Ütőér

 

ÜTŐÉR

 

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 zalan_478.jpg

 

Zalán Tibor

 

Hazudunk, mert ez is a lényegünk…

                                                                   Tűnődések Zalán-Szabó Sárával

 

A hazugság mindennapi életünk mindennapi gyakorlata. Mondhatni, naponta csuklózunk a hazugságokon. Természetünk egyéb összetevői között igen nagy százalékban ott kell legyen a hazugság, mivel a hazugság tagadhatatlan szálakkal kötődik az invencióhoz, találékonyságunk márpedig végtelen, s a magunkról (másokról) megfestett képünk is számtalan irreális ecsetvonásból áll. Éppen annyiból, ahányból akarjuk, vagy ahányra szükségünk van a kép megalkotása során. Hazudni sokféle okból hazudunk, elsősorban olyankor, amikor egy adott helyzetből nem látunk más kiutat, mint a hazugságot, vagy a hazugság egy enyhébb formája, a füllentés, netán a lódítás, a smúzolás, a csúsztatás, a mellébeszélés lényegesen nagyobb haszonnal jár, mint az igazság kimondása, vagy az egyenes beszéd. A hazugság, be kell valljuk, nem éles társadalmi helyzetben, vagy nem kiélezett emberi viszonyok között, nem feltétlenül káros, mi több, lehet szórakoztató, kedvtöltő, vagy éppen kedvcsináló. Hazugságunk kiváltó oka lehet személyes hibánk elpalástolásának szándéka vagy elkerülhetetlensége, kellemetlen szituációból való kimenekülési szándék, anyagi okok szorító kényszere (eladósodás vagy vagyonszerzési szándék), erkölcsi megingás valamilyen magasabb rendű cél vagy céltárgy eléréséért, humor-szándék, rosszindulat, jótékony elhallgatás mások hibái fölött, beteges hajlam, az igazságtól való irtózás (Lásd ennek tudományos megalapozását a National Geographic 2017. júliusi számában).

Az irodalomban sincs ez másképp. Arany agyonkoptatott idézete szerint, mely a Vojtina ars poétikája című versében található föl, a költőnek nem csak szabad, de kell is hazudnia: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak; Mert van egy példa, hogy: a sánta eb... A sánta költő még keservesebb. Hazudni rút. Ez ellen a morál, A társas illem egykint perorál: De költőnek, bár lénye isteni, Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.”

Persze, az irodalmi hazudozások már jóval Arany megengedő mondatai előtt elkezdődtek. Vegyünk sorra néhányat a hazugságok listájáról! Onomacritos (Kr.e. 530-480) jóslatokat (próféciákat) hamisított, melyeket Musaiosnak, a híres dalnoknak tulajdonított, mivel is hitelesítette önnön látnoki klapanciáit… Thomas Chatterton (1752-1770) angol költő és levélíró gyermekként csodaszép középkori kéziratokat készített, és eredetinek adta el azokat, csoda-e, hogy oly’ korán lelé meg halálát… Vegyünk egy újságot: English Mercurie – sokáig az első angol lapnak hitték, és annak megfelelően is tisztelték és emlegették, amely az angolok a spanyol armada elleni 1588-as küzdelméről számolt be; de kiderült, hogy egy 17. századi hamisítvány, melyet egy unatkozó angol nemes talált ki unatkozó barátai szórakoztatására… James Whitcomb Riley (1849-1916) felbőszült azon, hogy a verseit folyton visszautasítják, és egy lapszerkesztővel összefogva elkezdett megjelentetni egy Leonanie című költeményt sorozatban, melyet kettejük állítása szerint Edgar Allen Poe írt. Ennek hitelesítéséhez remek történetet találtak ki. A kézirat Rileyre egy ismeretlen fiatal férfitől maradt rá, aki nagyapja fogadójában szállt meg egy viharos éjszakán. Az ifjú reggelre eltűnt, és csak egy verset hagyott hátra, melyen az E. A. P. monogram szerepelt. A többi már, természetesen, karikacsapás, ha eléggé megbíztak a történet mesélőiben az emberek. És miért is ne? A hazugság egyik legfontosabb barátja és óvadék-letevője a bizalom és a hiszékenység – még az irodalomban is. James McPherson 1765-ben jelentette meg az Osszián-énekeket tartalmazó kötetet, mely állítása szerint korábbi „gyűjtőútjainak” eredményeként született meg. Gyakorlatilag már a megjelenésekor kételkedtek eredetiségében, de mert minden hazugság valami vaskos igazság-elemre épül, itt is kellő „takarás” volt az, hogy James McPherson nem mellékesen a kelta nyelv és irodalom tudósa volt, azért is volt olyan hihető kegyes hazugsága. S vajon nem volt-e kellemes ezeken a sötét-gyönyörben ázó balladákon elborzonganiuk kora olvasóinak? Ahogy kései utódja, Thaly Kálmán gonddal és kellő mívességgel megalkotott kuruc énekei is szépen gyarapították az „autentikus” kuruc énekeket tartalmazó tudós gyűjteményét a 19. század olvasóinak nagy gyönyörűségére. W.H. Ireland a 18. században hamisított számos Shakespeare-kéziratot és egy darabot is, melyet be is mutattak nagy csinnadrattával, de már a premieren jelezték a színészek is, hogy szerintük csalás az egész, hamar le is vették a műsorról; nem sokkal később maga Ireland is bevallotta a hamisítást, és elmondta, az motiválta, hogy távoli és hideg apja szeretetét megnyerje, aki nagy Shakespeare-rajongó volt. Íme, egy megejtő példa a gyermeki szeretetszomjúság kiváltotta hazugságra, s a kérdés, lehet-e haragudnunk ilyen lelki premisszák után a drága emberre? De még a Nobel-díjasok sem voltak mindig mentesek a hazugságoktól. Mihail Solohov nagy eposzáról is kiderült, hogy csalás: már Szolzsenyicin is hangot adott gyanújának 1975-ben, mostanra bizonyítást is nyert, hogy nagy eposzát, a Csendes Dont véletlenül sem ő írta, hanem a kozák katonaköltő, Fjodor Krjukov publikálatlan kéziratából másolta le, s ami még izgalmasabbá teszi ezt a valóban orbitális hazugságot, hogy szerepelnek benne vendégszövegek Mihail Bulgakovtól és Andrej Platonovtól is. Ahogy valahol olvasható: Solohov tehetségtelen, műveletlen író volt, a szovjet titkosszolgálat embere, alaposan és gondosan kialakított irodalompolitikai projekt… No, tessék...! Vagy mit kezdjünk a szerzőség szempontjából teljesen elködösült Zion bölcseinek jegyzőkönyvével (már, ha irodalmi rangot adunk neki), az egyik legveszélyesebb irodalmi hazugsággal, mely állítólag egy 1879-es bázeli cionista találkozó szigorúan titkos jegyzőkönyve volt, mely a világ zsidók általi meghódításának terveit tartalmazza. A tudományos verdikt szerint a 20. század elején született, és az orosz titkosrendőrség egy máig noném tagja írta, aki rengeteg műből merített (kései kontaminátor), hogy minél autentikusabb legyen. Ez a hazugság azonban messzebb menő következményekkel járt, szemben az előző „ártatlannak is feltüntethető” hazugságokkal. Hosszú távú következményei voltak: antiszemita pogromokhoz használták fel a cári Oroszországban; kommunisták játszották ki uszításra a „zsidók által irányított” bolsevikok ellen; Hitler is felhasználta a Mein Kampfban, és erős náci propagandaeszköz lett; még ma is terjed nyomtatásban, annak ellenére, hogy bizonyítottan hamis, és rengetegen hisznek is benne…

De itt már álljunk meg. Mert az olvasóban felmerülhet az igen fontos kérdés, nem keverem-e össze a hazugságot a csalással?  Mondhatják, hogy igen, pedig nem. Aki hazudik, az egyben csal is. Az más kérdés, hogy az eredmény kegyes csalás, durva félrevezetés, vagy kártékony mérgek terjedése. Ennek eldöntése, természetesen, mindig annak a pillanatnak a privilégiuma, amikor a hazugságra fény derül, és a hazugsághoz vezető paraméterek, szándékok napvilágra kerülnek. És a mezsgye hazugság és kegyes hazugság, füllentés vagy lódítás, csúsztatás vagy kamuzás között, olykor igen keskeny. Amikor Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című könyve fölé a Csokonai Lili nevet biggyesztette, hazudott-e a szerzőséget illetően, megcsalta-e hiszékeny olvasóit, vagy csak egy jóízű irodalmi tréfát, csúsztatást, lódítást engedett meg magának. Vagy amikor Csendes Toll életét és utazásait olvassuk, el kell-e hinnünk Jász Attilának, hogy rátalált egy indián-egóra, egy külső diktálóra, vagy megfontoltan indiánosdit játszik,  mint tette annak idején Cseh Tamás boldogsága nyarain felnőtt-komolysággal, de gyermeki szívvel? Hazudnék, ha most ezt a gondolat-sort itt befejezném. Az igazság az, hogy nem tudom befejezni, nem vagyok képes rá. S az igazság igazsága, hogy nem is akarom. Hiszi, aki elhiszi… magam is vizsgálom magamat éppen.

 


 

Cirkuszolunk, de hogyan is cirkuszoljunk

 

A cirkusz szónak feltétlenül van a köznyelvben egyfajta pejoratív jelentése. A cirkusz-fogalomnak pedig valamiféle komolytalansága. Annak ellenére, hogy ma már cirkuszművészetről beszélünk, és cirkuszművészekről. A szó jelentésének eldeformálódásában feltétlenül szerepet játszik, hogy igésített formája ricsajozást, botrány csinálást, hőzöngést, zajongást, lármát csapást jelent, ami nyilván a cirkusznak abból a korszakából származik, amikor a vándorcirkuszok igyekeztek sátraikat minél harsányabb produkciókkal megtölteni, illetve zajosan meghirdetni, reklámozni, közönségcsalogatni azokat. A fogalom „elcsúszásában” pedig alighanem szerepet játszottak az olyan indulófélék, mint például a „Csim-bum cirkusz gyerekek, gyerekek, jól kitoltam veletek…” kezdetű nóta, amelyet évtizedeken keresztül fújt és fúj a nagyközönség immár nem feltétlenül Bilicsi Tivadar hangján képzelve el a nótát, elképzelvén viszont a cirkuszt még mindig piros orrú bohócok, tönkre idomított állatok és mindenféle jobb-rosszabb mutatványok, szemfényvesztések helyének.

Holott, a cirkusz valójában tényleg komoly előadó-művészeti ág volt, és van, és feltétlenül az lesz a jövőben. Ehhez természetesen az kell, hogy a cirkuszt mindenképpen az adott kor igényeihez kell hangolnia az érte felelős vezetőknek, jelesen, a ma cirkuszát a mai nézői ízlésnek és elvárásoknak megfelelően kell kialakítani. És nem csak az állatvédők jogos felháborodása és tiltakozás miatt az állatok idomítása körüli gyakran embertelen bánásmódok miatt, és nem csak azért, mert a piros orrú bohócok ideje lejárt, ahogyan persze lejárt, és nem csak azért, mert a média egészen más és különösebb cirkusz-képeket tár az érdeklődők elé, hanem azért, mert a ma nézője alapból többet vár egy-egy cirkuszi produkciótól, mint egymás után több-kevesebb szerkesztői tudatossággal következő műsorszámok együttesét.

Hogy egyenesebben és konkrétabban fogalmazzunk, a ma cirkuszától is valami üzenetfélét vár a közönsége, vagy talán egészen azt. Ahogy valahány művészi produkciónak hordoznia kell valamilyen üzenetet, úgy a cirkuszművészet sem mentesülhet ez alól a nemes teher, vagy hitmegvallás alól. A kérdés, hogyan is érhető ez el? Hiszen az egyes produkciók jobb-rosszabb szerkesztéssel egymás mellé rakása ellene dolgozik az általánosabb üzenetnek. Nyilvánvaló, hogy műegészben kell gondolkodnia a cirkuszi produkció rendezőjének, és utóbbi megnevezése máris jelzi számunkra, hogy a cirkusznak feltehetően a színház felé kell közelítenie ahhoz, hogy több és másabb legyen, mint története során bármikor. (Ennek a mostani elmozdulásnak közvetlen előzménye lehet az esztrád-jellegű cirkuszi produkció, amely természetesen a szórakoztatásra helyezte elsősorban a hangsúlyt. A Beketow cirkusz [a mai Fővárosi Nagycirkusz múlt század eleji elődje] felújított épületének megnyitásakor – 1908-at írunk talán – a cirkusz igazgatója 15 idomított jegesmedvét, lovakat, zebrákat, kutyákat és elefántokat, lovas zsokészámot, légtornászt, halálugrást, bohócokat és negyven tagú balettkart vetett be a siker érdekében, és a színvonal emelésének a szándékával). Ez ma már lehetetlen is lenne. Számunkra nyilvánvalóan a balettkar szerepeltetése bír fontossággal, ami egy másik művészeti ág megjelenését jelenti a 12,8 méter átmérőjű cirkuszi porondon. Hogy miért éppen ekkora a porond, azt Philip Astleytől kellene megkérdezni, aki a lovak hátán végzett mutatványokhoz éppen ekkora kört tartott a legmegfelelőbbnek. De térjünk vissza a balettkarhoz! A balett jellegzetesen színházi műfaj, és ha a cirkuszi revű szolgálatába állították is egykoron, a revű jellege a mutatvány-tartalmaktól elmozdult a művészi tartalmak felé.

Itt persze meg kell állnunk egy pillanatra. Úgy tűnhet, zsákutcába futottam a gondolataimmal, amikor a művészet felé elmozdulásáról beszélek – a művészetnek. Hiszen a légtornászok másodperc-pontossággal kimért röpködése a magasban a test és a fizika törvényeinek végsőkig feszítésének a művészete. Ahogy a zsonglőrök boszorkányos produkciója sem más, mint az emberi kéz teljesítőképességének a határai felé elmozdítása, ahogy a bekötött szemű egyensúlyozó művész lépkedése egy szál kötélen sem más, mint az emberi fizikum és az egyensúlyérzet határértékének a megkísértése. De sorolhatnánk, mígnem elérnénk a bohócig, aki a maga komikus játékával komoly színészi erényeket is fel kell mutasson. Miért sorolom ezt föl most? Mert jelezni akarom, hogy minden valamire való művészet határátlépés, így a valóban tartalmas és színvonalas cirkuszi mutatványok sem lehetnek mások, mint művészeti termékek. A nagy kérdés, hogy ezt a művészetet a művészet, vagy mindösszesen a szórakoztatás szolgálatába állítják. Ahogy a bohócról lekerült a piros orr, még a fehér festék is, és olyan ember nevettet meg bennünket, vagy facsarja meg a szívünket, aki akár az utcáról is beléphetett volna, közülünk, a manézsba, ruhája és megjelenése alapján mindenképpen, úgy valamennyi cirkuszi produkciónak közelebb kell kerülnie hozzánk, még akkor is, ha biztosan tudjuk, hogy a kupolában sem elrepülni nem mernénk, sem elkapni nem tudnánk a repülni merő és tudó légtornászt, illetve, ha három narancsot sem tudnánk sokáig egyidőben a levegőben tartani – de velük kell repülnünk, együtt kell elkapnunk a repülő embert, és a levegőben röpködő karikákat a mi kezünkkel is röptetni kell!

A modern cirkuszok megtalálták a mai zenével, zeneköltészettel a kapcsolatot, és másik irányból a színház felé nyitnak. Utóbbi törekvés figyelhető meg a megújult Fővárosi Nagycirkuszban, melynek a már nem is annyira új igazgatója szinte természetes nyelvként „vitte át” a cirkuszba a színházat, lévén nem csak éveken keresztül sikeres cirkuszművész (bűvész), de végzett rendezőként mind a Nemzeti Színházban, mind a Békéscsabai Színházban figyelemre méltó tevékenységet fejtett ki. Most ezt a két „hazát” kapcsolta össze, és ami talán egyetlen színházban sem gyakorlat: dramaturgot szerződtetett a jelentős mennyiségű prózai vagy költői szövegeket tartalmazó produkciókhoz. A ma cirkusza tehát az összművészet valamilyen formája felé kell elmozduljon, és mozdul is el.

Honnan keverednek ezek az eszembe? Talán onnan, hogy mind a POSZT, mind a Kisvárdai Színházi Fesztivál nyitó, illetve záróakkordjában szerepelnek cirkuszművészek – talán mindkét nagy fesztivál történetében először. Ez ma még kuriózum, de be kell lássuk, az előadóművészetek fesztiváljain a cirkuszművészetnek szinte kötelező lenne képviseltetnie magát. A drámák között a fizikai színház, a testszínház által eljátszható drámákkal, a vígjátékok között akár a szomorú (vagy vidám bohóc) egyszemélyes történeteivel, különös, groteszk-ironikus monodrámáival, a zsonglőr vagy bűvész derűs szem- és lélekkápráztatásával…

A Fővárosi Nagycirkusz előbb-utóbb új helyre költözik, új épületben, megújult szemlélettel és programmal lép a közönség elé a nemzetközi hírnevet kiharcolt társulat a számos, vendégként fellépő világszámossal együtt. A régi épület talán visszakerül az Állatkert tulajdonába (az állatok cirkuszi jelenlétének visszaszorulásával, vagy eltűnésével együtt), s ezen nem kell csodálkoznunk, a terület annak idején az Állatkerté volt, s a cirkuszba is csak állatkerti belépővel lehetett bemenni. Az eddigi produkciók alapján erős és megalapozott várakozással nézek a fizikai színház lélekkel megtöltött változata elé – ahol a cirkusz ismét visszakapja az előadóművészetek között a rangját, összefogva szóval, zenével, és a manézst, illetve a nézőteret megtöltő költészettel.

 


 

Szorongásaimból

(én is a Könyvhétről, kicsit máshogy)

 

Egyre többször gondolok szorongással arra, ami közeledik; és ami távolodik, arra ugyane szorongások közepette tudok csak gondolni. A legrosszabb és a legtöbb szorongást okozó állapot az, hogy ami közeledik, az távolodik is egyben; értem ezen azt (de az is lehet), hogy a valami közeledik, én meg távolodom a valamitől, de mert ez a távolodás egyhelyben történik – az időben általában –, a találkozás mindenképpen elkerülhetetlen lesz (Akhilleusz utoléri a teknőst – és ez már egy huszonegyedik századi paradigma). A találkozás túlélése persze már közel sem olyan fájdalmas és bonyolult, mint az elérés, legtöbbször még sikerélményt is bezsebelhet magának az ember, amit kiélvezhetne, ha nem a következő szorongás vonná el tőle a figyelmét, emésztené fel boldogság-energiáit.

Nos, így vagyok én ezzel a könyvhéttel is. Számomra van egy „volt-könyvhét”, és van egy „van-könyvhét”. De ha jobban megkaparom, és miért ne kapargathatnék ebben a verőfényes vasárnap délelőttben bármit is, a hasamon kívül, kell lennie egy „köztes-könyvhétnek”, mint fogalomnak és időtartamnak. És amikor ezt a hármat fölemlítem, mintha nem ugyanarról a vállalkozásról, a könyvhétről beszélnék. (Persze, Herakleitosz, legyingethetnék, kétszer nem lehet, háromszor meg egészen biztosan nem, de ezt a fölényes felületességet most kihagyom…)

A „volt-könyvhét”, hogy menten csapjunk bele a puding közepébe (egyébként, oda szoktak belecsapni? – most nem ugrik be hirtelen, hova máshova), és kezdjük az emlékezéssel felérő magyarázkodást. Volt-könyvhéten én azokat az időket értem, és ez a fogalom magában foglal számos könyvhetet, amikor outsiderként voltam még csak jelen a könyv ezen ünnepein. Valahogyan és valamiért mindig sütött a Nap ezen a napon, átkozottul sütött, leginkább akkor volt a legmegátalkodottabb az égen, amikor az ember már hazafelé tartott. Hogy is nézett ki ilyenkor ez az ember? Mint ma egy jelentős leárazásból hazafelé tartó háziasszony-ember. Két karját két oldalról öt-hat könyvvel szakadásig megrakott nejlonszatyor húzta, hol egyik, hol másik leszakadó füllel, két kezét is öt-hat könyvszatyor nehezítette, emiatt kissé előregörnyedve járt, utóbbi szatyrokat földközelben tartva, hogy mindkét fül elszakadása esetén a legkevesebb sérülés keletkezzék a fölre hulló szerzeményekben. Szerzemények, ez jó szónak látszik ide s az akkor összegyűjtögetett könyvekre. Mert hiába volt csak szegény egyetemista (rapszodikusan rossz tanuló lévén, volt olyan év, amikor tíz, azaz tíz forint volt a havi tandíja levonások után, így szenet lapátolt a vagonokból a vasútnál, köveket pakolt a Tihamér uszályon, hogy behozza a jelentős anyagi lemaradást társaihoz képest…), annyi könyvet vásárolt, amennyit csak elbírt. Ezek száma, méretüktől és súlyuktól függően, emlékei szerint elmehetett akár az ötvenig. Persze, egyszerre nem sikerült megvennie mindent, amit szeretett volna, így a kollégiumban ledobált neljonszatyrokat sorsukra (és esetleges megdézsmálóikra) hagyva, új vadászkörre indult, de a Nap ellenséges viselkedése elől inkább a legközelebbi kocsmába menekült emberünk, hagyva a kultúrát és a könyveket másra – leginkább a következő évi könyvvásárra.

Könyvtáramat, nem lévén addig, ekkor és így alapoztam meg, legértékesebb és legfontosabb könyveim máig abból az időből származnak, s ez lehet is így, mert ma már, szégyen ide, szégyen oda, alig veszek könyvet, ha megtisztelnek vagy megajándékoznak ilyesmi tárgyakkal, azokat alapos áttanulmányozás után elhelyezem valahol a dolgozószoba földjén őket, mert kétsorosan megrakott könyvespolcokkal körülfalazott lakásunkban nem férnek föl már sehova. (Így vagyunk a képekkel is, de ez már egy másik mese…)

A van-könyvhét a rendszerváltozás utáni időszakban alakult ki, és tart azóta is. Ennek lényege a könyvekkel megpakolt nejlonszatyrok eltűnése. Ahogy a hiánygazdálkodás a társadalmi fogyasztás terén, úgy a hiány-könyvkiadás a könyvpiacon végképp eltűnni látszik. A változás mindkét szinten az áruk mennyiségének hihetetlen növekedésével, egyúttal áruk valószerűtlen égig felszökkenésével írható le leginkább.   Nem szorongatnak már könyvlistát a könyvhétre kilátogató, olvasni vágyó állampolgárok izzadó tenyerükben, azt a három-négy könyvet, amelyet megvenni szándékoznak, vígan észben tudják tartani. Hogy miért csak annyit? Mert annyinak az anyagi fedezetét tudják kiszorítani a családi kasszából, a konyhapénzből, a ma is soványka (gondolom így) ösztöndíjból. Namármost, mint említettük, a könyvheti kiadványok számának a csillagos ég a határa, így legalább annyi kiadó, s ami ennél is rosszabb, szerző ácsingózik arra, hogy a már nem izzadt tenyérben, hanem agyban maszatolódó kis fecnik néhányára az ő könyvük címe is fel legyen vésve. S mivel ennek a van-könyvhétnek már én is aktív üldögélője vagyok, ami azt jelenti, nem vadászni járok ki a Vörösmarty térre, állok föl Szegeden a Dunonics tér színpadára, nyitok meg könyvhetet – idén Nyíregyházán –, hanem vadként vagyok jelen (biztatom magam, hogy a nemes vadak egyikeként), aki elvárná, hogy levadásszák, éppen őt vadásszák le a pavilonok között bolyongók közül a legkifinomultabb ízlésű olvasni vágyók. Nahát, innen a szorongás. Hogy az egyre kurtuló listák tartalmazzák-e még a nevemet, vagy majd, szokás szerint, megállnak előttem értelmiségi-fejű alakok, hosszan forgatják az asztalra gondosan felállított-feltornyozott könyveimet, biztatóan és elismerően mosolyognak rám, kedélyesen köszöntenek, még a kezemet is megragadják, biztosítanak róla, hogy ismernek és nagyra becsülik azt, amit csinálok, majd vásárlás nélkül tovább állnak. Ha így haladunk, a végén eljutunk a felbérelt vásárlók és dedikáltatók szégyenteljes idejébe – szoktam volt kesernyésen gondolni ilyesmikre, ha nem is komolyan, már-már félkomolysággal. Ha már a szorongásnál tartunk, idén az a szerencsétlenség ért, hogy három könyvem is megjelenik egyidejűleg, a könyvhétre. Mit tegyek, így alakult, összecsúszott, ilyen még nem volt, ezt is ki lehet próbálni – egyszer. Szorongásom így természetesen háromszoros, és erősen szomjazom azt a – legalább egy – listát, ahol ez a három könyv együtt szerepel a megvásárlandó példányok között…

A köztes-könyvhét a rendszerváltozás már eleje és még eleje között volt. Az embereknek még akadt pénzük könyvre, bár inkább csak akadozott, és a könyveket sem aranyárban mérték még, bár már fenyegetett ez a tendencia is. A több-nejlonszatyrok még fel-feltünedeztek egy-egy kóborló, így elmeháborodottnak látszó kezében, de már nem a könyvcipekedés volt a jellemző. A pultoknál nem kanyarogtak a sorok, a szerzők inkább egymással beszélgetéssel töltötték az idejüket, mint a véget érni nem akaró dedikáltatók sorának kielégítésével. Hogy is volt? Egy emlék, talán szorongáscsökkentőnek. Történt, hogy a Vörösmarty tér egy szegletén, egymással háromszög-formában elhelyezkedő bódék előtt dedikáltunk mi hárman, Eörsi István, Mészöly Miklós és jómagam. A Nap szokásosan kegyetlenkedett, de mi, szerencsére, fák alatt kaptunk helyet. Így aztán meg-megálltak mellettünk-előttünk a vásárlók – persze, nem vásárolni, hanem hűsölni egyet. A dedikálásra kijelölt órát jószerével átdumáltuk mi is, ami abból állt, hogy átkiabáltunk egymáshoz, mert a bódék így csak-csak távol voltak egymástól, unalmunkban. Vásárló, dedikáltató egyikünknél se. Amikor – és a fordulat még az ilyen unalmaska történetelmondásban is aranyat ér – megállt a pultomnál egy jólszituált negyvenes férfi, ígéretesen lapos nejlonzacskóval. Alaposan megnézte a nevemet, kezet nyújtott, bemutatkoztunk, majd kezébe vette az abban az évben aktuális könyvemet, és érdeklődéssel forgatni kezdte. Amaz kettőben, Mészölyben és Eörsiben fönnakadt a szó, látható irigységgel, szemöldöküket barátságtalanul összevonva várták, mi lesz a váratlan látogatás kimenete. Akkor még ifjú szívem nekem is a torkomban dobogott. Nincs rá pénzem, mosolygott rám végül a jólszituált negyvenes, elköltöttem már másokra. Nem adná ezt nekem… csak úgy… Egy pillanatra meginogtam. De csak egy pillanatra. Majd büszke-szép írófejemet kissé félrebillentve csak annyit mondtam: Nem! A fickó, aki ekkorra már nem volt jólszituált negyvenes számomra, sértődötten ejtette vissza az asztalra remekművemet, és büszkén, fölvetett fejjel tovább haladt. Amazok ketten, megkönnyebbülten vettek tudomást a vásárlás meg nem történtéről, a ráncok eltűntek a szemöldökök közül, az arcokon ismét a derű, és ismét a régi bizalom. És ismét az összetartozás bizalma…


 

Pál visszatér

 

Pál a teraszon üldögél, és elhullott barátaira gondol. Ez az elhullott szó, merthogy éppen így gondol hajdani barátaira, elhullottak, valahogy megzavarja nem létező gondolatmenetét. Ha az ember valamire gondol, akkor ugyanis nem menetel, hanem képek jelennek meg a tudatában, esetleg jelenetekké fogalmazódó statikus pillanatok. A rágondolás ülő helyzetben mindig álló. S ez nem tréfabeszéd. Hiszen legjobbjaink is elhulltanak, villan be most neki valahonnan, az átmeneti zavar elmúlik, elméje helyreáll a további emlékezéshez. Lehet válogatni, véli keserűen. Baka István, a sértődős arany-rozsdás-szív, Sziveri János, a kíméletlen szélherceg, Horvát Péter, a szelíd könyvmágus, Mátis Lívia, az irodalom hajótöröttjeinek evezőt nyújtó kiadóvezető, Csiki László, az életbúvár, hazament, Lászlóffy Aladár, kolozsvári manzárdfészkéből Pestre repült árvamadár, Morvay László, a Panca, öröklétnek szánt tűzzománc-kép-rajzaival („a csótányok és a tűzzománcok képesek az elkerülhetetlen atomháború túlélésére…), Mózsi Ferenc, chicagói nagy tornyok között álmodozott arról, hogy él még magyar a lírán, Fodor Ákos, költészetben a legjobb filozófus, filozófiában a legjobb költő (a paradoxon, bármennyire furcsa, talán, mert igaz, erőltetettség nélkülinek tűnik fel Pál tudatában…), Mózes Attila, a kis írások nagymestere, Esterházy Péter, akinek felnézés nélkül át lehetett ívelni a jobb szélre ballal, most meg Szepesi Attila, aki valóban madár volt, valódi és legszebb hangú, röpködött a világ fölött, hullása olyannak tűnt fel Pál előtt, mint amikor gyermekkorában vadgalambot parittyáztak le a bátyjával az ég kúpcserepeiről. A szép, szelíd madárnak vér folyt a fejéből, mire elérte a földet…

Elhullott barátokból épül az élő, gondolja Pál, és elszégyelli magát azon, hogy él. De nem áll meg a régi diavetítő, zakatol tovább az agy, hányja kifelé a képeket. Béládi Miklósét, aki titkos, összeesküvős éjszakákon titkon az édes pancs-borokat szerette, Páskándi Gézáét, aki mindkét zsebében amerikai cigarettát hordott, csak taxival járt és filctollal gyártott képverseket, Száraz Györgyét, aki egymaga betöltötte döngve a Kortárs folyosóját, s a „Fehér Házét” is, amikor raportra rendelték be miattuk, Faludy Györgyét, akinek pokolbéli víg napjai talán élete végéig eltartottak, Gion Nándorét, akinek kispesti lakásában sorvadt el a legszebb virágos katona, Vitéz Györgyét, aki a Missa Agnosticával új világot teremtett az Újvilágban (csak ezt kevesen vették – és veszik azóta sem –  észre)…

Pál bizonyára még hosszan elmerengne a maga múltja és mások hullása fölött, sorolná életét és halottjait, akik mozgolódnak benne ilyen magányos terasz-délelőttökön, ha nem csöngetnének, és nem jelennék meg az ajtóban egy szerény, csöndes beszédű, rövidre nyírott szakállú, tüskehajú emberke, mondhatni, fiatalember, és a novellái sorsa iránt nem érdeklődnék. Pált zavarba hozza a bejelentés nélküli fölbukkanás, gyámoltalan mozdulattal az erkély felé terelgeti a jövevényt, és halványlila gőze sincs arról, kicsoda, micsoda, és milyen kéziratokat fog követelni rajta. A szerény ifjú szerző megáll a teraszajtóban, és megkérdezi Páltól, melyik székre ülhet le a fonott karosszékek közül, melyek a kerek asztalt veszik körül. Pál rámutat az egyikre, és azt mondja, arra ne üljön, mert azon csak ő szok ücsörögni, a többire szabad. A fiatal leül, szemközt azzal a székkel, amelyben majd a házigazda foglal helyet. Az csak áll, ácsorog, és kutakodón nézi őt.

Maga ilyenkor nem vörösbort szokott inni, töri meg a kínos csöndet a vendég. Pált érdekes módon nem lepi meg a kérdés, de, valahogy, nem is esik jól neki. Az régen volt, mondja, akkor még bírta a gyomrom a vörösbort. Ma már nem bírja? A kérdés hangsúlyából nehezen hámozható ki, irónia vagy együttérzés csomagolódott benne. Ma már nem. Ma már a száraz fehér bort preferálom. Jobb szó ennél a preferálásnál nem jut eszébe. A fiatal szerző elvörösödik. Bocsánat, kellett volna hoznom valamit… így, üres kézzel… Hagyja csak, legyint Pál, lomha léptekkel elballag a spájz irányába, majd egy üveg olaszrizlinggel tér vissza. Ez a legjobb fröccshöz, teszi le magyarázólag az asztalra az üveget. De szikvizet nem hoz mellé. Igen, valószínű, motyogja a fiatalember. Bonthatom, kérdezi Pál, és a vendége riadtan bólogat, igen, hát persze, ugyan, miért is ne, bár mi délelőtt soha nem szoktunk alkoholt inni. Ki az a mi, kérdezi gyanakodva Pál. A nemzedékem, mondja önérzetesen a vendég. A nemzedéke. Még sört sem? Még sört sem. Mi hideg fejjel dolgozunk. Én meg szeretem a hideg reggeli söröket, veti oda Pál. Az ifjú szerző megborzong. Éhgyomorra! Fokozza Pál a hatást. A vendég arcára kiül a borzalom. Amikor én fiatal voltam, olyan fiatal, mint maga, és hajnali négykor jöttem haza a Vén Gúnárból, hatkor már jéghideg sört ittam unikummal Jankovics barátommal, a Gépmadár utcában. A fiatal szerző szinte öklendezik, de aztán összekaparódik. Maga rég volt fiatal, mondja tárgyilagosan. Nagyon is régen. Akkor még minden más volt. Az irodalom is. Az irodalmuk… Pál, mint akit áramütés ért, színpadiasan lehanyatlik a székre. Primadonnaállás: félfekvés. A fiatal szerző riadtan ugrik fel, és röppen oda hozzá. Rosszul van, hebegi el a kérdést. Pál nem válaszol, hagyja, hogy a riadt ifjú tartsa a lábát, le ne csússzék a fonott székről. A mesternek baj van a szívével, lihegi a vendég. Pál bólint. Lehet, hogy meg fog halni most, éppen most, kérdezi arcába hajolva. Lehet, hörgi el magát Pál. Az nagyszerű pillanat lenne, kérem, már megbocsásson, lefesteni lehetne, hogy a mestert a karjaim között éri a halál. Mi ketten, a mester meg én. Ja, meg harmadikként a halál. Az fasza lenne, emelkedik fel egyenes ülésbe Pál, de momentán ez még nem aktuális. Inkább jobban vagyok! Üljön vissza szépen a helyére, és várjon még pár évet ezzel a romantikus festői beállítással! A fiatal szerző visszaül a helyére, arcán nem látszik sem zavar, sem szégyen. Legfeljebb némi csalódottság – ez a ziccer kimaradt az életéből. Pedig, már majdnem összejött – egy esemény.

Pál tölt. Isznak. Tisztán a fröccsöt. Miért iszik, ha délelőtt nem szokott, kérdezi az ifjú embert. Tanulom a szakmát, feleli megnyerő természetességgel. És kitől tanulhatnám meg leginkább, mint attól, aki a példaképem. Én a maga példaképe? Hát igen. Régóta. Csak mióta megtudtam, hogy nem írószövetségi tag, és nem is szépírók-szövetségi tag, szóval, azóta, hát kissé, hogy mondjam, kissé nem annyira hangoztatom ezt. Eddig tart körülbelül a bor. Nem zavarom tovább, köhécsel a fiatal író. Egyébként, mit csinált eddig? Se laptop, se papír az asztalon… Ha iszik, akkor maga sem ír? Érdekes! Mi sem! A maga nemzedékéről pedig… Nincsenek ilyen premisszáim, és nincs nemzedékem, szakítja félbe modortalanul Pál a fiatal szerzőt, és akkor írok, amikor eszembe jut valami… vagy az, hogy író vagyok. Persze, egyre ritkábban, teszi hozzá őszintén. Kérdésére válaszolva, beszélgettem. Beszélgetett, értetlenkedik a fiatal író. Hiszen nincsen is itt senki! Úristen… csak nem magában beszél! Itt voltak, mondja Pál, és ha az úr elment, majd visszajönnek.

Nem meri megkérdezni, kik. Én is visszajöhetek valamikor, kérdezi helyette, a novelláimról még nem is beszéltünk. Vissza, mondja Pál, hát persze, vissza, valamikor. Ugyanebben az időben, kérdezi, most már szorongva, hogy látja Pál terasztól egyre távolodó tekintetét. Persze, ugyanebben az időben. És bort hozzak, próbálja meg még visszaédesgetni a messze szökött tekintetet az ifjú tehetség. Hát persze, mondja Pál, száraz vöröset. Száraz vöröset, nyel nagyot az ajtófélfába kapaszkodó vendég, és a gyomra, mester, és a gyomra? Pál tekintete hirtelen tér vissza, belefúródik a fiatal tehetségébe, és szinte szakrális tagolással mondja. Első számú tanítás: a gyomrunk le van szarva!


 

Írjunk bábok helyett bábszínháznak!

 

Ha jól emlékszem, az időszámításunk előtti első évezredből származnak első emlékeink a bábjátékról, illetve a bábjátszásról, meglehetősen ősi műfajnak kell tehát tekintenünk ezt a sokféle utat bejárt, és sokféle úton tévelygő színházi formát. A pálcás báboktól a (a wayangtól például) a népi játékformákon keresztül (vásári bábozás, bábtáncoltatás, betlehemezés) eljutunk az udvari bábszínház megjelenéséhez a reneszánszban, a marionett-technikához és a kesztyűs bábokhoz,  közben félig megfeledkezünk a sokféle forma között a nagyon jelentős, ma is gyakorta használt indonéz gyökerű árnyjátékról, japánban megjelennek a bunraku-bábok, meghatározó szerephez jut a díszes paraván, a bábok egyre szebbek, a műfaj egyre magasabb esztétikai érvényre vergődik. Ha lenne időnk és helyünk, beszélhetnék a Pulchinellák, a Petruskák, Kasparekek vagy a Vitéz Lászlók és Parika Jancsik felbukkanásáról és térnyeréséről. Ahogy arról is, hogyan veszít a bábjáték a jelentőségéből a múlt század első felében, illetve, hogyan veszít el egy fontos befogadó réteget, a felnőtt színházba járót.

De most nem ez a dolgom, most egy bábszínházi fesztiválról gondolok beszélni, amely tegnap, a díjkiosztó ünnepséggel ért véget, és ha emlékezetem nem csal, négy napig tartott. Nem is bábfesztivál volt ez, hanem egyenesen báb-drámaíró verseny, amikor nem elsősorban a produkciók versenyeztek egymással, hanem a drámák szerzői, illetve az ő műveik. Ez az elkülönítés, (báb)dráma és előadás természetesen csak papíron működik, a valóságban komoly gondot jelentett a szakemberekből álló zsűrinek, hogy minek alapján ítélje oda a legjobb drámaírónak kijáró díjat. Az egy (csütörtök) éjszaka elkészített kéziratok, vagy az azokból készült produkciók felől tájékozódva a szöveg működőképességéről.  Mert a két dolog néha köszönőviszonyban sincs egymással – erre láttunk példát a mostani drámaíró-versenyen is. A rendező ugyanis, lévén, hogy ez a dolga, hozzányúl a leírt szöveghez, többnyire meghúzza azt (ezt talán még jobban elviselik a drámaírók, mintha beleírnának a szövegükbe), zenével szakítja meg vagy köti össze az egyes részeket, gegeket tesz oda, ahová a szerző elfelejtett vagy nem tudott, drámai pillanatokat nyes le az előadás koherenciája érdekében… és sorolhatnánk. Ezzel mindösszesen annyit akartam vagy tudtam mondani, hogy a színházban a szerzői szándék bár szent, a szerzői szöveg gyakorlatilag sohasem az. Beleszól alakulásába a rendező és a dramaturg, ők ketten teszik alkalmassá a társulat lehetőségeihez a művet, de beleszólhat alakulásába maga a színjátszó is, ami nem feltétlenül jó mindig, de időnként termékenyen javít, vagy változtat a szerzői szövegen.

Mielőtt túlságosan beleragadnék a szöveg és előadás felületi problémáiba, gyorsan ellépek innen, és azt a gondolatomat osztom meg a szövegemet olvasóval, hogy meglepődtem – valójában nem kellett volna meglepődnöm –, hogy a szervezők kimondottan gyerekeknek szóló darabok megírására biztatták a felkért szerzőket. Ami érthető – abból a szempontból, hogy Magyarországon a bábszínházak szinte kizárólag gyerekek kiszolgálására hivatottak, az ő világukba beleszóláshoz rendezkedtek be – a felnőtteknek játszás az a fehér holló (nálunk, hangsúlyozom!), amelyik a legritkábban sem ül meg a kerítésünkön. Mi több, időnként már a gyerekek (színházi gyerekeken értem a járni, beszélni, beszédet és látványt már érteni tudó kiskorúakat) szintjét sem elégségesnek találván, csecsemőszínházi merényekbe merül. Bábszínházi dramaturg koromban – mert voltam olyan egy időben, két bábszínházat is megjárva – megtapasztaltam ezeket a csecsemőszínházi előadásokat. Tapasztalatom, de lehet, hogy rossz előadásokat láttam gyanakvó (rossz) szemmel, hogy a szanaszét mászkáló (járni még nem tudó, az előttük zajló lebutított produkciót még nem értő, vagy hamar megunó) gyerekek egy idő után ügyet sem vetettek nézőtér és előadótér egymástól elkülönbözésére, hempergőztek, ahova értek, szüleik pedig büszke pillantással követték immár színházba járó gyermekük életképességességeit, ügyet sem vetve, ők sem, a színészek homlokán mind sűrűbben alágörgő verejtékcsöppekre.

Visszatérve a báb-darabíró fesztiválhoz, itt is csak a kisgyerekekre írt daraboknak volt esélyük a díj elragadására, így egyik szerző eleve kiejtette magát, holott jó és használható szöveget írt.

A báb- mint művészet és játszás költséges műfaj. A bábokat hosszas alkotófolyamattal el kell készíteni (amire csak kevés beavatott és hozzáértő szakember képes), díszletelemeket, térformákat kell teremteni. Ilyenre egy ilyen fesztiválnak, pár napos lenge létéből adódóan, nincs lehetősége. A rendezők (szintén kiválasztottak) nem hozott anyagból dolgoznak, hanem meglévő anyagokból rögtönöznek. Így válik a tárgybábozás elsődleges versenyformává, a terítő buggyosra megragadva különféle gyerekekké-emberekké, a lábas anyukává, a tányér a kislányává. De elsősorban mégis a testükkel, arcukkal, gesztusaikkal élőben, kint (a képzelt paraván előtt) játszó bábszínészekre bízatik a szerzői közlendő, néha nyomokban föllelhető cselekmény, nézők felé továbbítása.

A bábszínházba járó néző valójában nem lepődik meg sem a tárgybábozás előtérbe nyomulásán, sem a bábszínészi előrenyomuláson. Hiszen, alig van ma már paravános bábprodukció bábszínházainkban – oh, Kemény Henrik, drága Heni bácsi, oh, Barta Tóni, oh, Pályi János… A bábszínésznek természetes játékformája a teljes testében való megmutatkozás, a teljes láthatóságában lefolytatott játék, és még jó, ha néha báb, vagy bábként használható, annak kinevezhető tárgy vagy tárgyszerűség akad a kezébe. Ez persze megint egy csomó kérdést és dilemmát vet fel, amelyeknek a felvetésére és megoldására nem itt akad dolgom. A negyedik báb-drámaíró fesztivált igen nagy gondossággal és odafigyeléssel rendezte meg a Békéscsabai Napsugár Bábszínház. A bábdarabírók: Pozsgai Zsolt, Sebők Bori és Tóth Réka Ágnes a rendelkezésükre álló rövidke időben kihozták magukból a legtöbbet, amit tudtak, és lehetett. A rendezők, Szenteczki Zita, Szilágyi Bálint és Varsányi Péter invenciózusan dolgoztak, mentették, amit színpadra lehetett a szövegekből, húzták és zenével, gesztusokkal helyettesítették, amit nem tartottak megvalósításra érdemesnek. A zenészek nagy kedvvel zenéltek, a közönség, elsősorban kedvencei produkcióját részesítve ebben a kiváltságban, hol harsogva nevetett, hogy elgyöngülve szipogott. A műszak megbízható profizmussal dolgozott alá a bábozáshoz ritkásan jutó bábszínészeknek, akik jutalomjátéknak tekintve vasárnap délutáni jelenlétüket, egymást túllicitálva alakítottak. A zsűri bölcs döntéseivel természetesen megosztotta a közönséget, az azonban mindenkit meglepett, hogy – ritka pillanata ez közönség és zsűri találkozásának – a zsűri által legjobbnak ítélt előadás megegyezett a közönség által preferált produkcióval. A fogadás elegáns volt és bőségesen ellátta az éheseket étellel-itallal, az elégedetlenkedőket felejtéssel. Valami nekem mégis hiányzott ezen a vasárnap délután. Nem fogalmazom meg pontosan, hogy mi. Talán a föntebb leírtak mögül elődereng. Keresnem kell nekem is, bevallom. S nem vagyok biztos benne, hogy megtalálom.


 

 

Bolond Istók – bolond, aki átírja

 

Jó egy évvel ezelőtt, amikor még nyomokban sem volt jelen az Arany-év a köztudatban, Seregi igazgató azzal a lehetetlen (akkor még nem tudtam, hogy az!) ötlettel állt elő, hogy tegyük színpadra Arany Bolond Istókját. Kérdezte, olvastam-e a jeles alkotó jeles alkotását, mire rezzenéstelen arccal vágtam rá, hogy igen. Persze, nem olvastam. Egy dramaturg mégsem éghet be az igazgatója előtt azzal, hogy valamit nem olvasott a magyar és/vagy világirodalomból! (Azóta számtalan olvasott elmét teszteltem ugyane kérdéssel, olvasta-e a Bolond Istókot. És a számtalan válasz gyakorlatilag ugyanúgy hangzott: olvastam – de régen. Ami természetesen a „nem olvastam” szinonimája volt valahányszor. Olyan emberrel, aki azt mondta volna, olvastam, igen, két ének, és egyik ének se szól gyakorlatilag semmiről, nemigen találkoztam. Egyértelműsítve ezt: magam előtt nem találkoztam Bolond Istók-olvasóval.).

Mivel egy-két évvel ezelőtt volt egy sikerültnek mondható – és a közönség felől jó visszhangokkal lement – Toldi-adaptációm, nem gondoltam, hogy bármiféle gond vagy nehézség fölmerülhet az új színpadi mű megírása során. Olyannyira magával ragadott ez az önteltség – amihez hozzájárult egy tavalyi, ugyancsak sikerült és közönség- és szakmai sikeres (!) Bánk bán-átvezetésem –, hogy nem kapkodtam el a Bolond Istók elolvasását. Volt minden más, előbbre!

Mígnem, karácsony táján az igazgató – talán nem is olyan váratlanul – érdeklődni kezdett az adaptáció állapota felől. A csöndes érdeklődés még lehetőséget ad a haladékra. Írogatok, nyugtattam felületes sértődést színlelve bizalmatlanságán, haladgatok, húzogatok, rakosgatok, kiírok, beírok, kint a bárány, bent a farkas. Mígnem egy idő elteltével megvillant a szemüveg, ennek az adaptációnak január végére készen kell lennie! Csakhogy! Január végére nekem két mesekönyvet kellett leadnom! A királylányok könyvének hiányzó húsz meséjét, és egy új, zalánosított Háry Jánost, mint – a Rettentő görög vitéz mintájára készült – Rettentő magyar vitéz-t. Ráadásul a hónap közepén egy operáción is túlestem…

Bolond Istók tehát januárban még mindig az ismeretlenség homályában bolyong, vagy inkább vesztegel. A hó végi leadásból persze nem lett semmi, de február elején végre elolvastam a nevezett művet. Szó kevés a hatáshoz, amit kiváltott bennem. Gyengébb szív megáll ilyenkor, keményebb alkotó fejszét vág a szomszéd homlokába, szuicid adaptátor hosszan szenvelegve és szenvedve tompa késsel elöli magát.

Mert miről is van szó?

Amint fentebb könnyedén említém, a Bolond Istókban semmiről sincs szó – Aranyon kívül. A szavak zseniális Aranyán, az arany-szavak zseniális költőjén – kívül. Az Első énekben gyakorlatilag nincs jelen a címszereplő. A Második énekben már felnőttként jelenítődik meg Bolond Istók, de olyan általánosságban, ahogyan azt csak egy nagy elbeszélő költemény tudja – és meri – megtenni. Egyrémületben kezdek el utána olvasni a műnek, találok sok okosságot, ízlelem és vizsgálom Arany három alapvető fogalmát, az utánzást, a diszpozíciót és az irányt, kóstolgatom Byron Don Juan című verses regényét (Vatera, 1 db, 1990 Ft.), és mind tanácstalanabb vagyok.

Nem tudója vagy tudósa, de leginkább színpadra alkalmazója kell(ene) lennem a műnek. Jó, ha tudom, és kell is tudnom, hogy milyen mintákat használt a mester két nekirugaszkodással készült művéhez (1850; 1873), mennyi (lehet) a személyes életanyag a második énekben (pl. vándorszínészet); jó, ha élvezem a költő táj- és versbeszéd-szeretetét, de nem elégséges e tudás ahhoz, hogy a színpad felé elvezessem a lassú hömpölygésű, inkább tájleíró-meditatív haladású, mintsem cselekményben jeleskedő elbeszélő költői művet. De hogyan fogjak hozzá?

Minden ilyen munka nyilvánvalóan legnehezebb fázisa a döntésé. Jó döntés fél egészség, fél idő- és energiabefektetés, jó közérzet. A rossz választás következményeiről ne is beszéljünk (végeláthatatlan beszédbe bonyolódnánk!). A Bolond Istók esetében két választásom volt. Vagy írok egy teljesen új művet – de ezt Arannyal mégsem tehetem meg, azon túl, hogy a kritika, a közönség, sőt, a színészgárda is fejemet venné –, vagy megpróbálom olyan dramatikus formák közé erőszakolni a lassúdad elbeszélő formát, amelyeken nem ütnek át az erőszak hullafoltjai. Nyilván az utóbbi mellett kellett döntenem.

Döntésemben megerősített, hogy a Toldi-adaptációmban legalább harminc százalék olyan felező tizenkettes található, amelyet én írtam Arany helyett, hogy a színpad felé fordítsam a művet, mégse vette észre senki. Ahogy azt sem, hogy a Bánk bán szövegkönyvének legkevesebb hetven százalékát átírtam (a többit kihúztam). Az értő kritikusok megveregették a buksimat, és arról értekeztek, milyen ügyesen „leporoltam” a Katona-szöveget, holott a blank-versben haladó megszólalások jórészt csak tartalmában volt azonosak a Katonáéival.

Első munkafázis (döntés) a húzás. Ez a legfájdalmasabb része az adaptációnak. Arany az elbeszélő költeményeiben élte ki hibátlan verstechnikájának minden csodára képes vívmányát, amit eltanult, és amit (tovább)tanítani szánt. Egyúttal hátborzongatóan szép tájleírásokkal gyönyörködtette és andalította, altatta el olvasóit. Esetünkben ehhez még önreflexív mozzanatok is csatlakoznak, a zárkózott költő meglepően kitárulkozó, amikor a lelke úgy kívánja, vagy a mű szerkezete megengedi. (Cselekményről változatlanul ne beszéljünk!) Az ezektől „megszabadított” szöveg már alkalmasabbnak tetszik ahhoz, hogy dramatikus megformáltságúvá tegyük.

Második munkafázis (döntés) a párbeszédek kialakítása. Itt kétféle módszert kell kevernem. Egyrészt kiemelem a mű kevés verbális megszólalását, és azok köré cselekményt próbálok rendelni. Másrészt, minden olyan leírást, amit megszólalás-formává lehet alakítani, átalakítok, igyekezvén megtartani a versformát és beszédritmikát ezekben is.

Harmadik munkafázis (döntés) a narráció és a párbeszédek összeillesztése, ügyelve, hogy az aranyi irónia-önirónia, illetve (nyelvi) humor ne vesszen el, sőt, ezek együttesében ragyogjon fel. 

Az eredmény csöppet sem megnyugtató, de a hónap elteltével elkészült a mű. Az elbeszélőt nem csak hogy nem sikerült kiiktatnom a színpadi változatból, de főszereplővé kell avatnom. A rendezőt és díszlettervezőt kreativitása maximumára kényszerítem azzal, hogy mindenféle színháztechnikai, sőt, bábszínháztechnikai eszközt kell alkalmaznia az élvezhetőség és befogadhatóság, de leginkább színházszerűség érdekében. De ez már nem az én problémám. Az én problémám az, hogy készítem a szerep-listát a Nemzeti Színháznak, ahová az Egri csillagokat kell színpadra alkalmaznom. Nos, ez esetben van cselekmény, mondhatni, dögivel. Különös próba lesz ez számomra. Cselekmény-irtással még nem volt dolgom, mióta a színpadok világában élek…


Főoldal

2017. július 17.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Elhunyt Kántor LajosArany 200 - pályázatNemsokára FISZ-táborMa kezdődik a Gyulai Várszínház 54. évada
Versek
Tóbiás Krisztián verseCsontos Márta verseiPataki Tamás verseiAntal Balázs versei
Prózák
Andrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: HasításTérey János: Árkádiában ősszel
Kritikák
Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezeteAlkalmi inga
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA