Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Benedek Szabolcs ajánlata.
Benedek Szabolcs
Mici, a pú
Általában nem szoktam újraolvasni. Kétségkívül nem csak rám férne, de jól is esne. Amikor a polc előtt állva végigmérem egy réges-rég olvasott regény gerincét, a kezembe veszem a könyvet, belelapozok, és egyszeriben megragadnak a múltból jól ismert, mégis újonnan lenyűgöző mondatok. Olyankor elhatározom, hogy újra fogom olvasni, majd, egyszer, amikor éppen nincs más, amikor nem érkezik a következő beborító könyvhalom. Egyelőre még nem érkezett el ez a pillanat, nem is tudom, miben reménykedjem inkább: abban, hogy elérkezzen, vagy abban, hogy inkább ne.
Szégyen, nem szégyen, nem tudom, viszont tény, hogy egyetlen olyan könyv van, amit többször, konkrétan számtalanszor újraolvastam. Legutóbb akkor, amikor a lányaimnak olvastam föl. Azelőtt meg akkor, amikor több mint húsz évvel ezelőtt az eredeti angol változaton mentem végig, nem kis részben a kilencvenes évek elején a Kortárs folyóiratban lezajlott polémia hatására. Gyerekkoromból viszont olyan nyárra is emlékszem, amikor szüntelenül ezt a könyvet olvastam. Amint a végére értem, kezdtem elölről. Közben csokoládét majszolgattam. Gyerekkori példányom lapjain ma is ott vannak csokis ujjaim lenyomatai.
Talán furcsa, hogy egy középiskolásoknak – vagy akár náluk idősebbeknek – szóló könyvajánlóhoz pont a Micimackóval hozakodom elő. (Egészen pontosan két könyvről van szó: a Micimackó jelent meg előbb, 1926-ban, majd a siker hatására rá két évvel a Micimackó kuckója. Ezeket manapság szerte a világban egy kötetben szokták kiadni. Valamikor a kilencvenes években az egyik bank ügyfeleinek ajándékba adott egy olyan könyvecskét, amely csak az eredeti, első kötetet tartalmazta.) De mert a szerkesztőktől kapott kérdésnek része volt az is, hogy melyik az a mű, amelyik hatást gyakorolt az indulásomra, egész biztosan mondhatom, hogy mivel a Micimackó az a könyv, amelyet eddigi életemben a legtöbbször olvastam el, már pusztán ebből a tényből adódóan is megkerülhetetlen módon formálta olvasási és talán írói attitűdjeimet.
Máig él bennem az emlék, hogy szerettem olvasni. Mármint külön ezt a könyvet is. Föltehetően azért olvastam számtalanszor el.
A világért se akarom föleleveníteni a magyar fordítás körül lezajlott, illetve időnként újra meg újra föllobbanó vitát. Persze hogy a mi Micimackónk más, mint Milne Winnie-the-Pooh-ja. Hozzáteszem: valamilyen mértékben minden lefordított mű más, mint az eredeti, ugyanakkor az is igaz, hogy Karinthy nagyban hozzáadott Milne szövegéhez az ő zsenijéből. Az angol eredetiből hiányoznak az olyan jellegzetesen karinthys, mára már a közbeszédbe is átment fordulatok, mint a trotechnikus, aki mindig Elek, a hull a hó és hózik, a núbiai táncosnőket megelevenítő hasonlat, vagy éppen Micimackó belső monológja Nyuszi háza előtt, miszerint ha valaki azt mondja belülről, hogy nincs otthon senki, akkor mégis csak kell valakinek otthon lennie, elvégre senki nem mondhatja azt, hogy senki. Cserébe a magyar változatból nem derül ki (miért is derülne?), hogy Winnie-the-Pooh-t azért hívják így, mert miután az első fejezetben sokáig léggömbözött, hosszú időre fölfelé nyúlva maradtak a karjai, és ha egy légy szállt az orrára, nem tudta elhessegetni, hanem ehelyett fújt egy nagyot, hogy pú...
Ma már azt is tudjuk, hogy a nyersfordítást Karinthy nővére, Emília készítette, akit a családban mindenki Miciként ismert. Ezért kapta a főhős a magyarban ezt a nevet. Amivel nincs semmi baj, minden magyar gyerek (és felnőtt) így ismeri. (Mondjuk, a szereplők magyar nevei közül én speciel a Róbert Gidával mindmáig nem tudtam megbarátkozni.)
A vita tehát nem akörül szokott forogni (amikor épp), hogy mennyiben tér el Milne Winnie-the-Pooh-ja Karinthy Micimackójától. Az eredeti szöveg nyelvben és olykor ötletességben is puritánabb, ellenben a főhős medve nem annyira bugyuta, és jobban érvényesíthetők a meseregényre Benjamin Hoffnak a Taót bemutató tézisei (a hozzám hasonló idősebbek talán még emlékeznek nevezett szerző Micimackó és a Taó, illetve Malacka és a Taó című, ugyancsak a kilencvenes években megjelent műveire). A kérdés nagyjából az, hogy megtehette-e Karinthy, hogy az eredeti szöveget átírja, és ha igen, jól tette-e. (A vita első fellángolása óta a magyar kiadás impresszumában Karinthy már nem csak fordítóként, hanem átdolgozóként is szerepel.) Nincs eldöntött, általános válasz, talán nem is létezik. Én se kívánok most igazságot tenni. Nem is bírnék. Viszont most, hogy arra biztatom e sorok olvasóit, hogy vegyék (újra) a kezükbe a Micimackót, olvassák el, és ha van kedvük, mindenféle ítélkezés nélkül vessék össze a Winnie-the-Pooh-val (érdekes és szórakoztató szellemi játék, kultúrtörténeti adalék), meg kell ígérnem, hogy én is előveszem a csokifoltos példányomat. Igyekszem betartani az ígéretem. Elvégre gyerekkoromból élénken emlékszem rá, hogy Micimackót olvasni jó. Ez a csacsi, öreg medve (silly old bear) sokkal szerethetőbb és elevenebb figura, mint amilyennek a Disney-rajzfilmek mutatják.
