A kritika regisztrálja ezt a könyvet. Címkézi, osztályozza. Azt mondja, nem Jókai, nem Mikszáth, aztán leírja, felparcellázza, hogy ez itten az Árva-szög, ez itten a szexualitás, ez itten a trauma, ez itten a szakértelem, ez meg a halál; álmában pedig reménykedik a sorszámozott kötet folytatásában, még akkor is, ha első könyv ritkán születik csak úgy, egymagában.

       Valóban nem találkozunk a Mikszáth-, illetve Móricz-féle, meglehetősen egyoldalú parasztfelfogásokkal: a paraszt nem ravasz góbé, és nem is fékevesztett ösztönállat. Pedig van esze, észjárása, ahogyan folyamatosan munkálkodik, keresi a fogást a megélhetésen, de ugyanakkor vannak ösztönei is, amelyeket kultúrember módjára gyakran elnyom. Nagyon gyakran. Az embernek néha az az érzése, hogy egy pszichoanalitikus ráférne erre a társaságra, hiszen az elfojtott, családon belüli feszültségek át- meg átjárják a szereplők közti szociális teret. Nézetem szerint nem pusztán a móriczi világ továbbéléséről van szó: a tudatalatti régiókba száműzött érzések éppúgy feszegetik a felszínt, mint a politikai és történelmi áthallások,  uralva a történet atmoszféráját.

Ha már magyar irodalmi hagyomány, akkor Illyés Gyula szociográfiája, a Puszták népe juthat eszünkbe, noha ezzel összehasonlítva megint több markáns különbség mutatkozik. Oravecz itt nem vall magáról és környezetéről egyes szám első személyben, mint Illyés, noha tudjuk, tudhatjuk, hogy Szajlán született, és írt már több könyvet is erről a világról. A könyv alcíme pedig aláhúzza ezt a személyes vonatkozást (Az álom anyaga, első könyv). Mindenképpen egyéni tapasztalatokon alapszik tehát ez a vízió a paraszti világról, hiába fedi el a látszólagos áttetszőség, kommentálatlanság. Az oly divatos kommentáltság, távolságtartás ugyanis nem hiányzik teljesen a szövegből (és ez nagyon fontos): jelentkezik, ám csak utalásszerűen, a helyenként esszéisztikussá váló leírásokba bújtatva, amit a következő idézet kitűnően szemléltet. A parasztember mély kapcsolatban él a vidékkel, amelyen született:

        „A táj, a hely alakítja, formálja az embert. Más az alföldi, a felföldi, a magashegységi, a dombvidéki, a szárazföldbelseji, a vízmelléki, a szigetlakó. Legalábbis az újkori nagy keveredésig voltak ilyen tekintetben vérmérsékletbeli, lelki, de még testi, alkati különbségek is. Addig, amíg ki nem tört az emberiségen a globális viszketegség, és a bolygó lakói el nem kezdték változtatni a helyüket, tömegesebben, gyorsabban és szeszélyesebben, mint a régi, nagy mozgások, a népvándorlások idején.” (69. o., kiemelés tőlem, F. S.)

Ezek a mozgások a későbbiekben történetformáló erővé lépnek elő. Oravecz fokozatosan adagolja az Amerikára tett utalásokat, egyre nagyobb mennyiségben, míg végül főhőse, István, családjával ki is vándorol oda. A sanyarú paraszti élet mellett leginkább talán édesapja, János parancsuralma okolható a kivándorlásáért. Az atyának lelki problémái vannak, amelyen az édesanya csak enyhíteni képes, azokat megoldani nem. A lélekbúvárlat összekapcsolódik a szexualitással: a napirendbe paraszti meggondoltsággal beillesztett szeretkezések után beszélik meg egymással a teendőket, problémákat. Mind az apa, mind a fiú kapcsolatában a feleség a lélekbúvár, a férj pedig a páciens: ezen a fronton is munkamegosztás érvényesül. Van mit kikúrálni, az apa gyermekeivel szemben ugyanolyan maximalista, mint saját magával, s ez nem kevés konfliktus forrása. A fiú pedig nem tud mit kezdeni ezzel a megcsontosodott öreggel, aki szemlátomást nem veszi felnőttszámba, s az őrületbe kergeti a piszkálódásával, miközben nem hagyja kibontakozni. Pedig kétségtelenül Istvánnak is megvan az affinitása a paraszti dolgokhoz, sőt, érzéke a gépekhez apjáénál is jobb. Mégis odáig jut a kapcsolatuk, hogy a fiúnak mennie kell.

Olybá tűnik, mintha a szöveg darabossága az elbeszélt világot tükrözné: talán van létjogosultsága annak, hogy egy posztmodern előtti történetet posztmodern előtti nyelvet imitálva igyekszik elmondani a szerző. Nincs ebben semmi különös.

       Érdekes játék lenne hozzáilleszteni a regényhez azokat a történetdarabkákat, eseményszilánkokat, emlékmorzsákat, érzelmi töltést, amelyet az Oravecz-életmű kínál a könyvhöz adalékul. A hopik könyve vagy a Halászóember versei, az Egy hegy megy kisprózái több oldalról, illetve több műfaj segítségével is megvilágítják a könyv anyagát, tovább gazdagítva ezt a mikrokozmoszt; bár egy vonatkozásban még visszatérünk rá, ettől itt el kell tekintenünk. A szintén nem teljesen indokolatlan bartóki allúziót hordozó kifejezés más okból sem véletlen: az eddigi kritikák – már a legelső is, Szilasi László tollából – a könyvnek arra a részére összpontosították a figyelmüket, amelyben a paraszti élet valóban igen aprólékos és nagy műgonddal elkészített ábrázolását találhatjuk. S talán még ennél is többről van szó: akárcsak, mondjuk, Márquez könyveiben, Oraveczében is felfedezhetjük annak a törekvésnek a nyomát, amely mikrokozmoszt igyekszik felépíteni a faluból és vidékéből, mely önálló világegyetem, és saját törvényei szerint működik. Természetesen nagy gondot fordít e világ árnyoldalainak feltárására is, például a halál különböző ábrázolásaira: a gyermek, a fiatal fiú, a gyümölcsösbeli öngyilkos, illetve az öregember halála esetében. A másik árnyoldal a társadalmi egyenlőtlenség ábrázolása: habár javarészt a háttérben maradnak, néha a felszínen is munkálnak a történelem erői. Látható a könyvön, hogy a szerző komplexitásra törekedve igyekszik az alapvető élethelyzeteket minél több változatban bemutatni. Ugyanez figyelhető meg például a szerelem, illetve a szexualitás kapcsán is.

A könyv ugyanakkor nem használja fel a manapság igen divatos mágikus realizmus legmarkánsabb vonását, hiszen a természetfölötti elemet nem teszi a hétköznapok részévé. A szereplők természetközelben élnek, életük eseményeit a természet keretei között tudják értelmezni; a felfoghatatlant pedig (egy kisgyermek halála, vagy egy falubeli öngyilkossága) ha meg nem értik is, mindenesetre elfogadják. Nem mondanám mindezt iszonyatnak: ez a normális, természet adta rend, amelyet senki nem minősít annak, legfeljebb néha kicsit nehezen tudja elviselni az ember, esetleg belehal. Ez még nem tragédia, legalábbis jóval kisebb, mint az egójára oly büszke modern ember halála – az egyes ember elsősorban nem individuum, hanem egy nagyon erős közösség, a család része, s mint ilyen, pótolható, helyettesíthető. Ugyanakkor az archaikus és a modern ember különbsége is benne foglaltatik apa és fiú ellentétében: István jóval individuálisabb, önállóbb lény, mint a paraszti gondolkodásmód hagyományát továbbvivő édesapja.

A könyv befejezése sokféle kérdést vet fel: kibillenti nyugalmából a lassan alakuló, méltóságteljes nyugalmú tablót. A történet vége felé valami visszafordíthatatlan változás történik a család életében. Ez a kivándorlás – amit egy interjú szerint Oravecz vendégmunkáskodásként értelmez, szemben a József Attila-i „kitántorgással” – többféleképpen értelmezhető. Egyfelől történelmi hitelessége van ennek a befejezésnek, hiszen közismertek azok a többször lezajlott kivándorlási hullámok, amelyek a tizenkilencedik és a huszadik század válságos évtizedeiben zajlottak. Természetes lehetőség, hogy a regényben foglalt családtörténetet valamiféle valóságvonatkozású családtörténetként olvassuk: Oravecz Szajlán született, családjának életrajza pedig párhuzamos a történettel. Az említett novelláskötetben és versesköteteiben törmelékes visszaemlékezések formájában Oravecz voltaképpen körbeírja a regényt: megkapjuk azokat a vonatkoztatási pontokat, amelyek segítségével összeköthető saját életrajza a valós történeten alapuló, bár részleteiben fiktív regénnyel, s ehhez jönnek az interjúk és persze a puszta életrajzi adatok is. Maga a szerző emigráns családból származik, így azt gondolhatnánk, talán már közelebb érzi magához az odakinti, városi-ipari világot az itthoni, falusi-paraszti világnál. A már említett műveken túl éppen az Ondrok gödre mutatja, hogy ez mennyire nem így van. A köteten érződik a vonzódás a paraszti világhoz, ugyanakkor némi megszépítő nosztalgia is, ami egy ilyen személyes témaválasztású könyv esetében akár természetesnek is tekinthető. Az identitáskérdés fontosságát aligha kell hangsúlyozni a mai Magyarországon; s ez alkalommal vélhetően többről is szó van, mint egyetlen ember vagy család sorsáról. A nemzeti identitás nem teljesen egynemű jelenség, s talán ennek egy szeletét, a családtörténetek egyik lehetséges típusát is bemutatja a könyv. Végső soron pedig egy olyan világ értékeit ábrázolja – még ha nézetem szerint érthető elfogultsággal is –, amely nincs többé, mégis a múltunk része. Egy olyan szelete, amelyre sötéten, „kitántorgásként” tudunk leginkább emlékezni és nézni, József Attila sötét szemüvegén keresztül, pedig olvashatnánk, értelmezhetnénk saját történetünket napjaink jelensége felől is: Európában természetes, hogy dolgozni, tanulni járunk egymáshoz, s ez nem a József Attila-i elkeseredett szegénység, hanem egyszerűen csak a jobb élet vágya, s a kint felszedett tapasztalatok felől kellene értelmezni. S hogy ez a példa tovább is tágítható, immár a magyarság múltjára és jelenére vonatkoztatva? Nézetem szerint egy bizonyos: bár a kritikák nem emelik ki, a szöveg nem csupán erős vonzódást mutat a parasztság letűnt világa iránt, megszépítve is ábrázolja ezt az egyszerűnek, nyugodtnak, szigorúnak, természetközelinek láttatott kultúrát. Sokat szerepel a Szajla környéki táj: István révedező szemlélődéseiben, amikor látszólag semmi jelentős nem történik, eggyé válik a tájjal és a természettel. Gyakran zaklatott lelkiállapotát csitítja vele; valami örökkévalót érez benne, valami viszonyítási pontot ebben – azaz: abban – a lassan, de biztosan változó világban. A harminchatodik fejezetet (219–225. o.) szinte teljes egészében egy ilyen, igen részletesen leírt panoráma tölti ki. István érzései a táj láttán szintén belekerülnek a történetbe:

„Még egyszer szemügyre vette a kéknek, a szürkének megannyi árnyalatát öltő sok-sok csúcsot, gerincet, nyerget, tetőt. És mint mindig ilyen alkonyi órán, olyan szépnek találta, hogy megrendült tőle. Akárha valami különleges tengert látott volna, amelynek mozdulatlanul állnak tüllszerű, leheletfinom hullámai. Ez volt az érzése, neki, aki még sosem látott semmilyen tengert, viszont annál többet olvasott róla. De mint mindig, ugyanakkor bele is borzongott kissé, felállt tőle a szőr a karján, mert a látványban volt valami megmagyarázhatatlan, titokzatos, nem evilági.” (224. o.)

            Így szemlélheti az ember saját sorsának tárgyiasult kivetülését, ahogyan a modern tájköltészetben olvashatjuk, s talán van is valamilyen – elsősorban érzelmi – rokonság A Dunánál gondolatai és István szemlélődése között. Az idézet abból a szempontból is figyelemreméltó, hogy előbukkan benne István világképének egy a parasztábrázolásoktól eddig meglehetősen idegen eleme: az olvasás. István olvas; nem úgy, mint apja, János, aki a munkájáról szóló szaklapokat böngészi leginkább – azaz saját helyének alárendelve –, hanem világképét átalakító módon; leginkább ezért lehetséges, hogy érdeklődik az ismeretlen, távoli ország iránt.

A narráció végül bizonyos fokig lerombolja azt a világmodellt, amelyet felépített: esendőnek, múlandónak bizonyul a kívülről és belülről fakadó változásokkal szemben.

Mégis, mennyiben örökkévaló ez a vidék? Az elbeszélő valamelyest pesszimistább – realistább? –, mint főszereplője, és úgy véli, talán csak nevében:

„Nincs tartósabb, állandóbb a határ-, a dűlőnévnél. [...] Volt tegnap, van ma, és lesz holnap is, amíg lesz határ és lesz földművelés, amíg ember lakik azon a tájon. Szilárd, szívós, ellenálló, szinte elpusztíthatatlan.” (52. o.)

Ezt a letűnt világot kísérli meg lefotografálni az írás, úgy tűnik, sikerrel, még akkor is, ha ez a fotográfia olyan, mint az Egy hegy megy című kötet első novellájának címadó szövege, A célt tévesztett fénykép:

„A Felvégben volt a házunk, ezért a falunak elsősorban azt a részét akartam megörökíteni. De a véletlen, a technika, helyesebben hozzánemértésem úgy hozta, hogy a képen majdnem az egész falut látni, sőt, a messze távolban még a Keleti-Mátra egy darabja is felkéklik” (5. o.).