Prózák

 

 T__th_Krisztina_m__retezett.jpg

 

Tóth Krisztina

 

A csizma öltöztet*

 

A pszichiáter azért pillantott lopva az órájára, mert ötre oda kellett érnie a város mások végébe, az anyjához. Négy óra után általában kezdett feltorlódni a kocsisor a körúton, a hídon pedig ilyenkor beállt a dugó. A korábbi években péntek volt a rendszeres látogatási nap, de a hét végi csúcsforgalom miatt annyiszor elkésett, és olyan sokszor kellett végighallgatnia, hogy az anyja ilyenkor mit él át, hogy végül áttették a heti látogatási napot csütörtökre. Dr. Kirschner minden csütörtökön ötkor csöngetett a mamánál, és a szemét forgatva várta, hogy az öregasszony végre ajtót nyisson. Amikor hosszas matatás, szitkozódás után az összes zár és heveder kinyílt és beléphetett, nagy sóhajtással engedte le az ebédlőasztalra mindazt, amit az anyja telefonon megrendelt.

            A mama egyenként ellenőrizte a becsomagolt sajtokat, figyelmesen kihajtogatva a papírt, beleszagolva az áruba, szemrevételezte felvágottakat és a tej szavatossági idejét. Csak egyféle tejet volt hajlandó meginni, a többiről azt állította, hogy mesterségesen állítják elő mindenféle porokból, vegyipari módszerekkel. Látott a tévében egy elrettentő kisfilmet az élelmiszeripar machinációiról, és azóta csak ezt az egy fajta tejet volt hajlandó elfogyasztani. Az sohasem derült ki, hogy a francia cégnek, amelyik felvásárolta a nagy múltú magyar vállalatot, miért szavazott több bizalmat tejipari versenytársainál, mindenestre alapszabállyá tette, hogy kizárólag azt az egy márkát lehet megvásárolni.

Dr. Kirschner nagy üggyel-bajjal kiügyeskedte magát a liftből. Mindkét karja tele volt, a könyökével lökte ki folyosóajtót, aztán lepakolta a földre a papírszatyrokat. Felesleges volt ennyi mindent hoznia, az anyja az utóbbi időben szinte csak mandarint evett. Annak is főleg a belsejét szopogatta, a megcsócsált maradékok kistányérokon száradtak szanaszét a lakásban. A fia a tömött papírzacskókkal inkább csak a saját lelkiismeretét akarta nyugtatni, elhitetni magával, hogy ő igenis mindent megtesz a mamáért.

            Dr. Kirschner nem szerette az anyját.

Ránézett a mobiljára, két perc volt hátra ötig. Háromszor, röviden megnyomta a csengőt. Volt kulcsa, de a rituálé szerint mindig három rövid csengetéssel jelezte, ha megérkezett. A mama ilyenkor elnyújtott hangon kikiabált, hogy igeeen, aztán megkérdezte, hogy te vagy-e az, kisfiam.

            Húsz éve minden héten elhangzott a kérdés, amire Dr. Kirschner mindig azt felelte, hogy én, ki lenne más, mama, aztán várt a csoszogásra, hosszadalmas zárnyitogatásra.

            A mama nem válaszolt. Biztos elaludt, gondolta Dr. Kirschner, mert az anyja az utóbbi időben nap közben is sokat bóbiskolt. Valahányszor csak bekapcsolta a tévét, mindig elbólintott, és kiejtette a távirányítót a kezéből. Dr. Kirschnernek össze kellett ragasztania szigetelőszalaggal, mert időnként az elem is kicsusszant belőle, és miután egyszer egy döbbent páciens füle hallatára üvöltve magyarázta mamának rendelési szünetben a gangról, hogy melyik a pozitív és a negatív oldal, úgy döntött, inkább körbetekeri ragasztószalaggal az egész távirányítót.

            Miután a sokadik csengetésre sem jött válasz, előkereste a saját kulcscsomóját és benyitott. A lakásban csend volt. Nem szólt a tévé, csak az elektromos masszírozó fotel halk zúgását lehetett hallani. A fotelt Dr. Kirschner egy hónappal ezelőtt vásárolta egy internetes akció keretében. A műszaki leírás mellett egy rövid tájékoztatófüzetet is talált a dobozban, amely szerint a masszázsfotel serkenti vérkeringést, stimulálja a pangó vénákat, és egészében véve kedvezően hat a közérzetre.

            A mama közérzetén ez az új bútordarab csak javíthatott. Nem úgy panaszkodott már, rutinból, ahogyan régen tette, nem csak a szokásos litánia hangzott el érzéketlen eladókról, hangoskodó, proli szomszédokról, nyegle és pénzéhes orvosokról. Ezeket az ismétlődő sérelmeket a fia már megszokta, szinte oda se figyelt rájuk, rutinból válaszolgatott. Az utóbbi időben viszont Dr. Kircnnert anyja valahogy csendesebbé vált, és olyasmiket emlegetett kislányos hangon, amik nem szerepeltek a korábbi panasz-repertoárban. Azt állította, hogy a lépcsőházban lakó gyerekek beosonnak hozzá a lakásba, és elemelnek ezt-azt, kieszik például a csokoládét a konyhaszekrényből. Még akkor is, ha külön dobozba, hátra dugja, a rizs mögé. Hogy éjszaka lemásznak az ő erkélyére és bekiabálnak az ablakon, utána pedig már lehetetlen visszaaludnia. Dr. Kirchnher figyelmesen, félig-meddig szakmai szemmel hallgatta az újfajta, meglepő sérelmeket, és magában nyugtázta, hogy az anyja történetei a demencia első jeleiről tanúskodnak. A mamát egyébként világ életében idegesítették a gyerekek, bár azt a fia minden látogatásakor felemlegette, hogy az unokák milyen ritkán jönnek hozzá. Ha nagy néha, sátoros ünnepeken mégiscsak megjelentek szépen felöltöztetve, már előre megfegyelmezve és kioktatva, állandóan a nyomukban totyogott és aggodalmaskodott, hogy leverik a kétszázezer forintos herendi állólámpát, amihez- ezt minden alkalommal elmesélte- külön kellett ernyőt csináltatna, vagy attól rettegett, hogy a gyerekek játék közben kihajolnak a nappali ablakán és egyszerűen kizuhannak az emeletről. Az erkélyre eleve nem mehettek ki, azt ilyenkor egy magasan az ajtókeretre rögzített biztonsági lánccal lezárta. Dr. Kisrchner maga is ebben a lakásban nőtt fel, és bár erre számtalan alkalma adódott volna, soha nem zuhant ki se a nappali, se a konyha ablakán, igaz, akkor még más idők jártak, és a gyerekek is kevésbé voltak elvetemültek, mint ezek a mostaniak.

            Dr. Kirschner anyja a masszázsfotelban feküdt vértelen arccal, csukott szemmel.

Az fia ránézett, és azonnal, még mielőtt közelebb lépett volna, tudta, hogy halott. A nyak-és vállmasszírozó program miatt feje ide oda rázkódott, mintha még most is hevesen csóválná, mintha csak vitatkozna, hogy nem-nem, kisfiam, egyáltalán nincs igazad. De Dr. Kirschnernek ezúttal megfellebbezhetetlenül igaza volt. Közelebb

lépett, megfogta az anyja csuklóját, és megbizonyosodott róla, hogy nincs pulzusa.

Megkereste a kikapcsoló gombot és leállította a masszázsprogramot. Ahogy közelebb hajolt, zoknis lábával hirtelen belelépett valami puha, nedves dologba. Egy gerezd mandarint taposott szét a perzsaszőnyegen, fel is ragadt a zoknija talpára. Bassza meg - fakadt ki hangosan, mint aki egyszerre két csapás is ért, aztán megtámaszkodott a fotel karfájában. Mandarintól nedves ujjaival óvatosan hozzáért a mama arcához, mintha egy sose látott, kiszámíthatatlan tereptárggyal ismerkedne. Az arc még langyos volt.

            Dr. Kirschner leereszkedett a kanapéra. Kétoldalt virágos díszpárnák álltak, ahogy már időtlen idők óta. Gyerekkorából ismerte ezeket a gobelinbetétes, kerek párnákat. Utálkozva futott át rajta az emlék, hogy valahányszor csak le akart feküdni egy kicsit nappal a kanapéra, minden alkalommal megcsapta az anyja hajának átható szaga. Ha ilyenkor az anyja áthaladt a szobán, mindig rászólt, hogy ne fetrengjen, aludni éjszaka kell, inkább csináljon valami hasznosat. Az a tény viszont, hogy a párnákból az anyja hajlakkjának és bőrének jellegzetes szaga áradt, azt bizonyította, hogy időnkén az anyja is lepihent a nappaliban, ha ő nem volt otthon. Nyilván azóta, hogy öregedett, ezt sokkal többször megtette. A párnák elpiszkolódtak és megkoptak, a hímzés több helyen foszladozott. Középen, a két régi párnától szimmetrikus távolságra állt egy rikítóan új is, amelyet ráfényképezett pipacsok díszítettek. Dr. Kirschner arra gondolt, az anyja ezt a közeli kínai boltban vásárolhatta, a kirakatban látott valami ehhez hasonlót.

Jó lett volna azt gondolni, hogy az anyja most is csak alszik, és ez az egész, ami most zajlik, puszta tévedés, rémálom, aminek mindjárt vége, és hamarosan elmagyarázhatja a nyűgösen ébredező öregasszonynak, mit hova pakolt a hűtőben, aztán folyhat tovább. a nap a szokott mederben. Bámult maga elé, és próbált megbékélni egy esetleges második verzióval is. Felállt, újból megérintette a testet, végigsimított az alkarján. Itt mintha árnyalatnyival hűvösebb lett volna a bőre.

 Felhívta a mentőket, bemutatkozott és bediktálta az elhunyt nevét, címét. Amíg az orvost és a hullaszállítókat várta, igyekezett magában elköszönni az anyjától. Bár nem volt hívő, eszébe jutott, hogy ha létezik lélek, akkor még itt kell tartózkodnia a szobában, ezért legalább gondolatban megpróbálta megszólítani ezt az itt időző szubsztanciát, még utoljára kapcsolatba lépni vele. Ám amikor a kövér, sápadt testre nézett, hirtelen az a kényelmetlen érzése támadt, hogy az asszony most is helyteleníti a viselkedését. Töprengett, mi volna hát a mama szerint is megfelelő lépés ebben az idétlen átmenetben, ami még nem a hivatalos gyász. Sose érezte jól magát kettesben az anyjával, most aztán pláne nem. A családtagok! – villant fel benne. Ez az! Fel kell hívnia a családtagokat, és közölni velük, hogy meghalt a mama. Először is a gyerekeit, végtére is az ő nagyanyjukról van szó, még ha ritkán látták is Pálma mamát.

            Először beütötte a fia számát, de csak Vilmos üzenetrögzítőjével tudott beszélni. Utána Emmácskát hívta, de ott is a rögzítő válaszolt Aztán eszébe jutott, hogy hát persze, hiszen tanítás van, hogy is vennék fel a telefont óra közben.

            Megint a fotelhez lépett, mert ideje volt ráhangolódnia a gondolatra, hogy a holttestet hamarosan elviszik. Erről eszébe jutott, hogy az anyját valószínűleg abban a ruhában temetik majd el, amit most visel, ha pedig ezt nem akarja, akkor neki kell átöltöztetni. A gondolat zavarba visszarettentette, úgyhogy úgy döntött, a világoskék pulóver és az otthoni pamutnadrág tökéletesen megfelel a célnak: legfeljebb egy cipőt húz a lábára.

            Kiment az előszobába, vizsgálgatni kezdte a sorba rakott cipőket. Ahogy lehajolt, rádöbbent, hogy most már nyugodtan visszavehetné a sajátját, hiszen senki nem fog rászólni, hogy hogy tudja-e, mennyibe kerül a perzsa tisztíttatása. A mandarinos zoknival viszont nem akart a cipőbe lépni, inkább lehúzta és begyűrte a zsebébe.

            Az anyja cipői rémesen néztek ki. Mivel az utolsó években óriásira dagadt a bütyke, egy ismerős cipész rendre felvágta neki a lábbeliket a kritikus helyen. A bütyöknél az összes félcipőn szétnyílt a bőr, mint valami seb, és ettől a lábbelik viseltesnek tűntek. Dr. Kirschner egyiket se találta alkalomhoz illőnek, ezért hátrament a kisszobába, hogy keressen valami mást a gardróbszekrényben.

            A szokásos látogatások alkalmával soha nem jött ide be, idegenkedett ettől a helyiségtől, pedig annak idején a gyerekkora éveit itt élte le. Azóta az anyja szinte mindent átalakított, az egykori gyerekszobára csak a bátyja régi mackója emlékeztetetett.

            Dr. Kirschner ránézett a mackóra, aki semmit sem öregedett, ült az ágyon és bámult borostyánszínű üvegszemeivel.

Keresek egy cipőt, mondta ki hangosan Dr. Kirschner a mackónak, valami kevésbé rondát. Ahogy kinyitotta a szekrényajtót, a sötétből fülledt levegő áradt ki, naftalin és nem egészen tiszta ruhák állott szagegyvelege. A cipők az alsó polcon hevertek, négykézláb kellett kotorászni. Egymás után húzta elő a különféle szandálokat, félcipőket, amelyek még a bütyök előtti időszakból származtak, ezért nem voltak szétszabdalva. Egy bokacsizma mellett döntött, és közben óhatatlanul is felidéződött benne a volt felesége mondata, aki valahányszor csak hazaállított valami új, méregdrága csizmával, azt mondogatta, hogy a csizma öltöztet, mintha ezzel vásárlással tulajdonképpen előre megspórolta volna az összes többi, szezonális ruhadarabot.

Odatérdelt a halott elé, és kézbe vette eldeformálódott, harisnyás jobb lábát. Éppen a csizma felhúzásával bajlódott, amikor megszólalt a mobilja. Leült az a kanapéra, és megnézte, ki az. Andrea száma volt kiírva, úgyhogy leeresztette a csizma másik felét a szőnyegre és felvette a telefont.

-          Miért kerested Vilmost? – szólt bele élesen a nő a telefonba.

-          Meghalt az anyám.

A volt felesége azt felelte, nagyon sajnálja, de a hangja ugyanolyan hideg és számonkérő maradt, mintha az ebédbefizetésről társalognának. A mondat végén nem vitte le a hangsúlyt, mint aki még számít egy második, fontosabb közlésre is, amit majd félbeszakíthat. Azt mondta, Vilmos éppen bent van az asztmarendelésen, kint hagyta a folyosón a mobilját, amíg bement fújni. Állítólag többször is mondta, hogy ma rendelésre jönnek. Biztos elfelejtetted - tette hozzá. A kedves mamáról több szava nem volt. Megígérte, hogy délután, ha Emma is hazaért az iskolából, elmondja majd a gyerekeknek a rossz hírt.

Nem lehetne most rögtön?- kérdezte Dr. Kirschner, miközben az nézte, hogy a fél csizma milyen idétlenül, kicsavarodva áll az anyja lábán, üresen meredő orral. Hülye ötlet volt, talán elég lenne egy félcipő, töprengett, miközben továbbra hallgatta Andreát, és a gyerekrendelő a háttérből beszűrődő zajait, a folyosó moraját, az ajtók csukódását.

- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat- jelentette ki Andrea ingerülten. Andreának soha, semmilyen pillanat nem volt megfelelő, de hát az ember nem dönthet szabadon róla, hogy mikor hal meg az anyja. Dr. Kirschner azzal érvelt, hogy a gyerekek talán személyesen is elbúcsúzhatnának a nagyitól, de a volt felesége ezt beteges, perverz ötletnek nevezte, és lerakta a telefont.

Dr. Kirschner nekilátott a bal csizmának, de ahogy az előző, ez is elakadt félúton, és a dagadt boka kanyarját sehogy nem lehetett vele bevenni. Közben megszólalt a kaputelefon.

Az ajtóban az orvos állt, mögötte két fiatal, köpenyes hullaszállító. A fiatalemberek olyan szerényen toporogtak a folyosón, mint akik vendégségbe érkeztek, és mindjárt megkérdezik, levegyék-e a cipőjüket. Dr. Kirschner beengedte az orvost és igazolta magát, aztán a fotelben heverő anyjára mutatott. Az orvos kinyitotta a táskáját, és közben megkérdezte, kollegával van-e dolga.

-  Nem egészen, válaszolta Dr. Kirschner, - pszichiáter vagyok.

Az orvos a mama fölé hajolt, és közben véletlenül rátenyerelt a karfán a fotel iránytó gombjára, amitől a félbemaradt masszázsprogram beindult, és a holttest újra ingatni kezdte a fejét, hogy nem-nem, mintha tiltakozna a végső vizsgálat ellen, és azt igyekezne közölni, a halál beállta még nem állapítható meg, ez az egész puszta félreértés.

            Elnézést - szabadkozott Dr. Kirschner, és leállította a masszázsprogramot. Az orvos kitöltött valami lapot, ezt alá kellett írnia, aztán kitöltött egy másik papírt is, végül egy harmadik igazolást arról, hogy az előző kettőt átadta.

            Elrakta a fonendoszkópot, részvétét fejezte ki, aztán megkérdezte, hol találja a mosdót. Kezet mosott, körbepillantott, érdeklődött, hogy hol találja odalent a kapunyitót. Közben a félénk fiatalemberek beléptek, és a hóna alatt megragadták a mamát, aztán felfektették a hordágyra. Dr. Kirschner kihátrált a konyhába. Egyrészt nem akarta látni, amit véletlenül már így is megpillantott, hogy anyja szája kinyílik, ahogy a testet előrebillentik, másrészt a bútorokkal telezsúfolt nappaliban kevés volt a hely ahhoz, hogy a hordággyal forgolódjanak.

            Szöszmötöltek még odabent a nejlonzsákkal, aztán az egyik fiatalember beszólt a konyhába:

-          Kiszedjük a papírt?

Dr. Kirschner először azt hitte, hogy a frissen kiállított okmányok valahogy bekerültek a mama alá, de belépve látta, nem erről van szó. A hullaszállítók a csizmáról beszéltek. A kivikszelt, gondosan eltett bokacsizmák orrában gombócba gyűrt újságlapok rejtőztek, amelyeket ők kiszedtek és a kanapéra hajítottak, mielőtt kifordultak volna a folyosóra a testtel. A csizma tehát mégiscsak felkerült valahogy a mama lábára. Az összegyűrt lapok ott maradtak, Dr. Kirschner anyja pedig fejjel kifelé távozott, mint akinek köszöni, végképp elege lett a világ híreiből.

 

⃰Részlet A majom szeme című regényből

Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.


Főoldal

2018. november 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Fekete Vince könyvbemutatója BékéscsabánElhunyt Zudor JánosAz MMA ösztöndíjasainak találkozója a Pesti VigadóbanÁtadták az Arany János- és a Gérecz Attila-díjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Grecsó Krisztián: VattacukorHalmai Tamás verseiCsillag Tamás verseiBertók László versei
Prózák
Tóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novellái
Kritikák
Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről Századfordulós akcióregényTörténetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájban
Esszék, tanulmányok
Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történet
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA