Miklya Anna
Eső
(regényrészlet)
Elindulok a Bajcsy-Zsilinszky utcán felfelé. Nehezen sétálok már, de nem szerettem volna biciklivel jönni. Majd holnap. Most egy kicsit élvezem, hogy itthon vagyok D-ben.
A járda különálló, pöttyös vagy négyzetrácsos, itt-ott töredezett betonlapokból áll. Olyan vastagok, hogy néhány centire kiemelkednek a földből, és az oldalukon megtelepedett a moha. Amikor nedves a levegő, mint például most, jellegzetes illatuk van. Néhol, ahol teljesen összetörtek, élére fordított téglákkal pótolták őket. Ezeken a helyeken vigyázni kell a szintkülönbség miatt. Nekem már oda sem kell néznem, pontosan tudom, hol toldottak be, hol kell óvatosabban lépni.
Ha csak felületesen végignézek az utcán, pont olyan, mint a legutóbbi látogatásomkor, mint egy éve, vagy mint gyerekkoromban. Ez persze egyáltalán nem igaz. Akárcsak a körülötte levő világ, D. is folyamatosan változik, csak jóval lassabban. Nehéz észrevenni, de ez az egyik, amit nagyon szeretek D-ben. Nem engedi, hogy elkalandozzon a figyelmem.
A Bajcsy-Zsilinszky utca egy helyen elkanyarodik, ezért nem látok fel a Rákóczi utcáig. A járdák mellett mindkét oldalon öreg akácok állnak, a törzsük vastag és barázdált. Nagyon idősek lehetnek, de nem nőttek túl nagyra, mert minden évben kétszer csonkításszerűen egyformára metszik őket. Ennek ellenére hoznak virágot, csak a fiatal ágak nőnek furcsán, kissé lefelé, hogy elkerüljék a metszőollót. Ezek a fák sövényként funkcionálnak, és D. gondoskodik róla, hogy csak a feladatukat lássák el, semmi többet. Az egész fasor pontosan két méter magas, egy centivel se több. Ha engednék, hogy túlnőjenek a megengedett magasságon, azok a gazdák, akik traktorral vagy kombájnnal jönnek be a faluba, nem tudnának tájékozódni. Így is történt már súlyos baleset, bár nem a fák voltak a hibásak, hanem a szilvapálinka.
A Bajcsy-Zsilinszky utca és a Rákóczi utca sarkán van egy kis virágos, Balogh néni üzlete. Belesek a félig nyitott ajtón, de nem látom a nénit. Valószínűleg az alkalmazottja, Kerekes Ila van bent. Vele nem akarok beszélni, mert pletykás, modortalan, ostoba, és a falu kurvája. Nagyon szép csokrokat csinál, de nem szeretek ránézni sem. Biztos vagyok benne, hogy az apám is volt nála, pedig a lány még nagyon fiatal volt, alig töltötte be a tizenhetet. Már megvolt a híre, és egyszer-kétszer érezni is véltem apám kabátján a virágbolt nehéz páfrányillatát. Kerekes Ila mindig úgy mosolygott rám, mintha beavatott lenne, vagy a család tagja. Nem haragszom rá, csak undorodok tőle.
A Rákóczi utcán szélesebb a járda, és jobb állapotban van. A központi részen, a mozi, öregotthon, kultúrház, polgármesteri hivatal és a boltok által határolt területen fel is újították. Újraaszfaltozták az egészet, bár érezhetően nem ástak új alapot, egy kicsit hepehupás lett. A túloldalon van a könyvtár, a park a világháborús emlékművel és a parkot szegélyező három templom. A katolikus a legnagyobb, de a református és az evangélikus is elég szép. Az evangélikus parókia és a régi, változatlan formában működő Otthon vendéglő között nyílt egy új pékség. Eszek valami édeset, döntöm el, utána pedig bemegyek anyámhoz és Elek Lacihoz az irodába.
Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Kiver a víz, és remegni kezdenek a kezeim. A legutóbbi laboreredményeim szerint kicsit magas a cukrom; a védőnő figyelmeztetett is, hogy figyeljek oda arra, mit eszem, és mindig tartsak magamnál egy kis kekszet vagy csokoládét, ha hirtelen leesne a vércukorszintem. Most éppen nincs nálam egyik sem, de pár lépés, és a pékségben vagyok. Nagyon nehéz megtenni ezt a kis utat. A szívem össze-vissza ver, a táskám olyan súlyos, mintha kövekkel lenne megtömve. Három lépcső vezet az ajtóig. Egyenként, óvatosan lépkedek feljebb, míg végül elérek a tetejéig. Az ajtó kilincse hideg, megnyugtató. Odabent friss kenyérillat van, és fojtogató meleg. Kapkodva lecsavarom a kendőt a nyakamból, és körülnézek, hova is ülhetnék le. A kirakatnál három bárszék, hátrébb egy pult. A magasított székekre nem merek felkapaszkodni, mert félek, hogy elvágódnék velük. A falhoz lépek, a táskát és a kendőt a földre csúsztatom. Megvetem a hátam, hallom, hogy zihálva veszem a levegőt. Nem szeretek jelenetet rendezni, de most olyan rosszul vagyok, hogy nincs más választásom. Egy kicsit szégyellem magam.
Segíthetek? - kérdi egy ijedt hang a pult mögül. Lehunyt szemmel bólintok. Hamarosan érzem, hogy valaki ügyetlenül egy székre próbál ültetni. Leroskadok rá, és kinyitom a szemem. Egy férfi arca van közvetlenül az orrom előtt. Önkéntelenül visszahőkölök, erre ő is tesz egy lépést hátrafelé. Egy darabig csak bámul rám, aztán felcsillan a szeme.
Te a Csillag Diána vagy, mondja látható örömmel, és megpaskolja a kezem. A tenyere meleg. Bólintok, és nyelek egyet. A torkom teljesen kiszáradt, alig tudok megszólalni. Szia Pali, mondom. Mednyánszky Palival együtt jártam általános iskolába hatodikig, amíg ő vissza nem bukott egyet az irodalom miatt. Nem hallottam róla sokat, mert nem érdekelt, mi van vele. Mindig is szótlan, kicsit málé fiú volt.
Hoz magának is egy széket, és leül velem szemben. Tiszta, szinte ropogósra vasalt fehér kötény van rajta, és kis fehér sapka. A kezei nagyon tiszták, a körmei rövidre vannak vágva, és az egész lénye olyan, mintha épp most szállt volna ki egy fürdőkádból. Én teljesen leizzadtam, a hajam csapzottan tapad a homlokomhoz. Esztelen, de erős félelem fog el, hogy esetleg büdös is vagyok. Nem tudok másra gondolni. Pali láthatóan zavarban van, fehér vászonnadrágját simogatja, és lesüti a szemét. Ha jól emlékszem, annak idején szerelmes volt belém, de ez már olyan régi történet. Az biztos, hogy mindig, amikor találkozunk, jó hangosan előre köszön. Sosem gondolkoztam el eddig Mednyánszky Pali érzésein.
Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, de ebben a nagy testben... - folytatja. Felkapom a fejem. Látja rajtam, hogy valami rosszat mondott, de nem tudja, hogy mit. Mielőtt újra belekezdene, élesen megszólalok.
Terhes vagyok, Pali. Terhes.
Igen, azt látom, mondja zavartan, majd elhallgat. Hosszas csend következik.
Egyébként hogy vagy? - teszi hozzá. Sóhajtok.
Rosszul, válaszolom. Olyan ingerült vagyok, hogy legszívesebben két pofont kevernék le neki. Egyet azért, mert lekövérezett. Igaza volt, de akkor is rosszulesett a dolog. A másikat meg azért kapná, mert majd megőrülök attól a furcsa érzéstől, hogy nekem most meg kell hódítanom őt, mert olyan még sosem esett meg velem, hogy valaki így nézzen rám. Ilyen szánakozva. Főleg nem egy Mednyánszky Pali.
Kicsit pihegek, és próbálom magamban tudatosítani, hogy mindkét pofont én érdemelném. Pali közben eltűnt valahol hátul. Mikor visszajön, egy takaros kis csomag van az egyik kezében, a másikban pedig, az illata alapján, egy pohár kakaó. Mélységesen elszégyellem magam.
Ezt most idd meg, mondja, és a hangja csupa gondoskodás. Engedelmesen kortyolok egy nagyot a bögréből. Érzem, hogy a meleg, cukros italtól kezd kitisztulni a fejem. Ez pedig itt egy kis rétes, mondja Pali, fogadd szeretettel, az én ajándékom. A kezembe adja a csomagot, és büszkén kihúzza magát. Te csináltad? - kérdem udvariasan. Szerényen bólogat, kicsit bele is pirul.
Kezdem jobban érezni magam. Feltápászkodom és összeszedem a cuccaimat. Pali követ az ajtóig. Elkísérjelek? - kérdi. Nem, köszönöm, nincs szükségem segítségre, válaszolom. Kihúzom magam, és egyenes háttal lesétálok a lépcsőkön, majd a sarokig. Az Otthonnál befordulok, és leülök a vendéglő lépcsőire. Itt már nem lát. Feltépem a sütemény csinos csomagolását, és miközben nekilátok az első darabnak, megfogadom, hogy amint túl vagyok a szülésen és lefogytam, valami csinos nyári ruhában újra eljövök ide.
A D-ért Közhasznú Alapítvány irodája a polgármesteri hivatal épületében van. A polgármesteri hivatal az öregek otthona és a kultúrház között helyezkedik el. Ez a három igazán elegáns, nagyvonalú épület van D-ben. A húszas években építtette a W. család H. ága, akik a D-i és környékbeli majorok tulajdonosai voltak. Békés megye nagy része hozzájuk tartozott. Kastélyaik voltak Dobozon, Gyulán, Mezőberényben, Szabadkígyóson. A családfő általában a szabadkígyósi kastélyban tartózkodott, de volt palotájuk Pesten is. Azok közé a nagyúri családok közé tartoztak, akik a reformkor óta az ország leggazdagabbjai voltak, de sosem szereztek igazán nagy hírnevet. Utódaik éltek, dolgoztak, ha harcolni kellett, harcoltak, aztán csendben meghaltak és eltemették őket D-ben, Kétegyházán vagy Csanádapácán. Pedig volt egy W-H. miniszterelnök a századfordulón, és egy pénzügyminisztert is adtak az országnak. Budapesti palotájuk épületében van a Szabó Ervin könyvtár, és a legtöbb kastélyuk valóságos műalkotás, mert mindig a legjobb építészeket fogadták föl. Ybl és Bartók családi barátjuk volt. Mégis, ha azt mondom valakinek, „a D-környéki W-H majorok", a beszélgetőpartnerem tekintete üvegessé válik, és láthatóan felkészül arra, hogy meghallgasson egy hosszas előadást néhány jelentéktelen romról, amelyek a világ végén vannak. Pedig én nem vagyok olyan fanatikus, mint anyám.
A d-i majorok egy unokaöcs és három bogaras nagynéni tulajdonai voltak. A baronesszeké volt a Rudolf- és a Károly-major, György Lajosé a Kis-major, és ő építette menyasszonyának a Nagy-majort. Nekem ezek a nevek semmit sem jelentenek már. Anyám még találkozott Karolina kisasszonnyal, aki a polgármesteri hivatal melletti öregotthonban halt meg, kilencvenakárhány évesen. Anyám mindent tud a W-H. családról, és szeretné, ha én is olyan nagy kedvvel lapozgatnám a régi anyakönyvi kivonatokat és nézegetném a fényképeket, mint ő. De nekem ezek az emberek csak furcsa ruhákba öltöztetett halottak, a majorok csak romok, téglák, elvégzendő feladat. Szeretem anyámat, mégis úgy érzem, hogy folyton csalódik bennem. Megkértem, hogy keressen számomra néhány fényképet az épületekről, és adja ide az alaprajzokat, továbbá minden rendelkezést és hivatalos levelet, amit az Országos Műemlékvédelmi Bizottságtól kapott az alapítvány. Nem voltam ott, amikor válogatott, de valószínűleg órákig ült az irodája padlóján, a felcímkézett papírdobozok között, és csillogó szemmel nézegette az ódon fotokópiákat. Nem szeretem látni ilyenkor. Úgy néz azokra a fényképekre, ahogy élő emberekre soha, pedig ugyanúgy semmi köze hozzájuk, mint nekem. Majdnem az összes halott már, és neki is el kéne felejtenie őket, ahogy ezt mindenki más megtette már rajta kívül. Erre ő azt szokta felelni, „az ember nem felejti el a családját". Az anyám kicsit őrült.
Anyámat nem találom az irodájában. Az íróasztala kecses, szecessziós darab, karcsú, hattyúformán hajlított lábakkal. Az ablak előtt szokott ülni, háttal az ajtónak. Az utcára néz, a természetes fény megvilágítja az asztallapot. Nem használ számítógépet, csak a legszükségesebb esetekben. Kapott tőlem egy laptopot a negyvenkilencedik születésnapjára. A gép már ősöreg, divatjamúlt és nagyon nehéz, de nem cserélte le. A kocsi elbírja, válaszolta, amikor megkérdeztem, ne vegyek-e neki egy kisebbet.
Mivel nem mehetett sok helyre az épületben, bekukkantok a teakonyhába. A konyhaszekrénynek támaszkodva áll, és egy mázas fehér bögrét egyensúlyoz a kezében. Nagyon sok teát és kávét iszik, félek, hogy rosszat tesz vele a szívének. Ahogy belépek az ajtón, felém fordul. Szervusz, Diána, mondja. A hangja borzasztó távoli, mert éppen gondolkodik valamin. Idegesít, hogy mindig a teljes nevemen szólít, pedig én a saját gyermeke vagyok.
Bejöttem a papírokért meg a kocsiért, mondom. Kijössz velem a majorokhoz?
Nemet int a fejével. Rengeteg dolgom van, és ma lesz egy fontos tárgyalásom is.
Tárgyalás? - kérdezem döbbenten. Kivel kell neked tárgyalnod?
Á, ez nem az alapítvány ügye, legyint a szabad kezével. Tudod, Elek Laci meg szokott kérni néha, hogy segítsek neki.
Megrázom a fejem. Tudom, hogy miről van szó, de nem tetszik a dolog. Mióta egy épületben dolgoznak, Elek Laci úgy használja az anyámat, mintha a felesége lenne. Reprezentálnia kell, és néha tárgyalnia is, mert határozottabb és okosabb a polgármesternél. Jobban el tudja érni a célját. Igaz, hogy Elek Laci sokat segített anyámnak, amikor a családunk nehéz helyzetbe került, de nem szeretném, hogy visszaéljen a helyzetével. Alapos gyanúm van arra, hogy csak azért nem állt még elő házassági ajánlattal, mert halálosan retteg anyám hideg tekintetétől. Ha majd egyszer összeszedi a bátorságát, igazán mulatságos lesz. Anyám a legintelligensebb ember, akit csak ismerek, de tárgyként kezeli az embereket, és a legnagyobb jószándékkal sem feltételezi, hogy a közelében élőknek érzelmeik is vannak. Amikor Elek Laci nyilatkozik, az egész világa össze fog omlani. Már alig várom. Legalább tisztázódnak végre a viszonyok.
Anyám a kezembe ad egy nyerspapír mappát, és a kis Ford kulcsait. Egyszerre sajnálom és örülök neki, hogy nem jön ki velem a majorokhoz. Attól függően, hogy mennyire érzem erősnek magam, szeretnék minél többet meglátogatni. A Rudolf-majorral kezdem, mert az fekszik a legmélyebben. A Károly-major főleg gazdasági épületekből, csűrökből, magtárakból áll, azt a földekkel együtt bérbe adták egy gazdának. Mielőtt megnézném, vele is egyeztetnem kellene. A Kis-major volt mindig is legrosszabb állapotban, mert a világháború alatt és után két bombát is felrobbantottak a közelében, ami meggyengítette a falakat, ezzel nem is kell foglalkoznom. A Nagy-majort, ha lehet, másik napra hagyom, mert az a legnagyobb alapterületű épület, és távol esik a Károly-Rudolf-Kis-major háromszögtől. Ha olyan rossz állapotban van, mint ahogy Böbe mondta, beletelik egy egész délelőttömbe csak az, hogy kijussak oda, és megnézzem, mennyi munkám lesz vele.
A Rudolf-major a D-től délnyugatra fekvő területen épült. Ki kell hajtani a faluból a malom és
a zsidó temető mellett Orosháza felé, és nagyjából három kilométer után ráfordulni egy kaviccsal felszórt, döngölt bekötőútra. Az út végig nagyon rossz állapotban van, tele kátyúkkal és hatalmas gödrökkel. Kukorica-, búza- és cukorrépaföldek között vezet, egy helyen pedig csinos kis akácerdőn fut keresztül. A fákat azért ültették, hogy megvédjék a földeket a széltől. Az erdő nagyjából száz éves lehet, de hiába erősödtek meg a fák, olyan, mint egy liget, mert széles sorokba ültették őket. Az erdő mögött van a bányató. Ha jól tudom, kvarchomokot hordtak el onnan, és téglát gyártottak belőle. Abból a tóból épült a legtöbb Békés-megyei major. Most már nem bányásznak semmit. Horgászni szoktak itt a d-iek, és nyáron úsznak is benne, bár a legtöbb hal iszap ízű, és a tóba többen belefulladtak már. De ez az egyetlen nyílt felületű víztükör a falu közelében, mert a folyók, a Tisza, a Körös és a Berettyó is, messze elkerülnek minket. Én sosem szerettem a tóhoz járni, mert féltem a gyerekektől. Öt gyerek fulladt meg a vizében, anyámnak néhányról fényképe is volt. Megmutatta őket, és mindegyiket nevén nevezte. Anyám nem fél beszélni a halottakról vagy a halottakkal. Amikor az iskolástársaim úszni mentek a bányatóhoz, mindig kimentettem magam. Talán majd ezen a nyáron kimegyek, és megnézem a tavat, hogy tényleg olyan félelmetes-e, olyan fekete és rothadásszagú, mint ahogy emlékszem rá. Most már nem bírna el a nagy testemmel pár aprócska gyerek.
Az akácos után nyírfaliget következik az út két oldalán, hófehér, szálegyenes törzsű fákkal. Már a Rudolf-major közelében vagyok. Egy ponton tovább fut az út a Károly- és a Kis-major felé, nekem pedig le kell térnem jobbra, amerre a nyírfák vezetnek. Leállítom az autót nem sokkal az útkereszteződés után. Úgy emlékszem, nem kell sokat sétálni a majorig, és félek, hogy a felázott, belvizes talajon megakadnék a kocsival. A csomagtartóból kiveszek egy gumicsizmát, amit anyámtól kaptam kölcsön. Felveszem, beletűröm a nadrágszáramat. Magammal viszem anyám mappáját, és egy jegyzetfüzetet ceruzával. Miközben haladok a major felé, érzem a talpam alatt, hogy egyre nedvesebb, cuppogósabb a föld. Néhány helyen a fák között békanyálas, poshadt belvizes pocsolyákat látok. A major köré hársfákat ültettek, dús lombjuk majdnem teljesen eltakarja az épületet, de még így is észrevehető, hogy a falak teljesen feláztak, megrepedeztek, néhány helyen nagy halmokban áll a fák lábánál a lehullott vakolat. A major, kissé szokatlan módon, az oldalát mutatja a hozzá vezető útnak, kicsit kerülnöm kell, hogy lássam az épület elejét és a homlokzatot.
A falak ugyan még egyben vannak, de már nem sokáig. Omladozik az egész major, pereg a vakolat, a szárnyas bejárati ajtó feletti timpanon majdnem teljesen leszakadt a helyéről, és rácsúszott a tornác fedelére. Furcsa érzésem van. A föld nedves, de úgy emlékeztem, ez az épület jóval masszívabb annál, hogy így tönkremenjen a víztől. Arról nem is beszélve, milyen hatalmas összegeket költött rá az évek során anyám alapítványa. Leülök egy kőpadra, ami a bejárat előtti gazos kertecskét díszíti, és előveszem a mappát. A rengeteg anyag ellenére gyorsan megtalálom, ami a Rudolf-majorra vonatkozik, mert anyám a szokásos alaposságával rendszerezte az iratokat. Előveszem azokat a papírokat, amelyek az elköltött alapítványi pénzekről szólnak. Csak átpörgetem, de ahogy összevetem azt, amit látok, azzal, aminek lennie kéne, egyre nyilvánvalóbb, hogy hazugság az egész. A tervek és maguk a számlák is jó minőségű, drága anyagokról szólnak, és a fényképeken is az látszik, hogy a major minden felújítással egyre szebb és szebb lett. Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság pontosan megszabta azokat az irányelveket, amelyekhez ragaszkodni kell, ha az alapítvány hozzá akar nyúlni az épülethez. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy bárki sikkasztani tudjon, de úgy tűnik, mégis sikerült. Fel kell mérni az egész épületet, és pontról pontra azonosítani, hol történt csalás. Láthatóan a pénz egy részét felhasználták, de jóval silányabb anyagokkal dolgoztak, amelyek csak közvetlenül a munkák befejeztével néznek ki jól, és nagyon hamar elöregednek. Az, hogy hozzányúltak a majorhoz, többet ártott neki, mint használt. Ha tényleg segíteni akarok anyámnak, utána kell járnom, ki az az építész, akivel együtt dolgoztak, ki vezette a felújításokat, és milyen cégektől vették meg az építési anyagokat. A legfontosabb, hogy Elek Lacival beszélni tudjak. Hármójuk közül ő az egyetlen, akiről el tudom képzelni, hogy kitalálta és véghezvitte a csalást. Ma délelőtt nem volt bent az irodában, és most, hogy jobban elgondolkozom a dolgon, anyám nem is említette, hogy tudna az ittlétemről. Elek Laci valószínűleg nem sejti, hogy itt van egy statikus a tett színhelyén, kezében a sikkasztás minden bizonyítékával.
Bár a major állapota aggasztó, úgy döntök, közelebbről is megnézem az épületet. A mappát és a jegyzetfüzetet otthagyom a padon. Senki sem jár errefelé, ha nem muszáj. Ebben a majorban élt évtizedeken keresztül a három W.-H. baronessz, Friderika, Wilhelmina és Karolina. Egyikőjük sem ment férjhez, és a szóbeszéd szerint halálosan féltékenyek voltak egymásra. Friderika volt a legidősebb, Wilhelmina hét, Karolina tizenöt évvel fiatalabb nála. A W.-H. család egyik mellékágához tartoztak, és nem elég, hogy egy másodszülött leány gyermekei voltak, a szüleik is korán meghaltak. A d-i földek volt minden vagyonuk. Ez elég volt ahhoz, hogy életük végéig viszonylagos jómódban éljenek vidéken, de nem tudtak fenntartani egy pesti lakást és a vele járó életmódot, és nem tudtak férjet fogni sem.
Nem is voltak túl szépek ezek a baronesszek. Anyám fényképein láttam őket. Már fiatalkorukban bogaras nagynéni-arcvonásaik voltak. A nagyanyám szolgált náluk gyerekkorában. Tizennyolc éves volt, amikor az államosítással elvették a W.-H.-család földjeit és ingatlanjait. Akkor már csak a két fiatalabb testvér élt. Wilhelmina külföldre szökött a család távoli, karintiai rokonaihoz, Karolina pedig a faluban maradt. Erről az időszakról nem beszélt sokat a nagyanyám, pedig tudom, hogy ekkor ismerkedett meg és házasodott össze nagyapámmal. Nagyanyám mindig is úgy tett, mintha ez az időszak nem létezett volna az életében.
Anyám elmesélte, hogy nagyanyám, amíg csak lehetett, kitartott Karolina mellett. Lakást szerzett neki és élelmet, főzött, mosott és vasalt rá, gondját viselte, mintha még mindig a szolgálója lett volna. Csak azért nem lett belőle komoly baj, mert az egész falu azt hitte, hogy megbolondult. A nagyapám végül az asztalra csapott, és Karolinának mennie kellett. Az unokaöccse fogadta magához, aki származása ellenére hithű kommunista volt, és már évek óta Békéscsabán praktizált, mint állatorvos. Egy bő évtized után Karolina visszakerült D-be, az újonnan megnyílt öregotthonba. Nagyanyám egyszer sem látogatta meg.
Óvatosan megközelítem a verandát. Az ablakszemek nagy része megrepedt. Félek, ha hozzáérek az ajtóhoz, el fog törni néhány, de muszáj megpróbálnom. A majornak két bejárata van, a hátsó cselédajtó emlékeim szerint vastag fából készült, és nincs nálam a kulcsa. Ahogy a kilincsért nyúlok, visszafojtom a lélegzetem. Lassan kitárom az ajtó egyik szárnyát. Kicsit feszegetni kell, kellemetlenül nyikorog a rozsdától. Az ablakszemeknek semmi bajuk.
A veranda hajópadlója csupa vakolat, faltörmelék. Az üvegen keresztül színes fény hull a pácolt deszkákra. Olyan szépen csiszolt az üvegmozaik, hogy még ebben a szürkeségben is úgy tűnik, mintha odakint sütne a nap. Csoda, hogy nem esett még semmi bajuk, és nem lopták el őket ajtóstul. Ha elkezdődik a felújítás, nagy gondot fordítok majd arra, hogy továbbra is ilyen épen megmaradjanak.
Ahogy beljebb lépek a hallba, olyan hirtelen ujjongás fog el, hogy majdnem felkiáltok. Erősen meg kell kapaszkodom az ajtófélfába. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, és az arcom teljesen kipirul. Mosolygok. Nem tudom, hogy ez a terhesség, nagyanyám, vagy a baronesszek miatt van. Azt sem tudom, hol vannak eltemetve. Én senkivel sem találkoztam még a W.-H.-család tagjai közül.
Ahogy körülnézek, minden ismerős. Gyerekkoromban le volt zárva a major, mint állami tulajdon, de anyám rengeteg fényképet mutatott a belsejéről. A d-i közért és trafik tulajdonosa készítette őket. Úgy hívták, hogy Berger Manó. Berger Manó igen tehetséges hobbifotós volt, és mint a D. környékbeli majorok fűszerese és szállítója, mindenhová bejárhatott. Mintha az ő szemével látnám most a szobákat. A falakon a szőnyegek és tükrök helyét, az ebédlőben az asztal hiányát, a falakon a régi tányérok nyomát. Látom a baronesszeket is, ahogy az egyik az ablak előtt ül és olvas, a másik éppen ruhát próbál, vagy levelet ír valakinek. Friss citromillata van a helyiségeknek, és látom, ahogy egy kövér asszony tyúkot pucol a konyha lépcsőjén. Berger Manó még a cselédekről is készített fotókat, így el tudom képzelni a nagyanyám szüleit: a dédnagyanyámat, aki a Rudolf-majorban vezette a háztartást, és a dédnagyapámat, aki a Kis-majori gazdaságban dolgozott. Csak egy képem van róluk, ahogy a legszebb ruhájukban állnak egy díszes kerítés előtt. Dédnagyanyámnak az aprólékosan hímzett, csipkeszerű ingben is olyan széles, izmos, erős válla van, mint egy férfinak. Van, aki nem is tudja elképzelni a dédszüleit. Ők nekem már olyan régiek, hogy úgy érzem, a vérem alig az övék.
Kint szél támad. Ahogy körbejárom az épületet, érzem az eső illatát. Hamarosan zuhogni fog. Ez magamhoz térít. A hársfák ágai hozzá-hozzákoccannak az üveghez, vagy benyúlnak az üres ablakkereteken. Mennem kell. A falak mintha felsóhajtanának, mintha lassan kiengednék a visszafojtott levegőt, amikor hátat fordítok nekik. Az autó felé indulok. Hirtelen félni kezdek, tudatában annak, hogy az épület egész tömbje mögém került. Amilyen gyorsan csak tudok, megpördülök, de minden ugyanolyan, mint volt. A tornác üvegszemei, a leszakadt timpanon, a foghíjas cseréptető. Beülök a kocsiba, és elindulok visszafelé, de folyton azon kapom magam, hogy a visszapillantó tükörből a majort kémlelem. Sajnos az útról csak az oldalfala látszik.
Már akkor tudom, hogy rosszul döntöttem, amikor az útkereszteződésben nem balra, hanem jobbra fordulok. Alig gurulok néhány métert, szakadni kezd az eső, mintha egy csapot nyitottak volna meg. A bekötőúton hatalmas, alattomosan mély pocsolyák vannak, az autó nagyokat döccen, és egészen az ablaküvegig felcsap a sár. Hiába küzdenek az ablaktörlők, alig látok valamit. Az út két oldalán a fák mélyen meghajolnak a széllökésektől. A Károly-major száraz időben legfeljebb tíz percre lehet, most viszont majdnem egy fél óráig küszködök. Nagyon óvatosan kell vezetnem, mert ha megakadok, nem tudok mihez kezdeni. Meg kell várnom, amíg anyám küld valaki a faluból, hogy kimentsen. Már bánom, hogy nem mentem azonnal haza, de megfordulni sincs helyem, csak közvetlenül a major előtt.
Behajtok a gazdasági épületekhez, és megállok az autóval. Valóságos ítéletidő tombol. Elveszem a kormányról a kezem. Az eső hangosan dörömböl a kocsi tetején és a magtárak előtti öreg kőrisfák ágai keservesen csikorognak. A murvával felszórt úton olajszínű tócsák. Olyan sötét van, mintha már szürkülne, és semmit sem hallani a monoton zajon kívül, még az ég sem dörög. Hiába rosszabb itt az idő, mint a Rudolf-majornál, minden sokkal békésebb. Mintha ezek az épületek valóban csak téglákból, habarcsból állnának. A major elfelejtette az emlékeit, vagy csak nem akar gondolni rájuk. Az eső és a viharos szél természetes, és nem rémít meg. Az autóban ülök, körülöttem anyám ismerős illata és tárgyai. Olyan, akár egy védelmező burok. Meleg van, és mint egy teljesen más világot, nézem a kinti esőt.
Úgy döntök, ha már idáig eljöttem, kiszállok a kocsiból, és közelebb megyek a majorhoz. A hátsó ülésen van egy esőkabát. Nagy nehezen sikerül hátranyúlnom érte, anélkül hogy megnyomnám a hasamat. Felveszem, és kiszállok az autóból.
A meleg szél az arcomba zúdít egy adag vizet. Be kell hunynom a szememet egy pillanatra, amíg egy kicsit megtörlöm magam. Hiábavaló vállalkozás. Mintha mindenhonnan, az ég és föld minden eresztékén keresztül ömlene, zuhogna, esne, szivárogna az eső. Hihetetlenül finom az illata, és ahogy a földre hull, arrébb a levelekre, vagy az ágyásban a szépen gondozott bukszusokra, más és más hangja van. Megállok, és hallgatom. Olyan, mint egy zene. A nedves, szinte fekete ágakon végigfolyó víz, a felhők miatt már-már karnyújtásnyira lévő opálos ég, a csend, a talpam alatt halkan csikorgó kavicsok: mindez boldoggá tesz és megnyugtat. A nyugalmamhoz tartozik az is, hogy bármikor megfordulhatok, és visszamehetek az autóhoz, ami kényelmes és száraz kuckóként várakozik rám, néhány lépésnyire.
A legközelebbi magtár pár méterre van csak, de nem tudom megközelíteni. Olyan mély a sár, hogy attól félek, elesek és megütöm magam. Ahol nem takar az esőkabát és a gumicsizma, kezd átázni a nadrágom, a víz beszivárgott a bokámig. Majd máskor megnézem a majort, most inkább visszamegyek D-be, megszárítkozom, és felhívom Elek Lacit. Beülök a kocsiba, behúzom magam mögött az ajtót, és gyorsan lehámozok magamról minden vizes göncöt. Az egészet egy csomóba gyűröm, és beteszem az anyósülés alá. Fázok, ezért magamra terítek egy autós plédet. A zoknimat is le kellett vennem, a meztelen lábaim remegnek. Jól bebugyolálom magam, és kicsit hátradőlök. Amíg melegszem, hallgatom az esőt, és lehunyom a szemem. Arra gondolok, hogy nyár van, és ugyanezen az úton biciklizek. A nap süt, szinte éget. Időnként az orromhoz emelem a karomat, hogy megszagolhassam, milyen finom, fényillatú a bőröm. Körös-körül a földek élénk színűek, sárgák, világos- vagy méregzöldek. Csönd van, de nyári, meleg csönd. Időnként hallom, ahogy egy madár nagyot kiált, vagy a távoli betonúton elhúz egy autó. Jó érzés biciklizni, jó érzés, hogy kiver a víz, és az ellenszél lehűti a bőrömet. Az ég világos, fémesen csillogó kék. Erre gondolok, és már nem is fázom. A hasamra teszem a tenyerem, hogy a gyermekem is kapjon ebből az emlékből. Talán neki is jobb lesz tőle. Most határozottan úgy érzem, mintha mozogna. A kismamatornán azt mondták, énekeljünk és beszéljünk hozzá. Úgy gondolom, elég hülyén festenék, ha elkezdenék magamban énekelgetni, és nincs is jó hangom. Ezért inkább csak továbbgondolom a nyári emléket, és elképzelem, hogy egy kis ülésben ő is ott ül mögöttem a biciklin. Sajnos még nem ismerem annyira, hogy pontosan lássam a vonásait. Egy kis kalapot képzelek rá, ami eltakarja az arcát. Most élénkebb a mozgás a hasam alsó részén. Talán tetszik neki, hogy őt is felültettem magam mögé. Amikor abbahagyja a mocorgást, elindítom az autót. Mezítláb vezetek. Bekapcsolom a rádiót, mert attól, hogy ketten lettünk, csak még jobban egyedül érzem magam. Egy mély hangú néger nőt hallok, a szám a szerelemről szól. Mióta a hormonháztartásom tropára ment, érzelgős lettem. Az énekesnő egy fájdalmas szerelemről énekel, én pedig, bárhogy küzdök ellene, jólesően elsírom magam.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
