyújtást, és ismét lehunyta a szemét. A telefon azonban újra csörögni kezdett, kíméletlenül, azzal a szívóssággal, ami azt sejttette, hogy addig fog csörömpölni, amíg a tulajdonosa föl nem veszi őt. Nem volt hát mit tennie, fölvette.

Igen, nyarvogta bele a kagylóba, de meglepetésére a vonal túlsó végén az a fiatal író jelentkezett, akinek a közelmúltban a borivás és az irodalom kölcsönhatásáról tartott bizonytalan kimenetelű előadást. Igen, ismételte meg magát a kötelező üdvözlési formákon túlesve, immár kérdő hangsúllyal. Mester, nekem van egy témám, vezette föl magát a fiatal író, némi szenvedéllyel a hangjában. Igen, mondta immár harmadszor, harmadszorra tűnődő módban, Pál úr. Kicsit furcsállotta ugyanis, hogy valakinek témája van. Neki ugyanis régóta nincs már témája, ő nem azért ír, mert valamiről írni akar, hanem azért, mert megszokta, hogy írnia kell.  Leül az asztalához, nekilát valaminek, és a valamiből végül valami lesz. S mert a folyóiratok szerkesztői gondolkodás nélkül közölték le az írásait, neki sem volt miért elgondolkodnia azok minéműségén.

Igen, emelte fel a hangját a fiatalember a vonal túlsó végén, csak nem tudom eldönteni, hogy jambikus vagy trocheikus lejtésű sorokban írjam-e meg. Hát nem mindegy, kérdezte Pál úr fáradtan, mert fölösleges fontoskodásnak érezte ezt a jambikus-trocheikus nyavalygást. Hogy lenne mindegy, méltatlankodott a köztük lévő korkülönbségről megfeledkezve a fiatal író, épp a mester egyik munkájában olvastam, hogy az író ott kezdődik, hogy megtanulja a szakmát. És maga tanulni akar, lepődött meg, sztoikus higgadtságát feladva, a mesternek titulált író. Hát én meg, hangzott a határozott válasz. Miért, nem tud megjelenni, váltott érdeklődő hangnemre Pál úr. De, már sokszor megjelentem. Akkor már nem az elején tart, próbált hárítani a mester. De, még az elejénél is előbbre tartok, hebegte szenvedélyesen a másik, amit eddig írtam, ami eddig megjelent tőlem, az, mondhatni… elcsuklott  hangja, az, mondhatni, olyan volt, mint egy előjáték a szeretkezéshez. Még nem érdemes a figyelemre.

Pál úr egyik meglepetéséből a másikba esett át. Lehetséges lenne, hogy valaki szeretkezésnek tekinti az írást? Akkor hogyan szakma? Mert, ugyebár, cikáztak fejében a már-már perverz gondolatok, aki szakmaszerűen műveli a szexet, az kurva. Mármost, aki a versírást mint szexuálisnak tekinthető szakmát éli át, akkor az nem más, mint irodalmi kurva. Itt kicsit elbizonytalanodott. Mert mi a nagyobb kurvaság, szenvedéllyel, mondhatni szexuális agresszivitással, témával művelni az írást, vagy profi oda nem figyeléssel, témátlanul, rutinból róni sort sor alá a papíron? A hosszú csönd gyanút kelthetett a fiatal pályatársban, mert bátortalanul belevakkantott a kagylóba, mondott valamit a mester?

Nem, semmit sem mondtam, vallotta be zavartan Pál úr az elbizonytalanodását. Csak elgondolkodtam. Elgondolkodott, füstölgött a fiatal író, azt tételezve, hogy a mester nem veszi őt komolyan, vajon min gondolkodott el, amikor meg sem kérdezte, mi a téma, amiről írni akarok. Mi a téma, amiről írni akar, kérdezett vissza automatikusan az öregedő, mondhatni, elfásulóban lévő író, révetegségéből ismét visszaesve önnön jelen idejébe. Hát a halál, emelte fel lelkesedésében a hangját a fiatal. Kisebb téma nem jutott az eszébe, morogta türelmetlenül a mester, bár ami igaz, az igaz, toldotta meg magát, a néhány nagy témán kívül, úgy mint szerelem, élet… halál, nem érdemes túlgondolkodni, mert nem is lehet ezeken túlgondolkodni, mert ezeken túl már nincs semmi. Na, ugye, csattant fel a fiatal író, na ugye, maga is azt mondja, hogy a halál valóban jó témaválasztás.

Ilyet persze nem mondtam, kezdte el unni a beszélgetést Pál úr, de, akár mondhattam volna is, tette hozzá kissé narcisztikusan, egyébként, miért nem az élet vagy a szerelem témákat választotta? Most a vonal másik végén támadt hosszabb csönd. Azért, mester, mondta végre rekedten a fiatal ember, mert maga azt írta egy másik írásában, ahhoz, hogy az ember íróvá váljék, előbb meg kell halasztania magában magát. Ezt írtam volna, lepődött meg Pál úr, és megpróbálta saját magát visszaidézni, de mert annyi mindent összeírt az életében, és mindannak, amit leírt, az ellenkezőjét is leírta már, nem tudta hova tenni ezt a hirtelen szembesítést, igen, meglehet, hogy ezt írtam, de nyilván metaforikusan gondoltam, hiszen hallhatja, hogy élek, és láthatja időnként, hogy még írok is. Értem mester, hadarta türelmetlenül a másik, nyilván nem emlékezhet mindenre, amit leírt gazdag életművében, nagyon is megértem, ahogy az is nyilvánvaló, hogy a halált metaforikusan gondolhatta, de a nagy kérdés számomra még mindig az, hogy jambikus vagy trocheikus lejtést adjak-e a soroknak.

Pál úr egérfogóba került. Lehetségesen leírta azt a némiképp közhelyes mondatot, hogy az embernek meg kell halasztania magát, mielőtt íróvá válnék, vagy éppenséggel azért, hogy íróvá váljék, meg azt is, hogy ahhoz, hogy valaki íróvá váljék, meg kell küzdenie a szakma megismerhetőségével, de konkrétan még soha nem gondolt arra, hogy szakmailag eldönthető kérdésnek tartsa, a halálról trocheikus vagy jambikus sorokban kell, illetve lehet-e írni. S mert elvileg emelkedő sorokban is és ereszkedő sorokban is lehet a halálról íni, s mert gyakorlatilag választ kell adni ennek a fiatalembernek, aki bízik benne, hiszen bíznia kell, ha így ismeri és ismételni tudja a mondatait, a mester összeszedte magát.

Nézze, fiatal barátom, szólalt meg önmaga számára is meglepő melegséggel és őszinteséggel, válaszolnék a kérdésére, ha a kérdésére lenne lehetséges válasz. De mert nincs, így, bár tudom, hogy a maga számára most generális kérdés a trocheikusság kontra jambikusság, nem tudok semmi okosat mondani… De én magában bíztam, mester, hökkent meg a másik. Viszont, ha arra kényszerít, hogy szakmailag gondoljam át a kérdését, folytatta Pál úr, mintha a másik nem szakította volna félbe, azt kell mondjam, mindenképpen a jambikus vers mellé tenném le a voksomat. Igen, de miért? Azért, folytatta a mester, mert a halál maga is egy… egy… jambus. A halál is egy jambus, akadt fel a válaszon meglepetten a fiatal író. Bizony, fiatal barátom, a halál egy igazi jambus, ahogy az élet meg egy igazi trocheus. Akkor ne írjak inkább az életről, bizonytalanodott el a mester axiómáin az ifjú tanítvány, mert ugye, a magyar nyelv természete miatt, értem rajta az ütemhangsúlyt, a trocheus közelebb áll a természetes beszédhez?

Nem, no nem, ilyen könnyen ne adja magát, szigorodott föl a mester hangja. Akkor lesz magából jó író, ha a jambikus verset úgy tudja kezelni, hogy az természetes legyen az olvasója, akár felolvasója számára. Magyarán, ha megtanulom a halál nyelvét, borzongott meg a fiatalember hangja. Magyarán, ha megtanulja, bólogatott Pál úr, mintha a vonal végén csüngő önkéntes tanítványa látná ezt, és elköszönés nélkül visszaejtette a kagylót a tartójába. Nyújtózott egy egészségeset, azután kezébe vette a korábban az asztalra vetett folyóiratot, és most már olvasni kezdte azt.


 

Eleje vagy vége, vagy

 

A szabad vers a kötött vers improvizációja. Ez jutott eszembe, amikor pódiumon ültem Jovián György festővel és Urbán Orsolya énekesnővel, kérdező házigazdánk pedig Thimár Attila, a Kortárs főszerkesztője volt. Előbbi tépett, foszlott, kifosztott, kivérzett világa sokban hasonlít az enyémhez, Urbán Orsi viszont egészséges jazz-fondorlataival mintha másik bolygón élné le az életét.

Ez a mondat csak bennem hangzott el, amikor a rajongók Orsija az improvizálás felszabadító hatásáról beszélt. Ezt, a fejtegetése nyomán agyamban felvillant mondatot, le is körmöltem ott melegében a jegyzetfüzetembe, ami szerencsére mindig nálam van, de különösképpen nem tartottam aktuálisnak a beszélgetésben felhasználni. Estnek vége, beülünk a család egy részével, ki jelenlétével megtisztelt, egy sörözőbe, és már túl is vagyunk esten, mondaton, szabad versen, kötött versen, folyik a szó másról, merthogy ritkán találkozunk, mióta a lányaim elköltöztek otthonról.

Hanem, úgy napok múltán, amikor megint kedvem támadt valamit dolgozni, elővettem az én pótolhatatlan Moleskine-noteszomat, és rábukkanok erre az ominózus mondatra. És kezdett érdekelni az át nem gondolt, de valamiért fontosnak tartott aforizma-szerűség. Tekinthetném bon mot-nak is, de ahhoz túl komolynak tűnik fel. És morfondírozni kezdek a mondat igazságtartalmán, ami alighanem a legveszélyesebb állapot, amit kitalálhat ilyen helyzetre a halandó. Különös módon, a mondat kijelentés-értékét egy pillanatra sem vonom kétségbe. Ráadásul még a megmagyarázását sem tartom szükségesnek. És mégsem nyugszom, jár, kel, mondhatni: jár-kel bennem a mondat.  A szabad vers a kötött vers improvizációja.

Éjnek idején, amikor rendes emberek már alszanak, csak a kósza (kusza) írók és a félrészeg egyetemisták vannak ébren, megint megtámad a gondolat, pedig akkor már vízszintes helyzetben tartom magamat, és épp készülök letenni Hász Róbert legújabb könyvét, egy kiváló irodalmi krimit. Krimit! Én, aki soha nem olvasok krimit! Most is csak Hász barátsága és eddig megismert minősége miatt vállalkoztam a veszélyes feladatra, a krimiolvasásra, és meg kell mondjam, szégyenkezve be kell valljam, fogamra valónak tűnik a dolog. Igaz, ehhez kell a bácskai világ, meg kellenek az irodalmilag jól megformált figurák, a pontos és fordulatos helyzetbe hozások. De hát, nem is erről akarok beszélni, hanem arról, hogy fektemben támadott meg a mondat, kénytelen voltam kikelni az ágyból, és az íróasztalomnál ülve elgondolkodni rajta, ha már eddig nem tettem. (Érdekes, hogy miért érzik úgy az írók, hogy íróasztal mögött könnyebb gondolkodni, mint a jó meleg ágyban fekve, félálomban, már nem egészen itt, és még nem egészen ott, de hagyjuk!)

Aztán, számomra nem meglepő módon, mert valójában minden akkor történt meg velem, amit érdemes előhozni, fiatalkori emlékek kerengik körül a mondatomat. Lehetek vagy huszonöt, de az is lehet, valamivel több, nem érdekes, pedig lehetne lényeges, abból a szempontból, hogy az ember mennyire rebellis tud lenni még a hatalmat támadó rebellióval szemben is. Természetesen irodalmi rebellióról és rebellisségről van szó. Egy szobában ülök, a szoba teli füsttel, meg teli piával, a társaság egyik fele – a fiatalabbik – már a berúgás felé közeledik, a másik fele, a deresedő halántékúak, valamennyien csontjózanok, és a vita, természetesen, egy irodalmi kérdés körül folyik. Jelesen: hülye volt-e Illyés Gyula, vagy nem volt hülye, amikor azt mondta valamely zsenge költőjelöltnek, ne hozz nekem fiam egy aktatáskányi verset, inkább hozzál egy szonettet, és abból az egy szonettből megmondom, ki vagy, tehetséges vagy-e, érdemes-e folytatnod. Persze, lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal mondta, s nem ennyire körülményesen, de hogy valami ilyesmit mondott, az bizonyos, hiszen nem kisebb személyiség vetette föl, hogy ez a mondat elhangzott, meg aztán végképp a marhaságok fényes birodalmába tartozik, mint Papp Tibor, a Magyar Műhely avant-garde folyóirat akkori nagyhatalmú – és még nagyobb tekintélyű – szerkesztőtriászának az egyik tagja. Részükről ott volt még Bujdosó Alpár szöveg-író és Nagy Pál szöveg-író. (Kicsit zavarban vagyok, mert ez a szöveg-író összekeverődhet értelmezésben a zenei alkotásokhoz szöveget író személyekkel, pedig nem, semmiképpen, csak ők már magát a versírást is kétségbe vonták; versszerű betűcsorgatásaikat (Béládi Miklós kifejezése) egyszerűen szövegeknek nevezték. Na mármost, aki szöveget ír, ugye, az szövegíró, legfeljebb egy kötőjellel kelthetünk gyanút a szó kiolvasójában, hogy mégsem teljesen az.)

A mi részünkről ott voltam én, másokra nem nagyon emlékszem, mert mint mondtam volt, már kellő vörösborok megtámasztásával üldögéltünk vagy hevertünk a fotelokban, de ott kellett lennie Petőcz Andrásnak, Simon Lacikának, mások végképp nem kerülnek félébredésem képébe.

És akkor a három nagy, és általunk nagyon tisztelt szöveg-író közül egyik azt mondta, hogy igen, Illyés hülye volt, mert egy kezdő költőnek egyáltalán nem lenne szabad kötött verseket, így például szonetteket írni, azonnal bele kell vetnie magát a szabadvers köpönyeglobogtató szelébe, és példaként Kassák Lajost hozta föl. (Arról persze nem esett szó, hogy „a Kasi” mennyit klasszicizálódott élete végére. A beállt csöndben, a sűrű bólogatások közben, én igen bátran, és tőlem szokatlan agresszivitással mondtam ellent akkori atyáimnak és tanítómestereimnek, mondván, hogy az a hülyeség, amit ők mondanak, mert szonettet írni igenis meg kell tanulnia minden valamire való költőnek, de nem csak szonettet, hanem az összes lehetséges kötött formát, amihez hozzájut, beleértve az ütemhangsúlyos strófákat és sorokat is, így aztán Illyés, akinek a verseiért azért nem túlzottan rajongok, de ez nem ide vonatkozó megjegyzés, nem volt egészen hülye, mi több, ebben a kérdésben teljes mértékben igazat kell adnunk neki.

Lett csönd, mint ilyenkor lenni szokott, ha a kis famulus a nagy mágus bajszát meri megráncigálni. Aztán miért, dörrent föl a kérdés, mint egy Kemény Zsigmond-regényben, a szoba valamelyik sarka felől. Azért, fejtegettem minden bátorságomat összeszedve, mert aki nem ismeri a kötelmeket, az nem is tudhatja, hogy mihez képest szabad. A szabad vers csak valamihez képest szabad, és ezt a valamit, amihez képest, ha valaki nem ismeri, az igen csekély hatásfokkal tudja megteremteni, és még kevesebb eséllyel élvezni, a szabadságát. S lőn hurrogás, mint ilyenkor lenni szokott, ha a kis famulus megszólalását butaságnak tartják. Emlékszem, hogy egyhangú lehurrogásban volt részem, elhallgattam hát, ahogy azt is elhallgattam, hogy akkor már romantikus elégiákkal kísérleteztem, igaz, még nem kötött formában, de már nem is a nagy szabad avant-garde versek köpönyegdagasztó lendületével. Kiittam a boromat, és elcammogtam haza.

Kapcsolatom a Párizsi Magyar Műhellyel, ezzel egyértelműen az avant-garde-dal is, ezért, nem ezért, megszakadt. De ha ma valaki feltenné a kérdést, mit írjon egy kezdő író – s mert creative writing-ot tanítottam-tanítok egyetemeken és akadémiákon, ezt a kérdést gyakran fölteszik nekem –, akkor én az Illyés-i modellt ajánlom föl a fiatalnak. Hosszabb elmagyarázást igényelne, hogy mennyi kötelme van egy szabadversnek, hogy ha valaki nem ismerkedik meg az enjambement alkalmazásának a szabályával és lehetőségével, soha nem tud ütős sorokat produkálni, ha nem ismeri a metrikát, soha nem tud a szabad versének lüktetést és zenei formákat adni, ha nem ismeri a rímelés technikáját, miként tudna úgy nem-rímelni, hogy az olvasóban-hallgatóban akaratlanul is  összecsengések keletkezzenek, akár egy szabálytalan falú cseppkőbarlangban kimondott szó visszhangjaként.

Erre gondolhattam, amikor az ominózus sor az eszembe jutott. Ne fosszuk meg magunkat annak az örömétől, hogy mindig tudjuk, a szárnyaló szabadvers mélyén milyen szabályok és kötöttégek munkálnak láthatatlanul, de kikerülhetetlenül, hogy csak akkor vágjunk neki a formák szétrobbantásának, ha már a formák birtokosai vagyunk. Különben szánalmas lesz az eredmény, és összesen csak a versszerűség látszatában gyönyörködhetünk. Nemrég hazánkban járt Augusto de Campos, a híres Noigandres brazil költői csoport egyik alapító tagja, aki konkrét- és vizuális költeményeivel, fónikus műveivel, és egyéb modern alkotásaival kápráztatta el a közönséget. Találkoztam vele, fordítottam is, de nem volt módomban megkérdezni tőle, hogy ő vajon hogyan kezdte? Ismerte-e a „szabályos verset”, mielőtt kísérletező munkájába, a költői improvizációkba belefogott. Azt gondolom, a válasz igen lett volna. Az igazi eredmény talán a valahonnan valahová eljutás küzdelme, kínja és gyönyöre, s ha valaki eleve ott kezdi, ahol maga a költészet is a szélsőségeit járja, alighanem emberi és művészi luxus, hogy szép szavakkal fedjük le az ordas hibát.


 

Pál úr kedvetlen

 

Pál úrnak fene rossz kedve volt. Mi több, fenyegetően rossz kedve. Hogy kit és mit fenyegetett ez a rosszkedv, arra vonatkozóan nincsenek ismereteink. De Pál szinte tocsogott az őt hirtelenjében megtámadott rosszkedvben. Ráncolta a homlokát az orrnyerge fölött, amitől a szemei is összébb húzódtak, s mivel Pál úrnak nem voltak az átlagosnál nagyobb szemei, az összehúzódás okozta szűkülés jóval az átlagosnál kisebbé fokozta le a férfi szemét. Mondhatni, az arcából szinte kihalt a szeme.

A legegyszerűbb megoldás az lehetne, már ha létező problémának tekintjük Pál úr rosszkedvét, és már miért is ne tekintenénk annak, hogy okát vegyük ennek a feneketlen rosszkedvnek, ám ebbe se lehet Hűbele Balázs-módjára csak úgy belecsapni. A férfi-rosszkedvhez természetszerűleg csatlakozik a férfibú, amit romantikusabban férfibánatnak is nevezhetünk, ha már mindenképpen meg akarjuk nevezni azt a valamit, leginkább szörnyeteget, ami a szív táján akasztja be hegyes körmeit a léleknek nevezett részbe, hogy aztán tépje, csikarja, szétszedje és ne rakja össze sokáig azt. A legrosszabb az a fajta bánat, ha a rosszkedvet hívhatjuk ilyen egyszerűen is, amelynek nincs oka. Pál úr felnyitja ágyában a szemét, egy darabig a tetőablakon keresztül bámulja a felhőket, ha vannak, az eget, ha nincsenek felhők fönn, és hirtelen nyilallásba kezd a lelke. Nem, ő nem olyan férfi, aki nem meri nevén nevezni a dolgokat, még azokat is, amelyeknek nincs nevük. Rövid bambulás után Pál úr megnevezi a mély bánat anyagát – mert a mély bánat nem tárgy, hanem anyag.

Hogy ne szaporítsuk a környül nyaldosást, nevezzük nevén az anyagot, s hívjuk undornak. Undorról már írtak regényt, forgattak filmet, nyilván készítettek színpadi adaptációkat is, de Pál úr undoráról aligha. A jeles férfiú ugyanis nem konkrétan undorodott valamitől, hanem általában mindentől. Nem szűkíthetjük le az undor érvényességi körét az életre, mert az élet általában csak egy-egy egyedet és az összes hozzátartozását jelenti, a világra, mert a világ parttalansága veszélyes kiszámíthatatlansága okán a legváratlanabb helyeken lyukaszthatja ki, hasíthatja fel az undor egységes és végtelennek tetsző felületét. Pál úr tehát sokáig fekszik mozdulatlanul az ágyában, bámulva a semmibe kifelé, ha a semmit meg lehet képezni, hát a derék férfiú ezt a semmit megképezi, és elundorodva attól is, nézi.

Az időnek (akárcsak ennek a tárcának) telnie kell, s mert Pál úr pontosan tudja, hogy undor oda vagy ide, ő sem az időtlenségben létezik, noha majdnem, a nap legkellemetlenebb formái közül válogat. Úgymint tusolás váltakozóan forró és hideg vízben, törülközés, spray a hónaljba, némi parfüm a szakállba bele, egyik szaga undorítóbb a másiknál, jóllehet az undornak nincsenek fokozatai, ing, nadrág, zokni, cipő, táska, s lép ki az ajtón az undorítóan friss levegőbe. Sokszor készült már arra, hogy megszámolja, hány lépés a legközelebbi kis közért, ahová a fogyatkozó lélek elvezérli, de eddig még egyszer sem vitte rá a lélek, talán épp fogyatkozása miatt. Nem sok, de nem is kevés, így valahogy arányba kerül a távolság. Nem lassan, nem gyorsan, amolyan középiramban halad, oldalát veri az undorító üres táska, melybe bele fog kerülni az undorok undora. Lenyomja a kilincset, belép. A boltocska éppen csak akkorka, hogy három ember állva elfér benne, és ketten már bent vannak. Pál úr arisztokratikusan húzódik félre, de ez is csak gesztus inkább, mert nincs akkora szabad zug a boltban, ahová el- vagy félrehúzódhatna. Vár. Várja amazokat, hogy amazok végezzenek. A másik kettő. Ha valaki közben bejön, akkor megint ketten vannak előtte, Pál úr csak akkor áll elő vásárlói akaratával, ha a bolthoz méretezett aprócska nénivel kettesben vannak az üzletben. Pál úr nem szól, csak ránéz az asszonyra. Az asszony se szólal meg, csak ráteszi a kezét egy kétdecis vodkára. Pál úrnak a szeme se rebben. A kicsiny asszonyi kéz átszédeleg a pálinkákra. Pál úr rezzenéstelen arccal figyel, de nem reagál. Az eladói kéz a whiskyknél jár, Pál úr arcán enyhe rángás jelzi, hogy ez az irány már eredményhez vezethet. Az asszony a két decis laposüveget emeli meg, aztán a fél literest, majd, mivel a férfi megátalkodott mozdulatlansággal figyeli a történéseket, a háromnegyedest kihagyva, egyből a literes üvegre teszi a kezét. Pál úr fizet, borravalót is ad, s a maradék bankjegyeket undorodva gyűri a zsebébe. A literes üveget még a boltban kinyitja, de úriember lévén, bent nem iszik. Mielőtt kilépne, az aprócska asszonyka azt mondja neki, boldog újévet. Mintha belépésekor is valami ilyesmit mondott volna, de Pál úr nem sokat törődik a köszönésekkel. Boldog újévet, morogja vissza automatikusan, de még csak véletlenül sem fogja fel, mit beszél. Kilép a kopottas ajtón, félretolja az arra járókat, s mert a boltocska saroképületben van, befordul a kis utcába, és ott húz bele egy heveset. Megrázkódik, az undor most a gyomrában kulminálódik. Nem kívánja az italt. A második nagy korty fölkavar benne mindent, a harmadik még le sem ér, amikor máris kitör a férfi testéből, a falnak támaszkodva hány, szeme teliszalad könnyel, így az őt megbámulókat sem láthatja, csak valami homályos foncsoron keresztül. Amikor a belső rángások kellően lecsillapulnak, Pál ismét a szájához emeli az üveget és kortyolja, kortyolja, kortyolja, kortyolja, nyel és könnyezik, kortyolja, nyel és küszködik az egyre erősödő hányingerrel, nyel, de nem ki, nyel, hanem befelé, nyel, zakatol agyában a parancs, nyelni, befelé, befelé, és az üres üveg már úgy hull ki a kezéből, mintha soha nem is tartozott volna hozzá.

Pál úr megtörli a száját, lassú, mondhatni súlyos léptekkel indul el hazafelé. Az undor már bezárva a gyomrába, a világ bezáródva a gyomrába, a mindenség bezárulva a gyomrában. Pál úr egész lénye egyetlen gyomorban összpontosul, azt viszi, menti hazafelé. A ház földszintjén még elkapja egy erős hányinger, de a bejárat melletti tükörre ráborulva, arcába kapva a hideget, mintha megnyugodna az a fránya gyomor a világundorával. Amikor a férfi elválik a tükörtől, riadtan konstatálja, hogy a szemközti sarokból egy meleg szürke szempár keresi a tekintetét. Anna, az alsó szomszédja. Gondolkodik, kérdezi az elegáns szürke hölgy. Pál úr zavarba jön. Miből gondolja, böki ki végül. Egy író, ha nem ír, akkor gondolkodik. Ez nem így van, drága Anna, mondaná, én most itt megittam egy liter whiskyt, és aki megiszik egy liter whiskyt, az sok mindent tud, de gondolkodni nem… E helyett azonban csak annyit mond, igen, Anna drága, az író, ha nem ír, akkor gondolkodik. És azért iszik, mert látom ám, hogy csak-csak iszogatja azokat az otromba nagy üvegeket az utcán, hogy tudjon gondolkodni. A lófaszt azért, drága Anna, mondaná, ha én megiszom egy üveg whiskyt, egy kurva gondolat sem jut az eszembe. E helyett csak annyit mond, igen, Anna, bizonyára olvasta Ady Endre A magyar Pimodán című munkáját, melyben Ady az italozás és az alkotói ihlet összefüggéséről beszél. Olvastam, hogyne olvastam volna, vágja rá a szürke kis asszony, nagyon is jó írás az. És most nagyon sajnálom magát, Pál úr, úgy bizony, ha valaki, akkor én most nagyon sajnálom magát. A férfi némiképp megtántorodik, gonoszabb megközelítésben nekizuhan a társasház hirdetőtáblájának, de még sikerül megkapaszkodni annak a szélében. Aztán miért sajnál engem annyira, Anna, kérdezi, szinte ellenségesen. Mert A magyar Pimodánban Ady azt is leírja, hogy csak a második részegség az érvényes az alkotáshoz. Maga most hazamegy, Palika, így mondja, hogy Palika, és közben cinkosan vigyorog hozzá, és nagyon rosszul érzi magát. Vergődik az ágyban, aludni próbál, de nem megy, enni próbál, de az se megy, többet inni nem mer, mert az se megy, szóval, semmi sem megy. Akkor mi a fenét csinálok, horkan föl a férfi. Vár, Palikám, mosolyog együttérzően a szürke kis Anna, várja a délutánt, amikor a finom remegések elérik a testét, és az agyát befogja a mindenség. És akkor alkotni kezd, Palika, és gyönyörű verseket fog írni, én meg meg se merek mozdulni az alsó lakásban, nehogy rossz irányba befolyásoljam a finom remegéseit. És most először, huncutul, lesüti a szemét a szürke kis Anna. Pál ettől erőre kap, és váratlan érdeklődés éled meg benne. Mondja csak, Anna, maga honnan tudja olyan jól mindezt, kérdezi, már-már nyersen. Tudja, Palika, én is írok néha ezt-azt, hát nem olyan profi módon, mint maga, még csak meg sem jelentetem ezeket a kis szösszeneteket. De a délutáni remegés nekem is sokat segít az alkotásban; és tudja mit? Én is élvezem, amikor az agyamat befogja a mindenség. Pál úr tántorodik, horkan, ügyetlen mozdulattal átöleli a kis öregasszonyt, aztán igyekszik leküzdeni azt a pár lépcsőfokot, amely a lakásáig fölvezet. Aztán jó alkotást, kolléga, csilingel mögötte a szürke kis Anna vidám hangja, kikulcsolja az ajtót, és bezuhan az előszobába. Azt már nem hallja, hogy a kis öregasszony, miközben becsukja utána kintről az ajtót, halkan azt pöntyögi, boldog újévet, maga nagy… nagy hülye, maga, maga, maga akkora nagy író, hogy csak úgy átível az éveken, az életen … maga… maga kolléga….


 

A róka fogta csuka esete

 

Pár évvel ezelőtt a hévízi Csokonai Irodalmi és Művészeti Társaság éves konferenciáján a halászat, horgászat és vadászat (az irodalomban) témakörében tartottam előadást, ahol érintettem egy régi vesszőparipámat. Mielőtt azonban konkrétan rátérnék az esetre, ami foglalkoztat egy ideje, illetve arra, hogy most miért vált ismét aktuálissá a néha eszembe jutó, de leginkább a feledés homályába merülő kérdés, néhány alapdolgot szeretnék fölvetni, ha tisztázni nem is tudok. Egyik, hogy a legkiválóbb klasszikusainknak sem kell elhinnünk mindent, illetve, hogy tiszteletünk és megbecsülésünk nem kell feltétlenül kiterjedjen a tévedéseikre is. A másik, hogy aki mestere a bridzs nevű kártyajátéknak, még nem feltétlenül kell értsen a vízisportokhoz, illetve, hogy aki horgászik, halászik, még nem feltétlenül kell értsen a bridzshez.

Ennyi előjáték után már bátrabban fogok bele a történetbe. Történt ugyanis, hogy az előadásomra készülve néhány alapdolgot elolvastam halászatról, horgászatról és vadászatról. Többek között Az öreg halász és a tenger című Nobel-díjas kisregényt, melyet leginkább Solohov (szintén Nobel-díjas) Emberi sors című, hasonlóan kisregény formátumú művével szokott annak idején összevetni az érettségi vizsgára felkészítő irodalom, mely a realizmussal (sőt, még a parttalan realizmussal is) megtámasztva a hátát, komoly megfontolásokkal tételezi, mennyivel előbbre mutató Solohov emberi sorsa, mint Hemingway Az öreg halász és a tenger című munkája, mert… Hogy az előbbi miről szólt, arra már nem emlékszem, reménytelenül visszatapogatva sem, az idők távolából, így nem tudom szégyenszemre azt sem felidézni, hogy az ő küzdelme miért volt előbbre mutató Santiago heroikus küzdelmével szemben. Hogy a mondatot másként fejezzem be, Santiago heroikus küzdelménél az óriáshallal.

De ez igazából nem is tartozik szorosan ide, legalábbis még nem kell, hogy izgasson bennünket! A kisregény olvasásában viszont fokozódó izgalommal haladtam a nagy pillanat elérése felé, amikor végre találkozik a Hallal, igen, így, nagy h-val. S a hajdani gimnazista szokásommal szakítva, mely még a Fenimore Cooper- és Karl May-regények idejéből származik, jelesen, hogy a leíró részeket átugrottam a cselekményesebb mozzanatok gyorsabb elérése érdekében, betűről betűre újra olvastam a művet. És olvasok, amit olvasok. Konkrétabban: Mielőtt még igazán kivilágosodott volna, már kivetette a horgait, és sodortatta magát az árral. Az egyik horgot negyven öl mélyre eresztette le. A második hetvenöt ölnyire volt, a harmadik és a negyedik horog pedig, a csalétkekkel, száz, illetve százhuszonöt öl mélyen úszott a kék vízben. A csalétkek mind fejjel lefelé lógtak, ráhúzva és jó erősen rávarrva, rákötözve a horog szárára, a horgok kiálló részei pedig, a görbületük meg a hegyük, friss szardíniákkal voltak teleaggatva. Mindegyik szardíniának a két szemén ment át a horog, úgy, hogy félkörben, füzérként lógtak az acélkampón. Egy nagy hal hozzá sem érhetett volna a horognak olyan részéhez, ahol mást talál, mint zamatos, jóízű falatokat.

A fiútól két kis friss tonhalat kapott, vagyis albacorét, ezek a két legmélyebb horogról lógtak lefelé, mint a mérőón súlya, a másik két horogra pedig azt a nagy, kék csempészhalat és sárga jancsihalat akasztotta, amiket már előbb is használt csaléteknek; még jó állapotban voltak, és a remek szardíniák különben is jó szagot és vonzóerőt kölcsönöztek nekik. A jókora, ceruza vastagságú zsinórok mind rá voltak csavarintva egy-egy zöld fadarabra, amely rögtön lebukott a víz alá, mihelyt valami megrántotta vagy megérintette a horgot, s mindegyik zsinórhoz volt még két, negyven öl hosszú, tartalékorsó, amelyeket hozzá lehetett erősíteni a többi tartalékorsóhoz, úgyhogy a halnak utána lehetett engedni, ha kellett, akár háromszáz öl zsinórt is.

Most hát a halász figyelte a kis csónak mellett úszó három fadarabot, hogy merülnek-e, s lassan evezgetett, ügyelve, hogy a zsinórok mindig függőlegesen lógjanak, és a horgok megtartsák megfelelő mélységüket a vízben. Már egészen kivilágosodott, a nap is mindjárt felkel.

Sehol egy hálószem, vagy ha akarjuk, sehol egy szem háló! Ellenben mindenhol horog, zsinór, csali, kapásjelző, tartalékorsó – és nem halak, hanem hal, amelyik a horogra akasztott csalira ráharap. Akárhogy is nézzük, itt nem halászatról van szó, hanem sokkal inkább horgászatról. S már dúdolgatom is az általam nagyon szeretett népdalt:

- Hej, halászok, halászok,
Mit fogott a
hálótok?
- Nem fogott az egyebet,
Vörös szárnyú keszeget.

Szóval, van itt valami ilyesmi, mármint, hogy halászat és a horgászat a mai nyelvhasználatban elkülönbözik egymástól. Előbbit hálóval és többen művelik, utóbbi magányos elfoglaltság. És akkor azt gondoltam, hogy Ottlik nyilván soha nem ült magányosan a tóparton, ha ennyire összekeverte a dolgokat. Na persze, Az öreg horgász (netán pecás) és a tenger cím meglehetősen komikus hatást kelt egy Nobel-díjas műről lévén szó, semmiképpen nem lehet elkomolytalankodni a fordítást! Mert mi egyéb miatt tévedhetett ekkorát a bridzsben, írásban és fordításban ugyan profi, de a horgászat-halászat dolgában a látszat szerint mégiscsak amatőr író.

Most pedig ideje elmondani, mi hozta felszínre ezt a régi fölfedezést, mely némi méltatlankodást sem nélkülözött a maga idejében. Felkérést kaptam Kovács Frigyes nagyszerű színésztől, melyet a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója is megerősített, hogy írjam föl számára a színpadra a Hemingway-művet. Mondom is rögtön Seregi Zoltán igazgató úrnak, hogy nekem nem stimmel a cím. És én az eredeti cím magyar fordítását használnám, mely nem egyéb, mint Az öreg ember és a tenger – mely még belső rímet is tartalmaz, illetve, József Attila egyik töredékét is, rímtechnikája miatt, felidézni képes:

 

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az
ember
örökkön kicsik a dolgok.

 

Mire ő, némileg joggal, azt veti fel, hogy a magyar irodalmi (világirodalmi) köztudatban a cím öreg halász-verziója honosodott meg, a nézők erre, és csak erre, a címre fognak bejönni a színházba, és fogalmuk sem lesz, hogy az öregember és a tenger cím mire föl tolódott a régi, megszokott címadás helyére.

Erre már a kisördög nem hagy nyugodni: hátha mégis én tévedek! Lehetséges, hogy ennyi éven keresztül senkinek sem tűnt fel a fogalom-tévesztés. Nézem a Magyar nyelv szótárát.

Halász 1. fn. tt. halász-t, tb. ~ok. Törökül: balďkdsď. Általán, ki halakat fogdos. Különösen oly személy, kinek mestersége és kenyere a halfogás. Innen van: halászmester, halászlegény, halászinas. Dunai, tiszai, balatoni halászok.

Halász 2. (mint föntebb) áth. m. halász-tam, ~tál, ~ott. Halakat fogdos. Horoggal, hálóval, tapogatóval, varsával halászni. Tóban, folyóban, tengerben halászni. Pontyokat, csukákat halászni. Átv. ért. és tréfásan a sok lében itt-ott látszó tésztát vagy más étket kiszedi. Kihalászta a metéltet, csuszát.

Na, ezen a metélten, csuszán már csöppet sem tudtam nevetni. Szóval, ha az első meghatározásban még csak „általán, ki halat fogdos” volt a halász definíciójában, illetve, mesterség és kenyér dolgában a halfogás került az első helyre, a második szófejtésben már szerepel a horog, mint halfogási eszköz. S már-már elveszítem (bevallhatom, horgászi) biztonságomat e definíciók olvastán, amikor még egy kétségbeesett kísérletet teszek az igazam bizonyítására. Nézzünk meg még valamit, határozom el, a Czuczor Gergely, Fogarassy János féle a Magyar nyelv szótára kicsit korszerűsített változatában!

Halászcsónak ösz. fn. Csónak, melyen a halászok járnak, hálóikat, gyalmaikat hordozzák, és kivetik. Különösen karcsu, sebesen járó kis csónak.

És itt már sehol egy horog, egy kapásjelző, egy zsinór, de egyenesen már csak háló van. Ez a gyalom szó persze megint gyanúra okot adó mozzanat a definícióban, így természetesen megint a Czuczor-Fogarassy-hoz fordulok, teljes későbbi megelégedésemre:

Gyalom (gyal-om) fn. tt. gyalmot. Csuszó háló, t. i. azon hosszu háló a halászoknál, melyet midőn a vizbe kivetnek, egyik t. i. ólmos vagy másképen megnehezített szélénél fogva a víz fenekére vagy mélyére száll, a másik t. i. a vízen uszás, lebegés végett, parafa- vagy gyékénydarabkákkal ellátott széle pedig a víz szinén lebeg. Máskép: huzó háló, minthogy két végénél fogva lassan-lassan kihuzzák; öreg háló, különböztetésül a kis v. gyalogháló-tól. Gyalmot vetni a halaknak. Gyalmot húzni.

A felelősség tehát éppen úgy a nyakamon maradt, mint a bizonytalanság maga. Végül döntöttem, és nagylelkűen – miért is ne? –, elsősorban a békesség kedvéért feltételeztem, hogy határozok, elképzelem, hogy Ottlik két bridzs-parti között fölütötte a Czu-czor-Fogarassyt, megnézte a halász-szócikkeket, de sem a halászcsónak, sem a gyalom szófejtése nem keltette fel az érdeklődését. Kompromisszumot kötöttem tehát, merő kényszerűségből. A jeles és neves és kiváló írónak lehetett igaza, amikor Az öreg halász és a tenger címmel fordítja le a kisregényt. Ugyanakkor, lelke mélyén valahol tudnia kellett, hogy itt öreg horgászról, esetleg öreg pecásról van szó. De ha nem tudta, akkor sincs botrány vagy baj a szóválasztásából. Nekünk azonban, a horgászat-halászat rejtelmeiben mai tudóknak, tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a halász az a magányos horgász, esetleg pecás, aki mi vagyunk, szokunk, bírunk lenni, mondjuk, a gyulai horgásztó partján ücsörögve. Csak ő (jóval) nagyobb hala(ka)t fogott. Legyen vigaszunk, hogy a mi halunk minden esetben megmarad a karácsonyi halászlénk számára, köszönhetően annak, hogy sem tengerünk, sem csónakunk nincs, s a legritkábban támadnak rá cápák a horgaink végén rángatózó kövér, legfeljebb másfél-két kilós pontyokra…

 


 

Visszamenni Amerikába

 

Miért nem megy vissza Amerikába, kérdezi az ismeretlen nő, odalépve a házával szemközti villamosmegállóban várakozó Pál úrhoz, és az ismeretlen kérdezők elszánt bátorságával akasztja tekintetét a férfiéba. Pál úrnak nincs éppenséggel jókedve. Mostanában elmondható, hogy általában nincs jókedve Pál úrnak, miért éppen most lenne ez másként. Nem megy az írás, nem tetszik az irodalom, mint olyan, zavaros idők, zavaros viszonyok, zavaros elmék és zavart keltő negyedrangúságok. Negyedrangoskodó negyedrangúak… Ez elkedvetlenítene még egy Pál úrtól lélekben messze derűsebb írót is, így aztán semmi csodálni való nem akad azon, hogy őt aztán végképp. Minek, válaszolja bágyadtan az ismeretlen nőnek, félig öntudatlanul, és igyekszik az asszonyság tekintetéből kivonni az övét. A nő megérzi ezt, visszavonulót fúj, Pál úr pedig nem tudja hova tenni a kérdést. Mert valóban, ez idáig ötször járt Amerikában, ám miért kéne a nő intenciója szerint visszamennie oda; ennek sem értelmét, sem értelmezhetőségét nem találja. Persze, lehet, hogy maga nem is amerikai, kerül elő ismét a nő a várakozók takarása mögül, de írónak író, ugye, ebben nem tévedek, ingatja a fejét, és tekintete ismét beleakad a Pál úréba. Nem, valóban nem vagyok amerikai, válaszolja kelletlenül, itt lakom szemközt, abban a házban, írónak meg író vagyok, hát ennyit magamról, nem sok. A nőt azonban nem nyugtatja meg a gyámoltalan magyarázat. Menjen vissza Amerikába, tanácsolja sziszegve, akkor is, ha nem amerikai, itt nem lehet élni. Azzal, választ sem várva, ismét faképnél hagyja a még mindig a villamosára várakozó Pál urat.

Itt nem lehet élni, visszhangzik Pál agyában a mondat, itt élned, halnod kell, rímel rá valahonnan – máshonnan, valami más mondat. Itt nem lehet élni, itt halnod kell kontaminálódik agyában a két kijelentés, és ez a harmadik mondat esik a legrosszabbul neki. És valóban, emlékszik vissza Pál úr, volt idő, amikor Amerikában lehetett volna maradnia, akár még politikai menekültként is; fontolgatták ennek lehetőségét a feleségével, a gyerekeik is kint voltak velük, nem szakadt volna a család, de ő azzal érvelt – a jóléttel, a nyugalommal és a disney-biztonsággal szemben –, hogy egy magyar írónak itthon van dolga, feladata, olvasója, hazája, meg minden ilyenek. Egy ideig valóban napirenden voltak ezek és azok és a meg minden ilyenek, aztán a rendszerváltoztatás után mintha kikerültek volna a napi gondolkodásból. Az író dologi területe összeszűkült, feladata önmaga ellátására, meg- és kiírására (néha kinyírására) korlátozódott, olvasói is maradtak úgy-ahogy, úgy, hogy (el)mentek némely régiek, és úgy, hogy (meg)jöttek néhány újak, hazája ott tart, hogy irigyen tekint a török időkre vissza, amikor még csak három részre szakadt szét az ország, a meg minden ilyenek pedig már szóba se kerültek. Pál úr, mert a villamos konokul nem jön, eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha hallgatna az ismeretlen nőre, és visszamenne Amerikába. Mivel, már belátja, hogy az író nem csak a hazájában lehet író, néha meg még azt is gondolja, hogy az író igazából a hazáján kívül lehet csak író, akár mehetne is. Szóval, back to the USA! USA, de hova usa? Hajdanán költőbarátai, szerkesztőtársai (és azok olvasói, rajongói) látták őt vendégül, etették-itatták-utaztatták. Az ám, tűnődik el Pál úr, hol vannak a régi barátok? Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? / és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? / hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, /művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, kong föl benne pár régi Radnóti-sor. És akarja sorra venni, ahol volt, és sorra venni, ahova mehetne, ha még mehetne, oda, valahova.

M. F., a szivárványos szerkesztőtárs, miként a közösen szerkesztett folyóirat is, rég halott. Ő röptette (ahogy divatos mondani manapság) anno Pál urat Óbudáról Chicagóba, onnan Syracuse-ba, San Joséba, Saint Luise-be, Clevelandbe, San Franciscóba, adott a segge alá egy öreg autót, amellyel ezer mérföldeket tett meg Montreálig, Torontóig, Miamiig, New Yorkig, Washingtonig, Baltimore-ig, és még tovább, tovább. (És röptette, utaztatta meg ugyancsak M. F. a fél magyar irodalmat akkor, amikor a magyar irodalomnak az egyik fele még nem nagyon utazhatott, főleg nem a tengeren túlra, s ha utazott volna is, nem rendelkezett az utazáshoz, az ottléthez elég pénzzel. Keserű, cserbenhagyásos érdektelenség volt a viszonzása nagylelkűségének idehaza betegsége utolsó időszakában, halálközeli hónapjaiban, de ezt Pál úr más történetnek véli most.)

 A nagyszerű washingtoni folyóirat, az Arkánum szerkesztőihez sem mehet, fűzi tovább a gondolatait. V. Gy.-hez nem Montreálba tequilázni, mert a Missa agnostica – és más avantgarde-remekművek költője – rég halott. Torontóba sem mehet K. G. L.-hez, kinek kerti úszómedencéje partján egy szomorú, folyton orra bukó flamingó vigyázza a vodkás poharakat, mert a Fehérlófia, zseniális modernkori nagyeposz, szerzője, Ezra Poud fordítója, visszaköltözött Magyarországra, és remete-életet él az egyik nagy budai hegy tetején. Bostonba nem mehet, ahol B. J., az arkánisták egyik legkiválósága élt, mert még életében nem sikerült megismernie őt – B. J. képe ma is ott lóg a falán, ismeretlenül küldte el Pál úrnak költőnő szerelmével nem sokkal a halála előtt, merthogy festő is volt. B. L. sem várja már New Yorkban, ha jól emlékszik, az ötvenkettedik utcában; utolsó telefonbeszélgetésük során csak annyit mondott Pál úrnak: Pál úr, a posztmodern halott. Éjjel kettő volt, Pál úr visszahanyatlott az ágyban, kezéből kizuhant a telefon. Nem a posztmodern, B. L. halt meg hamarébb. A. S., a máig legaktívabb és legsokoldalúbb arkánumos filozófus-költő washingtoni házában sem találhatna menedéket, mert a ház ugyan megvan még, de A. S., aki megalapította az ASAK-ot (András Sándor Autonóm Köztársaság) már rég Nemesvitán írja remek esszéit, eszmefuttatásait, ritkásan a verseit. F. Gy. író ugyan még gondját viselhetné Puerto Ricóban, de F. Gy. is inkább Pesten kínlódik testi nyavalyákkal, írja törhetetlen derűvel remek kisprózáit.

P. barátja az egyetlen, akihez elmehetne talán, aki Princetonban professzorkodik hatalmas NMR-gépei között, be is fogadná talán földikutyás kertes kis házába őt, de ahol Einstein hajdani lakóházát sem jelöli még egy réztáblácska sem, oda Pál úr nem nagyon vágyakozik vissza, s főleg nem költözni.

Egyszerre eszébe jut B. M. irodalomtörténész, atyai jóbarátja, aki azt mondta Pál úrnak egyszer, amikor még csak Palikám volt, és akkor mondta ezt, amikor még a magyar emigrációs irodalom iránti rajongás magasan lobogott benne: a nyugati irodalomnak csak múltja van. Jövője nincs. Pál úr akkor nagyon megharagudott B. M.-re ezért a második mondatért. Éveknek kellett eltelniük, mire rájött, mennyire igaza volt idősebb kollégájának.

Amerikába visszamenni amerikainak – mert előbb-utóbb azzá lesz az ember, ha sokáig meghúzza ott magát, zöld kártya stb. –, nem nagy ügy, gondolja Pál úr. Amerikában magyar írónak lenni, az már valami, ha még lehetne, gondolja Pál úr. De ott már minek, de ott már kinek, gondolja Pál úr. De rögtön utána meg azt gondolja Pál úr, de itt meg minek, de itt meg kinek. Tekintetével keresi a nőt, aki kétszer is megszólította, és csak most veszi észre, hogy egyedül ácsorog a megállóban – a villamos elment anélkül, hogy ő észrevette volna. Pál úr összébb húzza magán a világot. Feje lecsüng, nehéz léptekkel elindul hazafelé. Nem Amerika, sem J. J. irodalomtörténész barátja, akihez elindult csendes borozgatásra. Haza, csak ide, haza, merthogy haza már csak egy van, azt meg úgy hívják, otthon.

 


 

Az a bizonyos „közép”

 

Íróember elsődleges dolga, hogy az írással foglalkozzék. Minden azután kéne, hogy következzék: haza, pár, párt, erkölcs, szerelem, család, miegymás. Ez így rendben is lenne, ha így lenne, pontosabban, ha így lehetne. De mert ez nincs így, nincs is rendben soha ez az elsődlegesség, meg az ezután következőség, legfőképpen pedig a miegymás. Az embert mindig eltérítik, hol a körülményei, hol a pályatársai, hol az önmagából fakadó ellentmondásai az írástól. Ez egyébként nem mindig szerencsétlenség. Itt van például a Petőfi esete. Jött egy forradalom, ami eltérítette. És jött egy szabadságharc, ami azzal járt, hogy egy (vagy több) orosz pikának áldozatául esett. A dolog minden szerencsétlenség-szaga ellenére a legnagyobb rendben is van így, utólagosan elnézve. Az eljövendő korok megsüvegelik, a feleség ismét férjhez megy a maga idejében, négy új gyermeket szül, halála után naplójegyzetei jelennek meg P. Sándorral átélt boldogságáról… Vagy, hogy menjünk messzebb az időben, itt van például a Balassi Bálint-eset, ki az oskolai irodalomkönyvek szerint az első magyarul verselő verselő. Őt hol ez, hol az térítette el a versírástól. Hol várat kellett el (vissza) foglalnia, hol a patikáriusnét kellett elraboltatnia, megerőszakolás céljából. Azután jött az a fránya Esztergom vára, hol is egy ágyúgolyó úgy tökön találja, hogy abba bizony bele is hala. Valamiképpen azonban még ez is rendben lenne.

Manapság nincsenek forradalmak, se törökök (törökök persze vannak), se németek (amúgy németek is vannak), a pikákat felváltják a cselgáncs – filmekből visszaköszönő – gáncsai és eldobásai, az ágyúgolyó is lófasz a koreai hidrogénbomba-kísérletekhez képest. Ámbátor, kérdezhetik, idáig jutva e kósza fejtegetésben, mi köze is van Putyinnak és ennek a nem tudom hányadik Kim Ír Szennek, vagy kicsodának, a költészethez. Természetesen semmi. Ahogy a költészetnek sem kellene, hogy köze legyen pikákhoz, ágyúgolyókhoz, váll- és átdobásokhoz, illetve kísérleti atomrobbantásokhoz. Hogy mégis van, az nem feltétlenül szerencsés konstelláció, sőt, kimondottan szerencsétlen.

Művelném írói (el)kötelezettségemet, írnám csuklófelvágó verseimet (Sára és Judit lányom közös, meglehetősen tiszteletlen definíciója szerencsétlen ősük irodalmi nyavalygásaira), nézőboldogító és -bolondító drámáimat, soha el nem készülő regényciklusom aktuálisan nem folytatott részét, egyszóval, orrba-szájba irodalmár lennék, ha lehetnék. De beléakadok a napi akadályverseny aktuális akadályaiba, jelesen most egy fiatalabb, általam becsült pályatársam ellentmondást nem tűrő kijelentésébe, miszerint olyan, hogy közép, innentől kezdve nincs. Hogy honnantól nincs pontosan, nem igazán tudnám megmondani, mert legalább két-három hete olvastam az írását, mondjuk, akkor közelesen két-három hét óta. S hogy költőien fogalmazzam meg a dilemmámat, nagy szarban vagyok.

Nem is amiatt jöttem zavarba, hogy a kijelentésnek nincs logikai létezése. Mert egy költőnek miért is kellene logikával és létezéssel foglalkoznia. (Mondjuk, a létezést és a létezés-technikát semmiképpen ne keverjük össze, még ez utóbbiban leginkább jeleskedő kollégáink kedvéért sem! – és ez fölösleges közbevetés volt itten.) Azonban nem kell filozófiai magaslatokba emelkednünk ahhoz, hogy belássuk, ha nincs közép, akkor nincsen szél sem – ahová megmondó emberünk elirányítaná a középen sunnyogó, s ebből a legkevesebbet sem profitáló (ezt persze nem tudhatja) keveseket. Ám, ha el is tekintünk ettől az apró logikai zavartól, akkor sem jutunk kijjebb a felvetés mentén kialakuló téblábolásunkból. Írnám a verset, de, mert definiálnom kell a magam létezését valahogy, el vagyok foglalva az elhelyezésemmel, kínosan ügyelve arra, hogy ne helyezkedés (látszata) legyen a dologból. Szóval attól, hogy a közép megszűnt, mert fiatalabb kollégám úgy döntött, hogy eldönti a megszűnését, szerényen, és az argumentálás fölöslegességének megalapozott tudásával, teszi mindezt, még vannak szélek, amit ha nem is mond ki definitíve, de éreztet. Ha jól dekódolom, amit ki sem mond, van egy jó szél, és van egy jobb szél. A dolgot bizonyára bonyolíthatja, hogy a jobb szél szerinte éppen, hogy a rosszabbik szél (bolond lyukból bolond szél fúj, mondhatná elhamarkodottan, aki csak úgy belecsöppen ezekbe a széljárásokba), de ebbe se bonyolódjunk most bele!

Az eddigiekből nyilván kiderülhetett, hogy én lettem a hazátlan, ez után a kijelentés után. Mert azt gondoltam, efféle botor gondolatok gyakran környékeznek meg, hogy én sem ezen a szélen, sem azon a szélen nem gondolnék tanyát verni és virítani (lennék szabadgondolkodó), s hogy ez kellően ragozódjék, sem onnan nem akarom az erkölcsi és egyéb elismeréseket bezsebelni (ez a bezsebelni szó nem is rossz, csak olyan furcsa leírni annak, aki nem szokott hozzá), sem innen. Magyarán, sehonnan. Azt persze már eddig is tudtam, hogy aki se itt nincs, és se ott nincs, az valahol a senki földjén van, s mint ilyen, legalább két oldalról lőnek rá kellő impertinenciával és permanenciával. De eddig legalább ez a szerencsétlennek is mondható, jámborságnak hihető, ostobaságnak minősíthető, dilettánsnak tartható, magát a pozíciótlanságban pozícionáló állapot nem kérdőjeleződött meg. Legfeljebb legyintettek rá a bátrak és az önkéntesen sorba állók, Isten (kis i-vel vagy naggyal, kinek-kinek az ízlése és meggyőződése és pillanatnyi érdeke szerint) kiköpi szájából a langyosokat, halk felkiáltással, halkkal, mert ma már a langyos szót sem lehet kimondani hangosan minden következmény nélkül.

Mit mondjak, jó volt így kiköpve (inkább, mint leköpve) lenni, ha már az istennek/Istennek sem kell az ember, akkor mi egyéb baja eshet, mint hogy nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek. Mondotta volt a költő, aki persze mindig volt valakié, valakié. De most, hogy ezt a kiköpöttségben levés állapotot is meg akarják vonni tőlem valami definiálatlan erkölcsi magaslatról leszarva – s a néhány hozzám hasonló lúzertől, kik szintén leszarva vannak –, kezd elmenni a kedvem. Nem folytatom a mondatot, mert azt tudom, hogy mitől kezd elmenni a kedvem, csak azt nem tudom, hogy most már hová is mehet el ez a kedv. Ha eddig nem, miért is menne most már valamelyik szélre? A jóra és/vagy a jobbikra? Amikor fene nagy öntudatában egyik szél sem tudja pontosan, hogy jó vagy jobbik-e éppen… És megfeledkezik arról valamennyi, hogy menetelés közben mindig így szól a vezényszó: bal, jobb, bal, jobb… így, bizony így, felváltva… Hol egyik, hol a másik…

Mondom, írnám én versemet, ahogy eddig, csak nem tudom, a közép ilyen radikális felszámolása (ahol leledzettem) után mi jogosít fel az írásra, egyáltalán arra, hogy éljek. Ha nincs közép, és én középen vagyok, maradok, a szél felé araszolás nélkül, akkor én sem vagyok sehol. Ilyen egyszerű ez.  A helyzet az, hogy le lehet törölni, akár egy megtelt táblát, bárki életét, művét, műveltségét és műveletlenségét egy radikálisan megfogalmazott ítélettel. Még akkor is, ha az ítélet meghozatalára a meghozónak semmilyen művészi, erkölcsi vagy emberi felhatalmazása sincsen. Azonban, ha már közepezni támadt kedve az egyik szél vehemens megmondójának, hadd tűnődjem el (hadd nosztalgiázzam) a közép, mint fogalom, s a közép mint szemlélet fölött. S bizonyára olyanról kell beszélnem, amit fiatalabb kollégám bizonyára nem tud, mert nem ismer, vagy ha ismer, akkor meg végképp nem tud. Középen lenni nem egy térbeli elhelyezkedést jelent. Inkább és elsősorban emberi készenlétet. Az a fajta kergekór kapja el a középen lenni akaró és tudó Isten/isten szájából kiköpött lényeket, hogy az igazsággal akarnak szembesülni, és nem embertársaik szekértáborokba rendeződő hadsoraival. Ha már, akkor mindenáron. Ebben nincs különösebb megszállottság, sem valami fajta erkölcsi fölény, sem jól jövedelmező számítás, sem a vállalástól eltántorodó gyávaság, egyszerűen csak érdeklődés az iránt, hogy mi történik azzal, aki érthetetlen módon, minden belátást mellőzve, az igazság nyomába ered.

De ki tudja, mi az az igazság, nevetnek fölényesen azok, akik a maguk nézeteiről viszont mély meggyőződéssel tudni vélik, hogy megfellebbezhetetlenül igazak. A magam részéről nem tudom, mi az igazság, csak azt tudom, hogy vélekedésem van arról, mi lehet igaz, és mi hamis. És mert az igaz és a hamis állandóan változtatja a helyét, valójában nincs is közép, csak olyan van, hogy az igazság ingamozgásának megfelelően változik a középnek hitt – vagy titulált – pozíciója. Hogy is van ez? Ha el tudnám fogadni fiatalabb pályatársam sommás kijelentését, hogy a közép innentől (honnantól is) kezdve megszűnt, azt már nem fogadhatom el, hogy valamelyik szél zászlaja alatt hirdessem a továbbiakban igaznak azt, ami hamis, és minősítsem hamisnak azt, ami igaz. Nagyon halványan és sok zárójelbe téve jegyzem meg ezek után, ahhoz, hogy valaki langyos, kiköpött merjen lenni, talán nagyobb bátorság kell, mint a csordába rendezett rendelkezők között hangoskodóvá válni.

Ha ez nincs, pontosabban nem lehet, így, már csak egy lépésre vagyunk a gyűlölködéstől, a gyűlöletkeltéstől, a megfélemlítéstől és a kiközösítéstől, mint az egymással való (pár)beszéd és viszony lehetségesen viszonytalan módozataitól. Félnék, ha nem lehetne közép, ha be kellene állnom valamelyik véres tornasorba, és erőt fitogtatva kellene letaposnom a velem szemben gondolkodókat. Nem csak gyomrom nincs hozzá, indíttatásom sem. Mert tudom, hogy nem lenne igazam. Ott és úgy akkor sem lenne igazam, ha igazam lenne. Mert az igazság nem csak illékony forma, de törékeny is. Törékeny, akár az ember, akit az emberek épp most készülnek kiközösíteni, miután kiköpte a szájából az isten/Isten. Pascal írja valahol, valahogy, az ember a teremtés leggyöngébb nádja. De ez a nádszál gondolkodik. Shelley írja valahol, valahogy, mert tövisekre buktam, s hull a vér. Az ember elbukik, mert esendő. Viszont, az ember legtündöklőbb gyöngesége az esendősége. Valaki más valahol, valahogy így beszél, gondoljatok az emberi erőre! Szerényen tenném hozzá, ugyanakkor hagyjátok békén leledzeni az embert a maga erőtlenségében! Hátha abban van az ereje… a mindenkori és folyamatos elbukásában…  És – hagyjátok békén, a maga teremtette békességben – írni! És ha lehet, középen. Akkor is, ha az a közép már nincs. A ti fogalmaitok szerint. Vagy ahogy Kohn bácsi mondja a viccben: hacsak úgy nem!

 


 

 

Egynémely Jónás-kérdés

(profanizálások)

 

Egyedűl hallgatom tenger mormolását, Tenger habja felett futó szél zúgását… morzsolgatom magamban Lévay József versének első két sorát, a többit sajnos nem tudom, tehát meg kell elégedjem ezekkel a mindenki által ismerhetett kezdősorokkal, alattam a tenger locsog, valami szellő is rezdül néha-néha, vagy csak úgy akarom érezni, egyedül is vagyok, mert ki lenne velem ép eszű ember éjszaka a teraszon, a tenger fölött, feleségem alszik, Mária és Robi, a barátaink is alszanak, akikkel együtt nyáriszabadságoltuk magunkat a Mediterráneumban, nincs hold az égen, pár napja az is volt, telihold, be is lázasodtam egy kicsit tőle, ahogy szoktam, alaktalan szomorúságok járkálnak bennem, és tényleges (bár nem lényeges, mert nem lényegesen más) a magány-érzet, az írás ideje ez, írom, pedig nem is erről akarok írni.

Napok óta Jónás jár az eszembe, a babitsi Jónás, tudom is, hogy miért, meg nem is tudom, hogy miért, ebben benne van az is, hogy igazából nem kellene most énbennem mozgolódnia Jónásnak, mert minek, meg az is, hogy nem tudom túltenni magamat valamin, ami belém fészkelte jónásilag magát. Az apropó megvan a fölemlegetéshez, a napokban zsűriztem Zsámbékon a Határon Túli és Hazai Amatőr Színjátszók XXV. Találkozóján, és ott láttam a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad előadásában (Molnár János rendezésben) a Jónás könyvének színpadi feldolgozását. Ez felidézi, hogy nem is olyan régen, bár ez a kijelentés évekre mehet vissza, láttam Csuja Imre monodrámára hangolt előadásában (Bereczki Csilla rendezése). A kettőt, természetesen, nem lehet összehasonlítani, Csuja a magyar színjátszás egyik legkimagaslóbb egyénisége, aki egyedül, pontosabban, egy báb segítségével, bábmozgatóként, meg tudta teremteni a jónási világot, míg a kovásznai fiatalok és tapasztalt rendezőjük a maguk tehetségére és képességére hangolták az előadásukat. Azon mindenképpen érdemes elgondolkodni, hogy a pódiumokon túl, miért vonzza ez a valójában cselekmény nélküli példabeszéd-sor a színpadot…!

De még csak nem is erről a két előadásról akarok írni, noha mindkettő kellő tanulsággal és meglehetősen dús élményekkel szolgált.  Jónáson töprengek, tehát Babitson töprengek, tehát magamon töprengek, azaz, egy magát írástudónak vélő szavakat kimondóról. Vagy valaki ilyesmiről. Jónást az Úr felkelésre szólítja fel (tehát a jó próféta fetreng valahol a vackán, s még jó, ha nem részegen), azzal a paranccsal, hogy menjen Ninivébe, mert nagy ott a gonoszság, és ami a legfőbb baj, hogy szennyes habjai az ő szent lábát mossák. (Nos, az Úr tehát meglehetősen kényes a lába és a teremtményei által felvert habok szennyének a viszonyára.) Meglepő fordulat, hogy Jónás nem Ninive felé veszi az útját, hanem Jáfó kikötőjébe tart, ahonnét Tarsis felé futja az Urat, mint tolvaj a hóhért. Miért is teszi ezt? Mert rühellé a prófétaságot. Hogy miért rühellé, azt nem tudjuk meg ebből a kijelentésből, és még csak nem is sejthetjük. Általában ennél a kijelentésnél meg is szoktunk állni, ha szóba kerül a Jónás könyve, ezt idézzük csillogó szemmel, mert ezt tudtuk a legkönnyebben megjegyezni a csak az Arany Jánoséhoz hasonlítható szövegbőségből; meg azt tesszük még hozzá, hogy tulajdonképpen a Jónás könyvében Babits a maga költői-prófétai sorsát és kételyeit fogalmazza meg. Ez mind igaz. Az idézet folytatása azonban sok minden egyébre rávilágít, talán arra is, miért rühellé Jónás a prófétaságot, meg arra is, hogy miért küszködöm a babitsi sorokkal a dragéi éjszakában, ahelyett, hogy whiskyt szopogatnék, úgy elalvás előtt, jéggel (és semmiképpen sem jeget dupla whiskyvel). Félt a várostól, sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze – folytatja a költő. Félelem kontra magány és békesség. Rá kell döbbennem, én is félek a várostól, és a város szót itt metaforaként használom, egy ideje már (és ennek lassan harminc éve) nem csak félek, de irtózom is a hangos, harsány tömegtől, a tévedhetetlen megmondóktól, a mindig tisztáktól és tisztán maradóktól, és a mindent és mindenkit megtisztítóktól is, a csőcseléknek tartott köztől és a csőcselék-modort úri szóhasználattal leplező elittől, a gyűlölködőktől és a gyűlöletet szítóktól, a vádlóktól és a megvádoltaktól (és ezek állandóan cserélődő pozíciójától), a ninivei kikacagóktól és a kinyilatkoztatókat oszlopokra állító hatalmaktól. Utóbbi harminc évem valójában menekülés egy parancs elől, vagy – a parancs elől, gondolom ezt, és rögtön utána azt gondolom, milyen jó és egyszerű is lenne, ha ez így lehetne (Mi közöm nékem a világ bünéhez Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én).

Persze, hogy nincs így! Az Úr utána nyúl a sivatagban magányt kereső prófétájának, és elhervasztja feje fölül a töklevelet. (Milyen egyszerű ez, és milyen nagyszerű babitsi metafora a nyomorult kis tök-növény a nagy eszmék és várospusztítások mellé rendelve…) Mi egyéb felelne meg a gyönge kis tök-növénynek, mint egy óbudai padlásszoba (talán), távol Ninive zajongásától, a szennyes haboktól? De jön viharként a másik nagy babitsi idézet nyugalomra, magányra, békére, magyarázatául annak, miért nem hallgathat a próféta (jelesen az írástudó): De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma. Na bumm, és akkor mi van? Az még csak-csak érthető, hogy cinkos, aki néma. De vajon hogyan lehet a cinkost a vétkesek közt értelmeznie egy mai szót szólónak? És az Úr, a tökrohasztó, kinek, minek a metaforája? Ha a hatalomé, akkor ki a cinkos, és ki a vétkes? A hatalommal kokettáló nyilván nem lehet a vétkes, mert akkor hogyan is preferálná a hatalom a hozzá lojálisok ellen szóló prófétát/írástudót, tehát a vétkesek csakis a hatalommal szembe szegülők lehetnek, ám hogyan is kerül közéjük cinkosként a hatalom szószólója? Nem azért rühellé-e inkább a prófétaságot Jónás, mert a hatalmat rühellé? Nem azért akar prófétálás és Ninive helyett a sivatagba menni, mert nem akarja a hatalom visszhangjaként úgy járni a Várost, ahogy a cethal-kaland után meg is teszi, mert meg kell tennie?

Jónás drámai vétsége feltehetően nem az, hogy rühellé a prófétaságot, hanem hogy mégiscsak az Úr kegyeibe kíván férkőzni, amikor így szólítja meg: Halld, Hatalmas! Hires Bosszuálló, szavamra hallgass! A megszólításban a bosszúállóra esik a hangsúly. Jónás egyéni sérelmeit a hatalom erejével akarja megtorolni, a hatalom segítségét kéri, ezzel gyakorlatilag azt ismeri el, hogy behódolt a Hatalmasnak – a hatalomnak. A mindenkori hatalomnak, hiszen az Úr egy és időben oszthatatlan. Akár a hatalom, amelynek csak a maszkjai változnak, hívhatjuk diktatúrának, de hívhatjuk demokráciának is a formát, amely keretet biztosít a hatalom gyakorlására – a hatalomnak.

Ha már a hatalomról esik szó, meg kell jegyezzük, hogy a hatalom természete, hogy a vazallusaival – mert megteheti – nagy általánosságban hálátlan (kis kivétellel persze kivételesen bőkezű), és elsősorban az ellenségei megnyerésére törekszik, abba helyezi érdeklődését és energiáit. Jónás tehát hiába várja az Úrtól Ninive elpusztítását, ő a Hatalmas számára csak egy elhanyagolható tétel, aki a szándékait bár ismerni véli (Éber figyelmem erős lett a hitben: akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten! Rejteztem én is elüled, hiába! […] Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved. De te se futhatsz, Isten, énelőlem, habár e halban sós hús lett belőlem! – mondja a halban Istennek.), valójában egy ismeretlen, számára kiszámíthatatlanul kegyetlen sakkjátszma áldozata ő is: „Van időm, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok, fujják szikrámat, míg láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más", így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás… Mi ebben a legfájdalmasabb, egyben legembertelenebb? Hogy Jónás nem tud arról, hogy az Úrnak csak cserélhető eszköze, ahogy a hatalomnak is csak (le)cserélhető eszköze az írástudó, az is, aki az ő próféciáit hirdeti, s az is, aki nem. A jónások tehát elmennek, de mindig jönnek helyettük mások. A cél soha nem a próféta igazának megvédése, hanem Ninive, a bűnös város megnyerése, visszaszerzése…

Állok a tenger fölötti teraszon, zavarosan forognak fejemben a gondolatok Jónásról, s ha a Jónás-t is metaforaként használom, az írástudó metaforájaként, a magam sorsának a metaforájaként is, azon kell eltűnődnöm, hol tart a sorsom, hol tartok a sorsommal. Óbudai kis padlásszobám a cet gyomra-e már/még, vagy a sivatagban a nálam hatalmasabbtól elfonnyadni készülő töklevél? Amit majdnem biztosan tudok, már soha nem indulok el Ninivébe, kiáltani a város ellen…

 


 

 

Hazudunk, mert ez is a lényegünk…

                                                                   Tűnődések Zalán-Szabó Sárával

 

A hazugság mindennapi életünk mindennapi gyakorlata. Mondhatni, naponta csuklózunk a hazugságokon. Természetünk egyéb összetevői között igen nagy százalékban ott kell legyen a hazugság, mivel a hazugság tagadhatatlan szálakkal kötődik az invencióhoz, találékonyságunk márpedig végtelen, s a magunkról (másokról) megfestett képünk is számtalan irreális ecsetvonásból áll. Éppen annyiból, ahányból akarjuk, vagy ahányra szükségünk van a kép megalkotása során. Hazudni sokféle okból hazudunk, elsősorban olyankor, amikor egy adott helyzetből nem látunk más kiutat, mint a hazugságot, vagy a hazugság egy enyhébb formája, a füllentés, netán a lódítás, a smúzolás, a csúsztatás, a mellébeszélés lényegesen nagyobb haszonnal jár, mint az igazság kimondása, vagy az egyenes beszéd. A hazugság, be kell valljuk, nem éles társadalmi helyzetben, vagy nem kiélezett emberi viszonyok között, nem feltétlenül káros, mi több, lehet szórakoztató, kedvtöltő, vagy éppen kedvcsináló. Hazugságunk kiváltó oka lehet személyes hibánk elpalástolásának szándéka vagy elkerülhetetlensége, kellemetlen szituációból való kimenekülési szándék, anyagi okok szorító kényszere (eladósodás vagy vagyonszerzési szándék), erkölcsi megingás valamilyen magasabb rendű cél vagy céltárgy eléréséért, humor-szándék, rosszindulat, jótékony elhallgatás mások hibái fölött, beteges hajlam, az igazságtól való irtózás (Lásd ennek tudományos megalapozását a National Geographic 2017. júliusi számában).

Az irodalomban sincs ez másképp. Arany agyonkoptatott idézete szerint, mely a Vojtina ars poétikája című versében található föl, a költőnek nem csak szabad, de kell is hazudnia: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak; Mert van egy példa, hogy: a sánta eb... A sánta költő még keservesebb. Hazudni rút. Ez ellen a morál, A társas illem egykint perorál: De költőnek, bár lénye isteni, Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.”

Persze, az irodalmi hazudozások már jóval Arany megengedő mondatai előtt elkezdődtek. Vegyünk sorra néhányat a hazugságok listájáról! Onomacritos (Kr.e. 530-480) jóslatokat (próféciákat) hamisított, melyeket Musaiosnak, a híres dalnoknak tulajdonított, mivel is hitelesítette önnön látnoki klapanciáit… Thomas Chatterton (1752-1770) angol költő és levélíró gyermekként csodaszép középkori kéziratokat készített, és eredetinek adta el azokat, csoda-e, hogy oly’ korán lelé meg halálát… Vegyünk egy újságot: English Mercurie – sokáig az első angol lapnak hitték, és annak megfelelően is tisztelték és emlegették, amely az angolok a spanyol armada elleni 1588-as küzdelméről számolt be; de kiderült, hogy egy 17. századi hamisítvány, melyet egy unatkozó angol nemes talált ki unatkozó barátai szórakoztatására… James Whitcomb Riley (1849-1916) felbőszült azon, hogy a verseit folyton visszautasítják, és egy lapszerkesztővel összefogva elkezdett megjelentetni egy Leonanie című költeményt sorozatban, melyet kettejük állítása szerint Edgar Allen Poe írt. Ennek hitelesítéséhez remek történetet találtak ki. A kézirat Rileyre egy ismeretlen fiatal férfitől maradt rá, aki nagyapja fogadójában szállt meg egy viharos éjszakán. Az ifjú reggelre eltűnt, és csak egy verset hagyott hátra, melyen az E. A. P. monogram szerepelt. A többi már, természetesen, karikacsapás, ha eléggé megbíztak a történet mesélőiben az emberek. És miért is ne? A hazugság egyik legfontosabb barátja és óvadék-letevője a bizalom és a hiszékenység – még az irodalomban is. James McPherson 1765-ben jelentette meg az Osszián-énekeket tartalmazó kötetet, mely állítása szerint korábbi „gyűjtőútjainak” eredményeként született meg. Gyakorlatilag már a megjelenésekor kételkedtek eredetiségében, de mert minden hazugság valami vaskos igazság-elemre épül, itt is kellő „takarás” volt az, hogy James McPherson nem mellékesen a kelta nyelv és irodalom tudósa volt, azért is volt olyan hihető kegyes hazugsága. S vajon nem volt-e kellemes ezeken a sötét-gyönyörben ázó balladákon elborzonganiuk kora olvasóinak? Ahogy kései utódja, Thaly Kálmán gonddal és kellő mívességgel megalkotott kuruc énekei is szépen gyarapították az „autentikus” kuruc énekeket tartalmazó tudós gyűjteményét a 19. század olvasóinak nagy gyönyörűségére. W.H. Ireland a 18. században hamisított számos Shakespeare-kéziratot és egy darabot is, melyet be is mutattak nagy csinnadrattával, de már a premieren jelezték a színészek is, hogy szerintük csalás az egész, hamar le is vették a műsorról; nem sokkal később maga Ireland is bevallotta a hamisítást, és elmondta, az motiválta, hogy távoli és hideg apja szeretetét megnyerje, aki nagy Shakespeare-rajongó volt. Íme, egy megejtő példa a gyermeki szeretetszomjúság kiváltotta hazugságra, s a kérdés, lehet-e haragudnunk ilyen lelki premisszák után a drága emberre? De még a Nobel-díjasok sem voltak mindig mentesek a hazugságoktól. Mihail Solohov nagy eposzáról is kiderült, hogy csalás: már Szolzsenyicin is hangot adott gyanújának 1975-ben, mostanra bizonyítást is nyert, hogy nagy eposzát, a Csendes Dont véletlenül sem ő írta, hanem a kozák katonaköltő, Fjodor Krjukov publikálatlan kéziratából másolta le, s ami még izgalmasabbá teszi ezt a valóban orbitális hazugságot, hogy szerepelnek benne vendégszövegek Mihail Bulgakovtól és Andrej Platonovtól is. Ahogy valahol olvasható: Solohov tehetségtelen, műveletlen író volt, a szovjet titkosszolgálat embere, alaposan és gondosan kialakított irodalompolitikai projekt… No, tessék...! Vagy mit kezdjünk a szerzőség szempontjából teljesen elködösült Zion bölcseinek jegyzőkönyvével (már, ha irodalmi rangot adunk neki), az egyik legveszélyesebb irodalmi hazugsággal, mely állítólag egy 1879-es bázeli cionista találkozó szigorúan titkos jegyzőkönyve volt, mely a világ zsidók általi meghódításának terveit tartalmazza. A tudományos verdikt szerint a 20. század elején született, és az orosz titkosrendőrség egy máig noném tagja írta, aki rengeteg műből merített (kései kontaminátor), hogy minél autentikusabb legyen. Ez a hazugság azonban messzebb menő következményekkel járt, szemben az előző „ártatlannak is feltüntethető” hazugságokkal. Hosszú távú következményei voltak: antiszemita pogromokhoz használták fel a cári Oroszországban; kommunisták játszották ki uszításra a „zsidók által irányított” bolsevikok ellen; Hitler is felhasználta a Mein Kampfban, és erős náci propagandaeszköz lett; még ma is terjed nyomtatásban, annak ellenére, hogy bizonyítottan hamis, és rengetegen hisznek is benne…

De itt már álljunk meg. Mert az olvasóban felmerülhet az igen fontos kérdés, nem keverem-e össze a hazugságot a csalással?  Mondhatják, hogy igen, pedig nem. Aki hazudik, az egyben csal is. Az más kérdés, hogy az eredmény kegyes csalás, durva félrevezetés, vagy kártékony mérgek terjedése. Ennek eldöntése, természetesen, mindig annak a pillanatnak a privilégiuma, amikor a hazugságra fény derül, és a hazugsághoz vezető paraméterek, szándékok napvilágra kerülnek. És a mezsgye hazugság és kegyes hazugság, füllentés vagy lódítás, csúsztatás vagy kamuzás között, olykor igen keskeny. Amikor Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című könyve fölé a Csokonai Lili nevet biggyesztette, hazudott-e a szerzőséget illetően, megcsalta-e hiszékeny olvasóit, vagy csak egy jóízű irodalmi tréfát, csúsztatást, lódítást engedett meg magának. Vagy amikor Csendes Toll életét és utazásait olvassuk, el kell-e hinnünk Jász Attilának, hogy rátalált egy indián-egóra, egy külső diktálóra, vagy megfontoltan indiánosdit játszik,  mint tette annak idején Cseh Tamás boldogsága nyarain felnőtt-komolysággal, de gyermeki szívvel? Hazudnék, ha most ezt a gondolat-sort itt befejezném. Az igazság az, hogy nem tudom befejezni, nem vagyok képes rá. S az igazság igazsága, hogy nem is akarom. Hiszi, aki elhiszi… magam is vizsgálom magamat éppen.

 


 

Cirkuszolunk, de hogyan is cirkuszoljunk

 

A cirkusz szónak feltétlenül van a köznyelvben egyfajta pejoratív jelentése. A cirkusz-fogalomnak pedig valamiféle komolytalansága. Annak ellenére, hogy ma már cirkuszművészetről beszélünk, és cirkuszművészekről. A szó jelentésének eldeformálódásában feltétlenül szerepet játszik, hogy igésített formája ricsajozást, botrány csinálást, hőzöngést, zajongást, lármát csapást jelent, ami nyilván a cirkusznak abból a korszakából származik, amikor a vándorcirkuszok igyekeztek sátraikat minél harsányabb produkciókkal megtölteni, illetve zajosan meghirdetni, reklámozni, közönségcsalogatni azokat. A fogalom „elcsúszásában” pedig alighanem szerepet játszottak az olyan indulófélék, mint például a „Csim-bum cirkusz gyerekek, gyerekek, jól kitoltam veletek…” kezdetű nóta, amelyet évtizedeken keresztül fújt és fúj a nagyközönség immár nem feltétlenül Bilicsi Tivadar hangján képzelve el a nótát, elképzelvén viszont a cirkuszt még mindig piros orrú bohócok, tönkre idomított állatok és mindenféle jobb-rosszabb mutatványok, szemfényvesztések helyének.

Holott, a cirkusz valójában tényleg komoly előadó-művészeti ág volt, és van, és feltétlenül az lesz a jövőben. Ehhez természetesen az kell, hogy a cirkuszt mindenképpen az adott kor igényeihez kell hangolnia az érte felelős vezetőknek, jelesen, a ma cirkuszát a mai nézői ízlésnek és elvárásoknak megfelelően kell kialakítani. És nem csak az állatvédők jogos felháborodása és tiltakozás miatt az állatok idomítása körüli gyakran embertelen bánásmódok miatt, és nem csak azért, mert a piros orrú bohócok ideje lejárt, ahogyan persze lejárt, és nem csak azért, mert a média egészen más és különösebb cirkusz-képeket tár az érdeklődők elé, hanem azért, mert a ma nézője alapból többet vár egy-egy cirkuszi produkciótól, mint egymás után több-kevesebb szerkesztői tudatossággal következő műsorszámok együttesét.

Hogy egyenesebben és konkrétabban fogalmazzunk, a ma cirkuszától is valami üzenetfélét vár a közönsége, vagy talán egészen azt. Ahogy valahány művészi produkciónak hordoznia kell valamilyen üzenetet, úgy a cirkuszművészet sem mentesülhet ez alól a nemes teher, vagy hitmegvallás alól. A kérdés, hogyan is érhető ez el? Hiszen az egyes produkciók jobb-rosszabb szerkesztéssel egymás mellé rakása ellene dolgozik az általánosabb üzenetnek. Nyilvánvaló, hogy műegészben kell gondolkodnia a cirkuszi produkció rendezőjének, és utóbbi megnevezése máris jelzi számunkra, hogy a cirkusznak feltehetően a színház felé kell közelítenie ahhoz, hogy több és másabb legyen, mint története során bármikor. (Ennek a mostani elmozdulásnak közvetlen előzménye lehet az esztrád-jellegű cirkuszi produkció, amely természetesen a szórakoztatásra helyezte elsősorban a hangsúlyt. A Beketow cirkusz [a mai Fővárosi Nagycirkusz múlt század eleji elődje] felújított épületének megnyitásakor – 1908-at írunk talán – a cirkusz igazgatója 15 idomított jegesmedvét, lovakat, zebrákat, kutyákat és elefántokat, lovas zsokészámot, légtornászt, halálugrást, bohócokat és negyven tagú balettkart vetett be a siker érdekében, és a színvonal emelésének a szándékával). Ez ma már lehetetlen is lenne. Számunkra nyilvánvalóan a balettkar szerepeltetése bír fontossággal, ami egy másik művészeti ág megjelenését jelenti a 12,8 méter átmérőjű cirkuszi porondon. Hogy miért éppen ekkora a porond, azt Philip Astleytől kellene megkérdezni, aki a lovak hátán végzett mutatványokhoz éppen ekkora kört tartott a legmegfelelőbbnek. De térjünk vissza a balettkarhoz! A balett jellegzetesen színházi műfaj, és ha a cirkuszi revű szolgálatába állították is egykoron, a revű jellege a mutatvány-tartalmaktól elmozdult a művészi tartalmak felé.

Itt persze meg kell állnunk egy pillanatra. Úgy tűnhet, zsákutcába futottam a gondolataimmal, amikor a művészet felé elmozdulásáról beszélek – a művészetnek. Hiszen a légtornászok másodperc-pontossággal kimért röpködése a magasban a test és a fizika törvényeinek végsőkig feszítésének a művészete. Ahogy a zsonglőrök boszorkányos produkciója sem más, mint az emberi kéz teljesítőképességének a határai felé elmozdítása, ahogy a bekötött szemű egyensúlyozó művész lépkedése egy szál kötélen sem más, mint az emberi fizikum és az egyensúlyérzet határértékének a megkísértése. De sorolhatnánk, mígnem elérnénk a bohócig, aki a maga komikus játékával komoly színészi erényeket is fel kell mutasson. Miért sorolom ezt föl most? Mert jelezni akarom, hogy minden valamire való művészet határátlépés, így a valóban tartalmas és színvonalas cirkuszi mutatványok sem lehetnek mások, mint művészeti termékek. A nagy kérdés, hogy ezt a művészetet a művészet, vagy mindösszesen a szórakoztatás szolgálatába állítják. Ahogy a bohócról lekerült a piros orr, még a fehér festék is, és olyan ember nevettet meg bennünket, vagy facsarja meg a szívünket, aki akár az utcáról is beléphetett volna, közülünk, a manézsba, ruhája és megjelenése alapján mindenképpen, úgy valamennyi cirkuszi produkciónak közelebb kell kerülnie hozzánk, még akkor is, ha biztosan tudjuk, hogy a kupolában sem elrepülni nem mernénk, sem elkapni nem tudnánk a repülni merő és tudó légtornászt, illetve, ha három narancsot sem tudnánk sokáig egyidőben a levegőben tartani – de velük kell repülnünk, együtt kell elkapnunk a repülő embert, és a levegőben röpködő karikákat a mi kezünkkel is röptetni kell!

A modern cirkuszok megtalálták a mai zenével, zeneköltészettel a kapcsolatot, és másik irányból a színház felé nyitnak. Utóbbi törekvés figyelhető meg a megújult Fővárosi Nagycirkuszban, melynek a már nem is annyira új igazgatója szinte természetes nyelvként „vitte át” a cirkuszba a színházat, lévén nem csak éveken keresztül sikeres cirkuszművész (bűvész), de végzett rendezőként mind a Nemzeti Színházban, mind a Békéscsabai Színházban figyelemre méltó tevékenységet fejtett ki. Most ezt a két „hazát” kapcsolta össze, és ami talán egyetlen színházban sem gyakorlat: dramaturgot szerződtetett a jelentős mennyiségű prózai vagy költői szövegeket tartalmazó produkciókhoz. A ma cirkusza tehát az összművészet valamilyen formája felé kell elmozduljon, és mozdul is el.

Honnan keverednek ezek az eszembe? Talán onnan, hogy mind a POSZT, mind a Kisvárdai Színházi Fesztivál nyitó, illetve záróakkordjában szerepelnek cirkuszművészek – talán mindkét nagy fesztivál történetében először. Ez ma még kuriózum, de be kell lássuk, az előadóművészetek fesztiváljain a cirkuszművészetnek szinte kötelező lenne képviseltetnie magát. A drámák között a fizikai színház, a testszínház által eljátszható drámákkal, a vígjátékok között akár a szomorú (vagy vidám bohóc) egyszemélyes történeteivel, különös, groteszk-ironikus monodrámáival, a zsonglőr vagy bűvész derűs szem- és lélekkápráztatásával…

A Fővárosi Nagycirkusz előbb-utóbb új helyre költözik, új épületben, megújult szemlélettel és programmal lép a közönség elé a nemzetközi hírnevet kiharcolt társulat a számos, vendégként fellépő világszámossal együtt. A régi épület talán visszakerül az Állatkert tulajdonába (az állatok cirkuszi jelenlétének visszaszorulásával, vagy eltűnésével együtt), s ezen nem kell csodálkoznunk, a terület annak idején az Állatkerté volt, s a cirkuszba is csak állatkerti belépővel lehetett bemenni. Az eddigi produkciók alapján erős és megalapozott várakozással nézek a fizikai színház lélekkel megtöltött változata elé – ahol a cirkusz ismét visszakapja az előadóművészetek között a rangját, összefogva szóval, zenével, és a manézst, illetve a nézőteret megtöltő költészettel.

 


 

Szorongásaimból

(én is a Könyvhétről, kicsit máshogy)

 

Egyre többször gondolok szorongással arra, ami közeledik; és ami távolodik, arra ugyane szorongások közepette tudok csak gondolni. A legrosszabb és a legtöbb szorongást okozó állapot az, hogy ami közeledik, az távolodik is egyben; értem ezen azt (de az is lehet), hogy a valami közeledik, én meg távolodom a valamitől, de mert ez a távolodás egyhelyben történik – az időben általában –, a találkozás mindenképpen elkerülhetetlen lesz (Akhilleusz utoléri a teknőst – és ez már egy huszonegyedik századi paradigma). A találkozás túlélése persze már közel sem olyan fájdalmas és bonyolult, mint az elérés, legtöbbször még sikerélményt is bezsebelhet magának az ember, amit kiélvezhetne, ha nem a következő szorongás vonná el tőle a figyelmét, emésztené fel boldogság-energiáit.

Nos, így vagyok én ezzel a könyvhéttel is. Számomra van egy „volt-könyvhét”, és van egy „van-könyvhét”. De ha jobban megkaparom, és miért ne kapargathatnék ebben a verőfényes vasárnap délelőttben bármit is, a hasamon kívül, kell lennie egy „köztes-könyvhétnek”, mint fogalomnak és időtartamnak. És amikor ezt a hármat fölemlítem, mintha nem ugyanarról a vállalkozásról, a könyvhétről beszélnék. (Persze, Herakleitosz, legyingethetnék, kétszer nem lehet, háromszor meg egészen biztosan nem, de ezt a fölényes felületességet most kihagyom…)

A „volt-könyvhét”, hogy menten csapjunk bele a puding közepébe (egyébként, oda szoktak belecsapni? – most nem ugrik be hirtelen, hova máshova), és kezdjük az emlékezéssel felérő magyarázkodást. Volt-könyvhéten én azokat az időket értem, és ez a fogalom magában foglal számos könyvhetet, amikor outsiderként voltam még csak jelen a könyv ezen ünnepein. Valahogyan és valamiért mindig sütött a Nap ezen a napon, átkozottul sütött, leginkább akkor volt a legmegátalkodottabb az égen, amikor az ember már hazafelé tartott. Hogy is nézett ki ilyenkor ez az ember? Mint ma egy jelentős leárazásból hazafelé tartó háziasszony-ember. Két karját két oldalról öt-hat könyvvel szakadásig megrakott nejlonszatyor húzta, hol egyik, hol másik leszakadó füllel, két kezét is öt-hat könyvszatyor nehezítette, emiatt kissé előregörnyedve járt, utóbbi szatyrokat földközelben tartva, hogy mindkét fül elszakadása esetén a legkevesebb sérülés keletkezzék a fölre hulló szerzeményekben. Szerzemények, ez jó szónak látszik ide s az akkor összegyűjtögetett könyvekre. Mert hiába volt csak szegény egyetemista (rapszodikusan rossz tanuló lévén, volt olyan év, amikor tíz, azaz tíz forint volt a havi tandíja levonások után, így szenet lapátolt a vagonokból a vasútnál, köveket pakolt a Tihamér uszályon, hogy behozza a jelentős anyagi lemaradást társaihoz képest…), annyi könyvet vásárolt, amennyit csak elbírt. Ezek száma, méretüktől és súlyuktól függően, emlékei szerint elmehetett akár az ötvenig. Persze, egyszerre nem sikerült megvennie mindent, amit szeretett volna, így a kollégiumban ledobált neljonszatyrokat sorsukra (és esetleges megdézsmálóikra) hagyva, új vadászkörre indult, de a Nap ellenséges viselkedése elől inkább a legközelebbi kocsmába menekült emberünk, hagyva a kultúrát és a könyveket másra – leginkább a következő évi könyvvásárra.

Könyvtáramat, nem lévén addig, ekkor és így alapoztam meg, legértékesebb és legfontosabb könyveim máig abból az időből származnak, s ez lehet is így, mert ma már, szégyen ide, szégyen oda, alig veszek könyvet, ha megtisztelnek vagy megajándékoznak ilyesmi tárgyakkal, azokat alapos áttanulmányozás után elhelyezem valahol a dolgozószoba földjén őket, mert kétsorosan megrakott könyvespolcokkal körülfalazott lakásunkban nem férnek föl már sehova. (Így vagyunk a képekkel is, de ez már egy másik mese…)

A van-könyvhét a rendszerváltozás utáni időszakban alakult ki, és tart azóta is. Ennek lényege a könyvekkel megpakolt nejlonszatyrok eltűnése. Ahogy a hiánygazdálkodás a társadalmi fogyasztás terén, úgy a hiány-könyvkiadás a könyvpiacon végképp eltűnni látszik. A változás mindkét szinten az áruk mennyiségének hihetetlen növekedésével, egyúttal áruk valószerűtlen égig felszökkenésével írható le leginkább.   Nem szorongatnak már könyvlistát a könyvhétre kilátogató, olvasni vágyó állampolgárok izzadó tenyerükben, azt a három-négy könyvet, amelyet megvenni szándékoznak, vígan észben tudják tartani. Hogy miért csak annyit? Mert annyinak az anyagi fedezetét tudják kiszorítani a családi kasszából, a konyhapénzből, a ma is soványka (gondolom így) ösztöndíjból. Namármost, mint említettük, a könyvheti kiadványok számának a csillagos ég a határa, így legalább annyi kiadó, s ami ennél is rosszabb, szerző ácsingózik arra, hogy a már nem izzadt tenyérben, hanem agyban maszatolódó kis fecnik néhányára az ő könyvük címe is fel legyen vésve. S mivel ennek a van-könyvhétnek már én is aktív üldögélője vagyok, ami azt jelenti, nem vadászni járok ki a Vörösmarty térre, állok föl Szegeden a Dunonics tér színpadára, nyitok meg könyvhetet – idén Nyíregyházán –, hanem vadként vagyok jelen (biztatom magam, hogy a nemes vadak egyikeként), aki elvárná, hogy levadásszák, éppen őt vadásszák le a pavilonok között bolyongók közül a legkifinomultabb ízlésű olvasni vágyók. Nahát, innen a szorongás. Hogy az egyre kurtuló listák tartalmazzák-e még a nevemet, vagy majd, szokás szerint, megállnak előttem értelmiségi-fejű alakok, hosszan forgatják az asztalra gondosan felállított-feltornyozott könyveimet, biztatóan és elismerően mosolyognak rám, kedélyesen köszöntenek, még a kezemet is megragadják, biztosítanak róla, hogy ismernek és nagyra becsülik azt, amit csinálok, majd vásárlás nélkül tovább állnak. Ha így haladunk, a végén eljutunk a felbérelt vásárlók és dedikáltatók szégyenteljes idejébe – szoktam volt kesernyésen gondolni ilyesmikre, ha nem is komolyan, már-már félkomolysággal. Ha már a szorongásnál tartunk, idén az a szerencsétlenség ért, hogy három könyvem is megjelenik egyidejűleg, a könyvhétre. Mit tegyek, így alakult, összecsúszott, ilyen még nem volt, ezt is ki lehet próbálni – egyszer. Szorongásom így természetesen háromszoros, és erősen szomjazom azt a – legalább egy – listát, ahol ez a három könyv együtt szerepel a megvásárlandó példányok között…

A köztes-könyvhét a rendszerváltozás már eleje és még eleje között volt. Az embereknek még akadt pénzük könyvre, bár inkább csak akadozott, és a könyveket sem aranyárban mérték még, bár már fenyegetett ez a tendencia is. A több-nejlonszatyrok még fel-feltünedeztek egy-egy kóborló, így elmeháborodottnak látszó kezében, de már nem a könyvcipekedés volt a jellemző. A pultoknál nem kanyarogtak a sorok, a szerzők inkább egymással beszélgetéssel töltötték az idejüket, mint a véget érni nem akaró dedikáltatók sorának kielégítésével. Hogy is volt? Egy emlék, talán szorongáscsökkentőnek. Történt, hogy a Vörösmarty tér egy szegletén, egymással háromszög-formában elhelyezkedő bódék előtt dedikáltunk mi hárman, Eörsi István, Mészöly Miklós és jómagam. A Nap szokásosan kegyetlenkedett, de mi, szerencsére, fák alatt kaptunk helyet. Így aztán meg-megálltak mellettünk-előttünk a vásárlók – persze, nem vásárolni, hanem hűsölni egyet. A dedikálásra kijelölt órát jószerével átdumáltuk mi is, ami abból állt, hogy átkiabáltunk egymáshoz, mert a bódék így csak-csak távol voltak egymástól, unalmunkban. Vásárló, dedikáltató egyikünknél se. Amikor – és a fordulat még az ilyen unalmaska történetelmondásban is aranyat ér – megállt a pultomnál egy jólszituált negyvenes férfi, ígéretesen lapos nejlonzacskóval. Alaposan megnézte a nevemet, kezet nyújtott, bemutatkoztunk, majd kezébe vette az abban az évben aktuális könyvemet, és érdeklődéssel forgatni kezdte. Amaz kettőben, Mészölyben és Eörsiben fönnakadt a szó, látható irigységgel, szemöldöküket barátságtalanul összevonva várták, mi lesz a váratlan látogatás kimenete. Akkor még ifjú szívem nekem is a torkomban dobogott. Nincs rá pénzem, mosolygott rám végül a jólszituált negyvenes, elköltöttem már másokra. Nem adná ezt nekem… csak úgy… Egy pillanatra meginogtam. De csak egy pillanatra. Majd büszke-szép írófejemet kissé félrebillentve csak annyit mondtam: Nem! A fickó, aki ekkorra már nem volt jólszituált negyvenes számomra, sértődötten ejtette vissza az asztalra remekművemet, és büszkén, fölvetett fejjel tovább haladt. Amazok ketten, megkönnyebbülten vettek tudomást a vásárlás meg nem történtéről, a ráncok eltűntek a szemöldökök közül, az arcokon ismét a derű, és ismét a régi bizalom. És ismét az összetartozás bizalma…


 

Pál visszatér

 

Pál a teraszon üldögél, és elhullott barátaira gondol. Ez az elhullott szó, merthogy éppen így gondol hajdani barátaira, elhullottak, valahogy megzavarja nem létező gondolatmenetét. Ha az ember valamire gondol, akkor ugyanis nem menetel, hanem képek jelennek meg a tudatában, esetleg jelenetekké fogalmazódó statikus pillanatok. A rágondolás ülő helyzetben mindig álló. S ez nem tréfabeszéd. Hiszen legjobbjaink is elhulltanak, villan be most neki valahonnan, az átmeneti zavar elmúlik, elméje helyreáll a további emlékezéshez. Lehet válogatni, véli keserűen. Baka István, a sértődős arany-rozsdás-szív, Sziveri János, a kíméletlen szélherceg, Horvát Péter, a szelíd könyvmágus, Mátis Lívia, az irodalom hajótöröttjeinek evezőt nyújtó kiadóvezető, Csiki László, az életbúvár, hazament, Lászlóffy Aladár, kolozsvári manzárdfészkéből Pestre repült árvamadár, Morvay László, a Panca, öröklétnek szánt tűzzománc-kép-rajzaival („a csótányok és a tűzzománcok képesek az elkerülhetetlen atomháború túlélésére…), Mózsi Ferenc, chicagói nagy tornyok között álmodozott arról, hogy él még magyar a lírán, Fodor Ákos, költészetben a legjobb filozófus, filozófiában a legjobb költő (a paradoxon, bármennyire furcsa, talán, mert igaz, erőltetettség nélkülinek tűnik fel Pál tudatában…), Mózes Attila, a kis írások nagymestere, Esterházy Péter, akinek felnézés nélkül át lehetett ívelni a jobb szélre ballal, most meg Szepesi Attila, aki valóban madár volt, valódi és legszebb hangú, röpködött a világ fölött, hullása olyannak tűnt fel Pál előtt, mint amikor gyermekkorában vadgalambot parittyáztak le a bátyjával az ég kúpcserepeiről. A szép, szelíd madárnak vér folyt a fejéből, mire elérte a földet…

Elhullott barátokból épül az élő, gondolja Pál, és elszégyelli magát azon, hogy él. De nem áll meg a régi diavetítő, zakatol tovább az agy, hányja kifelé a képeket. Béládi Miklósét, aki titkos, összeesküvős éjszakákon titkon az édes pancs-borokat szerette, Páskándi Gézáét, aki mindkét zsebében amerikai cigarettát hordott, csak taxival járt és filctollal gyártott képverseket, Száraz Györgyét, aki egymaga betöltötte döngve a Kortárs folyosóját, s a „Fehér Házét” is, amikor raportra rendelték be miattuk, Faludy Györgyét, akinek pokolbéli víg napjai talán élete végéig eltartottak, Gion Nándorét, akinek kispesti lakásában sorvadt el a legszebb virágos katona, Vitéz Györgyét, aki a Missa Agnosticával új világot teremtett az Újvilágban (csak ezt kevesen vették – és veszik azóta sem –  észre)…

Pál bizonyára még hosszan elmerengne a maga múltja és mások hullása fölött, sorolná életét és halottjait, akik mozgolódnak benne ilyen magányos terasz-délelőttökön, ha nem csöngetnének, és nem jelennék meg az ajtóban egy szerény, csöndes beszédű, rövidre nyírott szakállú, tüskehajú emberke, mondhatni, fiatalember, és a novellái sorsa iránt nem érdeklődnék. Pált zavarba hozza a bejelentés nélküli fölbukkanás, gyámoltalan mozdulattal az erkély felé terelgeti a jövevényt, és halványlila gőze sincs arról, kicsoda, micsoda, és milyen kéziratokat fog követelni rajta. A szerény ifjú szerző megáll a teraszajtóban, és megkérdezi Páltól, melyik székre ülhet le a fonott karosszékek közül, melyek a kerek asztalt veszik körül. Pál rámutat az egyikre, és azt mondja, arra ne üljön, mert azon csak ő szok ücsörögni, a többire szabad. A fiatal leül, szemközt azzal a székkel, amelyben majd a házigazda foglal helyet. Az csak áll, ácsorog, és kutakodón nézi őt.

Maga ilyenkor nem vörösbort szokott inni, töri meg a kínos csöndet a vendég. Pált érdekes módon nem lepi meg a kérdés, de, valahogy, nem is esik jól neki. Az régen volt, mondja, akkor még bírta a gyomrom a vörösbort. Ma már nem bírja? A kérdés hangsúlyából nehezen hámozható ki, irónia vagy együttérzés csomagolódott benne. Ma már nem. Ma már a száraz fehér bort preferálom. Jobb szó ennél a preferálásnál nem jut eszébe. A fiatal szerző elvörösödik. Bocsánat, kellett volna hoznom valamit… így, üres kézzel… Hagyja csak, legyint Pál, lomha léptekkel elballag a spájz irányába, majd egy üveg olaszrizlinggel tér vissza. Ez a legjobb fröccshöz, teszi le magyarázólag az asztalra az üveget. De szikvizet nem hoz mellé. Igen, valószínű, motyogja a fiatalember. Bonthatom, kérdezi Pál, és a vendége riadtan bólogat, igen, hát persze, ugyan, miért is ne, bár mi délelőtt soha nem szoktunk alkoholt inni. Ki az a mi, kérdezi gyanakodva Pál. A nemzedékem, mondja önérzetesen a vendég. A nemzedéke. Még sört sem? Még sört sem. Mi hideg fejjel dolgozunk. Én meg szeretem a hideg reggeli söröket, veti oda Pál. Az ifjú szerző megborzong. Éhgyomorra! Fokozza Pál a hatást. A vendég arcára kiül a borzalom. Amikor én fiatal voltam, olyan fiatal, mint maga, és hajnali négykor jöttem haza a Vén Gúnárból, hatkor már jéghideg sört ittam unikummal Jankovics barátommal, a Gépmadár utcában. A fiatal szerző szinte öklendezik, de aztán összekaparódik. Maga rég volt fiatal, mondja tárgyilagosan. Nagyon is régen. Akkor még minden más volt. Az irodalom is. Az irodalmuk… Pál, mint akit áramütés ért, színpadiasan lehanyatlik a székre. Primadonnaállás: félfekvés. A fiatal szerző riadtan ugrik fel, és röppen oda hozzá. Rosszul van, hebegi el a kérdést. Pál nem válaszol, hagyja, hogy a riadt ifjú tartsa a lábát, le ne csússzék a fonott székről. A mesternek baj van a szívével, lihegi a vendég. Pál bólint. Lehet, hogy meg fog halni most, éppen most, kérdezi arcába hajolva. Lehet, hörgi el magát Pál. Az nagyszerű pillanat lenne, kérem, már megbocsásson, lefesteni lehetne, hogy a mestert a karjaim között éri a halál. Mi ketten, a mester meg én. Ja, meg harmadikként a halál. Az fasza lenne, emelkedik fel egyenes ülésbe Pál, de momentán ez még nem aktuális. Inkább jobban vagyok! Üljön vissza szépen a helyére, és várjon még pár évet ezzel a romantikus festői beállítással! A fiatal szerző visszaül a helyére, arcán nem látszik sem zavar, sem szégyen. Legfeljebb némi csalódottság – ez a ziccer kimaradt az életéből. Pedig, már majdnem összejött – egy esemény.

Pál tölt. Isznak. Tisztán a fröccsöt. Miért iszik, ha délelőtt nem szokott, kérdezi az ifjú embert. Tanulom a szakmát, feleli megnyerő természetességgel. És kitől tanulhatnám meg leginkább, mint attól, aki a példaképem. Én a maga példaképe? Hát igen. Régóta. Csak mióta megtudtam, hogy nem írószövetségi tag, és nem is szépírók-szövetségi tag, szóval, azóta, hát kissé, hogy mondjam, kissé nem annyira hangoztatom ezt. Eddig tart körülbelül a bor. Nem zavarom tovább, köhécsel a fiatal író. Egyébként, mit csinált eddig? Se laptop, se papír az asztalon… Ha iszik, akkor maga sem ír? Érdekes! Mi sem! A maga nemzedékéről pedig… Nincsenek ilyen premisszáim, és nincs nemzedékem, szakítja félbe modortalanul Pál a fiatal szerzőt, és akkor írok, amikor eszembe jut valami… vagy az, hogy író vagyok. Persze, egyre ritkábban, teszi hozzá őszintén. Kérdésére válaszolva, beszélgettem. Beszélgetett, értetlenkedik a fiatal író. Hiszen nincsen is itt senki! Úristen… csak nem magában beszél! Itt voltak, mondja Pál, és ha az úr elment, majd visszajönnek.

Nem meri megkérdezni, kik. Én is visszajöhetek valamikor, kérdezi helyette, a novelláimról még nem is beszéltünk. Vissza, mondja Pál, hát persze, vissza, valamikor. Ugyanebben az időben, kérdezi, most már szorongva, hogy látja Pál terasztól egyre távolodó tekintetét. Persze, ugyanebben az időben. És bort hozzak, próbálja meg még visszaédesgetni a messze szökött tekintetet az ifjú tehetség. Hát persze, mondja Pál, száraz vöröset. Száraz vöröset, nyel nagyot az ajtófélfába kapaszkodó vendég, és a gyomra, mester, és a gyomra? Pál tekintete hirtelen tér vissza, belefúródik a fiatal tehetségébe, és szinte szakrális tagolással mondja. Első számú tanítás: a gyomrunk le van szarva!


 

Írjunk bábok helyett bábszínháznak!

 

Ha jól emlékszem, az időszámításunk előtti első évezredből származnak első emlékeink a bábjátékról, illetve a bábjátszásról, meglehetősen ősi műfajnak kell tehát tekintenünk ezt a sokféle utat bejárt, és sokféle úton tévelygő színházi formát. A pálcás báboktól a (a wayangtól például) a népi játékformákon keresztül (vásári bábozás, bábtáncoltatás, betlehemezés) eljutunk az udvari bábszínház megjelenéséhez a reneszánszban, a marionett-technikához és a kesztyűs bábokhoz,  közben félig megfeledkezünk a sokféle forma között a nagyon jelentős, ma is gyakorta használt indonéz gyökerű árnyjátékról, japánban megjelennek a bunraku-bábok, meghatározó szerephez jut a díszes paraván, a bábok egyre szebbek, a műfaj egyre magasabb esztétikai érvényre vergődik. Ha lenne időnk és helyünk, beszélhetnék a Pulchinellák, a Petruskák, Kasparekek vagy a Vitéz Lászlók és Parika Jancsik felbukkanásáról és térnyeréséről. Ahogy arról is, hogyan veszít a bábjáték a jelentőségéből a múlt század első felében, illetve, hogyan veszít el egy fontos befogadó réteget, a felnőtt színházba járót.

De most nem ez a dolgom, most egy bábszínházi fesztiválról gondolok beszélni, amely tegnap, a díjkiosztó ünnepséggel ért véget, és ha emlékezetem nem csal, négy napig tartott. Nem is bábfesztivál volt ez, hanem egyenesen báb-drámaíró verseny, amikor nem elsősorban a produkciók versenyeztek egymással, hanem a drámák szerzői, illetve az ő műveik. Ez az elkülönítés, (báb)dráma és előadás természetesen csak papíron működik, a valóságban komoly gondot jelentett a szakemberekből álló zsűrinek, hogy minek alapján ítélje oda a legjobb drámaírónak kijáró díjat. Az egy (csütörtök) éjszaka elkészített kéziratok, vagy az azokból készült produkciók felől tájékozódva a szöveg működőképességéről.  Mert a két dolog néha köszönőviszonyban sincs egymással – erre láttunk példát a mostani drámaíró-versenyen is. A rendező ugyanis, lévén, hogy ez a dolga, hozzányúl a leírt szöveghez, többnyire meghúzza azt (ezt talán még jobban elviselik a drámaírók, mintha beleírnának a szövegükbe), zenével szakítja meg vagy köti össze az egyes részeket, gegeket tesz oda, ahová a szerző elfelejtett vagy nem tudott, drámai pillanatokat nyes le az előadás koherenciája érdekében… és sorolhatnánk. Ezzel mindösszesen annyit akartam vagy tudtam mondani, hogy a színházban a szerzői szándék bár szent, a szerzői szöveg gyakorlatilag sohasem az. Beleszól alakulásába a rendező és a dramaturg, ők ketten teszik alkalmassá a társulat lehetőségeihez a művet, de beleszólhat alakulásába maga a színjátszó is, ami nem feltétlenül jó mindig, de időnként termékenyen javít, vagy változtat a szerzői szövegen.

Mielőtt túlságosan beleragadnék a szöveg és előadás felületi problémáiba, gyorsan ellépek innen, és azt a gondolatomat osztom meg a szövegemet olvasóval, hogy meglepődtem – valójában nem kellett volna meglepődnöm –, hogy a szervezők kimondottan gyerekeknek szóló darabok megírására biztatták a felkért szerzőket. Ami érthető – abból a szempontból, hogy Magyarországon a bábszínházak szinte kizárólag gyerekek kiszolgálására hivatottak, az ő világukba beleszóláshoz rendezkedtek be – a felnőtteknek játszás az a fehér holló (nálunk, hangsúlyozom!), amelyik a legritkábban sem ül meg a kerítésünkön. Mi több, időnként már a gyerekek (színházi gyerekeken értem a járni, beszélni, beszédet és látványt már érteni tudó kiskorúakat) szintjét sem elégségesnek találván, csecsemőszínházi merényekbe merül. Bábszínházi dramaturg koromban – mert voltam olyan egy időben, két bábszínházat is megjárva – megtapasztaltam ezeket a csecsemőszínházi előadásokat. Tapasztalatom, de lehet, hogy rossz előadásokat láttam gyanakvó (rossz) szemmel, hogy a szanaszét mászkáló (járni még nem tudó, az előttük zajló lebutított produkciót még nem értő, vagy hamar megunó) gyerekek egy idő után ügyet sem vetettek nézőtér és előadótér egymástól elkülönbözésére, hempergőztek, ahova értek, szüleik pedig büszke pillantással követték immár színházba járó gyermekük életképességességeit, ügyet sem vetve, ők sem, a színészek homlokán mind sűrűbben alágörgő verejtékcsöppekre.

Visszatérve a báb-darabíró fesztiválhoz, itt is csak a kisgyerekekre írt daraboknak volt esélyük a díj elragadására, így egyik szerző eleve kiejtette magát, holott jó és használható szöveget írt.

A báb- mint művészet és játszás költséges műfaj. A bábokat hosszas alkotófolyamattal el kell készíteni (amire csak kevés beavatott és hozzáértő szakember képes), díszletelemeket, térformákat kell teremteni. Ilyenre egy ilyen fesztiválnak, pár napos lenge létéből adódóan, nincs lehetősége. A rendezők (szintén kiválasztottak) nem hozott anyagból dolgoznak, hanem meglévő anyagokból rögtönöznek. Így válik a tárgybábozás elsődleges versenyformává, a terítő buggyosra megragadva különféle gyerekekké-emberekké, a lábas anyukává, a tányér a kislányává. De elsősorban mégis a testükkel, arcukkal, gesztusaikkal élőben, kint (a képzelt paraván előtt) játszó bábszínészekre bízatik a szerzői közlendő, néha nyomokban föllelhető cselekmény, nézők felé továbbítása.

A bábszínházba járó néző valójában nem lepődik meg sem a tárgybábozás előtérbe nyomulásán, sem a bábszínészi előrenyomuláson. Hiszen, alig van ma már paravános bábprodukció bábszínházainkban – oh, Kemény Henrik, drága Heni bácsi, oh, Barta Tóni, oh, Pályi János… A bábszínésznek természetes játékformája a teljes testében való megmutatkozás, a teljes láthatóságában lefolytatott játék, és még jó, ha néha báb, vagy bábként használható, annak kinevezhető tárgy vagy tárgyszerűség akad a kezébe. Ez persze megint egy csomó kérdést és dilemmát vet fel, amelyeknek a felvetésére és megoldására nem itt akad dolgom. A negyedik báb-drámaíró fesztivált igen nagy gondossággal és odafigyeléssel rendezte meg a Békéscsabai Napsugár Bábszínház. A bábdarabírók: Pozsgai Zsolt, Sebők Bori és Tóth Réka Ágnes a rendelkezésükre álló rövidke időben kihozták magukból a legtöbbet, amit tudtak, és lehetett. A rendezők, Szenteczki Zita, Szilágyi Bálint és Varsányi Péter invenciózusan dolgoztak, mentették, amit színpadra lehetett a szövegekből, húzták és zenével, gesztusokkal helyettesítették, amit nem tartottak megvalósításra érdemesnek. A zenészek nagy kedvvel zenéltek, a közönség, elsősorban kedvencei produkcióját részesítve ebben a kiváltságban, hol harsogva nevetett, hogy elgyöngülve szipogott. A műszak megbízható profizmussal dolgozott alá a bábozáshoz ritkásan jutó bábszínészeknek, akik jutalomjátéknak tekintve vasárnap délutáni jelenlétüket, egymást túllicitálva alakítottak. A zsűri bölcs döntéseivel természetesen megosztotta a közönséget, az azonban mindenkit meglepett, hogy – ritka pillanata ez közönség és zsűri találkozásának – a zsűri által legjobbnak ítélt előadás megegyezett a közönség által preferált produkcióval. A fogadás elegáns volt és bőségesen ellátta az éheseket étellel-itallal, az elégedetlenkedőket felejtéssel. Valami nekem mégis hiányzott ezen a vasárnap délután. Nem fogalmazom meg pontosan, hogy mi. Talán a föntebb leírtak mögül elődereng. Keresnem kell nekem is, bevallom. S nem vagyok biztos benne, hogy megtalálom.


 

 

Bolond Istók – bolond, aki átírja

 

Jó egy évvel ezelőtt, amikor még nyomokban sem volt jelen az Arany-év a köztudatban, Seregi igazgató azzal a lehetetlen (akkor még nem tudtam, hogy az!) ötlettel állt elő, hogy tegyük színpadra Arany Bolond Istókját. Kérdezte, olvastam-e a jeles alkotó jeles alkotását, mire rezzenéstelen arccal vágtam rá, hogy igen. Persze, nem olvastam. Egy dramaturg mégsem éghet be az igazgatója előtt azzal, hogy valamit nem olvasott a magyar és/vagy világirodalomból! (Azóta számtalan olvasott elmét teszteltem ugyane kérdéssel, olvasta-e a Bolond Istókot. És a számtalan válasz gyakorlatilag ugyanúgy hangzott: olvastam – de régen. Ami természetesen a „nem olvastam” szinonimája volt valahányszor. Olyan emberrel, aki azt mondta volna, olvastam, igen, két ének, és egyik ének se szól gyakorlatilag semmiről, nemigen találkoztam. Egyértelműsítve ezt: magam előtt nem találkoztam Bolond Istók-olvasóval.).

Mivel egy-két évvel ezelőtt volt egy sikerültnek mondható – és a közönség felől jó visszhangokkal lement – Toldi-adaptációm, nem gondoltam, hogy bármiféle gond vagy nehézség fölmerülhet az új színpadi mű megírása során. Olyannyira magával ragadott ez az önteltség – amihez hozzájárult egy tavalyi, ugyancsak sikerült és közönség- és szakmai sikeres (!) Bánk bán-átvezetésem –, hogy nem kapkodtam el a Bolond Istók elolvasását. Volt minden más, előbbre!

Mígnem, karácsony táján az igazgató – talán nem is olyan váratlanul – érdeklődni kezdett az adaptáció állapota felől. A csöndes érdeklődés még lehetőséget ad a haladékra. Írogatok, nyugtattam felületes sértődést színlelve bizalmatlanságán, haladgatok, húzogatok, rakosgatok, kiírok, beírok, kint a bárány, bent a farkas. Mígnem egy idő elteltével megvillant a szemüveg, ennek az adaptációnak január végére készen kell lennie! Csakhogy! Január végére nekem két mesekönyvet kellett leadnom! A királylányok könyvének hiányzó húsz meséjét, és egy új, zalánosított Háry Jánost, mint – a Rettentő görög vitéz mintájára készült – Rettentő magyar vitéz-t. Ráadásul a hónap közepén egy operáción is túlestem…

Bolond Istók tehát januárban még mindig az ismeretlenség homályában bolyong, vagy inkább vesztegel. A hó végi leadásból persze nem lett semmi, de február elején végre elolvastam a nevezett művet. Szó kevés a hatáshoz, amit kiváltott bennem. Gyengébb szív megáll ilyenkor, keményebb alkotó fejszét vág a szomszéd homlokába, szuicid adaptátor hosszan szenvelegve és szenvedve tompa késsel elöli magát.

Mert miről is van szó?

Amint fentebb könnyedén említém, a Bolond Istókban semmiről sincs szó – Aranyon kívül. A szavak zseniális Aranyán, az arany-szavak zseniális költőjén – kívül. Az Első énekben gyakorlatilag nincs jelen a címszereplő. A Második énekben már felnőttként jelenítődik meg Bolond Istók, de olyan általánosságban, ahogyan azt csak egy nagy elbeszélő költemény tudja – és meri – megtenni. Egyrémületben kezdek el utána olvasni a műnek, találok sok okosságot, ízlelem és vizsgálom Arany három alapvető fogalmát, az utánzást, a diszpozíciót és az irányt, kóstolgatom Byron Don Juan című verses regényét (Vatera, 1 db, 1990 Ft.), és mind tanácstalanabb vagyok.

Nem tudója vagy tudósa, de leginkább színpadra alkalmazója kell(ene) lennem a műnek. Jó, ha tudom, és kell is tudnom, hogy milyen mintákat használt a mester két nekirugaszkodással készült művéhez (1850; 1873), mennyi (lehet) a személyes életanyag a második énekben (pl. vándorszínészet); jó, ha élvezem a költő táj- és versbeszéd-szeretetét, de nem elégséges e tudás ahhoz, hogy a színpad felé elvezessem a lassú hömpölygésű, inkább tájleíró-meditatív haladású, mintsem cselekményben jeleskedő elbeszélő költői művet. De hogyan fogjak hozzá?

Minden ilyen munka nyilvánvalóan legnehezebb fázisa a döntésé. Jó döntés fél egészség, fél idő- és energiabefektetés, jó közérzet. A rossz választás következményeiről ne is beszéljünk (végeláthatatlan beszédbe bonyolódnánk!). A Bolond Istók esetében két választásom volt. Vagy írok egy teljesen új művet – de ezt Arannyal mégsem tehetem meg, azon túl, hogy a kritika, a közönség, sőt, a színészgárda is fejemet venné –, vagy megpróbálom olyan dramatikus formák közé erőszakolni a lassúdad elbeszélő formát, amelyeken nem ütnek át az erőszak hullafoltjai. Nyilván az utóbbi mellett kellett döntenem.

Döntésemben megerősített, hogy a Toldi-adaptációmban legalább harminc százalék olyan felező tizenkettes található, amelyet én írtam Arany helyett, hogy a színpad felé fordítsam a művet, mégse vette észre senki. Ahogy azt sem, hogy a Bánk bán szövegkönyvének legkevesebb hetven százalékát átírtam (a többit kihúztam). Az értő kritikusok megveregették a buksimat, és arról értekeztek, milyen ügyesen „leporoltam” a Katona-szöveget, holott a blank-versben haladó megszólalások jórészt csak tartalmában volt azonosak a Katonáéival.

Első munkafázis (döntés) a húzás. Ez a legfájdalmasabb része az adaptációnak. Arany az elbeszélő költeményeiben élte ki hibátlan verstechnikájának minden csodára képes vívmányát, amit eltanult, és amit (tovább)tanítani szánt. Egyúttal hátborzongatóan szép tájleírásokkal gyönyörködtette és andalította, altatta el olvasóit. Esetünkben ehhez még önreflexív mozzanatok is csatlakoznak, a zárkózott költő meglepően kitárulkozó, amikor a lelke úgy kívánja, vagy a mű szerkezete megengedi. (Cselekményről változatlanul ne beszéljünk!) Az ezektől „megszabadított” szöveg már alkalmasabbnak tetszik ahhoz, hogy dramatikus megformáltságúvá tegyük.

Második munkafázis (döntés) a párbeszédek kialakítása. Itt kétféle módszert kell kevernem. Egyrészt kiemelem a mű kevés verbális megszólalását, és azok köré cselekményt próbálok rendelni. Másrészt, minden olyan leírást, amit megszólalás-formává lehet alakítani, átalakítok, igyekezvén megtartani a versformát és beszédritmikát ezekben is.

Harmadik munkafázis (döntés) a narráció és a párbeszédek összeillesztése, ügyelve, hogy az aranyi irónia-önirónia, illetve (nyelvi) humor ne vesszen el, sőt, ezek együttesében ragyogjon fel. 

Az eredmény csöppet sem megnyugtató, de a hónap elteltével elkészült a mű. Az elbeszélőt nem csak hogy nem sikerült kiiktatnom a színpadi változatból, de főszereplővé kell avatnom. A rendezőt és díszlettervezőt kreativitása maximumára kényszerítem azzal, hogy mindenféle színháztechnikai, sőt, bábszínháztechnikai eszközt kell alkalmaznia az élvezhetőség és befogadhatóság, de leginkább színházszerűség érdekében. De ez már nem az én problémám. Az én problémám az, hogy készítem a szerep-listát a Nemzeti Színháznak, ahová az Egri csillagokat kell színpadra alkalmaznom. Nos, ez esetben van cselekmény, mondhatni, dögivel. Különös próba lesz ez számomra. Cselekmény-irtással még nem volt dolgom, mióta a színpadok világában élek…


Főoldal

2018. március 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA