Kritikák

 

 vegtelen_vonzasban.jpg

 

Reisinger János

 

A tétovaságtól az elragadtatásig

Simai Mihály: Végtelen vonzásban

 

A tétovázás, a tétovaság az életben általában a gyengeség jele. A költészetben azonban a legfőbb erények egyikévé magasztosul. Közel viszi az embert a megváltói áldozathoz, ahhoz a Jézus Krisztushoz, akiről Pilinszky egyik verse mondja, hogy „veszkődve topog halálos esése előtt”.  A költészetben a keresés bizonytalansága a valóban hiteles keresés jele és egy magasabb rendű bizonyossághoz vezető út jelzése, melyben a döntés halogatása a megfontoltság és a mindenkire való tekintet kifejeződésének látszik. Igen, a költészetben még a verscímben is elfér a „tétova óda”, arról nem is szólva, hogy az óda nem elégia vagy episztola, hogy olyan nagyon tétova lehessen, ám Radnóti mégis annak írta, írhatta.

Ezek a gondolatok voltak első reflexióim Simai Mihály költészetének közel hat évtizedet átfogó újabb kötete olvastán. Kötetcímei, ahogy eddig is, rendkívül tömörek és találóak. „Végtelen vonzásban” – ez a legújabb, 2016-os válogatott és új versek címe. Mennyi minden történik akárcsak néhány évtized röpkének látszó történelmi idejében, amely azonban az egyéni életben világnyi változásokat görgethet elénk! A költő a folytonosságot szeretné érzékeltetni, és válogatásában ez maradéktalanul érvényre is jut. Vannak persze változások, felgyorsulások és lelassulások e versek folyamában, miként a természetben is a folyók különös sodrásokat, örvényeket mondhatnak magukénak, miként nyugalmas torkolatokat is a tenger közelében.
Simai Mihály több mottót is írhatott volna kötete elé, az olvasó képzeletében is több ilyen jelenhet meg, hogy a Széljegyzet a J.A-univerzumhoz című ragyogó versét felhasználva mi magunk talán József Attila híres négysorosát képzelnők oda:  Örökkön háborog a tenger, / Örökkön zúgnak a lombok, / Örökkön fájdalmas az ember, / Örökkön kicsik a dolgok. Vagy eljátszva még a mottó-lehetőséggel, a József Attila költészetét folytató Pilinszky-négysorost is idevetíthetnénk, a Hölderlin címűt: December hője, nyarak jégverése, / Drótvégre csomózott madár, / Mi nem voltam én? Boldogan halok.

Persze a kötet bőven kínálna saját mottót is a Fogj kezet a verssel! ars poetica.
Vagy maga a címadó vers:

A Végtelenre sóvárog szívem,
- és, nem tudom, talán csak sejtelem,
de egy-egy fölfénylő percben azt hiszem:
a Végtelen is sóvárog szívemre.

Előző,  Valaki mindent elszeret című kötetében (2012) Simai Mihály már próbát tett versei válogatásával. Ez tehát immár a második ilyen kísérlete. Jogosult e törekvés, hiszen az 1960-as években elinduló költészete az utóbbi húsz évben állt össze egésszé. Az előbb említett jelképességgel szólva, a forrás és a csermely vize igazi nagy folyammá az 1997 óta publikált köteteiben duzzad föl. A keresés tétovaságának főáramát régi költészetének mellékágai, a dalszerű, sokszor rejtélyes, ám letagadhatatlanul vonzó, lendületes és elragadó mellékáramok lendítették előre. Vannak persze, mint minden jelentős költészetben, neki is kivételesen nagy versei, mégis az egész költészet általános jellege megnyerő és imponáló. „Vidám nem vagyok, de énekelek” – szól egyik versének többször visszatérő vallomása. Simai Mihály azok közé a magyar költők közé tartozik, akik Berzsenyitől, Csokonaitól, Vörösmartytól és Arany Jánostól fogva a költészet áramára hagyatkoznak, mert annak szinte megváltó erőt tulajdonítanak. Nem gondolatritmikus ez a költészet eredetét tekintve, mint az ősi bibliai zsoltárokat példaképül állító Arany János lírája, melynek egy hely fölött köröző koncentrikus köreit sosem unjuk meg nyomon követni és megcsodálni. A görög-római költészetből az európai líra fő áramára hagyományozott zenei ritmus szabja ki e versek eredendő szövetét. A megszólalás vágya és öröme, de egyben fájdalma löki ki, bugyogtatja fel az életérzéseket. Tétova keresésről beszéltem, amit a megtévesztő látszat mögött is ott érzek Simai Mihály verseiben. Ez a keresés a forgószél erejével csap át valami hirtelenül kiformálódó, izzó elragadtatásba, a szemlélés, a látvány örvénylésében, a szabad versekben is a dalszerű versek tömegét ömöltetve elő, mint egy folyton folyvást kitörő vulkán ontja a maga lávafolyamát. Az önkívületig sodródik a versmenet, a felfokozott érzés és szemlélet szakadás szélére jutó hálójában, – és mégis egybemaradva. Mintha a korai századok Tamás-aktájának Gyöngyhimnuszát hallanánk, az e kötetben is megidézett újgnosztikus Hamvas Béla további segítségével. A kötet vége felé fölszaporodó istenes versek némi csillapulást hoznak e lávaömlésbe, szerencsére a kihűlés veszélye nélkül, azonban határozottabb formát jelölnek ki gondolatnak, vágynak és akaratnak, de rajtuk is végighullámzik a létet igenlő, ugyanakkor a létből kikívánkozó, a nemlétetre, vagy inkább az igazabb létre vágyakozás feszülése. A tétova keresés a misztikus elragadtatás Keresztes János-i spanyol határvidékeit, a Todo y nada, a minden és semmi övezetét érinti. Már régebben, de most is a magunk részéről érzékeny villámcsapásként éltük és éljük át ezeket a megszólalásokat (Meditáció, Legeslegvégül, Fohász). Bár a gnózistól és az újgnosztikus hullámoktól legalább ugyanannyira távolságot tartunk, mint a fékezhetetlen és ellenőrizhetetlen ösztönök, indulatok és érzések mozgásától, el kell ismernünk, hogy Simai Mihály költészete számunkra félelmetes pengeélen táncol, és egyelőre és szerencsére előrehalad, még akkor is, ha olykor a jobbra vagy balra leesés veszélye rémlenék föl.

Az 1956-os forradalom és az 1989 utáni magyar eseményeket idéző verseit is jelentőseknek látjuk, csakúgy, mint két humoros-ironikus rövid verseinek ciklusát, a magunk részéről a pálmát mégis hosszabb verseinek adjuk (Fogj kezet ezzel a verssel!, Az irgalmatlan csillagok alatt, Végtelen vonzásban). Nyelvi erejét továbbra is csodáljuk a természetes, szókimondó igazmondás és a metaforikus sejtetés váltóáramában. Egyszerre tud megszokott és új lenni, egyszerre magától értődő és invenciózus, egyszerre kedves, derűs és elborult. Nyelviségének ebben a váltójátékában alighanem nincs párja mai költészetünkben, természetesen fenntartjuk a jogot, hogy a Guttenberg-galaxis honi boltozatát nem ismerjük, ismerhetjük teljes mértékben Hárs Ernőtől vagy Buda Ferenctől Báthori Csabáig, Balla Zsófiáig és másokig.

Simai Mihály költészete megszólít és válaszra is ingerel. Ezért írhatom befejezésként:

Mind ki beszél, előbb csak magában
Majd váltva témát, érvet, következtetést,
A nagyvilágba ereszti sóhaját, lehelletét,
Hol, hogyan és kiben kél újabb szárnyra
A megkezdett jaj
– vagyis a dal –
Vagy szűnik a szó,
Súlyosan csöppenő
Könny.

 
Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2016.

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. március 17.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png