Ütőér

 

ÜTŐÉR

 

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 zalan_478.jpg

 

Zalán Tibor

 

Szorongásaimból

(én is a Könyvhétről, kicsit máshogy)

 

Egyre többször gondolok szorongással arra, ami közeledik; és ami távolodik, arra ugyane szorongások közepette tudok csak gondolni. A legrosszabb és a legtöbb szorongást okozó állapot az, hogy ami közeledik, az távolodik is egyben; értem ezen azt (de az is lehet), hogy a valami közeledik, én meg távolodom a valamitől, de mert ez a távolodás egyhelyben történik – az időben általában –, a találkozás mindenképpen elkerülhetetlen lesz (Akhilleusz utoléri a teknőst – és ez már egy huszonegyedik századi paradigma). A találkozás túlélése persze már közel sem olyan fájdalmas és bonyolult, mint az elérés, legtöbbször még sikerélményt is bezsebelhet magának az ember, amit kiélvezhetne, ha nem a következő szorongás vonná el tőle a figyelmét, emésztené fel boldogság-energiáit.

Nos, így vagyok én ezzel a könyvhéttel is. Számomra van egy „volt-könyvhét”, és van egy „van-könyvhét”. De ha jobban megkaparom, és miért ne kapargathatnék ebben a verőfényes vasárnap délelőttben bármit is, a hasamon kívül, kell lennie egy „köztes-könyvhétnek”, mint fogalomnak és időtartamnak. És amikor ezt a hármat fölemlítem, mintha nem ugyanarról a vállalkozásról, a könyvhétről beszélnék. (Persze, Herakleitosz, legyingethetnék, kétszer nem lehet, háromszor meg egészen biztosan nem, de ezt a fölényes felületességet most kihagyom…)

A „volt-könyvhét”, hogy menten csapjunk bele a puding közepébe (egyébként, oda szoktak belecsapni? – most nem ugrik be hirtelen, hova máshova), és kezdjük az emlékezéssel felérő magyarázkodást. Volt-könyvhéten én azokat az időket értem, és ez a fogalom magában foglal számos könyvhetet, amikor outsiderként voltam még csak jelen a könyv ezen ünnepein. Valahogyan és valamiért mindig sütött a Nap ezen a napon, átkozottul sütött, leginkább akkor volt a legmegátalkodottabb az égen, amikor az ember már hazafelé tartott. Hogy is nézett ki ilyenkor ez az ember? Mint ma egy jelentős leárazásból hazafelé tartó háziasszony-ember. Két karját két oldalról öt-hat könyvvel szakadásig megrakott nejlonszatyor húzta, hol egyik, hol másik leszakadó füllel, két kezét is öt-hat könyvszatyor nehezítette, emiatt kissé előregörnyedve járt, utóbbi szatyrokat földközelben tartva, hogy mindkét fül elszakadása esetén a legkevesebb sérülés keletkezzék a fölre hulló szerzeményekben. Szerzemények, ez jó szónak látszik ide s az akkor összegyűjtögetett könyvekre. Mert hiába volt csak szegény egyetemista (rapszodikusan rossz tanuló lévén, volt olyan év, amikor tíz, azaz tíz forint volt a havi tandíja levonások után, így szenet lapátolt a vagonokból a vasútnál, köveket pakolt a Tihamér uszályon, hogy behozza a jelentős anyagi lemaradást társaihoz képest…), annyi könyvet vásárolt, amennyit csak elbírt. Ezek száma, méretüktől és súlyuktól függően, emlékei szerint elmehetett akár az ötvenig. Persze, egyszerre nem sikerült megvennie mindent, amit szeretett volna, így a kollégiumban ledobált neljonszatyrokat sorsukra (és esetleges megdézsmálóikra) hagyva, új vadászkörre indult, de a Nap ellenséges viselkedése elől inkább a legközelebbi kocsmába menekült emberünk, hagyva a kultúrát és a könyveket másra – leginkább a következő évi könyvvásárra.

Könyvtáramat, nem lévén addig, ekkor és így alapoztam meg, legértékesebb és legfontosabb könyveim máig abból az időből származnak, s ez lehet is így, mert ma már, szégyen ide, szégyen oda, alig veszek könyvet, ha megtisztelnek vagy megajándékoznak ilyesmi tárgyakkal, azokat alapos áttanulmányozás után elhelyezem valahol a dolgozószoba földjén őket, mert kétsorosan megrakott könyvespolcokkal körülfalazott lakásunkban nem férnek föl már sehova. (Így vagyunk a képekkel is, de ez már egy másik mese…)

A van-könyvhét a rendszerváltozás utáni időszakban alakult ki, és tart azóta is. Ennek lényege a könyvekkel megpakolt nejlonszatyrok eltűnése. Ahogy a hiánygazdálkodás a társadalmi fogyasztás terén, úgy a hiány-könyvkiadás a könyvpiacon végképp eltűnni látszik. A változás mindkét szinten az áruk mennyiségének hihetetlen növekedésével, egyúttal áruk valószerűtlen égig felszökkenésével írható le leginkább.   Nem szorongatnak már könyvlistát a könyvhétre kilátogató, olvasni vágyó állampolgárok izzadó tenyerükben, azt a három-négy könyvet, amelyet megvenni szándékoznak, vígan észben tudják tartani. Hogy miért csak annyit? Mert annyinak az anyagi fedezetét tudják kiszorítani a családi kasszából, a konyhapénzből, a ma is soványka (gondolom így) ösztöndíjból. Namármost, mint említettük, a könyvheti kiadványok számának a csillagos ég a határa, így legalább annyi kiadó, s ami ennél is rosszabb, szerző ácsingózik arra, hogy a már nem izzadt tenyérben, hanem agyban maszatolódó kis fecnik néhányára az ő könyvük címe is fel legyen vésve. S mivel ennek a van-könyvhétnek már én is aktív üldögélője vagyok, ami azt jelenti, nem vadászni járok ki a Vörösmarty térre, állok föl Szegeden a Dunonics tér színpadára, nyitok meg könyvhetet – idén Nyíregyházán –, hanem vadként vagyok jelen (biztatom magam, hogy a nemes vadak egyikeként), aki elvárná, hogy levadásszák, éppen őt vadásszák le a pavilonok között bolyongók közül a legkifinomultabb ízlésű olvasni vágyók. Nahát, innen a szorongás. Hogy az egyre kurtuló listák tartalmazzák-e még a nevemet, vagy majd, szokás szerint, megállnak előttem értelmiségi-fejű alakok, hosszan forgatják az asztalra gondosan felállított-feltornyozott könyveimet, biztatóan és elismerően mosolyognak rám, kedélyesen köszöntenek, még a kezemet is megragadják, biztosítanak róla, hogy ismernek és nagyra becsülik azt, amit csinálok, majd vásárlás nélkül tovább állnak. Ha így haladunk, a végén eljutunk a felbérelt vásárlók és dedikáltatók szégyenteljes idejébe – szoktam volt kesernyésen gondolni ilyesmikre, ha nem is komolyan, már-már félkomolysággal. Ha már a szorongásnál tartunk, idén az a szerencsétlenség ért, hogy három könyvem is megjelenik egyidejűleg, a könyvhétre. Mit tegyek, így alakult, összecsúszott, ilyen még nem volt, ezt is ki lehet próbálni – egyszer. Szorongásom így természetesen háromszoros, és erősen szomjazom azt a – legalább egy – listát, ahol ez a három könyv együtt szerepel a megvásárlandó példányok között…

A köztes-könyvhét a rendszerváltozás már eleje és még eleje között volt. Az embereknek még akadt pénzük könyvre, bár inkább csak akadozott, és a könyveket sem aranyárban mérték még, bár már fenyegetett ez a tendencia is. A több-nejlonszatyrok még fel-feltünedeztek egy-egy kóborló, így elmeháborodottnak látszó kezében, de már nem a könyvcipekedés volt a jellemző. A pultoknál nem kanyarogtak a sorok, a szerzők inkább egymással beszélgetéssel töltötték az idejüket, mint a véget érni nem akaró dedikáltatók sorának kielégítésével. Hogy is volt? Egy emlék, talán szorongáscsökkentőnek. Történt, hogy a Vörösmarty tér egy szegletén, egymással háromszög-formában elhelyezkedő bódék előtt dedikáltunk mi hárman, Eörsi István, Mészöly Miklós és jómagam. A Nap szokásosan kegyetlenkedett, de mi, szerencsére, fák alatt kaptunk helyet. Így aztán meg-megálltak mellettünk-előttünk a vásárlók – persze, nem vásárolni, hanem hűsölni egyet. A dedikálásra kijelölt órát jószerével átdumáltuk mi is, ami abból állt, hogy átkiabáltunk egymáshoz, mert a bódék így csak-csak távol voltak egymástól, unalmunkban. Vásárló, dedikáltató egyikünknél se. Amikor – és a fordulat még az ilyen unalmaska történetelmondásban is aranyat ér – megállt a pultomnál egy jólszituált negyvenes férfi, ígéretesen lapos nejlonzacskóval. Alaposan megnézte a nevemet, kezet nyújtott, bemutatkoztunk, majd kezébe vette az abban az évben aktuális könyvemet, és érdeklődéssel forgatni kezdte. Amaz kettőben, Mészölyben és Eörsiben fönnakadt a szó, látható irigységgel, szemöldöküket barátságtalanul összevonva várták, mi lesz a váratlan látogatás kimenete. Akkor még ifjú szívem nekem is a torkomban dobogott. Nincs rá pénzem, mosolygott rám végül a jólszituált negyvenes, elköltöttem már másokra. Nem adná ezt nekem… csak úgy… Egy pillanatra meginogtam. De csak egy pillanatra. Majd büszke-szép írófejemet kissé félrebillentve csak annyit mondtam: Nem! A fickó, aki ekkorra már nem volt jólszituált negyvenes számomra, sértődötten ejtette vissza az asztalra remekművemet, és büszkén, fölvetett fejjel tovább haladt. Amazok ketten, megkönnyebbülten vettek tudomást a vásárlás meg nem történtéről, a ráncok eltűntek a szemöldökök közül, az arcokon ismét a derű, és ismét a régi bizalom. És ismét az összetartozás bizalma…


 

Pál visszatér

 

Pál a teraszon üldögél, és elhullott barátaira gondol. Ez az elhullott szó, merthogy éppen így gondol hajdani barátaira, elhullottak, valahogy megzavarja nem létező gondolatmenetét. Ha az ember valamire gondol, akkor ugyanis nem menetel, hanem képek jelennek meg a tudatában, esetleg jelenetekké fogalmazódó statikus pillanatok. A rágondolás ülő helyzetben mindig álló. S ez nem tréfabeszéd. Hiszen legjobbjaink is elhulltanak, villan be most neki valahonnan, az átmeneti zavar elmúlik, elméje helyreáll a további emlékezéshez. Lehet válogatni, véli keserűen. Baka István, a sértődős arany-rozsdás-szív, Sziveri János, a kíméletlen szélherceg, Horvát Péter, a szelíd könyvmágus, Mátis Lívia, az irodalom hajótöröttjeinek evezőt nyújtó kiadóvezető, Csiki László, az életbúvár, hazament, Lászlóffy Aladár, kolozsvári manzárdfészkéből Pestre repült árvamadár, Morvay László, a Panca, öröklétnek szánt tűzzománc-kép-rajzaival („a csótányok és a tűzzománcok képesek az elkerülhetetlen atomháború túlélésére…), Mózsi Ferenc, chicagói nagy tornyok között álmodozott arról, hogy él még magyar a lírán, Fodor Ákos, költészetben a legjobb filozófus, filozófiában a legjobb költő (a paradoxon, bármennyire furcsa, talán, mert igaz, erőltetettség nélkülinek tűnik fel Pál tudatában…), Mózes Attila, a kis írások nagymestere, Esterházy Péter, akinek felnézés nélkül át lehetett ívelni a jobb szélre ballal, most meg Szepesi Attila, aki valóban madár volt, valódi és legszebb hangú, röpködött a világ fölött, hullása olyannak tűnt fel Pál előtt, mint amikor gyermekkorában vadgalambot parittyáztak le a bátyjával az ég kúpcserepeiről. A szép, szelíd madárnak vér folyt a fejéből, mire elérte a földet…

Elhullott barátokból épül az élő, gondolja Pál, és elszégyelli magát azon, hogy él. De nem áll meg a régi diavetítő, zakatol tovább az agy, hányja kifelé a képeket. Béládi Miklósét, aki titkos, összeesküvős éjszakákon titkon az édes pancs-borokat szerette, Páskándi Gézáét, aki mindkét zsebében amerikai cigarettát hordott, csak taxival járt és filctollal gyártott képverseket, Száraz Györgyét, aki egymaga betöltötte döngve a Kortárs folyosóját, s a „Fehér Házét” is, amikor raportra rendelték be miattuk, Faludy Györgyét, akinek pokolbéli víg napjai talán élete végéig eltartottak, Gion Nándorét, akinek kispesti lakásában sorvadt el a legszebb virágos katona, Vitéz Györgyét, aki a Missa Agnosticával új világot teremtett az Újvilágban (csak ezt kevesen vették – és veszik azóta sem –  észre)…

Pál bizonyára még hosszan elmerengne a maga múltja és mások hullása fölött, sorolná életét és halottjait, akik mozgolódnak benne ilyen magányos terasz-délelőttökön, ha nem csöngetnének, és nem jelennék meg az ajtóban egy szerény, csöndes beszédű, rövidre nyírott szakállú, tüskehajú emberke, mondhatni, fiatalember, és a novellái sorsa iránt nem érdeklődnék. Pált zavarba hozza a bejelentés nélküli fölbukkanás, gyámoltalan mozdulattal az erkély felé terelgeti a jövevényt, és halványlila gőze sincs arról, kicsoda, micsoda, és milyen kéziratokat fog követelni rajta. A szerény ifjú szerző megáll a teraszajtóban, és megkérdezi Páltól, melyik székre ülhet le a fonott karosszékek közül, melyek a kerek asztalt veszik körül. Pál rámutat az egyikre, és azt mondja, arra ne üljön, mert azon csak ő szok ücsörögni, a többire szabad. A fiatal leül, szemközt azzal a székkel, amelyben majd a házigazda foglal helyet. Az csak áll, ácsorog, és kutakodón nézi őt.

Maga ilyenkor nem vörösbort szokott inni, töri meg a kínos csöndet a vendég. Pált érdekes módon nem lepi meg a kérdés, de, valahogy, nem is esik jól neki. Az régen volt, mondja, akkor még bírta a gyomrom a vörösbort. Ma már nem bírja? A kérdés hangsúlyából nehezen hámozható ki, irónia vagy együttérzés csomagolódott benne. Ma már nem. Ma már a száraz fehér bort preferálom. Jobb szó ennél a preferálásnál nem jut eszébe. A fiatal szerző elvörösödik. Bocsánat, kellett volna hoznom valamit… így, üres kézzel… Hagyja csak, legyint Pál, lomha léptekkel elballag a spájz irányába, majd egy üveg olaszrizlinggel tér vissza. Ez a legjobb fröccshöz, teszi le magyarázólag az asztalra az üveget. De szikvizet nem hoz mellé. Igen, valószínű, motyogja a fiatalember. Bonthatom, kérdezi Pál, és a vendége riadtan bólogat, igen, hát persze, ugyan, miért is ne, bár mi délelőtt soha nem szoktunk alkoholt inni. Ki az a mi, kérdezi gyanakodva Pál. A nemzedékem, mondja önérzetesen a vendég. A nemzedéke. Még sört sem? Még sört sem. Mi hideg fejjel dolgozunk. Én meg szeretem a hideg reggeli söröket, veti oda Pál. Az ifjú szerző megborzong. Éhgyomorra! Fokozza Pál a hatást. A vendég arcára kiül a borzalom. Amikor én fiatal voltam, olyan fiatal, mint maga, és hajnali négykor jöttem haza a Vén Gúnárból, hatkor már jéghideg sört ittam unikummal Jankovics barátommal, a Gépmadár utcában. A fiatal szerző szinte öklendezik, de aztán összekaparódik. Maga rég volt fiatal, mondja tárgyilagosan. Nagyon is régen. Akkor még minden más volt. Az irodalom is. Az irodalmuk… Pál, mint akit áramütés ért, színpadiasan lehanyatlik a székre. Primadonnaállás: félfekvés. A fiatal szerző riadtan ugrik fel, és röppen oda hozzá. Rosszul van, hebegi el a kérdést. Pál nem válaszol, hagyja, hogy a riadt ifjú tartsa a lábát, le ne csússzék a fonott székről. A mesternek baj van a szívével, lihegi a vendég. Pál bólint. Lehet, hogy meg fog halni most, éppen most, kérdezi arcába hajolva. Lehet, hörgi el magát Pál. Az nagyszerű pillanat lenne, kérem, már megbocsásson, lefesteni lehetne, hogy a mestert a karjaim között éri a halál. Mi ketten, a mester meg én. Ja, meg harmadikként a halál. Az fasza lenne, emelkedik fel egyenes ülésbe Pál, de momentán ez még nem aktuális. Inkább jobban vagyok! Üljön vissza szépen a helyére, és várjon még pár évet ezzel a romantikus festői beállítással! A fiatal szerző visszaül a helyére, arcán nem látszik sem zavar, sem szégyen. Legfeljebb némi csalódottság – ez a ziccer kimaradt az életéből. Pedig, már majdnem összejött – egy esemény.

Pál tölt. Isznak. Tisztán a fröccsöt. Miért iszik, ha délelőtt nem szokott, kérdezi az ifjú embert. Tanulom a szakmát, feleli megnyerő természetességgel. És kitől tanulhatnám meg leginkább, mint attól, aki a példaképem. Én a maga példaképe? Hát igen. Régóta. Csak mióta megtudtam, hogy nem írószövetségi tag, és nem is szépírók-szövetségi tag, szóval, azóta, hát kissé, hogy mondjam, kissé nem annyira hangoztatom ezt. Eddig tart körülbelül a bor. Nem zavarom tovább, köhécsel a fiatal író. Egyébként, mit csinált eddig? Se laptop, se papír az asztalon… Ha iszik, akkor maga sem ír? Érdekes! Mi sem! A maga nemzedékéről pedig… Nincsenek ilyen premisszáim, és nincs nemzedékem, szakítja félbe modortalanul Pál a fiatal szerzőt, és akkor írok, amikor eszembe jut valami… vagy az, hogy író vagyok. Persze, egyre ritkábban, teszi hozzá őszintén. Kérdésére válaszolva, beszélgettem. Beszélgetett, értetlenkedik a fiatal író. Hiszen nincsen is itt senki! Úristen… csak nem magában beszél! Itt voltak, mondja Pál, és ha az úr elment, majd visszajönnek.

Nem meri megkérdezni, kik. Én is visszajöhetek valamikor, kérdezi helyette, a novelláimról még nem is beszéltünk. Vissza, mondja Pál, hát persze, vissza, valamikor. Ugyanebben az időben, kérdezi, most már szorongva, hogy látja Pál terasztól egyre távolodó tekintetét. Persze, ugyanebben az időben. És bort hozzak, próbálja meg még visszaédesgetni a messze szökött tekintetet az ifjú tehetség. Hát persze, mondja Pál, száraz vöröset. Száraz vöröset, nyel nagyot az ajtófélfába kapaszkodó vendég, és a gyomra, mester, és a gyomra? Pál tekintete hirtelen tér vissza, belefúródik a fiatal tehetségébe, és szinte szakrális tagolással mondja. Első számú tanítás: a gyomrunk le van szarva!


 

Írjunk bábok helyett bábszínháznak!

 

Ha jól emlékszem, az időszámításunk előtti első évezredből származnak első emlékeink a bábjátékról, illetve a bábjátszásról, meglehetősen ősi műfajnak kell tehát tekintenünk ezt a sokféle utat bejárt, és sokféle úton tévelygő színházi formát. A pálcás báboktól a (a wayangtól például) a népi játékformákon keresztül (vásári bábozás, bábtáncoltatás, betlehemezés) eljutunk az udvari bábszínház megjelenéséhez a reneszánszban, a marionett-technikához és a kesztyűs bábokhoz,  közben félig megfeledkezünk a sokféle forma között a nagyon jelentős, ma is gyakorta használt indonéz gyökerű árnyjátékról, japánban megjelennek a bunraku-bábok, meghatározó szerephez jut a díszes paraván, a bábok egyre szebbek, a műfaj egyre magasabb esztétikai érvényre vergődik. Ha lenne időnk és helyünk, beszélhetnék a Pulchinellák, a Petruskák, Kasparekek vagy a Vitéz Lászlók és Parika Jancsik felbukkanásáról és térnyeréséről. Ahogy arról is, hogyan veszít a bábjáték a jelentőségéből a múlt század első felében, illetve, hogyan veszít el egy fontos befogadó réteget, a felnőtt színházba járót.

De most nem ez a dolgom, most egy bábszínházi fesztiválról gondolok beszélni, amely tegnap, a díjkiosztó ünnepséggel ért véget, és ha emlékezetem nem csal, négy napig tartott. Nem is bábfesztivál volt ez, hanem egyenesen báb-drámaíró verseny, amikor nem elsősorban a produkciók versenyeztek egymással, hanem a drámák szerzői, illetve az ő műveik. Ez az elkülönítés, (báb)dráma és előadás természetesen csak papíron működik, a valóságban komoly gondot jelentett a szakemberekből álló zsűrinek, hogy minek alapján ítélje oda a legjobb drámaírónak kijáró díjat. Az egy (csütörtök) éjszaka elkészített kéziratok, vagy az azokból készült produkciók felől tájékozódva a szöveg működőképességéről.  Mert a két dolog néha köszönőviszonyban sincs egymással – erre láttunk példát a mostani drámaíró-versenyen is. A rendező ugyanis, lévén, hogy ez a dolga, hozzányúl a leírt szöveghez, többnyire meghúzza azt (ezt talán még jobban elviselik a drámaírók, mintha beleírnának a szövegükbe), zenével szakítja meg vagy köti össze az egyes részeket, gegeket tesz oda, ahová a szerző elfelejtett vagy nem tudott, drámai pillanatokat nyes le az előadás koherenciája érdekében… és sorolhatnánk. Ezzel mindösszesen annyit akartam vagy tudtam mondani, hogy a színházban a szerzői szándék bár szent, a szerzői szöveg gyakorlatilag sohasem az. Beleszól alakulásába a rendező és a dramaturg, ők ketten teszik alkalmassá a társulat lehetőségeihez a művet, de beleszólhat alakulásába maga a színjátszó is, ami nem feltétlenül jó mindig, de időnként termékenyen javít, vagy változtat a szerzői szövegen.

Mielőtt túlságosan beleragadnék a szöveg és előadás felületi problémáiba, gyorsan ellépek innen, és azt a gondolatomat osztom meg a szövegemet olvasóval, hogy meglepődtem – valójában nem kellett volna meglepődnöm –, hogy a szervezők kimondottan gyerekeknek szóló darabok megírására biztatták a felkért szerzőket. Ami érthető – abból a szempontból, hogy Magyarországon a bábszínházak szinte kizárólag gyerekek kiszolgálására hivatottak, az ő világukba beleszóláshoz rendezkedtek be – a felnőtteknek játszás az a fehér holló (nálunk, hangsúlyozom!), amelyik a legritkábban sem ül meg a kerítésünkön. Mi több, időnként már a gyerekek (színházi gyerekeken értem a járni, beszélni, beszédet és látványt már érteni tudó kiskorúakat) szintjét sem elégségesnek találván, csecsemőszínházi merényekbe merül. Bábszínházi dramaturg koromban – mert voltam olyan egy időben, két bábszínházat is megjárva – megtapasztaltam ezeket a csecsemőszínházi előadásokat. Tapasztalatom, de lehet, hogy rossz előadásokat láttam gyanakvó (rossz) szemmel, hogy a szanaszét mászkáló (járni még nem tudó, az előttük zajló lebutított produkciót még nem értő, vagy hamar megunó) gyerekek egy idő után ügyet sem vetettek nézőtér és előadótér egymástól elkülönbözésére, hempergőztek, ahova értek, szüleik pedig büszke pillantással követték immár színházba járó gyermekük életképességességeit, ügyet sem vetve, ők sem, a színészek homlokán mind sűrűbben alágörgő verejtékcsöppekre.

Visszatérve a báb-darabíró fesztiválhoz, itt is csak a kisgyerekekre írt daraboknak volt esélyük a díj elragadására, így egyik szerző eleve kiejtette magát, holott jó és használható szöveget írt.

A báb- mint művészet és játszás költséges műfaj. A bábokat hosszas alkotófolyamattal el kell készíteni (amire csak kevés beavatott és hozzáértő szakember képes), díszletelemeket, térformákat kell teremteni. Ilyenre egy ilyen fesztiválnak, pár napos lenge létéből adódóan, nincs lehetősége. A rendezők (szintén kiválasztottak) nem hozott anyagból dolgoznak, hanem meglévő anyagokból rögtönöznek. Így válik a tárgybábozás elsődleges versenyformává, a terítő buggyosra megragadva különféle gyerekekké-emberekké, a lábas anyukává, a tányér a kislányává. De elsősorban mégis a testükkel, arcukkal, gesztusaikkal élőben, kint (a képzelt paraván előtt) játszó bábszínészekre bízatik a szerzői közlendő, néha nyomokban föllelhető cselekmény, nézők felé továbbítása.

A bábszínházba járó néző valójában nem lepődik meg sem a tárgybábozás előtérbe nyomulásán, sem a bábszínészi előrenyomuláson. Hiszen, alig van ma már paravános bábprodukció bábszínházainkban – oh, Kemény Henrik, drága Heni bácsi, oh, Barta Tóni, oh, Pályi János… A bábszínésznek természetes játékformája a teljes testében való megmutatkozás, a teljes láthatóságában lefolytatott játék, és még jó, ha néha báb, vagy bábként használható, annak kinevezhető tárgy vagy tárgyszerűség akad a kezébe. Ez persze megint egy csomó kérdést és dilemmát vet fel, amelyeknek a felvetésére és megoldására nem itt akad dolgom. A negyedik báb-drámaíró fesztivált igen nagy gondossággal és odafigyeléssel rendezte meg a Békéscsabai Napsugár Bábszínház. A bábdarabírók: Pozsgai Zsolt, Sebők Bori és Tóth Réka Ágnes a rendelkezésükre álló rövidke időben kihozták magukból a legtöbbet, amit tudtak, és lehetett. A rendezők, Szenteczki Zita, Szilágyi Bálint és Varsányi Péter invenciózusan dolgoztak, mentették, amit színpadra lehetett a szövegekből, húzták és zenével, gesztusokkal helyettesítették, amit nem tartottak megvalósításra érdemesnek. A zenészek nagy kedvvel zenéltek, a közönség, elsősorban kedvencei produkcióját részesítve ebben a kiváltságban, hol harsogva nevetett, hogy elgyöngülve szipogott. A műszak megbízható profizmussal dolgozott alá a bábozáshoz ritkásan jutó bábszínészeknek, akik jutalomjátéknak tekintve vasárnap délutáni jelenlétüket, egymást túllicitálva alakítottak. A zsűri bölcs döntéseivel természetesen megosztotta a közönséget, az azonban mindenkit meglepett, hogy – ritka pillanata ez közönség és zsűri találkozásának – a zsűri által legjobbnak ítélt előadás megegyezett a közönség által preferált produkcióval. A fogadás elegáns volt és bőségesen ellátta az éheseket étellel-itallal, az elégedetlenkedőket felejtéssel. Valami nekem mégis hiányzott ezen a vasárnap délután. Nem fogalmazom meg pontosan, hogy mi. Talán a föntebb leírtak mögül elődereng. Keresnem kell nekem is, bevallom. S nem vagyok biztos benne, hogy megtalálom.


 

 

Bolond Istók – bolond, aki átírja

 

Jó egy évvel ezelőtt, amikor még nyomokban sem volt jelen az Arany-év a köztudatban, Seregi igazgató azzal a lehetetlen (akkor még nem tudtam, hogy az!) ötlettel állt elő, hogy tegyük színpadra Arany Bolond Istókját. Kérdezte, olvastam-e a jeles alkotó jeles alkotását, mire rezzenéstelen arccal vágtam rá, hogy igen. Persze, nem olvastam. Egy dramaturg mégsem éghet be az igazgatója előtt azzal, hogy valamit nem olvasott a magyar és/vagy világirodalomból! (Azóta számtalan olvasott elmét teszteltem ugyane kérdéssel, olvasta-e a Bolond Istókot. És a számtalan válasz gyakorlatilag ugyanúgy hangzott: olvastam – de régen. Ami természetesen a „nem olvastam” szinonimája volt valahányszor. Olyan emberrel, aki azt mondta volna, olvastam, igen, két ének, és egyik ének se szól gyakorlatilag semmiről, nemigen találkoztam. Egyértelműsítve ezt: magam előtt nem találkoztam Bolond Istók-olvasóval.).

Mivel egy-két évvel ezelőtt volt egy sikerültnek mondható – és a közönség felől jó visszhangokkal lement – Toldi-adaptációm, nem gondoltam, hogy bármiféle gond vagy nehézség fölmerülhet az új színpadi mű megírása során. Olyannyira magával ragadott ez az önteltség – amihez hozzájárult egy tavalyi, ugyancsak sikerült és közönség- és szakmai sikeres (!) Bánk bán-átvezetésem –, hogy nem kapkodtam el a Bolond Istók elolvasását. Volt minden más, előbbre!

Mígnem, karácsony táján az igazgató – talán nem is olyan váratlanul – érdeklődni kezdett az adaptáció állapota felől. A csöndes érdeklődés még lehetőséget ad a haladékra. Írogatok, nyugtattam felületes sértődést színlelve bizalmatlanságán, haladgatok, húzogatok, rakosgatok, kiírok, beírok, kint a bárány, bent a farkas. Mígnem egy idő elteltével megvillant a szemüveg, ennek az adaptációnak január végére készen kell lennie! Csakhogy! Január végére nekem két mesekönyvet kellett leadnom! A királylányok könyvének hiányzó húsz meséjét, és egy új, zalánosított Háry Jánost, mint – a Rettentő görög vitéz mintájára készült – Rettentő magyar vitéz-t. Ráadásul a hónap közepén egy operáción is túlestem…

Bolond Istók tehát januárban még mindig az ismeretlenség homályában bolyong, vagy inkább vesztegel. A hó végi leadásból persze nem lett semmi, de február elején végre elolvastam a nevezett művet. Szó kevés a hatáshoz, amit kiváltott bennem. Gyengébb szív megáll ilyenkor, keményebb alkotó fejszét vág a szomszéd homlokába, szuicid adaptátor hosszan szenvelegve és szenvedve tompa késsel elöli magát.

Mert miről is van szó?

Amint fentebb könnyedén említém, a Bolond Istókban semmiről sincs szó – Aranyon kívül. A szavak zseniális Aranyán, az arany-szavak zseniális költőjén – kívül. Az Első énekben gyakorlatilag nincs jelen a címszereplő. A Második énekben már felnőttként jelenítődik meg Bolond Istók, de olyan általánosságban, ahogyan azt csak egy nagy elbeszélő költemény tudja – és meri – megtenni. Egyrémületben kezdek el utána olvasni a műnek, találok sok okosságot, ízlelem és vizsgálom Arany három alapvető fogalmát, az utánzást, a diszpozíciót és az irányt, kóstolgatom Byron Don Juan című verses regényét (Vatera, 1 db, 1990 Ft.), és mind tanácstalanabb vagyok.

Nem tudója vagy tudósa, de leginkább színpadra alkalmazója kell(ene) lennem a műnek. Jó, ha tudom, és kell is tudnom, hogy milyen mintákat használt a mester két nekirugaszkodással készült művéhez (1850; 1873), mennyi (lehet) a személyes életanyag a második énekben (pl. vándorszínészet); jó, ha élvezem a költő táj- és versbeszéd-szeretetét, de nem elégséges e tudás ahhoz, hogy a színpad felé elvezessem a lassú hömpölygésű, inkább tájleíró-meditatív haladású, mintsem cselekményben jeleskedő elbeszélő költői művet. De hogyan fogjak hozzá?

Minden ilyen munka nyilvánvalóan legnehezebb fázisa a döntésé. Jó döntés fél egészség, fél idő- és energiabefektetés, jó közérzet. A rossz választás következményeiről ne is beszéljünk (végeláthatatlan beszédbe bonyolódnánk!). A Bolond Istók esetében két választásom volt. Vagy írok egy teljesen új művet – de ezt Arannyal mégsem tehetem meg, azon túl, hogy a kritika, a közönség, sőt, a színészgárda is fejemet venné –, vagy megpróbálom olyan dramatikus formák közé erőszakolni a lassúdad elbeszélő formát, amelyeken nem ütnek át az erőszak hullafoltjai. Nyilván az utóbbi mellett kellett döntenem.

Döntésemben megerősített, hogy a Toldi-adaptációmban legalább harminc százalék olyan felező tizenkettes található, amelyet én írtam Arany helyett, hogy a színpad felé fordítsam a művet, mégse vette észre senki. Ahogy azt sem, hogy a Bánk bán szövegkönyvének legkevesebb hetven százalékát átírtam (a többit kihúztam). Az értő kritikusok megveregették a buksimat, és arról értekeztek, milyen ügyesen „leporoltam” a Katona-szöveget, holott a blank-versben haladó megszólalások jórészt csak tartalmában volt azonosak a Katonáéival.

Első munkafázis (döntés) a húzás. Ez a legfájdalmasabb része az adaptációnak. Arany az elbeszélő költeményeiben élte ki hibátlan verstechnikájának minden csodára képes vívmányát, amit eltanult, és amit (tovább)tanítani szánt. Egyúttal hátborzongatóan szép tájleírásokkal gyönyörködtette és andalította, altatta el olvasóit. Esetünkben ehhez még önreflexív mozzanatok is csatlakoznak, a zárkózott költő meglepően kitárulkozó, amikor a lelke úgy kívánja, vagy a mű szerkezete megengedi. (Cselekményről változatlanul ne beszéljünk!) Az ezektől „megszabadított” szöveg már alkalmasabbnak tetszik ahhoz, hogy dramatikus megformáltságúvá tegyük.

Második munkafázis (döntés) a párbeszédek kialakítása. Itt kétféle módszert kell kevernem. Egyrészt kiemelem a mű kevés verbális megszólalását, és azok köré cselekményt próbálok rendelni. Másrészt, minden olyan leírást, amit megszólalás-formává lehet alakítani, átalakítok, igyekezvén megtartani a versformát és beszédritmikát ezekben is.

Harmadik munkafázis (döntés) a narráció és a párbeszédek összeillesztése, ügyelve, hogy az aranyi irónia-önirónia, illetve (nyelvi) humor ne vesszen el, sőt, ezek együttesében ragyogjon fel. 

Az eredmény csöppet sem megnyugtató, de a hónap elteltével elkészült a mű. Az elbeszélőt nem csak hogy nem sikerült kiiktatnom a színpadi változatból, de főszereplővé kell avatnom. A rendezőt és díszlettervezőt kreativitása maximumára kényszerítem azzal, hogy mindenféle színháztechnikai, sőt, bábszínháztechnikai eszközt kell alkalmaznia az élvezhetőség és befogadhatóság, de leginkább színházszerűség érdekében. De ez már nem az én problémám. Az én problémám az, hogy készítem a szerep-listát a Nemzeti Színháznak, ahová az Egri csillagokat kell színpadra alkalmaznom. Nos, ez esetben van cselekmény, mondhatni, dögivel. Különös próba lesz ez számomra. Cselekmény-irtással még nem volt dolgom, mióta a színpadok világában élek…


Főoldal

2017. május 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták az MMA köztestületi díjaitÁtadták az idei Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói ÖsztöndíjakatOrcsik Roland békéscsabai estjeFiatal kárpátaljai irodalmárok mutatkoznak be Budapesten
Versek
Nádasdy Ádám verseiKiss Georgina verseiTóth Erzsébet: Nincs többé Acsai Roland versei
Prózák
Egy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózáiBeck Tamás prózái
Kritikák
Mindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán„Csak” a szöveg
Esszék, tanulmányok
Száműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen kötete
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA